„Egy fényképen megfagyott

Pillanat

Ez maradt csupán

Ijesztően mélyen hallgat

A nyüszítő síró magány

A titok itt van fekete és

Fehér

Ontja a néma zenét

Ha figyelsz igazán,

 Meghallod

A füledbe sírt mesét

Mesét hallgatsz a

Vándorról

Aki megérintette a

Csillagokat”

Még mindig előttem van az arcod, és látom a mozdulataid. A hangod vidám csengése még most is visszhangzik az üres szobában. Fáj, hogy már soha többet nem láthatlak, és soha nem osztozhatok Veled az élet apró örömeiben.

Nem álltunk túl közel egymáshoz, mégis mindig jóban voltunk. Az emlékek csak úgy pörögnek a szemem előtt, ahogy ezeket a sorokat írom. Egy mosoly fut át az arcomon, mikor eszembe jut, ahogy a folyosón állsz, egyik kezedben a kabátoddal, másikban a Cola-s üveggel és laza stílusoddal felvidítod a körülötted lévőket. Soha nem láttunk még szomorúnak. Szívmarcangoló volt ránézni az üres padodra és belegondolni, hogy már soha többet nem fogsz ott ülni. Pedig már kezdtem úgy érezni, hogy ebben az évben kiteljesednek a barátságok, és jobban megismerjük a másikat. A Rákóczi-verseny erre egy tökéletesen jó példa volt. Olyanokkal lehettem egy csapatban, akiket nem igazán ismertem. Ott akkor megtanultuk, hogy össze kell fogjunk és a legjobbat hozzuk ki egymásból. Sikerült. Méltán büszkék vagyunk az elért eredményre. Pedig emlékszem mennyire paráztunk az autóban. Rajtunk kívül mindenki percre pontosan tudta a Rákóczi-szabadságharc fontosabb eseményeit, mi meg kétségbeesetten néztünk egymásra. Odajöttél hozzám, és azt mondtad: „Menjünk inkább sörözni! Az jobban megy!” Nevetve helyeseltem. A neon zöld sapkád pedig a csúcspontja volt annak a napnak. „Na ezt nézd, milyen komoly! Kicsit elüt a szürke öltönyömtől, úgyhogy ne röhögj!” Beszéltünk a tanulásról is, és azt mondtad, hogy össze fogod szedni magad, már csak azért is, hogy könnyebben elengedjenek bulizni. Sokszor felidézem magamban.

Hiányzol. Úgy érzem, nem tudtam tőled elbúcsúzni. Talán soha nem is fogom teljesen felfogni a történteket. Túl fiatalok vagyunk még, hogy ezt feldolgozzuk. Én soha nem gondoltam volna, hogy ez megeshet, hogy bármelyikünk ilyen könnyen meghalhat. Ezt nehéz megérteni, s még nehezebb túllépni rajta. Pedig muszáj, mert a mókuskerék nem áll meg. A szívünkben tovább fogsz élni. Boldog vagyok, ha arra gondolok, hogy megismerhettelek. Nyugodj békében Harmos Balázs, Te aki mindig mosolyogtál!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés