4. fejezet

A Jelen és a valóság

Valeriana visszajött az előszobából, leült nagyapjával szembe, és ő is kortyolt egyet a teájából.

-         Philippe volt az, a szomszédom. Nagyon rendes srác, szinte egésznap itthon van. Színdarabokat ír. Sokszor segített, ha valami bajom volt. Ha nem vagyok itthon, mindig figyeli a lakásomat, mert már volt, hogy megpróbáltak betörni hozzám. Most is azért csengetett be, mert délelőtt két férfi keresett. Azt mondta, hogy nagyon furcsák voltak, és angolul beszéltek egymás között. Nagyapa lehet, hogy valaki más is keres rajtad kívül?

-         Igen, és tulajdonképpen ezért is jöttem.

Dumbledore- nak ez az információ túl sokat is elárult. Most már biztos volt benne, hogy jól tette, hogy felkereste a lányt, mielőtt a halálfalók kezére kerül.

-         Valeriana, nagyon sok minden történt az elmúlt években, amiről tudnod kell. – azzal el kezdett mesélni. Mivel most már tudta, hogy az idő sürgeti őket, így igyekezte átadni minél rövidebben mindazt, amit fontos tudnia a lánynak ahhoz, hogy tisztán lásson a varázslóvilágban történtekről. A tizenhat évvel ezelőtti eseményektől kezdte, mert nem volt biztos benne, hogy hitelesen jutottak a hírek Valerianához, ha egyáltalán eljutottak hozzá. Mesélt Harry Potterről, Voldemort eltűnéséről, a boldog, nyugodt időkről, majd Voldemort újbóli megjelenéséről, a bölcsek kövéről, a basiliscusról, a Trimágus Tusán történtekről, a halálfalók feltűnéseiről, a Mágiaügyi Minisztérium eddigi negatív munkájáról, majd a Főnix Rendjéről, és az alig egy hónappal ezelőtt történtekről.

Valeriana csendben hallgatta, igyekezett minden részletet megjegyezni. Aztán, amikor nagyapja befejezte elbeszélését, még egy darabig hallgatott. Láthatóan igyekezett rendezni a hallottakat a fejében.

- A Sötét Nagyúr kerestetne engem?… Halálfalók lehettek, akik kerestek délelőtt?… De mit akarhat tőlem? – gondolkodott hangosan.

-         Igen, biztosan halálfalók voltak. Van egy informátorom a halálfalók között…

-         Egy kém? – csodálkozott Valeriana.

-         Így is lehet mondani, de ezt a szót nem nagyon szeretem. Szóval tőle tudom, hogy Voldemort kerestet egy Adrienne Lloyd nevű nőt, és a lányát. Voldemort úgy tudja, hogy a szüleid mindvégig kitartottak mellette, és most szüksége van mindenkire. Sokan vannak már körülötte, de ő még többet akar, és mellesleg azt is tudja, Adrienne a lányom. Mindig is nagyon büszke volt, hogy sikerült édesanyádat ellenem fordítania, és most is erősítené a tudat, hogy ellensége lánya, és unokája az ő oldalán áll.

-         Azért keresteti a mamát, és engem, hogy a szolgálatába álljunk, és felhasználhasson minket ellened? - elakadt a hangja, mert rájött, hogy úgy beszélt édesanyjáról, mintha még mindig élne. - Vagyis már csak engem. – javította ki saját magát.

-         Azt, hogy ellenem, akar- e fordatani, nem tudom, de biztos, hogy meg akar szerezni magának. – kis szünetet tartott, majd unokája szemébe nézve folytatta. – Valeriana, nem maradhatsz itt…

-         Van Philippe-nek egy vidéki háza, oda bármikor elmehetek, vagy más országba, talán Svájcba, a hegyekbe…

-         Mindenhol megtalálnának. – Dumbledore nagy levegőt vett. Itt az ideje, hogy kimondja, amiért jött. – Vissza kell térned a régi életedbe!

A lány csak nézett nagyapjára. Igazán nem is értette, hogy mit ért a régi élete alatt, hiszen eddigi élete olyan zaklatott, és változó volt, hogy nem is tudta, melyik is az igazi. Nyolc évig halálfalók gyermekeként, de boldogan élt egy álomvilág közepén, majd jöttek a keserű, és nehéz évek, amíg ki nem alakult az új életük az idegen országban. Aztán néhány nyugodt év következett, amíg a Beauxbatonsba járt. Ugyan édesanyjával a kapcsolata nem volt az igazi, de azért úgy tűnt szép lassan kialakul az élete, célokat állított maga elé; tanítani szeretett volna. De, amikor elveszítette azt az embert, aki a családot jelentette számára, minden értelmét veszítette, és jött egy új élet, a muglik között.

-         Ha úgy élek, mint egy boszorkány, akkor kevésbé vagyok veszélyben?

-         Nem csak erről van szó. Vissza kell térned a régi otthonodba.

-         De nekem már nincs régi otthonom! Rajtad kívül nincs senki, akihez mehetnék. – érthetetlenkedett tovább Valeriana.

-         Ott vannak a keresztszüleid. Úgy tudom, hogy nagyon jó kapcsolat volt köztetek. Biztosan szívesen látnának, ugyan keresztapád jelenleg az Azkabanban van, de keresztanyád még mindig ugyanott lakik a fiával együtt.

-         Keresztapám az Azkabanban? –csodálkozott Valeriana. Keresztapját ugyanúgy szerette, és tisztelte, mint édesapját, de természetesen őróla sem tudta, hogy halálfaló, csak most tudatosult benne a szomorú valóság. – De hiszen ők is halálfalók ugye?

-         Igen. – válaszolt kurtán Dumbledore. Látta, hogy sok dolog lesz még, ami Valeriana számára új, és ezek feldolgozása nem lesz könnyű a számára.

-         Halálfalók közé akarsz küldeni? – fakadt ki a lány. – Azt hittem, azért jöttél, hogy magaddal vigyél, hogy velem legyél, hogy végre egy család lehessünk!- most már a csalódottság, és a kétségbeesés hallatszott a hangján. Dumbledore kereste a szavakat, amivel a legkíméletesebben meg tudná magyarázni az unokája a számára ezt a különös helyzetet.

-         Kérlek, nyugodj meg, és hallgass végig…

-         Te is becsapsz, mint mindenki, akit szerettem, és fontos volt számomra!

-         Nem…

-         Idejössz, felkavarod az érzelmeimet, feltéped a régi sebeket… Azért, hogy újra eldobhass magadtól, mint akkor tizenhat éve!

-         Az akkor történteket nagyon sajnálom, de most nem…- Dumbledore a mindig nyugodt hangját most kénytelen volt megemelni, hogy unokája mellett ő is érvényesülni tudjon.

-         A mamának nem volt igaza, amikor védett téged, te is csak a saját érdekeidet nézed, mint a Sötét Nagyúr!

-         Elég legyen! – üvöltötte most már Dumbledore. Ez most már sok volt neki, és az idő is nagyon sürgette. Valeriana megszeppent az erőteljes hangtól, és elhallgatott. – Ugyanolyan szemtelen, és heves vagy, mint édesanyád!

-         Ezt lehet, hogy tőled örökölte, és én az unokád vagyok. – vágta oda a lány, csak hogy övé legyen az utolsó szó.

-         Lehet, de most erre nincs időnk. – hangja újra nyugodt és csendes lett. – Az a két férfi nem sokára visszajön azért, hogy magával vigyen Voldemorthoz.

-         De hát ezt akarod Te is, nem? – szakította félbe nagyapját, de annak szúrós tekintetétől nem volt kedve tovább kifejteni véleményét.

-         Igen azt szeretném. Bármennyire furcsán hangzik, de akkor lehetsz biztonságban, ha mint halálfaló, Voldemortnak felajánlod szolgálatodat. Kérlek, ne szakíts félbe! – intette le a lányt, amikor látta, hogy az megint nyitja a száját. – Ha te jelentkezel, akkor örömmel fogad majd, és nagy becsben fog tartani, de ha úgy visznek elé, akkor bármire képes lehet, hogy megalázzon, kihasználjon téged, akár ellenem is. De én nem számítok, csak a Te biztonságod a fontos. Fontos, hogy minél hamarabb felvedd vele a kapcsolatot. Keresztanyád biztosan tud majd ebben segíteni. Elmondod, hogy szüleid mindig hűségesek voltak hozzá, és téged is erre a hűségre neveltek. Miután megtudtad, hogy újra gyülekeznek a halálfalók, úgy érezted, hogy ott a helyed, és szeretnél szüleid nyomdokaiba lépni. Meg kell győznöd, hogy valóban az ő oldalán állsz, és hiszel a győzelmében. Úgy kell beszélned, hogy a végén bízzon benned.

-         És mi van, ha nem tart igényt a szolgálatomra?

-         Igényt fog tartani, ne aggódj! Mindenkire szüksége van, aki hajlandó felesküdni neki, és te különös kincs leszel a számára… miattam.

-         És ha átlát rajtam? – tette fel további kérdéseit aggódva a lány. Elég nehezen tudta elképzelni magát Voldemort előtt.

-         Ez nem fordulhat elő, ha nem engeded, hogy a szemedbe nézzen. Nem szabad, hogy a gondolataidban olvasson! Soha ne nézz a szemébe! Ha vele vagy ne gondolj senki másra, csak rá!

-         És ha nem sikerül? Régen gyakoroltam már az okklumenciát.

-         Te tanultál okklumenciát? – kérdezte Dumbledore, és hangjában büszkeség csengett.

-         Eredetileg azért fogtam bele, mert a mamánál akartam alkalmazni. Olyan sokszor nem tudtam, hogy mi jár a fejében, de nála képtelen voltam hasznosítani a tanultakat, bármennyit gyakoroltam.

-         Édesanyád kiváló mestere volt az okklumenciának.

-         Most már én is tudom. – mondta, és lesütötte a szemét.

-         Minden esetre fontos, hogy gyakorold, amíg Voldemort elé nem kerülsz, hogy akkor biztosan tudd használni!

Dumbledore ránézett unokájára, és látta rajta a bizonytalanságot, és a félelmet, ahogy lassan tisztul le számára, mi is vár rá. Féltette őt, de tudta, hogy ez az egyetlen út, amit választhat annak érdekében, hogy biztonságban lehessen. Ha Voldemorttal szembeszegülne, akkor semmi sem menthetné meg. Éppen olyan veszélyben lenne, mint Harry Potter, csakhogy amíg Harryt varázslatok, és mágusok védik, addig Valeriananak egymagában semmi esélye sem lenne.

És abban is reménykedett, hogy ha a lány visszatér Angliába, akkor talán ő is jobban figyelemmel kísérheti, és vigyázhat rá.

-         Azt mondod nagyapa, hogy ez az egyetlen választásom? Nem lehet, hogy inkább veled menjek? – próbálkozott Valeriana, mint egy makacs kisgyerek.

-         Én is ezt szeretném a legjobban, hidd el, de már ezerszer átgondoltam, és mindig ehhez a megoldáshoz jutottam. Ha önző módon arra kérnélek, hogy gyere velem, és harcolj az én oldalamon, akkor sodornálak a legnagyobb veszélybe. Valeriana, te halálfalók gyermeke vagy. Voldemort számon tart téged a többi gyerekkel együtt. Nehezen talált rád, hiszen az idegen ország, és mugli környezet bezavarta a rezonanciádat, de most már tudja, hogy hol vagy. Ha kényszerrel kell, hogy elvigyen, véged! A varázslat, amivel megpecsételt akkoriban minden halálfaló gyermekét, nem engedi, hogy nyíltan szembeszegülj vele.

-         Varázslat? De eddig ezt sohasem érzékeltem. – csodálkozott a lány, és egyre elveszettebbnek érezte magát.

-         Eddig még soha nem léptél fel ellene, sőt ahogy gondolom, semmilyen érzelmeket nem tápláltál iránta, és az ereje sem tért régen vissza annyira, hogy ez a varázslat működésbe lépjen.

-         Ezek szerint minden halálfaló gyermeke születésénél fogva arra van ítélve, hogy a Sötét Nagyurat kövesse, ha akarja, ha nem?

-         Igen. – mondta Dumbledore. Tudta, hogy ezzel újabb sebet szerzett a lány lelkén.

-         És sehogy sem törhető meg ez a varázslat? – a lány hangjában óvatos remény csendült, bár félt a választól.

-         Egyedül talán akkor törhető meg, ha többen szállnak szembe vele egyszerre olyanok, mint te.

-         És tudsz még olyanról, aki származása ellenére a másik oldalra állna? –csillant fel a szeme, belekapaszkodva az egyetlen lehetőség gondolatába.

-         Sajnos nem. – Dumbledore kénytelen volt végignézni, ahogy unokája utolsó reményét is elvesztve zuhan a kétségbeesés sötét medrébe.

-         Mi történik azzal, aki ellenszegül? – kérdezte remegő hanggal, bár nem volt biztos benne, hogy valóban kíváncsi a válaszra.

-         Szép lassan elveszíti saját személyiségét, és bábuként, érzelmek nélkül követi gazdája, Voldemort minden kívánságát, a világ számára pedig megszűnik létezni. – mondta ki a nehéz szavakat Dumbledore, miközben szíve fájdalmasan szorult össze a lány sápadt arcát látva.

-         Tehát nincs más választásom, mint a szüleim szörnyű útját tovább folytatni, ha életben szeretnék maradni. – szögezte le a lány, azt, amivel szembe nézni sokkal nehezebb volt, mint kimondani.

-         Sajnálom Valeriana!

-         Van még annyi időm, hogy pár dolgot összepakoljak?

-         Tudtam, hogy okosan fogsz dönteni. – és valóban büszke volt unokájára, amiért felmérve a helyzetet bátran vállalja a rá nehezedő feladatok terhét. – De igyekeznünk kell, mert bármikor itt lehet az a két halálfaló!

Valeriana azonnal nekiállt pakolni. Előkerült egy nagy hátizsák, és kapkodva pakolta, amit ért. Ruhákat, cipőket, könyveket, és néhány, számára kedves dolgot. Szíve hangosan kalapált, keze remegett. Most már határozottan érezte, hogy a félelem járja át a testét, lelkét. Kilátástalannak, és reménytelennek érezte a jövőjét. Ugyan már többször átélte a hirtelen változások előtti aggodalmat, ez most mégis valami más volt. Egy olyan életet kell most választania, ami már szülei életét tönkre tette. Hogyan fog ő most mindezzel szembe nézni? De ha életben akar maradni, muszáj megtennie ezt a szörnyű lépést.

Miután a hátizsák megtelt, körülnézett a szobában. Szeme megakadt a kanapé fölötti képen. Odament, levette a polcról, majd a szívéhez szorította szemét lesütve, végül valahogyan belepréselte a kitömött zsákba.

-         Készen vagy? – kérdezte Dumbledore, amikor látta, hogy Valeriana befejezte a pakolást.

-         Igen. Azaz nem. – és gyors léptekkel az ablak melletti komódhoz ment. Sietve kirántotta az alsó fiókot, és kutatni kezdett benne. Végül megtalálta, amit keresett. Kivett egy vékony valamit, és becsukta a fiókot.

-         Ez a papáé volt. – fordult nagyapjához, és kinyitotta a dobozt. Egy varázspálca került elő belőle. – A mama sohasem engedte, hogy hozzányúljak, de most remélem, megbocsátaná, hogy használni fogom. Az én pálcám ugyanis a Szajnában végezte.

-         Biztos vagyok benne. – mondta Dumbledore, és ahogy a lányra nézett, amint a pálcával néhány óvatos mozdulatot tesz, újra a saját lányát látta maga előtt. Csak az a szőke haj…

-         Valamit  rosszul csinálok? - kérdezte amikor észre vette, hogy nagyapja elmélázva méregeti őt.

-         A hajad… Engem is megzavart. Megengeded? – és már emelte is a pálcáját. Meg sem várta, hogy a lány bólintson, már lendült is a keze. Valeriana szőke tincsei hirtelen gesztenyebarnák lettek. Dumbledore szíve nagyot dobbant, szemei megteltek könnyel. A lány pontosan tudta, hogy miért. Talán ezért is festette be a haját. Így nem kellett nap, mint nap a tükörben édesanyja arcával szembetalálnia magát.

-         Rendben. Most pedig indulnod kell! – ocsúdott fel Dumbledore. –Amíg pakoltál készítettem egy zsupszkulcsot. –Valeriana csak most vette észre, hogy nagyapja azt a könyvet szorongatja a kezében, amit nem rég a fotel csapdájából szabadított ki. – Ahogy a kezedbe veszed, működésbe lép. Keresztszüleid házától nem messze fogsz megérkezni. Remélem ismerős lesz az út, és oda fogsz találni.

Csend lett. Egymás szemébe nézve igyekeztek kitalálni, hogy mire gondol a másik. Az elválás fájdalma mindkettőjüket átjárta. Hiszen csak néhány órája találtak egymásra! Persze Dumbledore tudta, hogy rövid ideig élvezheti majd unokája társaságát, mégis fájt, hogy máris különválnak útjaik, és ki tudja, mikor találkozhatnak újra.

Gondolataikat egy hosszú csengetés szakította meg. Mindketten riadtan kapták a fejüket a hang irányába. Aztán újabb csengetés, miután a váratlan látogatók nem kaptak választ. Valeriana úgy érezte ez a hang elviselhetetlen a fülének, fájdalmasan borzolta az idegeit. Mennie kell! Menekülnie kell, pedig ő még nem is áll készen. Nem még maradni szeretne! Annyi mindent kellene még kérdeznie a nagyapjától!

-         Fogd! Menj! – suttogta Dumbledore, és a lány kezébe nyomta a könyvet. Az riadtan nézett nagyapja fáradt szemeibe. Még volt annyi ideje, hogy annyit mondjon: „Szeretlek nagyapa „és már érezte a rántást, a kedves arc eltűnt, és jött a zuhanás.

Dumbledore nézte unokája hűlt helyét. Hát elment, és már megint magára kellett hagynia. Nem lehet mellette, hogy óvja minden lépését!

-         Miss. Lloyd engedjen be! A szülei barátai vagyunk! – hallotta Dumbledore a bejárati ajtó felől, majd kinyílt az ajtó, és lépteket hallott, de már nem várta meg, hogy a két férfi a nappaliba érjen, halk pukkanással dehopponált.

Valeriana talajtért. Térde kicsit megroggyant a lendülettől, és a hátizsák nagy súlyától. Körülnézett. Messze egy kis falu templomtornyát pillantotta meg először. Milyen sokszor kérdezte szüleitől, hogy ki lakik abban a várban, hányszor nyaggatta őket azzal, hogy menjenek oda, hogy közelebbről is megnézhesse. Most már tudta, hogy azért nem mehettek oda soha, mert az egy mugli település.

Elindult az ismerős úton, és emlékek sora jelent meg a szemei előtt. Ahogy haladt előre, újra gyereknek érezte magát, aki alig várja, hogy keresztapja felkapja, magához ölelje, és minden jóval elhalmozza. Keresztapja… De hiszen halálfaló, és az Azkabanban van! Mennyi szörnyűséget vihetett végbe! Keresztapja…Mosolyog rá, mesél neki, hintáztatja kint a kertben… Szereti… Nem! Hogy szerethetne egy gyilkost? Érzelmei teljesen összekuszálódtak, úgy érezte, mindjárt megőrül. Reggel, amikor felébredt még nem gondolta, hogy este ott fog járni, ahol úgy gondolta már nincs helye. És most itt van, megérkezett oda, ahol annyi szép napot töltött el, ahol annyira boldog volt, és szeretet vette körül, és ahol most egy teljesen más élet várja.

Felnézett a kapura, amelynek mindkét szárnyán hatalmas, cirádás "M" betű jelezte, hogy a kerítés mögötti terület, és a széles út végén látható hatalmas épület, a Malfoy család otthona.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés