9. fejezet

Út a remény felé

Valeriana, amikor meglátta a falu templomát végre hopponálhatott. Járt már gyerek korában a King’s Cross pályaudvaron, de még is félt, hogy eltéveszti az irányt. Nagyot nem is tévedett, bár nem messze érkezett meg a vasútállomástól, de egy forgalmas út közepén sikerült landolnia. Egy piros autó vezetője ijedten fékezett, amikor hirtelen a semmiből előbukkant egy nagy hátizsákos lány.

-         Megőrült? Honnan került ide? Még jó, hogy ilyen lassan lehet csak haladni, különben már nem is élne! Máskor nézzen jobban körül! – kiabált ki az ablakon egy idősödő bajuszos férfi öklét fenyegetően Valeriana felé intve, majd amikor a lány válasz nélkül riadtan a járdára rohant, még hozzá tette: - Bolond turista!

Miután Valeriana ezt a kis incidenst ilyen jól megúszta, elindult, hogy megkeresse a kilences, és a tízes vágány közötti falat. Hamar megtalálta, és amikor nem járt éppen ott senki, könnyedén át is sétált rajta. Megérkezett a kilenc és háromnegyedik vágányhoz, ami mellett  egy kis házikó állt. Valeriana bement, hogy jegyet váltson, és megkérdezze, mikor megy a következő vonat Roxmortsba.

A váróban már sokan ültek. Nagyon régen látott ennyi boszorkányt, és varázslót együtt. Voltak ott fiatalok, idősek, és gyerekek egyaránt. Úgy érezte, hogy mind őt nézik. Gondosan megigazította kardigánja ujját, hogy a sötét jegy nehogy kikandikáljon alóla. Öltözetével így is nagy feltűnést keltett, hát, még azt is észrevették  volna a karján!

-         Segíthetek? – szólt ki a kisablakon egy szemüveges, ráncos arcú varázsló.

-         Igen. Roxmortsba szeretnék utazni. – mondta határozottan Valeriana, és odalépett az ablakhoz.

-         Itt mindenki oda szeretne menni. – nevetett vissza a varázsló elővillantva a kissé hiányos fogsorát. – De hány jegyet kér?

-         Ja, csak egyet.

-         Rendben. Tessék. A vonat fél óra múlva indul. Tizenöt sarlót kérek! – mondta a varázsló, és kérges markát nyújtotta át az ablakon át a lány felé.

-         Ö… Nekem nincs… Nincs nálam pénz – riadt meg Valeriana. Hiszen erre nem is gondolt, amikor reggel izgatottan elindult. Táskájában ugyan volt még némi mugli bankjegy, de azzal most itt nem sokra menne.

-         Miért nem ezzel kezdte? Akkor írok egy váltót. Két hónapon belül be kell váltania a Gringottsban, ha nem, akkor a behajtók majd felkeresik, de akkor már nem ússza meg tizenöt sarlóból! – kacagott visszataszítóan Valeriana arcába, majd átnyújtotta a váltót, és a jegyet.

A lány kicsit szégyenkezve ettől a helyzettől, inkább úgy döntött, hogy a vonat indulását odakint várja meg.

A nagy fekete mozdony hamarosan behúzta maga után a vagonokat, és az utasok felszállhattak. Valeriana igyekezett egy üres fülkét találni, és leült az ablak mellé. Boldog volt. Úgy érezte, hogy most fog végre haza térni, amikor nagyapjával lehet. Bár, ha belegondol, akkor keresztszüleivel sokkal több időt töltött életében, mint nagyapjával, de erről nem ő tehet, és keresztszülei élete, és felfogása olyan idegen számára. Ő sohasem kapott olyan neveltetést, hogy megfelelhessen a halálfalóknak, és nem is akar megfelelni nekik! Ez nem az ő élete! Csak az az átkozott varázslat tartja őt ebben a szörnyű fogságban, és kénytelen úgy élni, mint ahogy sötét varázslók gyermekéhez méltó. És milyen nehéz is ez! De majd nagyapja segít rajta, majd ő megmondja, hogy hogyan lehet könnyíteni ezen a dolgon.

A vonat elindult. Valeriana szíve nagyot dobbant. Most már percről percre közelebb lesz ahhoz az emberhez, aki ezen a világon a családot jelenti a számára. Ahogy a tovafutó tájat nézte gondolatai egészen messze kalandoztak. Vajon milyen érzés lesz felnőttként állni nagyapja előtt ott, ahol édesanyjával utolsó reményként várták a segítséget, és nem kapták meg.

Járt már Roxfortban, mégsem emlékezett semmire, csak nagyapja szobájára, és a csalódottságra, amikor onnan is el kellett menniük. Már nem emlékezett arra sem, hogy akkor hogyan jutottak édesanyjával az iskola épületébe. Akkor már napok óta bujdostak, csak éjszaka haladhattak. Emlékezett a fáradtságra, az éhségre, és édesanyja kétségbeesett arcára. Ő persze nem értett akkor semmit, csak azt, hogy édesapja már nincs, és ott kellett hagyniuk csodálatos otthonukat. Sokat sírt akkor édesanyjával együtt, aki mindig azzal bíztatta, hogy nagyapja majd segíteni fog, ő majd tudja a kiutat nehéz helyzetükből. De nem tudta, vagy nem akarta tudni. Nem segített. Hagyta, hogy családja utolsó darabja tőle távol az idegenbe, a bizonytalanba induljon minden segítség nélkül. És most, most vajon megkapja majd a várt segítséget? Bíznia kell, nincs más választása! És most már nagyapja is másképp gondolkodik róluk, és tudja, hogy ő melyik oldalon áll.

 Megpróbálta elképzelni, milyen lesz az újratalálkozás, mi lesz vele tovább, és hogyan fog élni? Hirtelen eszébe jutott a jel, és a szörnyű megbízatás. Hiszen annak is eleget kell tenni, mert, ha nem, akkor Voldemort megtalálja, és az ő életének vége. De hogyan árulhatná el azokat, akik sokkal közelebb állnak hozzá, mint az, akit szolgálnia kell? Édesanyja hogyan volt erre képes? Mi vihette rá, hogy a sötét oldalra álljon? Talán a szerelem, amit édesapja iránt érzett? A szerelem ereje ilyen óriási lenne?

Valeriana úgy érezte, hogy nem lehet feljebb való semmi az ember elhivatottságánál. Semmi nem győzhetné meg őt arról hogy álljon az ellenség oldalára. De hiszen ott áll! Feladatát teljesítenie kell! De miként?

Ezektől a gondolatoktól a boldogságot elnyomta a félelem, és a bizonytalanság. Az időjárás, mintha hangulatát követte volna. A szép nyári napsütésnek hirtelen vége lett, és sötét felhők gyülekeztek, majd rövid időn belül az eső is eleredt. A fülke félhomályában Valeriana hamarosan elaludt, és már csak akkor ébredt fel, amikor a vonat Roxmortsban megállt. Gyorsan felkapta hátizsákját, és már indult is a fülkéből kifelé. A folyosón nagy volt a tolongás, hiszen mindenki itt szállt le, így meglehetősen hosszú időbe tellett, míg végre sikerült a peronra kerülnie.

A Nap már lemenőben volt. Pirosan festette meg az ég alját. Az eső lehűtötte a levegőt, így a hosszú kardigán melegsége most kifejezetten jól esett.

Tétován elindult, amerre a tömeg haladt, majd amikor az emberek oszolni kezdtek, egy idős boszorkánytól útbaigazítást kért. Az idős hölgy ugyan kissé gyanakodva nézett Valeriánára, hiszen mindenki tudja a varázslóvilágban, hogy merre van a Roxfort Boszorkány - és Varázslóképző iskola, de azért elmagyarázta az útirányt.

Valeriana hatalmas léptekkel haladt az eső áztatta sáros úton, ami egyre emelkedett felfelé. A nehéz hátizsák alatt alig győzte az iramot, de minél hamarabb ott akart lenni, hiszen már olyan közel volt a cél. A levegőt egyre szaporábban vette, már szúrt az oldala is, de az izgalom egyre csak hajtotta előre.

Aztán végre elérte a nagy kaput. Hirtelen megállt előtte. Vajon, hogy lehet bejutni rajta? Erről nem mondott Draco semmit, de talán azért sem, mert a tanítási év alatt biztosan nyitva van. De most?

Bizonytalanul felemelte a kezét, hogy a kilincsre helyezze. Úgy gondolta, hogy egy próbálkozást minden esetre megér. Lenyomta a nagy kilincset, és maga is meglepődött, hogy a kapu engedelmeskedve kitárult.

„Ilyen egyszerű lenne?” – csodálkozott Valeriana, és belépett a kapun, ami azonnal be is csapódott. Ebben a pillanatban a kapu két oldalán álló bokorból sok kis lény repült fel a magasba, sikító hangot adva. Valeriana önkéntelenül a füléhez kapott. Az apró kis lények olyanok voltak, mint a Szent János bogarak, csak azok nem adnak ilyen förtelmes hangot. Szerencsére hamar elrepültek a bokrok felriasztott lakói, így végre csend lett. Valeriana leengedte karját, és fülelt.

„Talán túl nagy is itt a csend.” – gondolta, de aztán megnyugtatta magát, hiszen mitől lenne egy iskola területén zaj a nyár kellős közepén.

A széles út, amelyen jött a kapu túloldalán folytatódott. Remélte, hogy az iskola épülete felé vezet, így elindult rajta. A Nap már lement, és egyre sötétedett. Aztán végre meglátta Roxfort hatalmas épületét. A szürkületben úgy tűnt, mintha nem is egy iskola, hanem egy elvarázsolt, szellemek lakta kastély felé közeledne. Annyira várta már a pillanatot, amikor megérkezhet ide, most mégis egyre nagyobb félelem lett úrrá rajta, amikor felnézett az épületre, és az ablakok, mint ezernyi sötét szempár néztek vissza rá fenyegetően.

Mire elérte a bejárati kaput, már a torkában dobogott a szíve, és riadtan fordult minden kis nesz irányába kezében a pálcáját tartva.

Az ajtó nyikorogva kitárult, és Valeriana belépett rajta. Keze úgy remegett, mint a nyárfalevél, de bőszen szorította pálcáját, amit valószínűleg ilyen állapotban nem is tudott volna megfelelően használni.

A bejárati csarnokban sem volt nagy fény, s bár szeme megszokta a sötétséget, szétnézni mégsem lett volna ideje, mert az első dolog, amivel szembe találta magát, az öt rászegeződő pálca, öt szigorú tekintet kíséretében.

Most aztán már végképp elveszettnek érezte magát. Mindenféle fogattatásra fel volt készülve, de ilyenre nem. Ezek szerint mégsem olyan könnyű bejutni ide!

Hát igen gondolhatott volna erre. Mégis levelet kellett volna írnia, hogy nagyapja felkészülhessen az érkezésére.

A sötétben megpróbálta kivenni az arcokat, de a hátulról jövő fény miatt ez teljesen képtelenség volt. Aztán, ahogy jártatta szemeit egyikről a másikra, hirtelen nagyot dobbant a szíve. Az egyik varázslónak hosszú fehér haja, és szakálla volt.

-         Valeriana! – szólalt meg az ősz szakállas varázsló, és leeresztve pálcáját, közelebb lépett. Valeriana most már jól láthatta az arcát: igen ő az, megmenekült! Mintha egy nagy kő esett volna le a szívéről, csendben felsóhajtott, de megszólalni nem mert, és nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy a másik négy pálca még mindig fenyegetően mered rá. Ezt Dumbledore is észrevette. Visszafordult kollegái felé. – Semmi gond! Nincs veszély! Valeriana hozzám jött. Leengedhetik a pálcájukat nyugodtan. – tette még hozzá, amikor látta, hogy egyikük karja sem mozdul. Aztán, amikor látták, hogy Valeriana is elteszi varázspálcáját, tétován süllyedt mind a négy kar.

-         Gyere Valeriana, bemutatlak az iskola tanárainak, már aki most éppen itt van, hogy őrszolgálatot teljesítsen. – folytatta Dumbledore, és karon fogta unokáját, aki némán hagyta, hogy nagyapja odavonszolja a még mindig ellenségesen néző tanárok felé. – Ő jobb kezem, és helyettesem, McGalagony professzor, - kezdte a bemutatást, és Valeriana kezet fogott a magas, szigorú tekintetű, kontyos boszorkánnyal, majd nyújtotta kezét a következő tanár felé. – ő, pedig Bimba professzor, - újabb kézfogás. A göndör hajú boszorkány bátortalanul rámosolygott a váratlan vendégre. – ő, Vector professzor, és végül Piton professzor.

Valeriana mindegyikkel kezet fogott, de a leginkább a legutolsó hideg, erős kézszorítás maradt meg benne. Piton sötét öltözete a csarnok félhomályában kísértetiesen hasonlított valakire. Voldemort jutott az eszébe, és az hogy édesapja, és keresztapja is mindig sötét ruhát viseltek. Egy halálfaló itt a Roxfortban? Nem, ezt nagyapja biztosan tudná! Ez képtelenség. Valeriana rémült gondolatait nagyapja hangja szakította meg. Fejét Dumbledore felé fordította, de a sötét tekintetet továbbra is magán érezte.

-         Örömmel mutatom be önöknek Valeriana Lloydot!

-         Lloyd? – hangzott a gyanakvó kérdés Pitontól.

-         Igen Perselus.

-         De Dumbledore professzor…

-         Miss. Lloyd az én vendégem, és addig marad, amíg kedve tartja. – jelentette ki Dumbledore ellenvetést nem tűrő hangon Pitonba fojtva nézeteit a Lloyd nevet illetően. – Most pedig gyere kedvesem, és mesélj az utadról. – fordult Valeriana felé, majd belekarolt, és elindultak a lépcső irányába. Amikor a lépcső első fokára tette a lábát, még visszanézett a döbbent társaságra, és jó éjszakát kívánt mindenkinek.

Hosszú folyosókon, és lépcsősorokon haladtak keresztül, miközben jelentéktelen dolgokról beszélgettek. Valeriana pedig már alig várta, hogy kiönthesse szívét nagyapjának.

Egyszer csak megálltak egy szobor előtt. Dumbledore kimondta a jelszót: Csokibéka, majd a szobor elfordult, és egy lépcső lett a helyén. Felmentek rajta, majd egy újabb ajtón át az igazgatói szobában kötöttek ki.

Valeriana körülnézett. Úgy tűnt nem sok változás történt itt, amióta ő itt járt.  A falon egymást érték a festmények, melyek gazdái álmosan készülődtek az éjszakai szunyókáláshoz, de amint észre vették az idegen lányt a szobába lépni, hirtelen kíváncsiskodva néztek hol az érkezőre, hol egymásra.

-         Most már beszélhetünk. Itt nem hall senki. – törte meg a csendet Dumbledore, és segített Valeriánának a hátizsákot letenni a padlóra.

-         És ők? –mutatott a falon függő portrék felé.

-         Miattuk ne aggódj! Ők örök hűséggel, és titoktartással tartoznak a mindenkori iskolaigazgatónak. Ami itt elhangzik, az nem kerül ki e falakon túlra.

Valeriana megkönnyebbülve borult nagyapja vállára, és az elmúlt napok feszültsége kitört rajta.

-         Nagyapa, én ezt nem vagyok képes végig csinálni! – fakadt ki, és hangosan felzokogott. Dumbledore csendben simogatta a hátát vigasztalóan. Tudta, hogy nem lesz unokájának könnyű dolga, most mégis szívébe markolt Valeriana kétségbeesett kitörése.

Megvárta, amíg Valeriana megnyugszik, majd leültette egy fotelba, és bíztatta, hogy meséljen el mindent részletesen, ami azóta történt, hogy elváltak.

És Valeriana belekezdett. Végre őszintén kibeszélhette mindazt, ami a szívét nyomta. Dumbledore leült íróasztala mögé, és hallgatta a hosszú történetet. A portrék tulajdonosai felváltva rohantak át egymáshoz, hogy döbbenetüknek, és felháborodásuknak hangot adva a másik fülébe pusmoghassanak.

-         Nagyapa, én nem akarok egy aljas besúgó lenni, én nem akarlak elárulni! – mondta Valeriana végül, amikor befejezte zaklatott előadását.

-         Erre nem is lesz szükség. – mondta, és felállt az íróasztaltól. – Reméltem, hogy ezt a feladatot fogod kapni, hiszen így feltűnés nélkül találkozhatunk. Nyugodj meg! Most mindent sötéten látsz. Éhes, és fáradt vagy biztosan. Holnap reggel kipihent, tiszta fejjel megbeszéljük, hogy hogyan tovább. Nem mondom, hogy könnyű dolgod lesz, de meglátod mindenre találunk majd megoldást. Az a lényeg, hogy most már Voldemort nem vadászik rád, némiképpen megnyugodhatunk, de természetesen mindig nagyon körültekintőnek kell lennünk!

-         Igen nagyapa, biztosan igazad van. Minden rendbe fog jönni, hiszen most már biztonságban vagyok, mert itt vagy mellettem. – mosolygott halványan Valeriana nagyapjára.

-         Á, igen, és kérlek mások előtt, ne szólíts nagyapának! Egyelőre jobb, ha senki sem tudja, hogy rokoni szálak kötnek össze minket. – mondta Dumbledore, és amikor látta, hogy Valeriana csodálkozó szemmel már szólásra nyitja a száját, még hozzá tette: - A te érdekedben!

-         És a tiédben is! Ugye? – vágott vissza Valeriana. Bosszantotta, hogy nagyapja nem vállalja őt a nyilvánosság előtt. – Az a fekete ruhás tanár… Piton professzor is azért kérdezett vissza a Lloyd név hallatán, mert ő tudja, hogy apám halálfaló volt. Igaz? És, ha kiderül, hogy az unokád apja Voldemort híve volt, akkor mindenki bizalma megrendül benned! Erről van szó igaz? – nézett Valeriana fenyegetően nagyapja szemébe, akit váratlanul ért ez a kitörés, bár érezte, hogy némiképpen igaza van a lánynak.

-         És, ha én elveszítem a körülöttem élők, és az engem támogatók bizalmát, akkor már neked sem tudok segíteni. – felelte nyugodt hangon, ami meg is lepte Valerianát. Nem szólt semmit. Szégyellte magát, hogy kételkedik nagyapja döntésének helyességében. Pedig az egyetlen ember, akire igazán számíthat, az ő.

-     Bízz bennem! – mondta Dumbledore, és Valeriana vállára tette meleg, puha kezét, majd egy kicsit élénkebben folytatta. – Most pedig van itt még valaki, akire biztosan emlékezni fogsz.

Valeriana csodálkozott, vajon kit ismerhet ő itt a Roxfortban? Nagyapja mosolyogva csettintett az ujjával, miközben hangosan belemondta a levegőbe: Dobby!

Valeriana szeme elkerekedett. Igen! Hogyne emlékezne Dobbyra, bár a kis manó keresztapja közvetlen szolgája volt, így keveset érintkezhetett vele, mert mindig nagyon sok, és fontos dolga volt. Talán ez az oka, hogy ennyi év után fel sem tűnt a hiánya a sok manó között.

És nem sokkal az elhangzott hívás után megjelent a szobában Dobby. Nyakában csíkos sál, a fején legalább három sapka. A vastag ruházat alól arca alig kandikált ki, de szemei majd kiugrottak a helyükről, annyira meglepődött a Dumbledore mellett álló személy láttán.

-         Mrs. Lloyd! Asszonyom! Nahát, hogy kerül ide?  - mondta gyorsan hadarva, majd hirtelen hangot váltott, és egy kicsit visszahőkölt megijedve saját bátorságától. – Vagyis…Nem úgy gondoltam, csak…hát…

-         Dobby! Ő nem Adrienne, hanem Valeriana, a lánya. – mondta gyorsan Dumbledore sejtve, hogy mi rémisztette meg annyira a kezét tördelő házimanót.

-         Valeriana? – kérdezte remegő hanggal, és ráakasztotta hatalmas szemeit a lány arcára. – A kis Valeriana?

-         Igen Dobby, én vagyok. – felelte Valeriana, és egy széles mosolyt erőltetett az arcára, hogy megnyugtassa. Dobby remegése némiképpen alábbhagyott. Valeriana viszont elgondolkozott azon, hogy vajon miért retteghet annyira édesanyjától.

-         Dobby kérlek, gondoskodj egy kellemes szobáról, és valami vacsoráról Valeriana számára!

-         Igen is Dumbledore professzor, Dobby máris megtesz mindent, hogy a kisasszony elégedett legyen.

-         Köszönöm Dobby! Valeriana, jó éjszakát! Pihend ki magad, és reggel várlak itt, a szobámban!

-         Igen. Köszönöm n… Dumbledore professzor! Jó éjszakát! – mondta Valeriana, és már emelte is hátizsákját, hogy Dobbyval tartson.

-         Nem kisasszonyom! Az Dobby dolga! – szólt rá a kis manó, és ujjainak csettintésére a nagy csomag a levegőbe emelkedett, és lebegve haladt Dobby előtt, akit Valeriana szó nélkül követett.

Így mentek egymás után libasorba, amikor egy szellem suhant feléjük.

-         Nahát Dobby ki ez az ifjú hölgy? Gyönyörű színfolt ebben a szürke iskolában! – mondta a szellem, és körbe lebegte Valerianát, aki dermedten figyelte a cikázó árnyat. Ruháját több száz évesre saccolta, amit széles, fodros gallér díszített.

-         Ő Dumbledore professzor vendége Sir Nicolas! – szólt a kis manó, és tovább egyensúlyozta maga előtt a hátizsákot.

-         Örvendek kisasszony! Engedje meg, hogy bemutatkozzam, én Sir Nicolas de Mimsy Porpington vagyok. – hajolt meg mélyen a szellem, miközben feje lebicsaklott nyakáról, amit egy határozott mozdulattal visszahelyezett, amikor felegyenesedett.

-         Közismert nevén, Félig Fej Nélküli Nick. – tette hozzá Dobby, amikor látta Valeriana arcán a döbbenetet.

-         Örülök, hogy megismerhetem Sir Nicolas! – mondta Valeriana, és már nyújtotta is a kezét, de amikor észbe kapott, hogy egy szellemmel áll szemben, zavartan elkapta, és a háta mögé dugta. – Én Valeriana Lloyd vagyok. – mondta végül félszeg mosoly kíséretében.

-         Érezze jól magát nálunk kisasszony, és remélem, mihamarabb találkozunk! – azzal már suhant is tovább.

-         Nem tudtam, hogy a Roxfortban laknak szellemek! – mondta Valeriana Dobby felé fordulva, amikor Sir Nicolas már hallótávolságon kívülre került.

-         Dumbledore professzor nagyon jó szívű, és megértő a varázslótársadalom minden lényével kisasszonyom! Sok varázsló példát vehetne róla! Engem is befogadott, amikor senkinek sem kellettem. – mondta szipogó hangon a manó, és elindította a csomagot maga előtt.

-         Tényleg Dobby, nem gondoltam volna, hogy keresztapám ruhát ad neked! – mondta Valeriana, és elindult ő is a sorba beállva, de ekkor Dobby hirtelen megfordult, és a riadtan felnézett rá nekiütközve térdének.

-         Cssss! Erről itt nem beszélhetünk! - mondta suttogva, és gyanakvón körülnézett. Valeriana követte az izgatott fejmozgást, de maguk körül nem láttak semmit. – A szobák falai le vannak védve, de a folyosókon sohasem lehet tudni, hogy ki hallja még rajtunk kívül a beszélgetésünket.

Valeriana nem szólt ezután semmit csak némán követte csomagját, és a mögötte haladó manót.

Egy szinttel lejjebb egy hosszú folyosó közepén álltak meg. A szobaajtók úgy követték egymást, mint a szállodákban.

-         Ez a legszebb lakosztály a Roxfortban! – mondta Dobby, majd kinyitotta az ajtót, és beegyensúlyozta a hátizsákot. Valeriana követte. A manó miután letette a fal mellé a lány poggyászát, egy-egy mozdulattal meggyújtotta a gyertyákat, és a lámpásokat, végül a kandallóban is tűz lobbant. A villózó pirosas fényben Valeriana végre körülnézhetett. Nem tudta, hogy az épület többi lakosztálya milyen, de Dobbynak igaza lehetett, mert ez tényleg nagyon kellemes, és lakájos volt. A manó végigmutatott mindent: a nappaliból nyíló dolgozószobát, a hálószobát, és a fehér márványból készült fürdőszobát, melynek közepén egy nagy, ovális méretű kád volt a padlóba süllyesztve.

-         Máris hozok vacsorát is kisasszonyomnak! – mondta végül, és már el is tűnt.

Valeriana magára maradt. Fáradtan lehuppant az egyik bordó színű nagy fotelba. Szemét körbejáratta a szobában, ami mindennel fel volt szerelve lakója kényelmét szolgálva. Az egyik oldalon egy nagy könyves téka állt tele mindenféle témájú olvasnivalóval. Közelében egy hintaszék, melyben igazán élvezetes lehet az olvasás. Tőle nem messze szintén egy üveges szekrény állt teli mindenféle itallal. A másik oldalon pedig egy kanapé volt elhelyezve két rendkívül kényelmes fotellal, amelyek közül az egyikben Valeriana már kis híján el is aludt.

Ekkor jelent meg Dobby egy nagy tál étellel. Valeriana megkönnyebbülve fogadta, hogy a tányérja tartalma nem tört krumpli volt sajtos bundában sült hússal, hanem nagy staek hatalmas adag párolt zöldséggel.

Miután Dobby jó étvágyat kívánva távozott, Valeriana nyomban nekiállt, hogy az elé felszolgált finomságokat maradéktalanul magáévá tegye, éhségét csillapítva.

Az elfogyasztott nagy mennyiségű étel, és a kandalló tüzéből áradó kellemes meleg hatására Valeriana teljesen elpilledt, de a fürdőszoba csodálatos kádja nagyon csábította, így átvonszolta magát a szomszéd helységbe.

A kádba bőségesen engedett a rózsaszínű habos vizet kibocsátó csapból, majd levetkőzött, és elmerült a habok közé engedve, hogy a melegség átölelve testét izmait kellemesen elernyessze.

Miközben lábáról, és karjáról nagy élvezettel simította le a hatalmas habpamacsokat, egyszer csak elővillant a vörös koponya a fenyegetően rá néző kígyóval. Valeriana hosszasan nézte.

„Milyen különös, - gondolta – ezt tényleg meg lehet szokni? Igen, a jelet lehet, hogy el lehet fogadni, de a jelentését soha!”

Azzal kimászott a kádból. Miután megtörülközött hátizsákjából előkotorta hálóingjét, és átment a hálószobába, amiben egy nagy franciaágy állt két éjjeliszekrénnyel, valamint a falnál egy szépen faragott ruhásszekrény.

Valeriana bemászott a bordó színű selyemtakaró alá. Egy darabig még nézte a plafont elmélázva, és mielőtt elaludt volna arra gondolt, hogy most talán végre igazán otthon van.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés