10. fejezet

Tanár, vagy diák?

Valeriana másnap arra ébredt, hogy a szoba ablakán besütő Nap sugarai finoman cirógatják az arcát. Az előző nap esőjének már nyoma sem volt. Az ég kékje szinte csalogatta az embert a szabadba.

Talán az időjárás, talán a tudat hogy hol van, kellemes nyugalommal, és békével árasztotta el Valeriana szívét, és lelkét. Mosolyogva nagyot nyújtózkodott, majd frissen kikelt az ágyból.

A nappaliba érve kakaó, és pirítós illata csapta meg az orrát. Gyorsan asztalhoz ült, és hozzá látott a reggelihez, bár csak pár falatot evett, mert izgatottan várta, hogy ismét nagyapjával beszélhessen.

Miután felöltözött, már indult is a folyosóra, ahol már várta valaki.

-         Sir Nicolas! – szólt oda a szellemnek Valeriana, amikor észrevette az ajtójától nem messze, egy helyben lebegő alakot.

-         Jó reggelt! Remélem édes volt az álma! – pördült meg Félig Fej Nélküli Nick, és meghajolt a lány előtt, de most gondosan ügyelt, nehogy feje egy centire is elhagyja nyakát.

-         Igen, köszönöm. – válaszolta Valeriana, és már indult is tovább. Eddig nem volt szokása szellemekkel társalogni. Sőt az igazat megvallva, még sohasem beszélt velük. Most pedig udvariasan válaszolgat neki, mintha egy élő ember lenne!

-         Elkísérhetem? – suhant Valeriana után. – Ugye Dumbledore professzorhoz igyekszik? Majd én mutatom az utat. Olyan könnyű eltévedni ebben a nagy épületben.

Valeriana nem igazán kívánt ilyesfajta társaságot, de jobban belegondolva nem nagyon emlékezett rá, hogy Dobbyt követve merről is érkeztek ehhez a folyosóhoz. Így hát elfogadva a szellem felajánlott kalauzolását, egymás mellett folytatták útjukat.

-         Tegnap óta azon tűnődöm, hogy miért nem emlékszem kegyedre. Pedig én általában minden diákra emlékszem, és ahogy elnézem nem is végezhetett olyan régen! – kezdett újból a beszélgetésbe a szellem.

-         Én nem itt tanultam, hanem a Beauxbatonsban. – felelte röviden anélkül, hogy társalkodó partnerére nézett volna.

-         Á most már értem. – Sir Nicolas megsimította kecskeszakállát, majd folytatta. – És a szülei? Ismertem egy pár Lloydot. Melyikük az édesapja?

-         Ő sem ide járt! – vágta rá gondolkodás nélkül Valeriana, és most már bosszantotta, hogy a szellemet ennyire foglalkoztatja a származása.

-         És az édesanyja?

-         Ő sem! – emelte most már meg a hangját, és dühös pillantást vetett a megszeppent kísértet felé, aki némi sértődöttséggel elfordulva kanyarodott be az egyik sarkon.

Egy darabig csendben haladtak tovább. Valeriánának úgy tűnt, mintha már túl régóta kószáltak volna az előző napi sétához képest, de nem tehetett mást, rábízta magát kísérőjére.

-         Sir Nicolas, hány szellem lakik a kastélyban? – kérdezte Valeriana megtörve a kínos csendet. Igyekezett kiengesztelni érdeklődésével a láthatóan neheztelő kísértetet.

-         Hát, vagy harmincan biztosan vagyunk, de a létszám néha változik. – felelte Sir Nicolas lelkesen fogadva Valeriana érdeklődését. – Dumbledore professzor nagyon kegyes hozzánk, de természetesen nekünk is alkalmazkodnunk kell az iskola törvényeihez, mert különben innen is mehetünk. Itt van például Hóborc. Vele nagyon óvatos legyen szép kisasszony, mert kiszámíthatatlan, és neveletlen, pedig már sokszor felszólította maga Dumbledore is, hogy tartsa magát az egyezségekhez, mert különben el kell távoznia. És itt van a Véres Báró is, ő….- és hosszú mesébe kezdett a többi szellem ügyes-bajos dolgait bemutatva. Valerianát ez nem különösebben érdekelte, de hagyta hadd folytassa beszámolóját, mert addig sem őt faggatta. Abban pedig már egészen biztos volt, hogy a kísértet szándékosan vezette a hosszabb útra, hogy tovább beszélgethessenek.

A véget nem érő séta azért egyszer végre célba ért. A szobor előtt elbúcsúztak egymástól. Valeriana megvárta, amíg a sarkon eltűnik Sir Nicolas alakja, majd megkönnyebbülve nagyot sóhajtott, és kimondta az előzőnap hallott jelszót. A megjelenő kőlépcső fokait kettesével szedve egy pillanat alatt az igazgatói szoba ajtaja előtt termett, majd kopogtatott rajta. Mivel választ nem kapott, így óvatosan kinyitotta az ajtót, és belépett rajta. A szobában nem volt senki. Egy darabig állt tanácstalanul, majd úgy döntött, hogy megvárja nagyapját. Tétován elindult a polcok felé, hogy közelebbről megvizsgálhassa tartalmukat. Dísztárgyak, és mágikus szerkezetek sorakoztak egymás mellett felváltva. Némelyikről Valeriana azt sem tudta, hogy micsoda. Éppen egy torz tükröt szemlélgetett, amikor Dumbledore megszólalt a háta mögött.

-         Jó reggelt! Könnyen idetaláltál?

-         Jó reggelt! – felelte Valeriana, miközben megfordult – akadt segítőm, bár azt hiszem szándékosan egy hosszabb utat mutatott nekem.

-         Igen? Kicsoda?

-         Sir Nicolas! Nem gondoltam volna, hogy itt szellemek is lakhatnak. Madame Maxime sohasem tűrte maga körül a kísérteteket.

-         Pedig igazán ártalmatlan tagja a varázsvilágnak. Persze vannak jó és rossz szellemek, de az élők is valahogy ilyenformán oszlanak meg, nem?  Sir Nicolas pedig az egyik legmegbízhatóbb közülük, de mindig nagy nőcsábász hírében állt. – mosolyodott el cinkosan Dumbledore. Hát igen az iskola falai között a diákokon kívül nem sok fiatal hölgy szokott szaladgálni, nem is csoda, hogy Nick szeme megakadt Valeriánán, aki maga a zsenge fiatalság, és ugyanakkor egy érett nő. – Gyere, ülj le kérlek, és hallgass végig! – fordította aztán komolyra a szót Dumbledore.

Valeriana leült a felkínált székre, majd várakozva kísérte szemével nagyapját, amint az helyet foglal vele szemben az íróasztalnál.

- Mint mondtam, számítottam rá, hogy Voldemort ugyanazzal a feladattal fog megbízni, amivel édesanyádat. Mindig is nagy öröm volt számára, hogy minket szembeállíthatott egymással. De most más a helyzet, és ezt ő nem tudja, és nem is szabad, hogy megtudja. Azok az információk, amiket te fogsz elvinni számára, minket nem sodorhat veszélybe! Eleinte majd segítek abban, hogy miket mondjál neki, hogy ne kapjon túl sokat, de túl keveset sem. Aztán majd később biztos vagyok benne, hogy egyedül is tudod majd szelektálni a híreket számára. Most például, ha hivat elég, ha elmondod neki, hogy sikerült a közelembe férkőznöd. Ne mondj egyelőre túl sokat, mert akkor gyanút foghat.

-         És hogyan szerzem meg az információkat, hogyan fogunk találkozni?

-         Ez a másik, amiről beszélnünk kell. – mondta nyugodt hangon Dumbledore, és ujjait összefonta az asztalon. – Sokat gondolkodtam, és úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha itt maradsz Roxfortban. – mondta, majd kis szünet után még hozzá tette, amikor meglátta Valeriana arcán a csodálkozást. – persze nem akarok semmit sem rád erőltetni, de… túlságosan féltelek.

Hogy erőltetné? Valeriana levegőt sem kapott a boldogságtól. Arra még álmában sem mert gondolni, hogy itt is maradhatna, hiszen eddig úgy gondolta, az túl feltűnő lenne.

-         Itt? És mint kicsoda? – Valeriana az esti beszélgetés után már tudta, hogy az igazgató unokájaként biztosan nem.

-         Mint az új bájitaltantanár. – felelte gyorsan Dumbledore, és várta a hatást.

-         Én, mint tanár? – csodálkozott Valeriana.

-         Hiszen annak tanultál nem? Nekem pedig egy új tanárra lenne szükségem. Azt hittem örülni fogsz a lehetőségnek!

-         Én…Igen, csak…Persze, de…Nem tudom, hogy alkalmas vagyok-e rá. – habogta Valeriana. Persze, hogy mindig tanár szeretett volna lenni, de most ez a lehetőség nagyon váratlanul érte, és már olyan régen foglalkozott a bájitaltannal.

-         Tanáraid nagyon meg voltak elégedve a munkáddal, és biztos vagyok benne, hogy én sem fogok csalódni. Szeptemberig pedig van időd felkészülni, gyakorolni, és segítséget is adok melléd.

Dumbledore csendben maradt, és várta, hogy Valeriana válaszoljon, de a lány csak ült némán gondolataiba merülve.

–        Tehát, mi a válaszod? – sürgette, és tenyerét az asztalra helyezve egy kicsit előrehajolt belenézve unokája szemébe.

–        És ha nem felelek meg? – szólalt meg bátortalanul Valeriana húzva a döntést.

–        Miért ne felelnél meg?

–        Jó… Hát, ha ez az ára, hogy veled maradhassak, akkor elvállalom. – nyögte ki végül nagyapja nagy megkönnyebbülésére, aki felsóhajtott, majd felállt az asztaltól. Odament a kandallóhoz, és a tetejéről egy kis port vett a tenyerébe, és a tűzbe szórta.

–        Perselus! Kérem, jöjjön a szobámba! – szólt, miközben a portól lilára változott a tűz színe.

Egy darabig csendben várakoztak, bár Valeriánának fogalma sem volt, hogy ki lehet az, akit nagyapja szólított.

-         Nagyapa! – szólalt meg aztán egy idő után. - Arra gondoltam, hogy hasznosíthatnám magam a Rendben, amiről Párizsban meséltél. Ahhoz nagyobb kedvem lenne, mint Voldemort kívánságait teljesíteni, és a lelkem is nyugodtabb lenne, ha igazán a jó oldalon tudhatnám magam.

-         A Főnix Rendjének szeretnél a tagja lenni? – csodálkozott Dumbledore, de azért büszkeség fogta el. Mit nem adott volna annak idején azért, hogy a lányát a rendben láthassa. És most az unokáját tudhatná maga mellett! De nem szabad semmit sem elhamarkodni! Valeriana talán még nem elég erős, hogy a hirtelen sok információt képes legyen elzárni a Nagyúr elől. Még nincs itt az ideje! De ezt hogyan mondja meg a lánynak, hogy az ne bizalmatlanságnak fogja fel?

Szerencsére ekkor kopogtak az ajtón, így nem kellett válaszolnia.

-         Szabad! – mondta megkönnyebbülten, hogy kitérhet a nehéz feladat alól.

Ekkor belépett a szobába Perselus Piton. Valeriana szíve nagyot dobbant. Ő lenne az a Perselus? Minek hívta most ide nagyapja. Az előző nap bemutatott tanárok közül Piton volt a legellenszenvesebb Valeriana számára. Csak remélte, hogy nagyapja beszélgetése ezzel az emberrel nagyon rövid lesz, és nem sokáig kell elszenvedni a társaságát.

-         Perselus! Jöjjön, kérem! Ne haragudjon, ha valamiben megzavartam, de nagyon fontos dolgokat kell megbeszélnünk. – Hadarta gyorsan Dumbledore időt sem adva a tanárnak, hogy köszönjön, így az csak két fejbólintással intézte el a dolgot. Szemmel láthatóan nem örült a lány viszontlátásának, és előzőnapi gyanakvása továbbra sem múlt el. Valerianát kifejezetten feszéjezte a sötét szempár fürkésző tekintete, ami egy kicsit elidőzött az arcán. Gyorsan el is kapta fejét nagyapjára fordítva, mintha nagyon várná az igazgató további mondani valóját.

-         Miss. Lloyd lesz iskolánk új bájitaltantanára szeptembertől. – folyatta Dumbledore, mire az addig csak gyanakvó szemek most már szikrákat szórtak Valeriana felé.

-         El akar bocsátani Dumbledore professzor? – tette fel a kérdést Piton, és végre elfordította fejét a lányról.

-         Szó sincs erről, csak úgy gondoltam Perselus, itt az ideje, hogy átvegye az évente megüresedő Sötét Varázslatok Kivédése tanári posztját.

Piton most már szóhoz sem jutott. Évek óta hiába pályázta meg ezt az állást, sohasem kapta meg. De egyszer sem hibáztatta emiatt Dumbledore-t, hiszen tudta, múltja miatt hálás lehet neki, hogy egyáltalán oltalmat, és állást kapott, sőt egyre inkább élvezhette az idős professzor bizalmát. Most mégis azt sem tudta, hogy örüljön a rég áhított állásnak, vagy szomorkodjon a régi elvesztése miatt. A leginkább talán az bosszantotta, hogy eddigi munkáját ez a fiatal, valószínűleg tapasztalatlan lány veszi át, akinek neve ráadásul ismerősen csengett nem kellemes élményeket keltve benne.

-         Azt hittem örülni fog! – mondta csodálkozva Dumbledore, amikor észrevette a tanár hezitálását.

-         Persze örülök, és nem is akarok hálátlannak tűnni, csak azon gondolkozom, hogy a kisasszony alkalmas lesz-e erre a pályára.  – mondta Piton, és ismét a lányra nézett. Elégedetten konstatálta, hogy szavainak meg lett az eredménye. Valeriana arca kipirult, talán zavarában, talán a dühtől, hogy ez az ellenszenves ember kételkedik az ő képességeiben. Pedig, ha tudná, hogy ő sem nagyon bízik korábbi tudásában! De most valahogy ez az arrogáns megjegyzés feldühítette, és megkétszerezte önbizalmát, és máris vágyat érzett, hogy minél hamarabb bebizonyítsa ennek az alaknak, hogy mire is képes! De vajon mire is?!  Régen, nem volt gondja semmilyen bájital elkészítésével, most is minden menni fog! Igen majd bebizonyítja Pitonnak, és nagyapjának is, hogy igenis alkalmas arra, hogy tudását átadja a diákoknak.

-         Valeriana iskolájából kiváló eredményekkel távozott, és képességeiről nagyon jó véleménnyel voltak a tanárai. Biztos vagyok benne, hogy egy kis segítséggel, és gyakorlással képes lesz rá, hogy eddigi, kiváló munkáját folytassa Perselus. Ezért szeretném megkérni rá, hogy vegyék át Miss. Lloyddal az egyes évfolyamok tananyagát, ismertesse, hogy pontosan hol tartanak, és vezesse be iskolánk életébe, szokásaiba is. Ugye számíthatok a segítségére? – mosolygott Dumbledore úgy Pitonra, hogy az persze nem tudott mást kinyögni, csak hogy „Természetesen professzor úr!”, bár meggyőződése volt, hogy ennek semmi értelme, és kedve sem volt hozzá, hogy a nyár kellős közepén egy fruskát okítson

-         Köszönöm Perselus! Nem is rabolom tovább a drága idejét! Értesítse Miss. Lloydot, hogy mikor kezdhetnek!

-         Értesíteni fogom. – mondta Piton, miközben biccentett egyet köszönés gyanánt, de most rá se nézett a lányra, majd távozott.

Valeriana már alig várta, hogy kettesben maradhasson nagyapjával, végre elmondhassa véleményét ő is.

-         Nagyapa! Biztos, hogy szükség van erre? Én nem akarom elvenni senki munkáját, és…

-         Ó, ne aggódj! Perselus minden vágya az volt, hogy a Sötét Varázslatok Kivédését oktathassa.  Nem hiszem, hogy nagyon sajnálja, hogy ezért nem taníthatja tovább a bájitaltant, csak nehezen tudja kimutatni az örömét.

-         Vagy egyáltalán nem. – tette hozzá Valeriana a száját elhúzva.

-         Hát, nem tagadom Perselus elsőre igen különös, magának való embernek tűnik, de meglátod, ha jobban megismered, másképpen fogsz vélekedni róla.

-         Lehet. – mondta Valeriana, bár ezt igazán nehezen tudta elképzelni, még ha alig ismerte is a férfit.

-         Most pedig menj, és sétálj egy nagyot. Kezd el felfedezni az épületet, mely otthonod lesz! – mondta Dumbledore szelíden mosolyogva unokájára, aki szót fogadva már fordult is meg, de aztán eszébe jutott valami, és újból nagyapjára nézett.

-         És a Főnix Rendje? Megengeded, hogy csatlakozzak hozzátok? – kérdezte, és mint egy kisgyerek, szemöldökét felhúzva várta a választ.

-         Még gondolkodom rajta. – felelte Dumbledore, és mint akinek sürgős dolga van, elindult az íróasztal felé. Nem akarta tovább részletezni válaszának okát, és szerencsére Valeriana is hasonló elhatározásra jutott, így csak röviden elköszöntek egymástól, miután megbeszélték, hogy ebédkor a nagyteremben találkoznak.

Valeriana hamarosan már a folyosón volt, és azon töprengett, hogy melyik irányba induljon el felfedező útjára, amikor az egyik fordulóban Félig Fej Nélküli Nick jelent meg. Most már meg sem lepődött, és amikor a kísértet felajánlotta, hogy körbevezeti az iskolában, örömmel elfogadta az invitálást.

Így útnak indultak. Sir Nicolas megállás nélkül tartotta kiselőadásait az egyes termekről, a hozzá tartozó tanárokról, a falon függő portrék tulajdonosairól, és mindenről, ami csak az útjukba akadt. Valeriana már szédült a sok információtól, amit idegenvezetőjétől kapott.

Kirándulásuk éppen délben ért véget a nagy teremnél, melynek mennyezetén számtalan bárányfelhő úszott a szikrázó napsütésben egészen halványkéknek tűnő háttér előtt.

Valeriana udvariasan köszöntötte az előző este megismert tanárokat, akik már jól értesülve a fejleményekről, mint új kollégájukat üdvözölték. Természetesen ez alól Piton kivétel volt. Ő csak jó étvágyat kívánt az orra alá motyogva.

A kedélyesen eltöltött ebéd után Piton közölte Valerianával, hogy mivel igen sok dolguk lesz, jobb, ha azonnal hozzá látnak.

Elindultak hát csendben egymás mögött haladva az alagsori pinceterem felé.

Egy levegőtlen, sötét terembe léptek be. Valeriana orrát megcsapta a gyógynövények, bájital-alapanyagok illata. Ez az illat másnak talán kellemetlen lehetett, de Valeriánában kellemes emlékeket ébresztett. Mindig nagy élvezettel figyelte, ahogy a különböző anyagok keveredéséből egy új keletkezik. És mekkora hatalmuk van ezeknek a kivonatoknak, míg külön-külön az összetevők nem sokat érnek!

Piton odarobogott a nagy tanáriasztalhoz, és leült mögé. Az előtte tornyosuló könyvhalmaz teljesen eltakarta, így Valeriánának egy kicsit odébb kellett lépnie, hogy jól láthassa a hozzá beszélő férfit.

-         Miss. Lloyd, először is tisztázzuk a szabályokat. – mondta szigorú tekintete kíséretében.

-         Miféle szabályokat? – feleselt vissza Valeriana, és elhatározta, hogy nem fogja hagyni magát, megmutatja ennek az ellenszenves, beképzelt alaknak, hogy ő is ér legalább annyit, mint amennyit az magáról gondol.

-         Amiket be kell tartania annak érdekében, hogy ne legyen hiábavaló a munkánk. – kis szünetet tartott, majd miután örömmel konstatálta, hogy Valeriana nem szól semmit, folytatta. – Először is, csak akkor szólaljon meg, ha kérdezem, másodszor…

-         Ez így nem fog működni! – szakította félbe a lány. Dühítette Piton lekezelő modora.

-         Miért nem? – kérdezett vissza nem kevésbé dühösen a férfi. Kevesen merik félbeszakítani, amikor beszél, így igen meglepte a lány szájalása.

-         Ahhoz, hogy úgy érezzem, mindent tudok, néha kérdeznem is kell, nem gondolja? Dumbledore professzor azt mondta, hogy ismertessen meg mindennel!

-         Amit tudnia kell, azt elmondom!

-         És ha én másra is kíváncsi leszek? Menjek egyenesen Dumbledore professzorhoz, és mondjam el neki, hogy nem kapok meg minden segítséget abban, hogy szeptemberben igazi Roxfortos tanárként állhassak a diákok elé?

Piton szemei tüzet hánytak. A lány szemtelensége annyira dühítette, hogy ha mint diákja állt volna előtte, biztosan nem úszta volna meg büntetőfeladat nélkül. De a lány nem a diákja, és az igazgató kérésének eleget kell tennie, így némi türelemre intette magát.

-         A második szabály. – folytatta az előző pontot lezártnak tekintve. – Legyen mindig pontos!

-         Igyekszem, de talán maga is beláthatja, hogy ebben a kastélyban igazán könnyű eltévedni, tehát ha …

-         Mi lenne, ha nem lenne mindenhez valami hozzáfűznivalója? – fojtotta a lányba a szót.

-         Nekem is van véleményem a dolgokról, ha tetszik, ha nem! – feleselt továbbra is vissza, és most már annyira dühítette a férfi arroganciája, hogy korábbi félelme is elmúlt.

-         Hát tartsa meg a véleményét, vagy fejtse ki másnak, akit talán érdekel is. – emelte meg Piton még jobban a hangját, és felállt az asztaltól, hogy még nagyobb nyomatékot adjon szavainak. – Nem vagyok hozzá szokva, hogy belekotyogjanak a mondanivalóimba, és ellenszegüljenek a szavaimnak!

-         Pedig lehet, hogy jó lesz, ha hozzászokik!

-         Nem! Maga fog hozzászokni az én követelményeimhez!

-         Igen? És, ha nem, akkor mit csinál? Talán büntetőfeladatot kapok? – húzta el kis mosolyra a száját Valeriana. Azon vette észre magát, hogy már szinte élvezi a vitát, de Piton végül bevitte az utolsó döfést.

-         Mi lesz akkor? Nos kisasszony, akkor elmegyek Dumbledore professzorhoz, és elmondom neki, hogy teljesen alkalmatlan a bájitaltan oktatására. – mondta Piton, és nagy élvezettel nézte végig, ahogy Valeriana arca elsápad, és szája sem nyílik újra, hogy tovább feleselgessen. Ő győzött, mint mindig!

Hát igen Valeriana alul maradt. Az először sápadt, majd vörös arcon jól látszott, hogy dühében majd felrobban, de nem tehet mást, mint eleget tesz a férfi utasításainak

-         Na, hát, ha így egyetértünk, akkor talán folytatnám! – ült vissza elégedett arccal az asztalhoz. - Ezeket a könyveket magának készítettem ide. Itt van az összes évfolyam tananyaga, a Roxfort története, és az iskola szabályzata. Holnap az elsősök bájitalaival fogunk foglalkozni. Szeretném, ha felkészülne, és kezdje el a másik két könyv tanulmányozását is, mert az iskola történetéből, és a szabályaiból is folyamatosan ki fogom kérdezni!

-         Kikérdezni? Nem a diákja vagyok, hanem a kollegája!  És teljesen feleslegesnek tartom, hogy egyesével elkészítesse velem mind a négy évfolyam összes bájitalát! – csattant fel Valeriana. Nagyon megalázónak tartotta ezt az egész helyzetet.

-         Ha nem tetszik, máris befejezhetjük! – válaszolt vissza Piton, és a lélekbe vájó tekintet meghozta gyümölcsét; a lány csendben maradt, de összeszorított száján látszott, hogy nehezére esik nem folytatni a vitát.

-         Akkor, holnap reggel találkozunk! – zárta le végérvényesen a beszélgetést a férfi, és elégedetten hátradőlt a széken. – A könyveit vigye magával!

Valeriana dühös mozdulatokkal ölébe pakolta a hatalmas könyvhalmazt, és köszönés nélkül kisétált az ajtón, amit Piton előzékenyen kinyitott gonosz kis mosollyal a szája szélén.

Amikor felért a bejárati csarnokba, állandó kísérője már kitartóan körözött egyik faltól a másikig, majd mikor meglátta a könyvhalmaz alatt roskadozó lányt, tüstént odasuhant hozzá.

-         Nahát, mi ez a sok könyv? Sajnálom, hogy nem segíthetek!

-         Elég, ha mutatja az utat a szobámig, Sir Nicolas! – nyögte a könyvek mögül Valeriana.

Elindultak felfelé a lépcsőn, miközben Sir Nicolas Piton professzor modoráról tartott előadást.

És másnap megkezdődött a gyakorlás. Valeriana tudása úgy elevenedett fel az ismerős mozdulatoktól, mint a Főnix madár saját porából. Élvezte, ahogy sorra készítette a bájitalokat, tinktúrákat. Olyan öröm volt számára az igen kedvelt elfoglaltság újbóli gyakorlása, hogy Piton vizsgáztató, lekezelő modora sem tudta kizökkenteni ebből a kellemes nosztalgikus hangulatból. Pedig Piton igazán megtett mindent, hogy Valeriana ne érezze jól magát. Eleinte csak figyelte, remélve, hogy majd valami óriási szarvashiba miatt torkolhatja le, de miután látta, hogy kifogástalan főzetek kerülnek ki a lány kezéből, már csak a munkastílusát tudta kritizálni.

-         Hogy lehet ilyen rendetlenül dolgozni? Mindent szanaszéjjel hagy! – hangzott el gyakran Piton szájából a kritika, de Valerianát nem tudta ezzel felbosszantani. Olyan sokszor hallotta ezt már másoktól is, de nem tudott, és nem is akart e tulajdonságán változtatni.

És teltek a napok, és a hetek. Gyorsan haladtak, de hét évfolyam anyaga nem volt kevés, és közben Piton Roxfort történetéből, és az iskolai szabályzatból is folyton vizsgáztatta. Valeriana lassan elfogadta ezt a tanár- diák viszonyt. Boldog volt, mert nagyapja közelében lehetett, és a fárasztó munka ellenére nyugodtan teltek napjai. Ahogy múlt az idő, gyakran azon kapta magát, hogy még Voldemortról is megfeledkezett, bár a jegy, ami a karján éktelenkedett, néha mégis emlékeztette rá.

Ezen kívül talált egy barátot is Félig Fej Nélküli Nick személyében, aki mindenhova elkísérte. Sokat beszélgettek, és ezek a beszélgetések már nem voltak egyirányúak. Valeriana soha nem gondolta volna, hogy egyszer egy kísértetet fog a legjobb barátjának tekinteni. Nick nagy segítség volt a Roxfort történetének elsajátításában is, ugyan elbeszélései nem egyeztek meg minden esetben a nagyméretű könyvben leírtakkal.

Ahogy telt az idő Valeriana egyre fáradtabb, és egyre türelmetlenebb lett, pedig Piton mintha lemondott volna az állandó szekírozásáról. Inkább csak csendben figyelte, leste minden mozdulatát, amit Valeriana úgy értelmezett, mintha az újabb hibát keresett volna benne. De a férfi nem szólt sokat. Hamar észrevette, hogy a lánynak nagy tehetsége van a bájitalok elkészítéséhez. Kevés olyan embert látott, aki olyan nagy élvezettel tenné bele az üstbe a hozzávalókat, és olyan nagy lelkesedéssel várná a különböző anyagok összeérését. Talán Draco Malfoy, de az ő arcán sohasem látszik az a mámoros öröm, és elégedettség, ami a lányén, amint átönti kis tégelybe a kész főzetet, és azt mondja: „Készen van!”. Piton tudta, hogy nem kell különösen figyelnie, hogy az összetevők megfelelő sorrendben, és formában kerüljenek be az üstbe, mégis számtalanszor azon vette észre magát, hogy ott áll a lány háta mögött, és előrehajolva lesi minden mozdulatát. Szívta magába az édes illatot, és a fiatalságot, amit Valeriana árasztott. Érezte, ahogy a szíve gyorsabban ver, a bőre bizsereg, és minden vágya az volt, hogy csak egyszer megérinthesse a lányt. Maga sem tudta, hogy mi ütött belé, talán az unalom, talán már régen volt kettesben egy ilyen fiatal nővel. Vagy valami más? Abban biztos volt, hogy nem szerelem, ez inkább valami fizikai vonzalom, egyszerű kémia lehetett. A gyakorlások után gyakran elgondolkodott érzelmein, de nem sokra jutott. A lány távollétében sikerült hamar lehűtenie magát, de aztán jött a következő nap, és kezdődött elölről minden. Az édes illat, a mozdulatok, ahogy hátrasimítja a haját a szeméből, ahogy fáradtan az órájára néz, és ahogy elégedetten felpattan az asztaltól kezében a főzettel teli fiolával, és azt mondja: „ Készen van!”.

Egy ilyen alkalommal Valeriana nem vette észre, hogy - bár számtalanszor kérte a férfit, ne kémlelje már annyira minden mozdulatát- az, mégis a háta mögött állt, és figyelt. Így mikor Valeriana egyik kezében a pálcával, amivel még egy bűbájt küldött a kész főzetre, a másik kezében pedig a teli fiolával felpattant, és megpördült, szembetalálta magát Piton izzó szemeivel. Valeriana megriadt, mert a szemek most valahogy másként hatoltak az övébe. Ott állt, és levegőt alig kapott. A férfi pedig olyan közelről érezte a lány bőrének forróságát, látta arcának pírját, és mellkasának ütemes fel-le mozgását, hogy már nem tudott uralkodni a napok óta visszafojtott vágynak. Magához ragadta Valerianát a derekánál fogva, és ajkaival rácsapott a lányéra, de mivel az elkapta fejét, már csak a szabadon maradt nyakat érte el. Egyre fokozódó vágya beérte azzal is; hevesen csókolta egészen fel a haja tövéig.

Valeriana először behunyt szemmel, szinte élvezte a kényeztetést, ahogy benne is vágyat keltettek a forró ajkak érintése. Jól esett neki az ölelés, a férfiből áradó forróság. Már olyan régen volt ilyenben része… De aztán kinyitotta a szemét, tudatosult benne, hogy ki is az, aki őt csókolja: egy visszataszító férfi, aki hetek óta kínozza elégedetlenségével, és keserű modorával, és különbenis jóval idősebb nála! Mit akar tőle? Hogy képzeli?

Hirtelen dühében a bódult férfira szegezte pálcáját, és elkiáltotta az első elhárító varázsigét, ami eszébe jutott.

- Capitulatus!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés