16. fejezet

Lloyd tanárnő

Másnap  megkezdődött a tanítás. A kedvező órarendi beosztásnak köszönhetően a lámpalázas Valeriana a napot az elsősökkel kezdte. Mivel nekik semmilyen  előzményük, és összehasonlítási alapuk nem volt az előző évekhez képest, így viszonylag magabiztosan állt a megszeppent diákok elé, akik nagy áhítattal hallgatták bevezetését a bájitaltan rejtelmeibe. Úgy tűnt az óra végére a gyerekek némiképpen feloldódtak, és kicsit megkönnyebbülve hagyták el a termet.

A többi órán Valeriana jól látta a diákok arcán a döbbenetet, ahogy végignéztek a teremben. Hosszú ideig pusmogtak egymással megvitatva a kellemes változásokat. Minél idősebb évfolyam került sorra, annál inkább előtérbe került – különösen a fiúk között- a terem megszépülésén kívül a fiatal tanárnő külalakja is. Ez igencsak zavarba hozta Valerianát, aminek következtében gyakran elveszítette a fonalat mondanivalója menetében.

A legnehezebben elviselhető órának mégis a hatodikosoké bizonyult. Végig el kellett viselnie Draco kellemetlen, gúnyos tekintetét. Többször észrevette, hogy jelentőségteljesen odasúg valamit a mellette ülő Pansy Parkinsonnak – Valeriana meg volt róla győződve, hogy a téma biztosan ő –, és ezután mindketten elmosolyodnak. Valeriana alig várta, hogy vége legyen az órának. Ez volt az utolsó óra ezen a napon, már nagyon fáradt volt, és nagyon bosszantotta Draco viselkedése is.

-         Draco! – szólt oda a fiúnak, amikor a társaság kezdett kivonulni a teremből. A fiú kelletlenül odament a tanári asztalhoz. Valeriana megvárta, amíg magukra maradnak.

-         Azt akarod mondani, hogy senki nem tudhat arról, hogy mi ismerjük egymást. – kántálta unottan Draco, miközben saját iratait rendezgette. – Tudom. Apám elmondott mindent.

-         Mi mindent? – fakadt ki Valeriana riadtan.

-         Hát, hogy titokban kell tartani, hogy halálfaló vagy!

Valeriana összerezzent erre a kijelentésre. Bár tisztában volt vele, hogy bizony ha akarja, ha nem ő Voldemort egy csatlósa a sok közül, Draco szájából ez most mégis nagyon kegyetlenül hangzott.

-         Rendben! Akkor ehhez is tartsd magad! – próbált határozottnak tűnni.

-         Ne aggódj! Én tudom tartani a szám! – mondta Draco olyan éllel, ami Valerianát nagyon felbosszantotta.

-         Ja, és ha megkérhetnélek, légy szíves mások előtt úgy viselkedj velem, mint a többi tanárral!

-         Igenis tanárnő! – vágta haptákba magát Draco gúnyos mosolyát nem is leplezve.

-         Draco, ha nem teszel eleget a kérésemnek, akkor kénytelen leszek levonni pontot a házadtól, sőt akár büntetőfeladatot is kiróhatok rád! – vágott vissza Valeriana.

-         Ezt nem mered megtenni! – mondta Draco, és mosolya arcára fagyott.

-         Ki szeretnéd próbálni? – nézett szigorúan Valeriana a fiú szemébe, amivel el is érte célját, és Draco csak megsemmisülve pislogott. – Jól van. Örülök, hogy megértettél! Most menj!

Draco kikullogott a teremből magára hagyva Valerianát, aki iratai, könyvei rendezgetésébe kezdett. Ekkor belépett a terembe Piton, akinek egy pillanatra fennakadt a szeme a régi pincehelységében végbement változások láttán.

-         Ellenőrizni jött? – kérdezte Valeriana, és megpróbálta leplezni zavarát. – Túléltek a növendékek, és nem okoztam semmilyen kárt!

-         Úgy látom a termemet azonban sikerült alaposan megváltoztatnia! – válaszolt vissza Piton, és szemügyre vette az üveges vitrin tartalmát miközben haladt a katedra felé.

-         Ez már nem a maga terme, hanem az enyém, és azt csinálok vele, amit akarok!

-         Így van! – mondta Piton mikor Valerianához ért, aki hirtelen lehajtotta a fejét, és az egyik könyvet a másikra helyezte. A mozdulat mégsem volt elég gyors, mert a férfi így is észrevette a két piros foltot a lány arcán. Egy pillanatra újból magába szívta az ismerős édes illatot, és érezte, ahogy kezdi hatalmába keríteni a régi érzés, amit a nő közelsége váltott ki.

-         Nos, minek köszönhetem látogatását? – mondta Valeriana, és zavartan tovább pakolgatott.

-         Csak közölni akartam, hogy megkaptam az összes anyagot, amit kértem! – mondta Piton, és megpróbálta visszafogni száguldó gondolatait.

-         Akkor most már kiegyenlítettem a számlát ugye?

-         Gondolja? – nézett a férfi Valeriana szemébe, aki egy darabig állta a sötét szempár fürkészését, de aztán riadtan leszegve a fejét igazított egyet az asztalon tornyosuló könyvhalmazon.

-         Igen, úgy gondolom! – mondta Valeriana, és a könyveket az íróasztal egyik polcára sorakoztatta. Kellemetlen csend következett, és ebben a pillanatban megérkezett a felmentő sereg Valeriana számára Daniel képében, aki meglepődve nézett a két tanárra.

-         Nahát, Mr. Parker! – mondta élesen Piton.

-         Zavarok? – kérdezte Daniel. Még túl frissen éltek benne az emlékek Pitonnal kapcsolatban, így most is úgy gondolta, hogy jobb nem ujjat húzni vele.

-         Nem dehogyis! Piton professzor már úgyis menni készült. – vágta rá Valeriana, és jelentőségteljesen Pitonra nézett.

-         Igen. Parker maradjon csak! – mondta a dühös férfi, és elindult az ajtó felé. Amikor Daniel mellé ért, még gúnyos éllel megjegyezte: - Vigyázzon vele, mert nem olyan szelíd macska, mint aminek látszik!

Daniel felhúzott szemöldökkel nézett Valerianára, aki pontosan tudta, hogy Piton mire céloz.

-         Mi volt ez? – kérdezte Daniel, amikor a kirobogó tanár becsukta maga mögött az ajtót.

-         Semmi, csak nem tudja megállni, hogy ne bántson valamivel. – felelte zavartan Valeriana, és elindult a férfi felé. – Mehetünk! Neked milyen napod volt?

-         Azt hiszem elég jó. – kezdte vontatottan Daniel, de még mindig Piton szavai jártak a fejében. – Nagyon érdeklődőek a diákok, így elég könnyen le tudtam kötni a figyelmüket.

-         Hát, azért elég fárasztó dolog  a tanítás. Legszívesebben vennék egy jó fürdőt, és máris lefeküdnék aludni, de elvállaltam a tanulóidőre a Nagy Terem felügyeletét.! – sóhajtott Valeriana, miközben elindultak a sötét folyosón.

-         Majd belejössz! – nevetett fel Daniel, Valeriana pedig őszintén remélte, hogy a férfinak igaza van.

A tanári karban végbemenő változások vegyes érzelmeket váltottak ki a diákokból. Talán Parker tanár úr sikere volt a legnagyobb a felsőbbévesek között, hiszen Binns professzor unalmas órái után Daniel érdekfeszítő előadásai felettébb izgalmasak voltak. A bájitaltanárnő megjelenése igazán nagy örömet szerzett szinte mindenkinek. Csak azok elégedetlenkedtek, akik leadva a bájitaltant, mégsem szabadultak meg Piton óráitól, hiszen a Sötét Varázslatok Kivédése mindenki számára kötelező volt. Így járt Ron is, aki miután megismerte az új tanárnőt a Grimmauld téren, meg volt róla győződve, hogy ő fogja betölteni az évente megüresedő állást. Nagy csalódás volt hát számára, hogy nem csak hogy nem fogja Lloyd tanárnő tanítani, de továbbra is élvezheti Piton óráit. Hermione kicsit szkeptikusan állt a fiatal tanerő képességeihez. Minden mozzanatát lesve igyekezett hibát keresni benne, és sokszor kifejtette barátainak, hogy Piton órái miben voltak jobbak. Harry, mint sokan mások azonban úgy gondolták, hogy Valeriana rendelkezik legalább annyi tudással, mint előző bájitaltanáruk. Abban pedig talán mindannyian egyet értettek, hogy Lupin professzor után a leghasznosabb Sötét Varázslatok Kivédése órákat minden bizonnyal Piton tartja. Az izgalmas gyakorlásokat még a tanár kellemetlen modora sem tudta elrontani.

Az első hét gyorsan eltelt, és Valeriana úgy érezte, hogy valóban egyre kevesebb fáradtságot jelent számára az órákra való felkészülés, és a diákok oktatása.

A hétvége időjárása a nyár utolsó ajándéka volt. A nagy melegben mindenki igyekezett minden percet az épületen kívül tölteni, kihasználva az utolsó kellemes napos órákat. A Roxfort parkja úgy hemzsegett a diákoktól, hogy ha valaki félre szeretett volna vonulni, akkor annak nagyon nehéz dolga volt.

Valeriana is lement sétálni épp úgy, mint a többi tanár. A tó felé haladva megpillantotta a parton ülő Harryt barátai társaságában. Ron, és Hermione éppen a jóslástan értelméről vitatkozott, Harry pedig csendben beszélgetett Ginnyvel. Valeriana csak a lány arcát látta, aki kipirulva leste a fiú minden szavát.

-         Harry! Bocsánat! Egy pillanatra szeretnélek csak zavarni! – szólt Valeriana, mire mindannyian abbahagyták a beszélgetést, és kíváncsian a tanárnőre néztek. Harry felpattant Ginny mellől. – Azt hiszem itt az ideje, hogy elkezdjük magánóráinkat. Hétfőn este hétkor várlak a tantermemben!

-         Igen tanárnő! – mondta Harry beletörődve a rá váró feladatba.

-         Jól van. Akkor…

-         Tanárnő! – állt föl most már Hermione is. – Kérdezhetek valamit?

-         Persze! Kérdezz csak! – mondta Valeriana kedvesen. Örült, hogy Hermione egyáltalán szóba áll vele, hiszen jól látta óráin a lány szemeiben a kritikus ellenszenvet.

-         A régi évkönyveket lapozva Parker tanár urat megtaláltuk, de a tanárnőt nem. Lehet, hogy rossz évfolyamokat néztünk? – tette fel a kérdést Hermione, amivel egy kicsit sikerült is zavarba hozni a Valerianát.

-         Azért nem találtatok meg, mert én a Beauxbatonsba jártam.

-         A Beauxbatonsba? Voltak itt a Trimágus Tusán onnan. Már akkor is Madame Maxime volt az iskolaigazgató? – faggatta Hermione tovább a tanárnőt.

-         Igen. – felelte az röviden, és úgy látszott, hogy ez a téma már a többieket is izgatta. Most Ron is felállt.

-         Akkor biztosan tudja, hogy Madam Maxime melyik szülője volt óriás! – kérdezte a vörös hajú fiú érdeklődő kíváncsisággal.

-         Óriás? – hökkent meg Valeriana. – Hát terjengtek mindenféle hírek az iskolában, de ő mindig azt hangoztatta, hogy egy átok hatására lettek ilyen hosszúak a csontjai.

-         Még, hogy hosszúak a csontjai! – ismételte felháborodva Hermione. – Ő ugyanolyan félóriás, mint Hagrid! – mutatott a park szélén munkálkodó legendáslények gondozása tanárra.

Valeriana egy darabig elgondolkodva figyelte, ahogy Hagrid a Beauxbatonsból kapott egyik tulipánfát igyekszik elültetni, és bizony be kellett látnia, hogy lehet némi igazság abban, amit a lány mondott.

-         Lehet, hogy igazad van, de nem hiszem, hogy ez számítana valamit. – legyintett végül Valeriana.

-         A tanárnő hogyhogy nem a Roxfortba járt, hiszen angol nem? – kérdezte Ginny, és most már ő is beállt a Valerianát faggatók körébe.

-         Tizenhat évig Franciaországban éltem. – válaszolta Valeriana higgadtan, bár egyre zavarta a fiatalok túlzott kíváncsisága.

-         Azóta, amióta Voldemort eltűnt? – számolta ki nagy gyorsasággal Hermione.

-         Azt hiszem… - Valeriana most már végképp zavarban volt, és  megdöbbentette, hogy Hermione, ellentétben a többi varázslóval, bátran kiejti a rettegett nevet, és idegesítette a lány méregető tekintete is. – Nyolc éves voltam akkor. Nem sokat tudtam a körülöttem zajló eseményekről.

-         És a szülei? – kérdezte Ron, akit egyre jobban érdekeltek az új tanárnővel kapcsolatos dolgok.

-         Ők meghaltak.

A kijelentést néma csend követte. Úgy tűnt végre elment a kedvük a többi kérdezősködéstől. Kínosan tekingettek egymásra, várva, hogy végre megszólaljon a másik, de ezek után nehéz volt bármit is mondani. Harry pontosan tisztában volt vele, hogy mit jelent szülők nélkül élni, barátai pedig tudták, hogy milyen jó, ha vannak.

-         Nahát, milyen kellemes társaságod van Valeriana! – lépett oda hozzájuk Daniel éppen a legjobbkor.

-         Jó napot tanár úr! – köszöntötték a fiatalok.

-         Szervusztok! Elrabolhatom a tanárnőtöket? – kérdezte mosolyogva Daniel, és az arcokat figyelve csak most tűnt fel a gyászos hangulat.

-         Hova szeretnél elrabolni? – kérdezte fellélegezve Valeriana, és tulajdonképpen szinte mindegy volt számára, hogy hova kell követnie a férfit, csak minél messzebbre a faggatózó diákoktól.

-         Majd elmondom. – és már vonszolta is el Valerianát a kis csapattól. – Viszlát hölgyek- urak!

A négy barát szóhoz sem jutott ettől a kis jelenettől, csak jelentőségteljesen egymásra néztek, majd egyszerre elmosolyodtak.

-         Úgy látom van ki megvigasztalja Lloyd-ot. – mondta gúnyosan Hermione.

-         Jaj, Hermione ne legyél már ilyen! Talán féltékeny vagy? Láttam hogy nézted az órán Parkert! – szólt oda a lánynak Ron, miközben felvette könyveit a földről.

-         Te meg vagy hibbanva! – mondta Hermione, és olyat lökött a fiún, hogy az majdnem orra bukott.

-         Most miért? Minden lány nagyon jó képűnek tartja! – egyenesedett fel Ron. – Nem Ginny?

-         Ö…hát… - az elvörösödő lány csak ennyit tudott kinyögni, Harry pedig felhúzott szemöldökkel nézett rá.

-         Én nem vagyok minden lány! – zárta le a vitát Hermione, és elindult az épület felé, majd mosolygó barátai is követték.

Eközben Valeriana, és Daniel már a Roxfort határain kívül jártak. Valeriana számára ismerős volt az út, hiszen Roxmorts felől ezen érkezett.

-         Gondoltam nem árt, ha egy kicsit diák mentes övezetben töltünk el néhány órát. – mondta Daniel, és karonfogva húzta tovább Valerianát.

Hamarosan beérkeztek a faluba. Sok kis üzlet, és egy-egy kocsma, vagy étterem mellett haladtak el. Végül Daniel Madam Puddifoot kávézójába invitálta be partnerét.

Odabent alig voltak, így hamarosan egy ablak melletti asztalnál ültek le. Madam Puddifoot régi ismerősként üdvözölte Danielt.

-         Ő Valeriana Lloyd, az új bájitaltanárnője az iskolának, Valeriana, ő pedig Madam Puddifoot, a kávézó tulajdonosa. Ő készíti a legfinomabb almás pitét az egész országban.

-         Örülök kisasszony! – mondta a kissé molett tulajdonosnő, majd kicsit közelebb hajolt Valerianához. – Vigyázzon vele, mert nagy hóhányó!

-         De Madam Puddifoot! Ne keltse rossz híremet! – mondta játszott sértődöttséggel Daniel, majd szélesen Valerianára mosolygott.

-         Nos tanár úr, tanárnő, mit hozhatok? – egyenesedett fel Madam Puddifoot még mindig mosolyogva, majd felvette a rendelést, mely természetesen két almás pitéből, és két kávéból állt.

A délután hátralévő részét a kávézóban töltötték. Madame Puddifoot ragaszkodott hozzá, hogy ne csak az almás pitéből egyenek, hanem kóstolják meg a többi sütemény-különlegességeit is. Miközben kiselőadásokat tartott Daniel gyerekkori csínytevéseiről, egymás után hozta eléjük a különféle édességeket: habos gyümölcskenyeret, csoki krémes tortaszeletet, melynek tetején változó színű drazsék villogtak, sütőtökkel töltött rétest vanília öntettel, végül pedig egy rózsaszín szív alakú mignont, melynek közepén durranó cukorka volt.

Már besötétedett, amikor teli gyomorral, jó kedvűen beléptek a hatalmas kapun. A bokrokban jól hallhatóan megmozdultak a Controllerek, de aztán elhallgattak. Már majdnem a tónál jártak, amikor Valeriana még mindig azon nevetett, hogy Danielnek és barátainak ötödikes korukban büntetőfeladatként a bagolyházat kellett kitakarítaniuk, mert éjszaka kiszöktek, és betörtek Madam Puddifoothoz, hogy néhány lánynak szív alakú süteményt vigyenek Valentin napra. Persze a nagy takarítás után napokig olyan szaguk volt, hogy a lányok szóba sem álltak velük. Valeriana a nagy kacarászástól nem vette észre a sötétben, hogy egy nagy kő került a lába elé. Megbotlott, mire még jobban nevetni kezdett. Daniel, aki szintén együtt nevetett a lánnyal, elkapta vállánál fogva. Egy darabig nézte a vidám arcot, majd hirtelen nyomott egy csókot a szájára. Valeriana még egy darabig mosolygott, majd elkerekedett szemmel nézett az alig néhány centiméterre lévő férfi arcába. Mivel nem tiltakozott különösképpen, Daniel átölelte, és hosszan megcsókolta. Valeriana úgy érezte, elolvad a gyengéd ölelésben. Kellemes melegség járta át egész testét. Behunyta szemét, úgy adta át magát az édes pillanatnak.

Az éjszaka sötétjében csak a Hold világított rájuk, így eszükbe sem jutott, hogy bárki is megláthatja őket. Pedig két szempár is figyelemmel követte az üres parkban lévő párocskát. Az egyik fent a második emeleten szemüvege mögül, mosolyogva figyelte a két fiatal egymásra találását. A másik pedig egy sötét szempár volt az alagsori ablakból, melynek tulajdonosa összeszorított ajkakkal leste a félreérthetetlen mozdulatokat. Mivel az egyik szemérmesen, a másik dühösen fordult el az ablaktól, egyik sem láthatta, ahogy Valeriana kibontakozik az ölelésből.

-         Menjünk be, mert késő van, és most már hideg is. – mondta rekedten Valeriana, és zavartan a talajt kémlelve elindult sietős léptekkel. A kissé megdöbbent férfi elővette pálcáját, hogy a végére varázsolt fényével megakadályozhassa a további baleseteket, és igyekezett utolérni a csörtető nőt.

-         Nem akartalak megbántani. – mondta, amikor végre beérte.

-         Nem erről van szó, csak én… - kereste a szavakat Valeriana, bár maga sem volt tisztában vele, hogy mi is lelte, hiszen hosszú idő után végre társra találhatna egy nem is akármilyen férfi személyében. – Azt hiszem még egy kis időre van szükségem.

-         Azt hittem, kedvelsz annyira, hogy…

-         Persze, nagyon kedvellek, de … - szakította félbe Valeriana a férfit. –  de annyi minden történt körülöttem mostanában. Megváltozott az egész életem. Magam sem tudom, hogy mit érzek, és téged se szeretnélek megbántani.

-         Jól van. Nem kell magyarázkodnod! – mondta Daniel, amikor a hatalmas tölgyfaajtóhoz értek. – Én tudok várni. Túlságosan kedvellek ahhoz, hogy türelmetlenségemmel rontsam az esélyeimet nálad.

Valeriana nem szólt semmit. Dühös volt magára, hogy így elrontotta ezt a lehetőséget, ami lehet, hogy többet meg sem ismétlődik majd. Csendben lépett be az ajtón Daniel előtt, és odabent nem is szóltak egymáshoz többet. Gondolataikba merülve haladtak felfelé a lépcsőkön, majd a hosszú folyosókon. Valeriana lakosztálya előtt megálltak, majd búcsúzóul Daniel az elmaradhatatlan jóéjt- puszit odanyomta a lány arcára, amire az kedves mosollyal válaszolt.

Valeriana egy darabig nézte a távolodó férfit, majd fordult az ajtó felé, hogy belépjen rajta, amikor egy árnyat látott elsuhanni a folyosó másik végén, ami feltűnően hasonlított Nickre. Visszanézett Daniel felé, aki éppen akkor lépett be saját lakosztályának ajtaján, így úgy döntött, utánajár a kémkedő szellemnek. Nem is csalódott; valóban Nick volt az, és nagyon hamar utol is érte.

-         Nick! – szólította meg a szellemet, aki úgy tűnt sértődöttségében észre sem akarta venni barátnőjét. – Állj meg légy szíves! Beszélni szeretnék veled!

-         Igen? – lassított le végre a kísértet. – Azt hittem én már nem számítok semmit, hiszen csak egy szellem vagyok!

-         Nick, ezt olyan sokszor megbeszéltük már! Fontos vagy nekem, de nem foglalkozhatok egész nap veled!

-         Hát persze, hogy nem, hiszen ott van az a Daniel Parker. Ő leköti minden idődet! Látom nagyon kellemes napot töltöttetek együtt.

-         Igen, és mi van akkor! – vágott vissza Valeriana, mert nagyon bosszantotta a szellem számonkérése. – Daniel nagyon kedves velem, és rendkívül szórakoztató.

-         Az szórakoztató! – ismételte Nick. – Mit jelent számodra?

-         Nem tudom…Nagyon jó barát…

-         Ennyi?

-         Igen, de ha lesz ennél több is, akkor majd szólok!

-         Biztos?

-         Ha mondom! – nézett Valeriana megrovón a hitetlenkedő szellemre.

-         Akkor jó.

Nick még visszakísérte a lakosztályig Valerianát, majd elbúcsúztak. Valeriana gondolatai még akkor is Daniel körül forogtak, amikor ágyba bújt. Elképzelte magában, hogy mi lett volna, ha nem utasítja el a férfit, és hagyja magát sodródni az ismeretlen érzelmek felé, de aztán szemei előtt megjelent a kép, ahogy Daniel a karján lévő jegyet észre veszi, és undorodva fordul el tőle. Ezért aztán úgy érezte, hogy mégis jól döntött, amikor a férfi közeledését elhárította.

Másnap látszólag minden úgy ment, mintha nem történt  volna semmi. Daniel reggel már türelmetlenül várta, hogy a mindig későn elkészülő Valerianával együtt mehessen reggelizni. A beszélgetés közöttük azonban nem volt egészen zökkenőmentes. Alig találtak témát, így rövid kérdések, és válaszok között nagyokat hallgattak, amíg be nem értek a Nagy Terembe. Dumbledore cinkos mosollyal köszöntötte őket, amikor leültek az asztalhoz. Valerianának olyan érzése volt, mintha mindenki őket nézte volna, mintha mindenki tudott volna az előző este történtekről. Ez pedig csak részben volt igaz, hiszen csak ketten lestek oda rájuk néha lopva: Dumbledore, és Piton.

A nap további részében szerencsére Valeriana annyira el volt foglalva, hogy nem volt ideje ezzel foglalkozni. Aztán délután, amikor igyekezett az alagsori tanterme felé, hogy megtartsa óráját a hatodikosoknak, újabb dolog terelte el figyelmét. Ahogy lefelé tartott a lépcsőn, már hallotta a nagy zsivajt, melyből hol nevetés, hol dühös kiabálás hangzott ki. Amikor odaért döbbenten látta a csődület közepén a két, pálcáját egymásra szegező diákot. Az egyik egy hosszú, barna hajú lány, akinek arcát rengeteg ronda kelés rondította, hatalmas fülei pedig radarként kandikáltak ki hullámos hajzuhataga alól. A másik pedig, egy magas szőke hajú fiú volt, akinek hosszú orra majd az állát érte, háta pedig egy hatalmas púp alatt görnyedezett. A lány újabb átok szórására készült, amikor Valeriana már nyitotta a száját, hogy megakadályozza szándékát, de a másik irányból érkező Piton megelőzte.

- Granger, Malfoy! Mi folyik itt?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés