18. fejezet

Változó világ

A szeptember gyorsan eltelt, és beköszöntött a maga csapadékosságával a hűvös október. A hetek múlásával mindenki megnyugodhatott, mert Hermione és Draco esténkénti összezárása nem eredményezett semmilyen kellemetlen fordulatot. Sőt! Valerianának feltűnt, hogy már nincs az a feszültség körülöttük. Ezt leginkább azzal magyarázta, hogy a két fiatal valószínűleg beletörődött sorsába. Minden este pontosan érkeztek, és csendben bevonultak a könyvtárba, hogy a portörlő rongyot a kezükbe véve máris nekilássanak a munkának. Ennek a nagy lendületnek azonban csak alig volt észrevehető eredménye. Nagyon lassan haladtak, amit persze Piton több ízben szóvá is tett, de a két fiatalt  látszólag ez egyáltalán nem zavarta. Harry ugyan kifejtette néha aggodalmát a két ellenség együttléte miatt az okklumencia gyakorlások alkalmával, de Valeriana a gondolatait látva - amit még mindig nagyon nehezen tudott elzárni előle - úgy vette észre, hogy Ginny jobban leköti figyelmét, semhogy túlságosan sokat tudjon foglalkozni barátja problémájával.

Ezen kívül úgy tűnt, hogy az iskola falain kívül történő eseményekkel sokkal többet foglalkoztak a diákok, mint az esténként a könyvtárban szenvedő társaikkal. A Reggeli Prófétában minden nap közöltek valami új hírt Voldemort, és csapata ténykedéseiről. Egyre gyakoribbá váltak a halálfalók nyilvános megjelenései, néha személyek eltűnéséről is tudósítottak. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy Voldemort hívei a muglikat sem kímélték. A minisztérium emberei nem győzték elsimítani az ügyeket. Ennek ellenére a varázstalanok között elterjedt a hír, hogy egy félelmetes szekta szedi áldozatait. Számukra most már minden furcsán öltöző ember gyanús volt, és gyakran előfordult, hogy ártatlan varázslókat támadtak meg.

Ezek a hírek még jobban megosztották a diákok nézeteit. A folyosókon, és a parkban hangos szóváltások követték egymást. Gyakran kis csoportok élén tartott szónoklatot egy-egy szóvivő, kifejtve saját álláspontját. Volt, hogy Valeriana a Mardekárosok csapatának beszélgetéséből kihallott egy-egy buzdító felszólítást, de egyikükre sem tudta volna rábizonyítani hogy halálfaló anélkül, hogy karját megnézné. Márpedig erre nagyapjától nem kapott engedélyt.

A diákok gondolatait aztán átmenetileg másfelé irányította a megkezdődő kviddicsmérkőzések sorozata. Az első meccs a Hollóhát, és a Hugrabug között folyt. A nézők nagy izgalommal tódultak a lelátók felé, amikor Valeriana még mindig a tóparton ült egy könyvet olvasva, kihasználva az átmenetileg kissé kellemesebb időt.

-         Már mindenütt kerestelek! – köszönt rá a feje fölül Daniel. – Mindjárt kezdődik! Ha nem akarsz elkésni, akkor igyekeznünk kell!

Valeriana összecsukta a könyvet, és felnézett kissé hunyorogva a szemébe sütő Naptól.

-         Az igazat megvallva, nem nagyon kívánkozom odamenni.

-         Micsoda? Képes lennél lemaradni a meccsről? – ámuldozott a férfi, és már húzta is felfelé a lányt karjánál fogva.

-         Én nem nagyon rajongok a kviddicsért. – jelentette ki Valeriana, amikor már két lábon állt. Daniel a hallottaktól még elképedtebb arcot vágott. – Soha nem értettem, hogy mi a jó benne. Ráadásul olyan gyorsan történik a pályán minden, hogy mindig elszédülök és követni sem bírom az eseményeket.

-         Á, ezt csak most találod ki! – mosolygott a férfi, és a lány karját fogva már kísérte is gyors léptekkel a pálya felé. – Én még nem találkoztam olyannal, aki ezt a sportot nem kedvelné. Különbenis te a Roxfort tanára vagy! Hogy nézne ki, ha nem ülnél a többiek között a lelátón?!

-         Rendben. Lehet, hogy igazad van. – adta be derekát végül Valeriana, és kelletlenül vánszorgott az igencsak kilépő férfi oldalán. Ekkor felhangzott a meccs megkezdését jelző sípszó.

Mire elhelyezkedtek a tanárok lelátóján, már a Hollóhát vezetett. Valeriana úgy érezte, hogy sohasem lesz vége a mérkőzésnek. Szemét ugyan néha a seprűiken száguldozó játékosokra vetette, de inkább a közönséget kémlelte. Így mikor tapsolni kezdtek a többiek, csak kis megkéséssel kapcsolódott bele. Daniel ilyenkor szemrehányóan nézett a zavartan mosolygó lányra.

Egy jó óra múlva aztán végre befejeződött a mérkőzés a Hollóhát győzelmével. Valeriana fellélegezve sodródott a nagy tömegben az iskola épülete felé, miközben Daniel a meccs egyes részleteit elemezte. Már majdnem a bejárathoz értek, amikor észre vett egy furcsa hármast a magas fal tövében. Harry, Ron, és Draco vitatkozott erősen hadonászva egymás felé. Valeriana erős kísértést érzett, hogy odamenjen hozzájuk. Mivel azonban látszólag semmi szabályellenest nem tettek, így csak hosszan nézte őket, amíg be nem léptek a hatalmas tölgyfaajtón. Odabent a bejárattól nem messze Ginny, és Hermione állt sápadtan és izgatottan lesve a beérkezőket. Valeriana Danielt magára hagyva odalépett hozzájuk.

-         Mi a baj lányok? – kérdezte tőlük.

-         Semmi tanárnő, csak a fiúkat várjuk. – felelte elpirulva Ginny.

-         Harry és Ron, Dracoval vitatkozik odakint. Ti tudjátok, hogy miért? – tetette fel a kérdést, és biztos volt benne, hogy a riadt lányok pontosan tudják a választ, de neki nem fogják megmondani. – Draco kezdte? – próbálta terelni a választ valamilyen irányba, miután a lányok csak fejüket csóválták.

-         Harry akart vele beszélni. – nyögte Ginny, és ismét a bejárat felé nézett, amin egyre ritkábban lépett be valaki.

-         Harry? De miről?

A válasz ismét elmaradt, mert az ajtóban megjelent Draco feldúlt arccal.

-         A testőreitek odakint vannak. – vetette oda gúnyosan Draco a lányok felé, miközben csörtetett az alagsorba vezető lépcső felé. – Ne féljetek egy hajuk szála sem görbült! – mosolygott gúnyosan, és eltűnt az átjáróban.

A lányok faképnél hagyva tanárnőjüket kirohantak a parkba. Valeriana pedig kíváncsiságának eleget téve úgy döntött kifaggatja Dracot. Kissé kilépve hamarosan utol is érte nem messze a bájitaltanteremtől.

-         Draco! – szólt a fiú után, aki a hangot felismerve dühösen megfordult.

-         Mit akarsz? – förmedt a nőre.

-         Több tiszteletet, hiszen a tanárod vagyok! – mondta szigorúan Valeriana olyan halkan, hogy csak ők ketten hallhatták, és rémülten körülnézett. Örömmel tapasztalta, hogy rajtuk kívül már senki nem tartózkodott a folyosón.

-         Á, bocsánat! Tessék Lloyd tanárnő? – mondta gúnyosan meghajolva Draco, amit Valeriana már figyelmen kívül hagyott, mert nem akarta rontani a helyzetet további kötekedéssel mielőtt elbeszélgethetnének.

-         Gyere be a terembe, mert beszélni szeretnék veled!

-         Muszáj?

-         Igen muszáj! – dörrent Valeriana Dracora ellenvetést nem tűrő hangon, majd  kinyitotta az ajtót betessékelve rajta a kelletlen arcot vágó fiút.

-         Apám uszított rám? – kérdezte aztán odabent Draco, és most már jobban megemelte a hangját, hiszen itt nem hallhatta senki a beszélgetésüket.

-         Nem. – felelte Valeriana, és előre sétált a katedrához. – Ugyan megkért rá, hogy tartsalak szemmel, de most nem azért hívtalak ide.

-         Igen? Hanem miért? – csodálkozott Draco, és cseppet sem állt szándékában bármilyen témában is társalogni kereszttestvérével.

-         Mit akartál Harryéktől?

-         Én? Semmit! Ők hívtak félre, hogy megfenyegessenek.

-         Megfenyegessenek? Miért?

-         Tiszta hülyék! Az a téveszméjük, hogy megdelejeztem Grangert, mert olyan furcsán viselkedik mostanában.

-         Hogy mit csináltál? Furcsán viselkedik? Én nem vettem észre semmit. – nézett csodálkozva Valeriana a szemben álló fiúra.

-         Ugye? Mondom én, hogy hülyék! El tudsz rólam képzelni ilyet?

-         Hát… Ami azt illeti igen! Elég rendesen elintézted szegényt szeptember elején.

-         Ő sem kímélt engem! – védekezett Draco.

-         Na jó hagyjuk! Ez már lerágott csont. Azt mondd meg, hogy mit jelent, hogy furcsán viselkedik Hermione!

-         Nem tudom. Szerintem ők találták ki ezt az egészet, hogy belém köthessenek. – felelte Draco, és egyre inkább nyeregben érezte magát a beszélgetés menetét illetően.

-         Azt nem hiszem. Csináltál vele valamit a büntetőfeladatok alatt?

-         Nem! – csattant fel élesen Draco.

-         Beszélgettek a takarítás közben? Megbántottad valamivel? – faggatta tovább Valeriana.

-         Nem. – jött megint a válasz, de ez most valahogy nem volt olyan határozott, amit Valeriana észre is vett.

-         Nem is szóltok egymáshoz két órán keresztül? – nézett jelentőségteljesen a fiú szemébe, aki zavartan fordította el fejét az ablak irányába.

-         Csak nagyon ritkán. – mondta Draco halkan.

-         Aha, és miről beszéltek? – kíváncsiskodott tovább Valeriana.

-         Semmi közöd hozzá! – fordította vissza fejét a hirtelen magához térő fiú. – Egyáltalán mit faggatsz te itt engem?

-         A tanárod vagyok!

-         Kit érdekel? Akkor sincs jogod kikérdezni engem! Nem csináltam semmit, csak te is rám akarsz kenni valamit, ahogy Potterék is! A te ötleted volt, hogy esténként együtt töltsem szabad időmet azzal a sárvérűvel! Ne csodálkozz, ha nincs ínyemre ez a társaság! Ha apám megtudja, hogy ebben a büntetésben komoly részed volt, nem fog megdicsérni, abban biztos lehetsz!

Valeriana ott állt a fiúval szemben - aki mellesleg a  diákja is volt - , és szóhoz sem jutott. Be kellett látnia, hogy Draconak némiképp igaza van. Valóban, keresztapja esetleges haragjával eddig nem is számolt. Draco kihasználva kereszttestvére megszeppenését, már indult is még dühösebb képet vágva az ajtó felé.

-         Draco! – szólt felocsúdva Valeriana a fiú után, aki már éppen a kilincsre tette a kezét. – Azért szeretném, ha nem tennél semmi meggondolatlant! Van olyan dolog, amivel te is fel tudnád bosszantani édesapádat!

Draco meg sem fordult, úgy hallgatta a hozzá intézett szavakat. Várt egy kicsit, majd szó nélkül távozott. Valerianát bosszantotta ez az egész helyzet, és nagyon tehetetlennek érezte magát. Egyszerűen képtelen volt Dracot kezelni. Ezek után csak abban reménykedhetett, hogy nem fog semmi olyan dolog történni, ami miatt neki kell majd keresztapja előtt magyarázkodni.

A lépcsőn felfelé haladva még mindig a lezajlott beszélgetés járt a fejében. Olyan zavaros volt ez az egész. Biztos volt benne, hogy Harry, és Ron nem ok nélkül szedték elő Dracot, és azt is pontosan tudta, hogy a fiú nem volt egészen őszinte vele. De miért is lett volna az, hiszen kapcsolatuk soha sem volt egészen felhőtlen.

Egyenesen a Nagy Terembe ment, mert már jócskán ebédidő volt. Úgy tűnt mindenki hozzálátott az étkezéshez, mert a tányérok csörgésén kívül alig hallatszott más. Valeriana leült a tanárok hosszú asztalához, és felmérve a létszámot észrevette, hogy nem csak Daniel hiányzik mellőle, hanem Piton, és nagyapja is elmaradt. Nem kellett sokáig törnie a fejét, hogy rájöjjön hol lehetnek, hiszen pontosan tudta. Már a második rendi gyűlésről hiányzik. Most sem szólt neki nagyapja. Csalódotton szedett valamicskét a tányérjára, és kedvetlenül turkálgatni kezdte a villájával. Annyira fájt neki, hogy nagyapja ennyire nem bízik benne, bár az igazat megvallva nem is bizonyított eddig valami nagy rátermettséget.

Már szállingóztak kifelé a teremből a jól lakott diákok, amikor Valeriana még mindig azt a pár falatot turkálta.

-         Valami baj van? – lépett oda hozzá McGalagony, akinek nem kerülte el figyelmét a lány rossz kedve.

-         Nem, semmi baj. – nézett fel gondolataiból kizökkentve Valeriana.

-         Hiszen nem evett semmit! – szólt szinte anyáskodva a professzor, mire Valeriana lenézett tányérjára, és csak akkor vette észre, hogy valóban nem sokat fogyasztott a maga elé szedett amúgy sem nagy mennyiségű ételből.

-         Nincs étvágyam. – magyarázta zavartan, és nem is járt messze az igazságtól. Úgy érezte egy falat sem menne le a torkán.

-         Talán beteg? – jött újból az aggódó kérdés. – Menjen fel a gyengélkedőre! Madame Pomfrey biztosan segít majd!

-         Nem erre semmi szükség! Azt hiszem csak fáradt vagyok. Megyek, és lepihenek egy kicsit. – mondta Valeriana. Felállt és távozott, miközben végig magán érezte az aggódó tekintetet.

A hosszú lépcsősoron felérve Nickkel találkozott, aki tovább kísérte egészen lakosztályáig. Egyfolytában a délelőtti mérkőzés részleteiről faggatta Valerianát, aki persze csak hozzávetőlegesen tudott beszámolni róla. Alig várta, hogy végre becsukhassa maga mögött szobájának ajtaját.

Az egész délutánt lakosztályában töltötte, de pihenni egy cseppet sem tudott. Képtelen volt bármi másra gondolni, mint az éppen akkor zajló gyűlésre, amiből nagyapja kirekesztette. Mivel tudná bebizonyítani, hogy érdemes a bizalmukra, mikor még esélyt sem kap rá?

Gondolataiba mélyülve elképzelte milyen jó lenne, ha visszafordíthatná a szerencsétlen események folyamatát, és nagyapjának nem kellene szégyenkeznie miatta. Most pedig ott lehetne velük, és segíthetné a Rend munkáját. De most már nem tehet semmit. Ami megtörtént megtörtént, és vállalnia kell a következményeit. A legokosabb, amit nagyapja a Rend védelmében megtehetett, hogy őt egyenlőre távol tartja maguktól. Igen, ebbe végre bele kellene törődnie! De képtelen rá!

Eljött a vacsoraidő. Valeriana aggódva vette tudomásul, hogy a Rend tagjai még mindig nem tértek vissza. Megpróbált enni egy keveset, ne adjon újabb okot McGalagony aggodalmára, majd visszatért lakosztályába, melynek ablakából gyakran kémlelte a bejárati kapu felől érkező utat.

Levett a polcról egy könyvet és leült egy fotelba, hogy olvasással múlassa az időt, de nem sokat értett az írás tartalmából. Gondolatai a Rend tagjai körül, és leginkább nagyapja körül forogtak. Ahogy telt az idő szívét egyre inkább a félelem kerítette hatalmába. Többször felpattant ültéből, hogy kilessen az ablakon, de a nagy sötétben nem lehetett látni semmit, már a széles utat sem.

Tíz óra is elmúlt, amikor a könyv soraival birkózó Valerianát felriasztotta a kandalló tüzének fellobbanása, és a kíséretében jövő hang.

-         Valeriana! Kérlek gyere a gyengélkedőbe! – hallotta nagyapját, mire ledobta a könyvet, és máris indult izgatottan a kandalló felé. A párkányán lévő kis edényből port szórt a tűzbe, majd amikor az lilára váltott, belépett a közepébe, hogy pillanatokon belül a gyengélkedő kandallójából a rá várók elé érkezhessen.

Olyan nyüzsgés volt a nagy helységben, amire egyáltalán nem számított. A szobájában lévő félhomály után a számtalan fáklyával megvilágított terem fényében hunyorogva nézett körül. Több ágyon sérültek ültek, akiket Madam Pomfrey igyekezett ellátni. Néhányan pedig aggódva próbáltak neki segíteni társaik ápolásában.

-         Á, Valeriana! Szeretnénk a segítségedet kérni! – jött felé nagyapja, akinek a mindig rendezett öltözete most meglehetősen csapzott volt. Karján talárja és ingujja hosszan felhasadt, a nyíláson át pedig jól látható volt sérülése, melyből vér szivárgott.

-         Mi történt? De hát, nagy… nagyon megsérült! – mondta Valeriana, és szerencsére aggodalma mellett időben észbekapott, nehogy elszólja magát.

-         Ez semmi a többiekéhez képest. A legtöbbel Madam Pomfrey elboldogul, de van egy súlyosabb sérültünk is.

-         De mi történt? – kérdezte még egyszer Valeriana, és riadt tekintetét végighordta a sebesülteken, akiknek csak egy részét ismerte.

-         A halálfalók behatoltak a főhadiszállásunkra. – mondta Dumbledore, miközben a döbbent lányt karjánál fogva vezette az egyik ágy felé, amin megszaggatott fekete talárjában Piton feküdt. A tanár amint meglátta Valerianát, máris feltápászkodott. Jól látszott, hogy a mozdulat csak nagy kínok árán sikerült neki. A mellette lévő ágyon Daniel ült felkötözött karral.

-         Daniel! Jól vagy? – kérdezte Valeriana, amikor észrevette a férfit.

-         Á, ez semmi csak egy kis karcolás. Ő viszont – mutatott a keserves képet vágó Piton felé. – nagyon rosszul van.

Piton erre a kijelentésre megpróbálta ábrázatát egy kissé barátságosabbá varázsolni, de Valeriana jól látta szemeiben a szenvedést.

-         Miss Lloyd! Csakhogy megérkezett. Szükségem lenne a segítségére. – lépett oda Madame Pomfrey. – Professzor úr mondtam már, hogy feküdnie kell! Dőljön vissza azonnal! – förmedt a gyengélkedő férfira, aki ugyan látszólag kelletlenül, de engedelmeskedett a javasasszonynak. - Piton professzort mellkason találta egy átok, ami átmeneti szívmegállást váltott ki. Ez pedig jelentősen rontott a szívműködésén. – fordult aztán Valeriana felé. – Már nagyon régen nem volt ilyen esetem, így sajnos nincs a készletemben a megfelelő bájital, ami a tüneteket enyhítené, és az idő múlásával megfordíthatatlan szívkárosodást meggátolhatná. Nekem most a többi sérültet is el kell látnom, és hosszú időbe telne mire elkészíteném az italt. Ezért szeretném megkérni, hogy, ha megtenné…

-         Természetesen Madam Pomfrey! – vágott a szavába Valeriana, és újból Pitonra nézett, aki most olyan védtelennek és kiszolgáltatottnak tűnt. Bármennyire ellenszenves volt eddig a férfi számára, most megsajnálta.

-         Nem akarom, hogy ő csinálja! – nyögte halkan Piton a karját szorongatva fájdalmas arccal.

-         Professzor úr, maga tudja a legjobban, hogy erre most nincs idő! Minél hamarabb el kell fogyasztania a szíverősítő bájitalt, és ön után a kisasszony a legalkalmasabb annak elkészítésére. A jelen esetben viszont csak Miss. Lloyd van abban a helyzetben, hogy azt meg is tegye. – torkolta le fáradtan Madam Pomfrey az egyre jobban szenvedő Pitont.

-         Ne aggódjon, el tudom készíteni! – vetette oda Valeriana is. Felismerve az idő sürgetését máris megfordult, hogy induljon.

-         Kell…bele… galagonya…citromfű…fehérfagyöngy… - kezdte minden szóért megküzdve a felsorolást Piton, és a javasasszony alig bírta megakadályozni, hogy ismét felüljön. Valeriana megfordult, és ránézett a szívét szorító fájdalommal küzdő férfira.

-         Tudom, hogy mi kell a főzetbe! – mondta, és már oda is lépett a kandallóhoz. Beleszórta a tűzbe a port, és távozott.

Az éjszaka sötétjébe burkolódzó bájital-tanterembe érkezett meg. Pálcáját előkapta, és segítségével lángralobbantott néhány gyertyát. Odasietett a szekrényhez, és a zaklatottságtól reszkető kézzel összeszedte a szükséges hozzávalókat. Miközben gondosan előkészítette őket, egyfolytában Piton fájdalomtól eltorzult arcát látta maga előtt. Ez a férfi nem ugyanaz volt, aki nyáron erőszakosan ölelte, aki nem is olyan régen sértegette. Most más volt; esendő, mint bárki más. Ugyan igyekezett tartani magát, de szemében a fájdalom és a halálfélelem látszott, aminek emlékétől Valeriana megborzongott.
Mielőtt az üstbe dobta a szükséges anyagokat, még egyszer átgondolta azok mennyiségét, és ellenőrizte a megfelelő arányokat. Nem akart hibázni. Úgy érezte, hogy ha most segít a férfin, azzal nem csak Pitonnak bizonyít, hanem nagyapjának is.

Hosszan nézte az anyagok elkeveredését, és hallgatta az alatta lobogó tűz ropogását. Eszébe jutottak a nyáron együtt eltöltött órák, amikor ugyanígy figyelte a bájitalok elkészülését. Most valahogy úgy érezte, mégsem volt olyan szörnyű az a néhány hét. Persze kellemetlen a férfi modora, de mégis csak egy ember! Egy ember, aki csókolta, aki ölelte, aki megbántotta, aki küzd a jóért nagyapja mellett, aki életét adná a Voldemort elleni küzdelemben, ha arra lenne szükség. Ki is ez az ember? Hiszen nem is ismeri igazán! Nagyapjának igaza lehetett abban, amikor azt mondta, hogy ha megismerné, biztosan másképpen gondolkodna róla. Ha megismerné! De ehhez még időben meg kell innia a bájitalt!

Gondolataiból az ajtó nyikorgó nyitódása zökkentette ki. Dumbledore lépett be rajta. Karjának sérülését már kötés fedte. Fáradt, meggyötört arca a gyertyák fényénél ijesztően öregnek tűnt, ahogy közeledett az ültéből felpattant Valeriana felé.

-         Nagyapa! Minden rendben van?

-         Igen. Poppy mindenkit ellátott, és el is mehettek, nehogy holnap diákokkal fussanak össze.

-         És Piton? – nézett félve Valeriana nagyapjára.

-         Kapott nyugtatót, és elaludt. De minél hamarabb szükség lenne arra a főzetre.

-         Tudom, de ki kell várni a megfelelő időt, hogy a hatóanyagok kellően kioldódjanak.

Dumbledore közben egy széket húzott Valeriana közelébe, és fáradtan sóhajtva leült.

- Azért jöttem, mert beszélni szeretnék veled a ma délután történtekről. – felnézett unokájára, és fájó szívvel mondta ki aggodalmát: - Valaki elárult minket!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés