20. fejezet

A számonkérés

Valeriana másnap rossz érzéssel közeledett a Malfoy- kúria felé. Tulajdonképpen örült, hogy nem kell az aznapi kviddicsmeccsen lennie. Ugyanakkor keresztapja erőszakos faggatózására gondolva most mégis inkább ült volna a szakadó esőben a lelátón.  Esőkabátját jól a fejébe húzta, ennek ellenére teljesen bőrig ázott mire a ház bejáratához ért. Az előtérbe lépve első dolga volt, hogy ruháit és haját egy egyszerű varázslattal megszárította. Úgy érezte egészen a csontjáig lehűtötte testét a nyirkos hideg. Táskáját az előtérben hagyva egyenesen a társalgó kandallójához sietett, hogy a tűznél kissé felmelegedhessen. Rövidesen megjelent Narcissa is.

-         Valeriana! Már meg is jöttél? – kérdezte feltűnően kedvesen a lépcső aljára érve, majd odament keresztlányához, hogy melegen átölelve üdvözölje. – Lucius nincs itthon, de talán ebédre hazaér. Biztosan siet, mert nagyon várt téged.

Valeriana nem szólt semmit. Csendben leültek a kandalló előtti fotelba. Egy idő után aztán újból Narcissa szólalt meg.

-         Draco jól van? Már nagyon régóta nem írt egy sort sem.

-         Igen minden rendben van vele. Ne aggódj keresztanyám a kamaszoknál természetes, hogy néha megfeledkeznek a kötelezettségeikről. Amúgy meg ma lesz kviddicsmérkőzése a Hollóhát ellen.

-         Lucius mit nem adna, ha ott lehetne, hogy megnézhesse miként győz a fia! – mondta sopánkodva Narcissa. – De sajnos a jelen körülmények ezt nem teszik lehetővé. Olyan büszke a fiára!

-         Minden oka meg van rá! – fűzte hozzá Valeriana. – Draco tényleg nagyon tehetséges varázsló, és nagyon jól tanul.

-         Csak ne lenne olyan heves, és kiszámíthatatlan! – fakadt ki Narcissa. – Ráadásul az az érzésem, hogy egyre jobban eltávolodik tőlem.

-         Nem hiszem. Mindenki számára az édesanyja az egyik legfontosabb személy a világon, de a Draco korú fiatalok ezzel még nem igazán vannak tisztában. Idővel minden rendeződni fog meglátod!

-         Bár úgy lenne, de azt hiszem itt egy kicsit másról is van szó. – nézett Narcissa meredten a lobogó tűzbe. – Lucius igyekszik kisajátítani magának Dracot. Legújabban az a kívánsága, hogy még tizenhetedik születésnapja előtt megkaphassa a Sötét Jegyet a karjára, hogy mint halálfalót büszkén vihesse magával mindenhova. Akkor pedig én már teljesen kirekesztődöm. Csak ők ketten lesznek egymás számára, én pedig kívülállóként nézhetem a fiam életét.

-         Miért mondod ezt? – csodálkozott Valeriana, és igazából nem is értette keresztanyja pontosan mire is gondol. – Hiszen várható volt, hogy Draco is halálfaló lesz, és ettől csak még jobban közétek tartozik. Ennek az életnek te is ugyanúgy részese vagy, mint keresztapám. Draco pedig mindig a te fiad marad!

-         Az én fiam… - mélázott el Narcissa nagyot sóhajtva. Valeriana látta keresztanyja arcán, hogy jobb ha ezt a témát inkább nem folytatják.

-         Keresztapám a Nagyúrnál van? – kérdezte aztán Valeriana, hogy Narcissát kicsit kizökkentse mélabús hangulatából.

-         Nem tudom pontosan. Szerintem valami fontos gyűlés lehet, mert tegnap egész nap szervezkedett. Jöttek- mentek az emberek a házban. – felelte Narcissa, de még mindig nem nézett keresztlányára.

-         Hogy-hogy te nem tudsz erről, és neked nem kellene a gyűlésen lenned? – kérdezte meglepődve Valeriana, mire keresztanyja végre ránézett.

-         Én nem tartozom közéjük!

-         Tessék? – nézett Valeriana értetlenül a fátyolos szemekbe.

-         Én nem vagyok halálfaló. – jelentette ki nehezen Narcissa, és ismét a tűz felé fordította a fejét.

-         Én… - Valeriana alig tudott megszólalni a döbbenettől. Meg volt győződve róla, hogy keresztanyja éppúgy a Nagyúr seregéhez tartozik, mint a családjában a legtöbben. – Azt hittem, hogy a ruhád ujja alatt neked is ott van a Jegy.

-         Nem! – nevetett fel Narcissa zavartan. – Nekem az volt a szégyenem, hogy soha nem kaphattam meg ezt a kitüntető megjelölést! Azért kellett eltakarnom a karomat, hogy ezt senki se tudja meg.

Ekkor a háttérből felzengett Lucius hangja.

-          Nahát, ezért érdemes hazajönni! Két gyönyörű nő vár rám! – lépett oda hozzájuk, és először felesége, majd Valeriana homlokára nyomott egy kedves csókot. A mindig szigorú külsejű férfi jó kedve különösen feltűnő volt. – Mehetünk ebédelni? Rettenetesen megéheztem! – csacsogott tovább a tőle szokatlan modorban.

A két nő felállt, és elindult Lucius társaságában az ebédlőbe. Miközben helyet foglaltak a hosszú asztalnál Valeriana gondolataiban még mindig Narcissa szavai jártak. Vajon mi lehet az oka, hogy keresztanyja nem lehetett halálfaló?

„Milyen érdekes! – gondolta Valeriana. – Van, aki halálfaló lesz anélkül, hogy szándékában állt volna, van aki pedig hiába akar az lenni mégsem állhat a sötét erők soraiba.”

Az ebéd nagyon kellemes, oldott hangulatban zajlott le. Ha valaki kívülről nézte volna az asztaltársaságot, akkor egy idilli családi étkezést láthatott volna. Beszélgettek az időjárásról, az iskoláról, az  akkor már valószínűleg befejeződött kviddicsmérkőzés esetleges eredményeiről, és Draco kiemelkedő tehetségéről. Valeriana miközben válaszolgatott a  kérdésekre, tudta, hogy az étkezés befejeztével vége lesz ennek a kellemes bájcsevelynek, és szembe kell néznie újból keresztapja faggató kihallgatásával. Igyekezett olyan lassan elfogyasztani az ételt, amennyire csak lehetett. A desszertből is jócskán szedett, hogy minél tovább maradhasson az asztalnál. De aztán bárhogyan húzta az időt, egyszer csak elfogyott a tányérjáról minden, és teli gyomra már képtelen volt bármit is befogadni. Keresztapja ekkor már türelmetlenül figyelte, hogy mikor nyeli le az utolsó falatot.

-          Ennyire rosszul főznek a manók a Roxfortban? – jegyezte meg erőltetetten mosolyogva.

-          Nem…Csak…Nem reggeliztem. – jött zavarba Valeriana, majd keresztapja sürgető mozdulataira felállt az asztaltól, hogy kövesse a már jól ismert dolgozószoba felé. Narcissa a háttérből figyelte féltékeny szemekkel az elvonulókat.

Valeriana igyekezett összeszedni gondolatait, hogy keresztapja kérdésére a már jól betanult szöveget elmondhassa: az iskolában a házak közötti széthúzás fokozódott, a megbúvó halálfalópalánták valószínűleg jól végzik munkájukat, és a Rendre mért csapás nagy veszteséget jelentett az ellenfélnek. Úgy gondolta, ennyi információ biztosan elegendő lesz, és keresztapja nem fog tovább faggatózni.

-          Ülj le! – mondta Lucius, amikor becsukta a sötét szoba ajtaját. A csendben jól lehetett hallani, hogy odakint az eső továbbra is zuhog. Valeriana várakozva nézte, ahogy keresztapja leül vele szemben, és gondterhelten két kezét az íróasztal lapjára helyezi. A korábbi jókedvnek már nyoma sem volt.  – Draco miatt hivattalak ide. – kezdte, amivel Valerianát igencsak sikerült meglepnie, hiszen egyáltalán nem erre számított. Ennek ellenére úgy gondolta, talán ez a téma kellemesebb lesz. Dracot dicsérni sokkal könnyebb, mint elárulni azokat, akik fontosak számára. De aztán rá kellett döbbennie, hogy  nem a fiú tanulmányi eredményeiről fognak diskurálni. – A napokban kaptam egy levelet Draco diáktársától, melyben különös dolgokat kellett megtudnom a fiamról. Ennek a gyereknek a szavában ugyan nem kételkednék, de azért szeretném, ha te is elmondanád a véleményed. Nehezen tudom elhinni azokat a dolgokat, amiket leírt.

Rövid csend következett. Valeriana el sem tudta képzelni, hogy mit tehetett Draco olyat, amivel apját így felzaklatta. Visszagondolva, semmi különöset nem vett észre a fiún mostanában.

-          Miért? Mi történt? – sürgette a történtek részletezését Valeriana.

-          Állítólag egy sárvérűvel barátkozik! – mondta Lucius olyan hangon, mintha azt jelentette volna be, hogy fia halálos betegségben szenved. – Ezt nem is tudom elképzelni róla. Tudom, hogy ő is mindig kényesen ügyelt arra, hogy csak a saját fajtájával érintkezzen! Állítólag minden estéjét vele tölti. Mit tudsz te erről?

-          Én? – csodálkozott Valeriana. Hiszen alig van kapcsolata a fiúval! Honnan tudna ő bármit is a barátairól? De aztán lassan derengeni kezdett, hogy keresztapja mire céloz. – Minden este büntetőfeladatot végez a könyvtárban.

-          Büntetőfeladat? – förmedt a lányra Lucius. – Minden este? Mit csinált az a fiú?

Valeriana kicsit kelletlenül beszámolt a bájitaltanterem előtti eseményekről. Látta keresztapja arcán, ahogy az egyre jobban elborul a dühtől.

- Hogy engedhetted ezt meg? – dörrent a lányra. – Megkértelek, hogy figyelj Dracora, te pedig szemrebbenés nélkül hozzájárultál, hogy minden estéjét egy sárvérű társaságában töltse. Ráadásul pont azzal a megátalkodott Grangerrel, Potter barátnőjével! Mélységesen csalódtam benned!

Valeriana megsemmisülten követte keresztapja cikázását faltól-falig. Rettegett a dühtől, ami a férfiből áradt. Hát, ha még megtudta volna, hogy ezeket az együttléteket tulajdonképpen ő járta ki!

Valeriana szótlanul várta, hogy keresztapja lecsillapodjon, ami pedig meglehetősen sokára következett be. Végig kellett hallgatnia Lucius eszmefuttatását a sárvérűek méltatlan jelenlétéről nem csak az iskolában, hanem az egész mágusvilágban. Felháborodva fejtette ki véleményét a Minisztérium álláspántjával kapcsolatban, miszerint ők és az aranyvérűek egyforma jogokkal rendelkezhetnek. Azt pedig végképp megengedhetetlen tartotta, hogy az aranyvérűek az aljanéppel keveredhetnek! Felsorolt néhány, úgymond szégyentelen házasságot sorra megátkozva őket. Valeriana fülét több ismerős név is megütötte, így Thonks és Harry szüleié is. Megdöbbenve hallgatta, hogy keresztapja milyen másképpen gondolkodik ezekről az emberekről csak azért, mert nem  megfelelő társat választottak maguknak.

-          Ezért fontos megakadályozni, hogy Draco további órákat töltsön el azzal a sárvérű cafkával! – zárta le végül hosszú előadását Lucius, fia problémájára visszatérve. – A végén még megrontja a fiam elméjét az az átkozott boszorkány!

-          Minden alkalommal ellenőrizzük a munkájukat! – szabadkozott Valeriana. – Én, személy szerint nem vettem észre, hogy bármilyen hatással is lennének egymásra.

-          Ellenőrizzük? Kinek a keze van még benne ebben az őrültségben? – szórt szikrákat Lucius szeme a riadt lányra.

-          Piton professzor is felügyeli őket! – mondta Valeriana, és remélte, hogy a professzor neve elég ütős ahhoz, hogy keresztapja végre megnyugodjon. De tévedett. Lucius talán még dühösebben nézett a lányra.

-          Piton? Még ő is? Mi a fene folyik a Roxfortban? – tajtékozott.

Valerianának ideje sem volt elgondolkodni azon, hogy mit jelenthet keresztapja célzása Pitonnal kapcsolatban, mert a következő pillanatban a hideg kék szemekbe kellett belenéznie, amik csak néhány centiméterről fúródtak az övébe.

-          Ha visszamész, az első dolgod legyen lefújni ezt az egészet! - ordította a lány arcába. – Ezután pedig még jobban tartsd szemmel Dracot!

-          Igen keresztapám! – rebegte Valeriana, majd végre fellélegezhetett, amikor Lucius hátat fordítva eltávolodott tőle. Odament az íróasztalhoz, és leült. Gyors mozdulatokkal elővett egy pergamenlapot, majd írni kezdett.

Valeriana csendben figyelte a gondterhelt arcot. Nem gondolta volna, hogy ez az ártalmatlannak tűnő büntetőfeladat keresztapját így felkavarja. Ugyanakkor jól emlékezett rá, hogy Piton is mennyire ágált az együtt töltött órák ellen. Talán ő már akkor sejthetett valamit? Azért mégsem fért a fejébe mitől félnek annyira, hiszen már lassan két hónapja hogy szorgalmasan takarítják a könyveket, és eddig semmi gond nem volt.

-          Tessék! – nyújtotta oda Lucius az összehajtogatott pergamenlapot Valerianának, kizökkentve a lányt gondolkodásából. – Ezt add oda Draconak!

Valeriana felállt, és eltette a levelet.

-          Senki nem tudhat arról, amiről most beszéltünk! Még Narcissa sem! Megértetted? – nézett Lucius szigorúan a lány szemeibe, mielőtt kiléptek az ajtón.

-          Igen. – felelte Valeriana, és most már ő is meg volt róla győződve, hogy keresztanyjának igaza volt abban, hogy Lucius kirekeszti őt Draco életéből.

A délután hátralevő része csendesen telt. Valeriana alig várta, hogy az este közeledtével távozhasson azzal az indokkal, hogy vacsorára szeretne visszatérni Roxfortba.

Nehéz szívvel közeledett az iskola épülete felé. Az eső elállt, de nyirkos hideget hagyott maga mögött. Valeriana fázósan húzta össze magán kabátját, miközben gondolatai a rá váró nehéz feladat körül jártak. Hogyan fújhatná le azt a büntetőfeladatot, amelyet Piton szabott a fiatalokra, és amelynek egy részét ő harcolt ki? Mit mondjon a tanárnak? Nem mondhatja neki, hogy a fiú apja megtiltja, hogy a két fiatal újabb órákat töltsön el együtt!

Látta maga előtt Piton sötét tekintetét, amint méregeti őt a feladat beszüntetésének javaslatára. Nevetségessé tenné saját magát! De mit fog szólni keresztapja, ha megtudja, hogy a könyvtári együttlétek az ő vezénylése alatt tovább folytatódnak? Szinte megfájdult a feje a gondolkodástól, és a rá váró kellemetlen feladat terhétől.

Az előcsarnokba érve jól hallotta a gyerekek zsibongásából és a tányérok csörgéséből, hogy megkezdődött a vacsora. Valeriana kabátját karjára terítette összehajtva, majd besétált a Nagy Terembe, hogy helyet foglaljon Daniel mellett a tanárok asztalánál.

-          Végre, hogy megjöttél! – mondta Daniel, és odanyújtotta a sültes tálat Valerianának. – Sajnálhatod, hogy lemaradtál a meccsről! Ugyan nem tartott sokáig, mert a tizenötödik percben Draco elkapta a cikeszt, de nagyon bravúros játékot mutattak be!

-          Ezek szerint a Mardekár győzött. – próbált belefolyni a beszélgetésbe Valeriana, bár a végeredményen kívül nem nagyon érdekelte a mérkőzés többi részlete. Az pedig, hogy Draco ilyen hamar véget vetett a rettenetes időben játszódó meccsnek, Valeriana szerint nem csak a fiú ügyességét, hanem épelméjűségét is igazolta. Ezt a véleményét azonban megtartotta magának. Inkább egy kis párolt zöldséget  szedett a hús mellé, miközben tovább hallgatta a részletes beszámolót. Gondolatai azonban teljesen másfelé jártak.

Szemével megkereste Dracot majd Hermionét. Bármennyire is figyelte őket semmi különöset nem vett észre rajtuk. Éppen úgy társalogtak evés közben, mint máskor. Aztán eszébe jutott hálátlan feladata, és akaratlanul is Pitonra nézett. A férfi olyan gőgős arckifejezést vett fel házának győzelme örömére, hogy Valeriana máris úgy döntött, jobb lesz másnapra hagyni a kellemetlen beszélgetést. Ezzel az elhatározással elodázva feladatát, megnyugodva sétált fel vacsora után a lakosztályok felé. Valeriana fáradtságra hivatkozva elköszönt Danieltől, és visszavonult.

Másnap korán ébredt, de még hosszan nézte az ablakból a hosszú napok óta nem látott kék eget. Csak akkor kászálódott ki az ágyból, amikor már a Nap is olyan magasan járt, hogy fénye beborította szobáját. Felöltözött, majd a nappaliba ment, ahol kellemes meleget sugározva nagy lánggal égett a tűz a kandallóban. Odalépett elé, hogy mielőtt elindul reggelizni még felmelegedjen. Ahogy a kezét melengette átnézett a szomszédos dolgozószoba ajtaján, és szíven ütötte a látvány. Az íróasztalon ott tornyosultak a héten leadott dolgozatok, amik mind arra vártak, hogy kijavítsa őket. Miután már napok óta halogatta a feladatot, elhatározta, hogy hiába van végre szép idő odakint, reggeli után neki is lát a kellemetlen munkának. Ezt az eltökéltégét hamar feladta volna, amikor Daniel a reggeli mellett kirándulni hívta a környékre, de lelkiismerete mégis győzött. Így egész napját a dolgozószobájában töltötte, ahonnan gyakran vágyakozva nézett ki az ablakon. Közben pedig egyfolytában azon járt az esze, hogy Pitonnal feltétlenül beszélnie kell. A közös ebédnél azonban Piton nem jelent meg, így megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy már csak este próbálkozhat újra végképp elvetetve, hogy Pitont a szobájában keresse fel.

Késő este végzett az utolsó dolgozat javításával. Fáradtan dőlt hátra a székén, majd találomra újból felvett egy-egy dolgozatot, és az értékeléseket szemlélve megrökönyödve vette észre, hogy milyen rosszul sikerültek a dolgozatok. Dühösen lapozgatta át mindet, és bizony azt kellett tapasztalnia, hogy valóban vagy nagyon szigorúan értékelte őket, vagy tényleg nagyon gyengén szerepeltek a diákok. Mivel a dolgozatok száma igen nagy mennyiséget tett ki, azt azért elvetette, hogy újból átnézze őket. Inkább felállt a székből, és kimenekült a szobából, hogy háta mögött tudhassa az egésznapi munkájának siralmas eredményét.

Órájára nézve észrevette, hogy a vacsoraidő már régen eltelt. Azt, hogy a munka közben ezt nem vette észre, egyáltalán nem furcsállotta, azt viszont igen, hogy Daniel még nem jelentkezett. Mivel gyomra igencsak korgott, csettintett ujjával Dobbyt hívva.

-          Dobby, kérlek hoznál nekem egy kis vacsorát? Lemaradtam a közös étkezésről. – kérte a manót, amikor az megjelent tettre készen a szobában.

-          Máris hozom kisasszony. Úgy látszik ma a legtöbb tanár a szobájában fogyasztja el vacsoráját. – jegyezte még meg Dobby, és már el is tűnt, hogy néhány perc múlva finomságokkal teli tálcával a kezében újból megjelenjen.

-          Daniel is csak most érkezett vissza? – kérdezte Valeriana, miközben figyelte, ahogy Dobby ügyesen megtálal számára.

-          Parker tanár úrra gondol? Igen ő is, és Piton professzor, no meg Dumbledore professzor is! – felelte tüsténkedése közben a manó, majd miután jó étvágyat kívánt, távozott.

Valeriana pontosan tudta, hogy honnan érkezett meg ilyen későn nagyapja, a két tanárral együtt. Már megint gyűlés volt, amin ő nem vehetett részt! Szomorúan vette ezt tudomásul, az viszont némiképpen vigasztalta, hogy ezzel az indokkal most ismét eltolhatta Pitonnal való egyezkedését.

Másnap aztán olyan gyorsan pörögtek egymás után az órák, hogy egyáltalán nem jutott eszébe, hogy felkeresse a férfit. Az is meglehetősen felkavarta, hogy a kijavított dolgozatokat megkapva a diákok igencsak kifejezték nem tetszésüket. Egy pillanatig elgondolkodott, hogy ezek a rossz eredmények nem-e az ő hiányos oktatásának eredménye. Délután már annyira dühítette tanulói méltatlankodása, hogy mire a hatodikosokkal eltöltött utolsó órára került sor, már olyan hangulatban volt, hogy a diákok hamar belátták, jobb ha nem szólnak egy szót sem, mert a tanárnő így is a dühkitörés határán állt.

Valeriana az óra végére olyan kimerült volt, hogy alig várta, hogy a diákok végre elhagyják a termet. Majdnem megfeledkezett Draco leveléről is, ami talárja zsebében lapult. A fiút még az ajtóban érte utol. Amikor a kezébe nyomta a gondosan összehajtogatott pergament rajta apja írásával, meghökkenve nézett Valerianára.

-          Te jártál nálunk? – kérdezte, miután behemót barátait előreküldte.

-          Édesapád szeretett volna beszélni velem. – mondta Valeriana, és úgy tűnt számára, mintha Draco sejtené apja írásának okát. Arca aggodalmat tükrözött.

-          Aha. – nyögte a fiú, és újból a levélre nézett, majd zsebébe dugta. – Kösz!

-          Édesanyád aggódik érted! Azt mondja, régen írtál neki!

-          Felesleges aggódnia! – mondta Draco élesen, és kiviharzott a teremből. Valeriana jól hallotta az ajtón keresztül ahogy Crackot és Monstrot még letorkolja valamiért mielőtt elindultak a lépcső felé.

Végre csend lett a teremben. Fáradtan lehuppant a tanári asztal előtt álló székre, és miközben a könyveit rendezgette, néhány kérdés merült fel benne: mi állhat a levélben, van-e alapja keresztapja aggodalmának, miért rekeszti ki keresztanyját a saját fiával kapcsolatos dolgokból, és vajon miért nem lehetetett Narcissa halálfaló, ha minden vágya az volt. Tudta, hogy ezekre kérdésekre nem kaphat könnyen választ. Elhatározta, hogy az aznapi okklumencia óra alatt legalább Hermione és Draco kapcsolatára vonatkozóan megpróbál információkat szerezni.

Vacsora alatt is csak ez járt a fejében, és az étkezés befejeztével máris sietett vissza az alagsori terembe. Kivételesen ő érkezett hamarabb. Izgatottan várta, hogy Harry megérkezzen.

A foglalkozások alatt sohasem kutakodott szándékos kíváncsiságból a fiú emlékei között, de ez a nap most kivételes volt. Mohón csapott le a minden erejét összeszedő fiú gondolataira, de végül többszöri próbálkozás ellenére sem tudott meg semmi fontosat. Úgy gondolta, hogy ennek pedig két oka lehetett. Az egyik, hogy Harry nagyon jól halad az okklumenciával, a másik pedig, hogy nem tud semmit Hermione és Draco esetleges kapcsolatáról. Így végül az egy órát jelentősen túllépve nagy dicséretek kíséretében csalódva engedte el a fiút. Miután magára maradt, még megpróbált az átélt emlékképekből valami fontosat kiszűrni, de nem ment semmire a jelentéktelen gyerekkori élmények, az elmúlt kviddicsedzés jelentős pillanataival, és Ginny Weasley bájos arcával.

Mire órájára nézett, fél kilenc is elmúlt. Riadtan vette tudomásul, hogy a könyvtárban megkezdődöttek az újabb büntetőórák anélkül, hogy Pitonnal beszélt volna. Végül aztán megvigasztalta magát azzal, hogy egy nap ide, vagy oda nem számít, és a mai büntetőfeladat végén majd beszél Pitonnal. Addig pedig igyekezett szobájában pihenni egy kicsit egy meleg tea társaságában.

Már a második csésze teát szürcsölgette, amikor nagy robajra lett figyelmes. Az asztalon a teáskanna, és a cukortartó összekoccant, falon lévő képek kilengtek, a fal pedig kísérteties morajló hangot adott. Valeriana ijedten tette le kezéből a csészét. Felpattant, és már rohant is a folyosóra, ahol a hang tovább erősödött. Észrevette, hogy a robaj az épület másik szárnyából jön, valahonnan a könyvtár irányából. Elindult a folyosón, majd ahogy gyanúja beigazolódni látszott, egyre gyorsabban, majd futva közelítette meg a könyvárat, ahol a zaj és a falak rezgése már olyan erős volt, hogy a falon lógó portrék tulajdonosai fejvesztve menekültek biztonságosabb helyet keresve. Valerianával egy időben érkezett meg Piton is.

-          Mi történt? Földrengés van? – kérdezte Valeriana kiabálva, de hangja így is alig volt hallható.

-          Nem hiszem! Ez valami más! – jött a válasz. – De innen indul a könyvtárból!

-          Hermione, és Draco bent vannak! Ki kell hoznunk őket! – ordította kétségbeesve Valeriana, és szemét folyamatosan a zengő falat kémlelte rettegve attól, hogy az máris rájuk dől.

-          Tudom, hogy bent vannak!  - harsogta Piton szemrehányóan, és megpróbálta kinyitni az ajtót, de az nem mozdult. A két tanár riadtan nézett egymásra.

Közben megérkezett Madam Cvikker, és még néhány tanár Dumbledore kíséretében, aki röviden felmérve a helyzetet a tanárokat a diákok körleteibe küldte, hogy mindenkit kimenekítsenek az épületből.

Piton, és Valeriana együttes erővel újból nekiveselkedett az ajtónak, de az miután résnyire kinyílt, megint visszacsapódott.

-          Meg kell várnunk a végét! – kiabálta túl Dumbledore a dübörgést.

-          De Hermione, és Draco bent vannak! – mondta ismét kétségbeesetten Valeriana.

-          Akkor sem tehetünk semmit! – intett fejével Dumbledore, mire a két tanár, és a sopánkodó Madam Cvikker megadóan eltávolodott az ajtótól, hogy tehetetlenül hallgassák az ádáz küzdelmet a könyvtár belsejéből.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés