21. fejezet

A nagytakarítás vége

A könyvtárból jövő morajlás egyre végeláthatatlanabbnak tűnt. Az ajtó előtt ácsorgó négyes tehetetlenül nézett hol egyik, hol másik társára várva a segítséget. Megpróbáltak ugyan még néhány varázslatot, de a természet erőivel szemben minden tehetetlennek bizonyult.
Aztán egyszer csak abba maradt a félelmetes hangzavar. A hirtelen támadt csend szinte bántó volt az ember fülének. A négy tanár csengő füllel egymás után csörtetett be a könyvtárba.

Valeriana a nagy hangzavar után teljesen másra számított, mint ami odabent fogadta őket. Úgy tűnt a szilánkjaira tört ablakokon kívül semmi sem sérült meg. Néhány szék ugyan elcsúszott helyéről, de a polcokon rendben sorakoztak egymás mögött az értékes könyvek.

Az egyik asztal alatt egy fekete taláros alak feküdt, pontosabban ha az ember jobban megnézte, akkor inkább kettő. Madam Cvikker a legközelebbi könyvespolchoz sietett szemügyre venni annak tartalma épségét, a másik három pedig az asztalhoz lépett, ahol Hermione és Draco bújt meg. Mivel még mindig nem mozdultak meg, Valeriana megijedt, hogy talán nem élték túl a történteket. Amikor aztán végre mocorogni kezdtek, megkönnyebbülve sóhajtott fel.

-         Granger, Malfoy, azonnal gyertek ki onnan! – dörrent rájuk Piton mérgesen, de jól lehetett látni az ő arcán is a megnyugvást.

Draco lassan, óvatosan engedte el Hermionét közben vizsgálva, hogy a lány nem sérült- e meg. Egymás után bújtak elő az asztal alól, és úgy tűnt néhány karcoláson kívül semmi bajuk nem volt.

-         Jól vagytok? – kérdezte Dumbledore, mire mindketten csendben bólogattak. A háttérben Madam Cvikker sorra húzogatta elő a könyveket, de aztán lassan megnyugodott, amikor látta, hogy mind sértetlen. Az asztal tetején, ami korábban a fiatalokat rejtette, egy vaskos könyv hevert.

-         „ Varázslatos takarítás” – olvasta Piton hangosan, majd felnézett a legközelebb álló Hermionéra. – Hogy merészeltétek ezt használni?

Hermione, és Draco egymásra nézett, de nem szóltak egy szót sem.

-         A nagytakarítás bűbájt alkalmaztátok? – kérdezte szakálla alatt mosolyogva Dumbledore, de megpróbált továbbra is szigorú maradni.

-         Nagytakarítás bűbáj? – lépett oda az ellenőrzéssel végzett Madam Cvikker felháborodva. – Nem tudtátok, hogy azt csak kisebb háztartásban lehet alkalmazni, és ott is nagyon veszélyes!? Nem véletlen, hogy ma már senki sem használja. Ez egy több száz éves könyv!

-         Persze hogy nem tudták! – folyt bele Piton is. – Miss. Granger most is olyan meggondolatlan volt, mint máskor! Azt hiszi, hogy ő mindent jobban tud!

-         Nem csak az ő hibája… Ketten csináltuk. - szólt bele csendesen Draco a tanár másik oldaláról. Kijelentése úgy meghökkentett mindenkit, hogy egy darabig csak néztek rá dermedten.

-         Hát persze, hogy ketten csináltátok! – szólalt meg Valeriana a döbbenettől rekedten. – Ehhez a bűbájhoz pálcahasználat nélkül legalább két ember kell.

-         Hogy lehettetek ennyire felelőtlenek? – fortyogott tovább Piton. – Nem csak a könyvtár tartalmát, de az egész iskola épületét veszélyeztettétek ezzel az őrültséggel! Ekkora kárt már régen okoztak diákok!

-         Ez semmiség Perselus! – szólt Dumbledore, és néhány pálcaintéssel helyreállította az ablakok állapotát. Hermione, és Draco meghökkenve nézett egymásra. Tudták, hogy ha az igazgató mellettük áll, akkor Piton haragja nem sokat árthat nekik. – Az elmúlt tanév Weasley–akciója sokkal nagyobb felhajtással járt.

-         De igazgató úr…- horkant fel Piton félve, hogy további büntetési szándéka nem kap majd támogatást.

-         Dumbledore professzor! Minden diák elhagyta az épületet. – lépett a terembe McGalagony professzor, és aggodalmasan nézett körül a helységben. Látszott arcán a meglepődés. Valószínűleg ő sem éppen makulátlan rendre számított a korábbi ricsaj alapján. – Mi történt?

-         A gyerekek nagytakarítást hajtottak végre. – jelentette be Dumbledore. – Most már minden rendben. Minerva kérem intézkedjen, hogy minden tanuló visszatérjen a körletébe! A veszély elmúlt.

-         Maguk a nagytakarítás bűbájt alkalmazták? – kérdezte megrökönyödve McGalagony a két fiatalra nézve. – Hiszen ahhoz nagyon nagy összpontosításra, és legalább két varázsló közös munkájára van szükség!

Hát igen Valerianának pont ez ütött szöget a fejében. Két ekkora ellenség hogyan tudta egyesíteni varázserejét? Ahogy Hermione és Draco szemlesütött arcára nézett, még inkább kételkedett a fiatalok egymás iránti ellenszenvében.

-         Azt gondolom, hogy ez az eredmény a történtek ellenére mégiscsak dicséretes! – mondta Dumbledore.

-         De professzor úr! Erre az eredményre majdnem ráment az egész iskola! – csattant fel ismét Piton.

-         Ez igaz, de ezek a fiatalok nem önszántukból kerültek ebbe a helyzetbe. – jegyezte meg Dumbledore szemüvege fölött Piton dühtől piros arcába nézve.

-         Ez volt a büntetőfeladatuk a felelőtlen pálcahasználatukért. – magyarázta a férfi, mire Valeriana feszengeni kezdett a háttérben, hiszen a feladat kitűzésében neki is nagy része volt.

-         Így van! Madam Cvikker, a könyvek milyen állapotban vannak? – fordult Dumbledore a könyvtárosnő felé.

-         Mindegyik rendben van. – hebegte Madam Cvikker.

-         Mind tiszta és pormentes?

-         Igen, úgy tűnik igazgató úr.

-         Nos, akkor ezek szerint a büntetőfeladatot elvégezték. – jelentette ki Dumbledore, és jelentőségteljesen Pitonra nézett. – Akkor mindenki mehet a dolgára.

-         De Dumbledore professzor! – rikkantott Piton idegesen, mert már teljesen veszve érezte az ügyet. – Nem hagyhatjuk, hogy ennyivel megússzák!

-         Ne aggódjon Perselus! De ez már legyen az én dolgom! – mondta mosolyogva Dumbledore, majd kissé szigorúbban a két fiatal felé nézett. – Ti pedig gyertek velem az irodámba!

Elsőként az igazgató hagyta el a könyvtárat McGalagony professzor kíséretében az utánuk kullogó két fiatallal. Madam Cvikker még utoljára körbehordta tekintetét a könyves szekrényeken. Alig tudta elhinni, hogy minden sértetlen a történtek után. Csendben köszönt a két tanárnak, majd távozott. Valeriana közvetlenül utána igyekezett kilépni az ajtón, hogy ne kelljen kettesben maradnia a még mindig dühös férfival, de Piton fenyegető hangjára megtorpant.

-         Remélem most elégedett! Célt ért a terve?

-         Milyen tervem? – Valeriana félve fordult meg. Tudta, hogy a férfi sötét tekintetével kell szembenéznie, mégis félelemmel töltötte el az izzó szempár.

-         Annyira ragaszkodott, hogy Malfoy Grangerrel együtt végezze el a büntetőfeladatot! Remélte, hogy ez lesz a vége, ugye? Erre ment ki a játék? Malfoy meggyőzi magának a lányt, majd terjedhet a sötétség a többiek között is. Sejthettem volna: a vér nem válik vízzé!

-         Miről beszél?

-         Egy Lloyd, Lloyd marad! Csak azt nem tudom, mivel sikerült Dumbledore-t félrevezetnie? – Piton fenyegetően közelebb lépett a lányhoz.

-         Mit akar ezzel? – kérdezte Valeriana, és érezte ahogy gyomra bukfencezik egyet, szíve pedig heves kalapálásba kezd. Most már sejtette, hogy mire célozgat a férfi. Riadtan nézett a közeledő szempárba, miközben kezével a talárja zsebe felé nyúlt.

-         Ne merészelje használni! – előzte meg a lány mozdulatát Piton, és saját pálcája máris a kezében volt Valeriana mellkasától nem messze. – Ismertem egy pár Lloydot, és mind halálfaló volt. Persze ezt hiába bizonygattam Dumbledore-nak, ő azt mondta maga más. Mennyire tévedett! Az apja most biztosan nagyon büszke! Melyik is ő a még élő Lloydok közül?

-         Az apámat hagyja ki ebből! – mondta Valeriana remegő hangon miközben szemét le sem vette a férfi pálcájáról.

-         Miért? Neki is köze van ahhoz, hogy azzá lett ami! Holnap már mehet is hozzá…

-         Fejezze be! – fojtotta Valeriana Pitonba a szót elfúló hangon. Egyre kevésbé tudta elviselni a férfi kínzó vádjait, apja emlékének felelevenítését. Rettegett Piton fenyegető közelségétől, és leginkább a beszélgetés kimenetelétől. Legszívesebben elrohant volna, de a rá meredő pálca, és a férfi támadása megbénította.

-         Nahát fél? Fél, hogy az apja …

-         Ne beszéljen az apámról!

-         Miért? Ki ő? – Piton hangja gúnyt, és megvetést sugárzott. -  Egy a sok közül, akik a sötét oldalon állva most újra ártatlan embereket kínoz, családokat választ szét, aki…

-         Az apám meghalt. – nyögte ki Valeriana szemét fájdalmasan behunyva. Nehezen mondta ki, de ki kellett mondania, hogy véget vessen a férfi rágalmainak, melyek kimondhatatlan fájdalmat okoztak neki.

Egy pillanatra csend lett, de aztán Piton újból folytatta.

-         Ó, milyen dicső dolog! Apja vérét adta a Nagyúrnak! – mondta színpadias hangsúllyal.

-         Maga semmit nem tud az apámról! – fakadt ki Valeriana, és torkában hatalmas gombóc nőtt.

-         Dehogynem! Egy halálfaló volt, aki életével fizetett a gaztetteiért! Gondolom egy auror végzett vele…

-         Nem! – kiáltott kétségbeesetten Valeriana minden erejét összeszedve. – Az apám öngyilkos lett!

Mindig úgy érezte, hogy sohasem lesz elég erős ahhoz hogy erről beszéljen, de most nem volt más választása: mentenie kellett mind a saját, mind édesapja becsületét. A nehezen kimondott szavak meghozták a kellő hatást. Piton döbbenten leeresztette pálcáját. Nagyon meglepték a hallottak, hiszen az öngyilkosság nagyon ritka dolog volt a varázslók között. Hosszan vizsgálta a szenvedő arcot, melyen könnyek indultak lefelé.

-         Megkapta a választ? Most boldog? – szólalt meg Valeriana megtörve a csendet. – Nyolc évesen végig kellett néznem, ahogy apámmal végez a saját kezűleg készített mérge! Eladta a lelkét, jól mondta! De nem tudott szembenézni azzal, amivé vált.

-         Sajnálom! – nyögte Piton. Arcán  még mindig jól látszott a döbbenet.

-         Mit? Hogy meghalt az apám, vagy azt hogy nem bánthatott eddig a gyengeségével? – vágta a férfi arcába Valeriana, majd még mielőtt kitört volna belőle a zokogás, kimenekült a könyvtárból. Gyors léptekkel, szinte futva igyekezett a szobája felé. Mivel mindenki más a diákok eligazításával volt elfoglalva, az épületnek ebben a szárnyában szerencsére senki sem járt rajta kívül. Mire belépett az ajtón, már reszketett a sírástól. Egyenesen a sötét hálószobába ment, és levetette magát az ágyra. Kavarogtak benne az emlékek, érzelmek, és gondolatok. Már első találkozásukkor sejtette, hogy Piton gyanakszik rá a neve miatt, de ez a hirtelen támadás mégis váratlanul érte. Milyen átkozott örökség az, amit a szülei hagytak rá! Eddig is nehezen viselte el ennek súlyát, de most végképp úgy érezte nem bírja tovább. Annyira szeretett volna úgy élni ahogy a szíve súgja. Ne kellene mindig azt lesnie, hogy mikor kinek hogyan kell megfelelnie! Úgy érezte ez az idő sohasem fog eljönni, és egyre csak gabalyodik bele abba a bonyolult életbe, amit a sors kirótt rá.

A történtek nem csak Valerianát, hanem az alagsori lépcsőkön lefelé haladó férfit is felzaklatták. Fejében visszhangzottak Valeriana szavai, és azok kérdések, kételyek sorozatát indítottak el benne. Mégis rosszul ítélte meg a nőt? Eddig még sohasem csalódott megérzéseiben. Vajon mi történhetett a lány szüleivel? Sokáig foglalkoztatta az is, hogy vajon ki lehetett Valeriana apja, de a Lloyd család olyan szerteágazó volt, hogy egy idő után feladta a találgatást. Az ő szemére is nehezen jött álom. Megpróbálta újraértékelni a dolgokat magában, de ez csak újabb talányokhoz vezetett, amelyeknek megoldása egyáltalán nem volt kézenfekvő. Izgatta Valeriana múltjának titkai, de tudta, hogy azok felderítése nem lesz egyszerű feladat.

Másnap Valeriana szokatlan szótlansággal fogyasztotta el reggelijét Daniel mellett, akinek ez fel sem tűnt az előző este történtek hosszas elemzése közben. A délelőtti órák igen nyugalmasan teltek, aminek oka nem csak a tanárnő rossz hangulata, hanem a diákok kialvatlansága is volt. Valeriana nehezen tudott odafigyelni a tananyagra, mert egyfolytában az előző este történtek jártak a fejében. Ebéd után már úgy érezte, hogy ha nem beszélgethet valakivel az őt kínzó érzelmekről, menten megőrül. Az egyetlen ember pedig, akivel őszinte lehetett, az nagyapja volt. Így felsietett az igazgatói irodába.

Dumbledore a lány érkeztekor éppen teáját igyekezett elfogyasztani. Mikor meglátta belépni unokáját, letette kezéből a díszes csészét, és mosolyogva köszöntötte a lányt.

-         Valeriana! Régen jártál nálam. Megkínálhatlak egy teával? – invitálta kedvesen váratlan vendégét.

-         Igen, köszönöm. – mondta Valeriana, és leült a kis asztal mellé.

-         Jól vagy? Olyan sápadtnak tűnsz? – nézett Dumbledore a lányra miközben a kezébe adott egy teával teli csészét.

-         Jól vagyok, csak…

-         Még mindig a tegnap esti dolog aggaszt? Hát, nem mindennapi növendékeink azok ketten, az egyszer biztos! Természetesen egy kicsit még megdorgáltam őket, és nem mehetnek ebben a tanévben a többi diákkal Roxmortsba. –mondta Dumbledore, és mosolyogva belekortyolt teájába. - Őszintén szólva én is végigaggódtam az elmúlt hónapokat. Magam sem gondoltam volna, hogy ilyen szerencsés vége lesz.

-         Szerencsés? – nézett döbbenten Valeriana nagyapjára. – Hát igen az iskola végül nem dőlt össze.

-         Nem erre gondolok, bár valóban ez is nagy szerencse, de én inkább Hermione és Draco viszonyának kedvező változását tartom a büntetőfeladat legfőbb eredményének.

-         Gondolod, hogy van valami közöttük?

-         Különben nem tudták volna végrehajtani a bűbájt. – mosolygott Dumbledore a lányra, és ismét szájához emelte csészéjét.

-         Piton szerint ez a kapcsolat kedvezőtlen irányba terelte Hermionét.

-         Á, Perselus mindig mindent sötéten lát. Ha jól megfigyelte volna Draco szemét, akkor jól láthatta volna, hogy kettejük érzelmi csatájából Hermione került ki győztesen.

-         Úgy érted, hogy Draco esetleg szakítva a családi hagyománnyal másképp gondolkodna Hermione hatására? – rökönyödött meg Valeriana. Ugyan ő is látta a változásokat Draco szemében, de erre gondolni sem mert.

-         Azt nem tudom pontosan megmondani, hogy milyen változásokon ment keresztül Draco, de valami elindult benne. És ez jó! Nagyon jó!

-         Piton úgy gondolja, hogy az én célom pont ennek az ellenkezője volt amikor ragaszkodtam a kettős büntetéshez.

-         Tudom. – mondta Dumbledore, és gondterhelten letette a kis asztalra csészéjét. – Beszámolt a tegnap esti beszélgetésetekről.

-         Igen? – döbbent meg Valeriana.

-         Gondoltam, hogy ő fog leginkább gyanakodni rád a neved miatt. Neki mindig mindenki gyanús. A te neved pedig…Lehet, hogy okosabb lett volna más néven megjelenned. Ez az én hibám. Sajnálom, hogy ennyi kellemetlenséged származik ebből.

-         Én nem szégyellem a nevemet! – szólt hevesen Valeriana.

-         Tudom. De ezt kevesen értik meg. Főleg azok nem, akik esetleg ismerték édesapád családját.

-         Piton ismerte az apámat?

-         Meglehet. – felelte szűkszavúan Dumbledore.

-         Az hogy lehetséges? Talán ő is…

-         Perselus a Rend egyik leghűségesebb tagja. Sok mindenen ment keresztül, de az életemet is rábíznám. – mondta Dumbledore olyan hangon, hogy Valeriana érezte jobb, ha nem feszegeti tovább a témát.

-         Azt hiszem most már indulnom kell, ha nem akarok elkésni a következő óráról. – mondta zavartan, és felállt a székről.

-         Rendben. Perselus miatt pedig ne aggódj! Nem fog többet vádolni téged. Megnyugtattam, hogy vakon megbízom benned, mint ahogy benne is. – mondta Dumbledore, és az ajtóhoz kísérte unokáját.

-         Köszönöm nagyapa! – mosolygott Valeriana az idős arcra, és szívét boldogság töltötte el nagyapja szavaira.

-         Nagy bátorság lehetett a részedről édesapád halálának körülményeiről beszélni neki.

-         Annyira kétségbe voltam esve. Azzal vádolt, hogy halálfaló vagyok, hogy a Nagyúr oldalán állok. Hogy mondhattam volna el, hogy részben igaza van, de mégsem… Úgysem hitt volna nekem. – fakadt ki Valeriana és panaszos sírásba kezdett. Dumbledore összeszorult szívvel nézte unokáját, majd vigasztalóan magához ölelte. Tudta milyen nehéz lehet Valerianának elviselni magában ezt a kettőséget.

-         Remélem rövidesen véget ér ez a szörnyű időszak, és akkor tisztázhatod mindenki előtt magad! – mondta Dumbledore, mikor Valeriana kibontakozott öleléséből, és kezével a könnyeit törölgette.

-         Nem tudom. Néha úgy érzem ennek sohasem lesz vége… Nem tudom meddig fogom bírni még. Kibírom-e a végéig?

-         Ki fogod bírni! Ki kell bírnod! Tudom, hogy elég erős vagy hozzá. – mondta Dumbledore bíztatóan unokájára nézve.

-         Köszönöm nagyapa, hogy bízol bennem! Ez nagyon fontos nekem!

-         Tudom kislányom. – simította végig ujjait Dumbledore a lány arcán.

Valeriana lelkének kifejezetten jót tett az ebéd utáni beszélgetés. Úgy érezte önbizalma újra a helyére került. Piton jelenléte a vacsoránál ugyan kissé megingatta, de aztán a férfi kellemetlen tekintetétől szabadulva már jobb kedvvel indult Daniellel a lakosztályok felé.

A következő napokban a diákokat újabb kviddicsláz kerítette hatalmába. A hónap végén került sor a Griffendél- Hugrabug közötti mérkőzésre. Valeriana fázósan húzta össze magán meleg kabátját a magas lelátón, és hálát adott az égnek, hogy legalább nem esik az eső. A játékosokat a hideg egyáltalán nem zavarta, hiszen hajtotta őket a győzelem utáni vágy. Mivel az év első mérkőzésén  a Hugrabug elég gyengén, később pedig a Mardekár hozzájuk képest túl jól szerepelt, így mind a Griffendél, mind a Hugrabug célja az volt, hogy minél több pontot szerezzen. Ennek érdekében pedig igyekeztek egyre több kvaffot bedobni, hogy magas pontszámmal végződjön a meccs.

Valeriana úgy vélte, hogy ennél hosszabb kviddicsmérkőzés még sohasem volt a sport történetében. Már ebédidő volt, amikor Harry végre elkapta a cikeszt, és vége lett a meccsnek.

A hideg évszak beálltával a kviddicsmérkőzések sorozata átmenetileg szünetelt. A diákok a téli szünet előtt egyre több dolgozattal voltak leterhelve. Ez persze nem csak a tanulóknak, hanem a tanároknak is jelentős munkát adott. Valeriana nem győzte javítgatni a dolgozatokat. Ennyi elfoglaltság mellett nem volt csoda, hogy a karácsonyi szünet szinte észrevétlenül köszöntött be. A legtöbb diák már lázasan csomagolt, hogy másnap hazautazva az ünnepeket családjuk társaságában töltsék el. Valeriana ugyan legszívesebben nagyapja mellett maradt volna, de keresztszülei invitálását nem utasíthatta vissza.

-         Azt hittem közösen töltjük majd a Karácsonyt! – mondta Daniel, amikor Valeriana vele is közölte karácsonyi programját, miközben az utolsó vacsora után Valeriana szobájában teát iszogattak. – Nagynénémhez vagyok hivatalos, és téged is szívesen megismert volna.

-         Sajnálom Daniel, de nem bánthatom meg a keresztszüleimet. Majd máskor bepótoljuk! – tette le csészéjét Valeriana, és kényelmesen hátradőlt székén.

-         Rendben! Mit szólsz a szünet utáni hétvégén egy vacsorához Roxmortsban? – kérdezte Daniel felcsillanó szemmel.

-         Csak ne Madam Puddifoothoz menjünk! – nevetett fel Valeriana visszaemlékezve a kávézóban eltöltött lakomájukra.

-         Oda megyünk, ahova szeretnéd! – állt fel Daniel, és odament Valerianához, majd letérdelt mellé. – Nekem az a legfontosabb, hogy te jól érezd magad!

Daniel olyan közelről nézett barna szemeivel a lányéba, hogy az szólni sem tudott. Kiszáradt torokkal nézett vissza a meleg szempárba. Érezte  szíve egyre hevesebb kalapálását ahogy Daniel arca egyre közeledik felé, és mire ajkuk összeért arca már lángban égett. A férfi érintése, édes ajka olyan lágy volt, hogy Valeriana úgy érezte a fellegekben jár. A testét átjáró melegség a feje búbjától a talpáig elzsibbasztotta minden porcikáját. Átkarolta a férfi nyakát, és azt kívánta, hogy ez a pillanat sohase érjen véget. A viszonozott csók felbátorította Danielt, és most már nem csak ajkával, hanem kezének óvatos, simogató mozdulataival is kényeztette a lányt. Hosszú percekig ölelték, csókolták egymást. Végül Daniel mosolyogva megfogta Valeriana mindkét kezét, és a lány szemébe nézve lágyan megcsókolta a hófehér ujjakat.

-         Alig várom, hogy vége legyen a szünetnek, és újra láthassalak! – mondta, majd felállt felsegítve Valeriánát is, aki zavarában csak mosolyogni bírt. Daniel váratlan közeledése teljesen felkavarta, és úgy érezte, egy hang se jönne ki a torkán.

Lassan, kéz a kézben sétáltak az ajtóhoz, ahol egy forró csókkal elbúcsúztak.

Miután Valeriana magára maradt hirtelen nem tudott mit kezdeni magával. Legszívesebben máris a férfi után ment volna, hogy tovább élvezhesse közelségét. Vágyait megfékezve, elmélázva átment a hálószobába. Szinte észre sem vette, és már pizsamájába átöltözve a meleg paplan alatt feküdt. Gondolatai egyfolytában a férfi körül keringtek. Nem tudta szerelem-e az amit iránta érez, de abban biztos volt, hogy már régóta nem érzett olyan boldogságot, mint akkor este.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés