23. fejezet

A hosszú utazás

A szél fel-fel támadva arcába csapott. Nem hallott mást, csak saját kapkodó  légzését és szíve heves dobogását. Semmi másra nem figyelt csak a padra, mely a biztonságot jelentette számára. Meg-megbotolva közeledett a kiszemelt pont felé, és már csak tíz-húsz méter lehetett hátra, amikor hátulról elkapta két erőszakos férfikar, és leteperte. Arccal előrezuhant, hátizsákja nagyot zökkent tarkóján. Érezte, ahogy a hideg hó a szemébe és szájába megy. A férfi a karját majd kitörve lerántotta róla a hátizsákot, és megfordította. Valeriana egészen közelről nézett az alkoholtól elhomályosult szemekbe.

-         Azt hitted elmenekülhetsz? – lihegte wiskyszagot árasztva magából. Valeriana hallotta, hogy a másik kettő is beérte őket. Elfúló hangon kacarászva bíztatták társukat.

-         Mutasd meg John! Mutasd meg neki mi vár a fajtájára!

-         Ne bántson! Kérem, engedjen el! Adok pénzt, ha kell! – esedezett Valeriana, miközben kezével megpróbálta a férfi erőszakos mozdulatait elhárítani.

-         Nem a pénzed kell! – zihálta a szakállas, és széttépte Valeriana kabátját, majd a ruhán keresztül kitapogatta egyik, majd másik mellét. Valeriana tehetetlenül próbálta ellökni magától a férfit, de az csak még vadabbul szorította, ágyékát a lányéhoz préselte.

-         Segítség! – üvöltötte Valeriana, mire a másik kettő hangosan felnevetett.

-         Hiába kiabálsz, nem jár erre senki!

A szakállas letépte a sálat, és csókolta a meztelen nyakat. Valeriánát undor fogta el, ahogy a nedves, wiskyvel átitatott szőrzet a bőréhez ért. Minden erejét összeszedve kezével, lábával próbált tiltakozni az erőszakos mozdulatok ellen, de mindhiába. Aztán a kabátja zsebe felé kezdett kutakodni, hogy pálcája segítségével legyőzhesse támadóit.

-         Vigyázz John! Valamit turkál a zsebében! Nehogy fegyver legyen nála! – szólt az egyik rekedtes hangon, mire a szakállas elemelve fejét Valeriana nyakáról a lányra nézett, és kezében egy kés pengéje villant meg.

-         Ne próbálj átverni, mert megbánhatod! – mondta, és fenyegetően Valeriana állához szorította a hideg fémet.

Néhány másodpercig farkasszemet néztek. Valeriana jól látta a férfi agyának elborulását, majd a következő pillanatban érezte a kés végét a bőrén, ahogy felhasítja pulóverét. Ijedtében felsikított, de a férfi ezzel már egyáltalán nem törődött. Végig húzta a pengét a meztelen bőrön kéjes tekintete kíséretében. Valeriana reszketett a hidegtől, és a félelemtől. Rettegett attól, ami várt rá. Úgy gondolta, inkább jöjjön a halál, mint ez a megaláztatás. A férfi megint a nyakát, majd a mellét kezdte csókolgatni. Társai hátulról mámorosan bíztatták. Valeriana újból megpróbálta pálcáját elérni. Már nem foglalkozott támadója mozdulataival, csak egy dologra figyelt; a saját fegyverére. És végre sikerült! Ujjait rászorította az értékes bot végére, és egy határozott mozdulattal előrántotta. Ebben a pillanatban a férfi karja megcsúszott, és az éles kés Valeriana hasfalába fúródott. Szeme egy pillanatra fennakadt, úgy érezte nem kap levegőt. Karja erőtlenül zuhant a feje fölé kezében a pálcával.

-         Az istenit John, mit csináltál? – fejezte be hirtelen az egyik bámészkodó a nevetést.

-         Véletlen volt. Nem tudott nyugton maradni! – magyarázkodott a szakállas, de láthatóan ő is megrémült a történtektől.

-         Gyere! Menjünk innen! – mondta a másik.

-         Nem hagyhatjuk itt!

-         De igen! Nem tehetünk semmit! A végén még ránk szabadítja a társait!

-         Gyere már! – jött az újabb bíztatás, mire a szakállas végre megmozdult. Kirántotta az éles szerszámot, majd még egy utolsó mozdulattal leszakította a lány nyakában lógó nyakláncot. Valeriana teste a fájdalomtól megfeszült.

-         Kérem! – nyögte erőtlenül Valeriana. – Azt hagyja meg nekem!

A szakállas nem szólt, és nem szóltak a többiek sem. Valeriana egy darabig még hallotta a hó ropogását csizmájuk alatt, majd csend lett. Nem maradt más csak a hideg és a fájdalom. Mozdulni sem bírt. Elfordította fejét a pad felé, de az most még messzibbnek tűnt, mint eddig. Szeméből könnyek csordultak végig az arcán. Megpróbált elfordulva feltérdelni, de lábait is elzsibbasztó erős fájdalom áradt szét egész testén. Erőtlenül hanyatlott vissza, és reményt vesztve zokogni kezdett. Tudta, hogy nem számíthat segítségre. A vendégek, akik nem is biztos, hogy ebből az irányból érkeznek a keresztszüleihez, majd csak késő este várhatóak. Addig pedig valószínűleg egy lélek sem fog erre járni.

- Segítség! – kiáltotta, vagy legalábbis úgy érezte, de hang alig jött ki a torkán. – Segítsen valaki! – ismételte újból, bár tudta, hogy nincs semmi értelme. – Nagyapa! – ez volt az utolsó szó, amit kimondott, aztán mély sötétségbe zuhant. Közben a hó újból szállingózni kezdett, és a csillag formájú hópihék lassan olvadtak szét meztelen mellkasán.

Az igazgatói szoba kellemes melegében Dumbledore éppen egy régi könyvet olvasgatott. Az ebéd utáni teltség, és a bágyasztó félhomályban alig tudott odafigyelni a könyv tartalmára. Gondolatai néha elkalandoztak miközben szemeit megpihentette. Egyszer csak egy hangot hallott messziről : unokája segélykérő hangját, majd látta őt sérülten magára hagyva egy erdő széli úton. Szemeit hirtelen felnyitotta. A váratlan látomás rémülettel töltötte el. Tudta, hogy nem lehet véletlen a szeme elé táruló kép, és Valeriana semmiből megszólaló hangja. Szíve összeszorult: érezte, hogy nagy baj van. Tenni kell valamit! Nem hagyhatja unokáját vérbe fagyva.

Izgatottan felállt, majd a kandallóhoz lépett, hogy hívhassa az egyetlen elérhető embert, aki most segíteni tud neki.

-         Perselus! Kérem jöjjön a szobámba! – mondta, majd a néhány percnyi várakozás alatt fel, s alá járkált. Szívét egyre mardosta az aggodalom. Minden elmúlt percet tétlenül eltöltött időnek tartott, így nagyot sóhajtva máris a lényegre tért, amikor Piton megjelent előtte a kandallón keresztül érkezve.

-         Valeriana, Miss. Lloyd bajban van! Perselus, egyedül maga tud segíteni!

-         Mi történt? – kérdezte higgadtan Piton, bár feltűnt neki az igazgató szokatlan izgatottsága. Talán még sohasem látta ilyennek. Még akkor sem, amikor a bajba került Harry Potter után mentek a Minisztériumba.

-         A Malfoy–kúriától nem messze megsérült. El kell hoznunk onnan! Meg tenné, hogy elkísér?

-         Mit keresett a kisasszony a Malfoy–birtok közelében? – kérdezte gyanakvóan Piton.

-         Az most nem érdekes! – vetette oda a választ sürgetve Dumbledore. – Segít nekem?

-         Professzor úr, maga nem mehet arra! Túl kockázatos!

-         Nem számít! Meg kell mentenünk Valerianát!

-         Ehhez elég vagyok én is!

-         És, ha megtámadják? Ki tudja hányan vannak!

-         Akkor majd hívom a szokásos módon! – győzködte tovább Piton a makacs igazgatót, mire az némi gondolkodás után beadta a derekát.

-         Rendben! Akkor ne késlekedjen, induljon máris!

Piton bólintott, majd elindult az ajtó felé.

-         Perselus!  - szólt még a férfi után Dumbledore. Piton a kilincset fogva megfordult, és az idős igazgató aggódó arcára nézett. – Köszönöm!

-          Nem tudom miért olyan fontos önnek ez a nő, de biztosan meg van az oka rá, és én ezt tiszteletben tartom. – mondta Piton, majd kinyitotta az ajtót, és távozott.

Végigrohant a hosszú folyosókon, majd le a lépcsőkön. Végig Dumbledore aggódó szemeit látta maga előtt, majd megjelent előtte Valeriana hófehér arca, melyet mindig egy kis halvány pír tett még vonzóbbá. Nem tudta mi vár rá, nem tudta mi hajtja előre, de szíve azt súgta minél hamarabb ott kell lennie, segítenie kell a lányon. Úgy ahogy volt kabát nélkül, hosszú talárját maga után lobogtatva rohant végig a parkon. Fekete haját a szállingózó hó fehérre színezte. Lába néha besüppedt a hóba, de hajthatatlanul haladt tovább, hogy elérve Roxmortsot végre hopponálhasson. A falu határában aztán megállt, lihegve lenézett a feldíszített utcácskákra. A következő pillanatban pedig már a jól ismert erdő széléről a mugli település templomának tornyát pillantotta meg. Körül nézett, de nem látott semmit. Egy pillanatra átfutott agyán, hogy Dumbledore esetleg csak képzelődött, és a lány biztosan valahol az esti mulatságra készülődik. Aztán komótosan elindult a kitaposott úton, melyet lassan újból hó lepett be, és ekkor észrevett egy sötét foltot az út szélén. Lépéseit megszaporázva odasietett, és a sok szörnyűséget tapasztalt férfi szíve összeszorult a látványtól. Valeriana ott feküdt előtte élettelen arccal, lilára színeződött ajkai félig nyitva voltak. Testét vékony hóréteg borította, karjai ernyedten feküdtek törzse mellett.

Piton lerogyott mellé, és nyakán kitapogatta pulzusát. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor a halvány lüktetést megérezte ujjai alatt. A lány bőre hideg, és nyirkos volt. Amennyire lehetett összehúzta csupasz mellkasán a megszaggatott ruházatot, leoldotta meggémberedett ujjait a pálcáról, és zsebre tette.

-         Stimula! – szegezte sajátját a lányra. Valeriana teste összerándult, és hevesen köhögni kezdett.

-         Ne bántson, kérem! – zihálta közben anélkül, hogy szemét felnyitotta volna.

-         Miss. Lloyd, Perselus Piton vagyok! Megismer? – mondta Piton, és óvatosan feltámasztotta a nő hátát.

-         Piton? Hogy kerül ide? – Valeriana kinyitotta szemét, arca eltorzult a fájdalomtól.

-         Miss. Lloyd, ki támadta meg? – kérdezte a férfi Valeriana kérdéseit figyelmen kívül hagyva.

-         Muglik… - kapkodott levegő után. – Elvette… a mama… nyakláncát. Meg akart… erőszakolni!

-         Nyugodjon meg! Most már vége! – csitította nyugodt hangon Piton a zokogó nőt. – Jöjjön oda kell mennünk, ahol hopponálhatunk!

-         A mama lánca… - hajtogatta Valeriana erőtlenül. – Elvette…

-         Miss. Lloyd! – szólt türelmetlenül Piton, és erősen megszorította a nő vállát. – Fejezze be, és figyeljen rám! El kell innen mennünk. Segítek felállni.

-         Nem tudok… - rázta a fejét Valeriana. – A hasam… nagyon fáj…a kés…

-         Milyen kés? – kérdezte Piton, és szemével követte a fagyos ujjak gyenge mozdulatait. Egyik karjával tovább tartotta Valerianát, majd másik kezével szétnyitotta a kabátot. A szakadt pulóver szélét félretolva megpillantotta a mély hasadást a bőrön néhány centiméterrel az utolsó borda alatt. Ahogy tovább tolta a ruhadarabot látta, hogy a lány oldalán már jelentős mennyiségű vér távozott. Hirtelen düh és kétségbeesés kerítette hatalmába. Mérhetetlenül dühös volt arra az ismeretlen muglira, aki ezt művelte a lánnyal, és kétségbe ejtette Valeriana válságos állapota. Pálcáját a vágás felé tartotta, és varázsigéket mormolt az orra alá, amit Valeriana alig hallott, fájdalma azonban lassan csillapodott, légzése megnyugodott.

-         Ez egy darabig segít, de minél hamarabb a Roxfortba kell mennünk, hogy jobban elláthassuk sérülését! – mondta, és Valerianát átmenetileg visszafektette a hóba, amíg csomagját a hátára vette. – Most pedig felsegítem.

Valeriana igyekezett szót fogadni a férfi határozott szavainak, de úgy érezte minden ereje elhagyta. Engedte hogy Piton feltámogassa, de lábai nem tartották meg, és a bűbáj ellenére újból fájdalom nyilallt az oldalába. Térde megrogyott, teste összegörnyedt, és ha a férfi nem tartja meg visszazuhan a mély hóba. Piton látva Valeriana gyengeségét, ölbe kapta a reszkető testet, és elindult a pad felé. A hó egyre sűrűbben esett. A nagy tehertől csak nehezen lépkedett, de tudta hogy mindjárt elérik azt a pontot, ahol már hopponálhatnak. Szemét le sem vette a kiszemelt tárgyról, így nem érzékelte mikor hanyatlott Valeriana feje élettelenül hátra.

-         Megérkeztünk! – zihálta levegő után kapkodva, és megpróbálta újból talpra állítani a lányt. Ekkor vette észre, hogy Valeriana nincs eszméleténél.

Óvatosan lefektette a padra, majd pálcáját elővéve megpróbálta ismét magához téríteni, de eredménytelenül. A lány arca egyre sápadtabb, és beesettebb lett. Tudta, hogy nagy baj van. Ujjait végigsimította a hideg, élettelen arcon, majd kitapogatta az alig érzékelhető nyaki ütőeret. Fáradtan, tanácstalanul nézett körül. Egyetlen megoldásnak azt látta, ha muglieszközöket segítségül véve utaznak, hiszen Valeriana tiszta tudata hiányában nem vállalhatta a hopponálást. Elhatározta hát, hogy a Roxfort helyett a közelebbi Szent Mungoba viszi. Ölbe vette Valerianát, és elindult a falu felé. Abba az irányba nem volt letaposott út, így a mély hóban botorkálva haladt az értékes teher alatt. Néha megcsúszott, majd újból talpra állt. Nem törődött a szakadó hóval, az arcába csapó széllel, fáradó lábával, szúró mellkasával, csak a cél lebegett szemei előtt: minél hamarabb biztonságban tudni Valerianát.

Fél órai nehézkes menetelés után végre elért egy autóutat. A közelgő Szilveszter miatt nem volt nagy forgalom. Kiállt az út közepére, és várta, hogy végre jöjjön a segítség. Néhány perc múlva közeledett egy kis teherautó, ami a fekete ruhás férfit meglátva az út közepén, nyikorgó fékezéssel megállt.

-         Mit művel? – pattant ki vezetőülésről egy hórihorgas középkorú férfi.

-         Vigyen el minket Londonba! – mondta Piton szárazon egy pillanat alatt a mugli előtt teremve.

-         Mi történt vele? – kérdezte a sofőr gyanakodva az ájult nőre mutatva.

-         Megtámadták, és megsérült. Elvisz minket? – türelmetlenkedett Piton. Felettébb zavarta, hogy egy muglival kell egyezkednie.

-         Szerencséjük van, mert éppen a fővárosba tartok. – mondta a férfi. Szemét le sem vette Valeriánáról. – Él még?

-         Igen, de ha nem sietünk, akkor nem éli meg a holnapot! – förmedt a muglira Piton.

-         Jól van! Jöjjön! – azzal kinyitotta a teherszállító kocsi oldalát. A rakodótér majdnem üres volt, csak néhány doboz hevert szanaszét. A mugli segített Valeriánát felfektetni a padlóra, majd Piton is bemászott. Az ajtó becsapódott mögötte. Levette hátáról a zsákot, és leült Valeriana mellé. Hátát fáradtan a kocsi oldalának támasztotta, egyik kezével a másik karját dörzsölgette. Teljesen elzsibbadtak végtagjai a hidegtől és a cipekedéstől.

Az autó elindult. Piton gyomra összerándult. Utazott már ilyen mugli eszközön, de már akkor sem nyerte el tetszését ez a fajta közlekedésmód. Lenézett Valeriánára. A lány feje a kocsi mozgására ide- oda rázkódott, haja kócosan arcába hullott. Piton kicsit közelebb húzódott, és megemelte az élettelenül himbálódzó fejet, hogy ölébe tegye. Kisimította a barna tincseket a sápadt arcból. Nézte az ismerős vonalakat. Talán még sohasem vizsgálhatta ilyen közelről, és ilyen alaposan. Keserűség fogta el a fiatal arc élettelen sápadtsága miatt. A lány mellkasa, melyen a ruházat újból szétcsúszott, alig mozgott. Riadtan ellenőrizte már sokadszorra a vékony nyakon Valeriana pulzusát, majd megnyugodva összébb húzta a kabátot rajta.

Ekkor a kocsi hirtelen lefékezett, Piton elveszítve egyensúlyát majdnem rádőlt a lányra.

-         Mi a fészkes fenét csinálnak? – ordította a vezető.

-         Mi történt? – kérdezte Piton, és dühösen visszafészkelődött eredeti helyzetébe.

-         Részegek! Még nincs is este, és már a legtöbben leitták magukat a sárga földig! – morgolódott tovább a sofőr, majd hirtelen rálépett a gázpedálra, mire a kocsi nagyot rándulva elindult.

Valeriana teste görcsberándult, és hangosan zihálni kezdett.

-         Mi baja? – fordult hátra a vezető menet közben egy pillanatra. – Meg ne haljon itt nekem!

-         Nem fog meghalni! Csak igyekezzen! – dörrent a férfira Piton, de a kijelentéssel leginkább magát igyekezett megnyugtatni. A nő reszkető testét nézve aggodalma egyre nőtt.

-         Nagyon fáj! – nyögte Valeriana, és segélykérően a férfi szemébe nézett. –Fázom! Hideg van, minden olyan hideg… Segítsen, kérem!

Piton szíve, a mindig hideg és érzéketlen szíve összeszorult a lány tekintetétől, és segélykérő szavaitól. Nem szólt semmit, mert úgy érezte képtelen lenne bármit is mondani. Tehetetlen volt, és ez bosszantotta a legjobban. A szerek, amivel segíthetett volna a lányon, most több száz kilométerre voltak tőle.

Kicsit feljebb húzta Valerianát, és törzsét a sajátjához szorította szorosan átölelve karjával, hogy testének melegével próbálja csillapítani a lány reszketését. Valeriana feje a férfi vállára borult. Piton jól érezte nyakán a levegő után kapkodó nő leheletét. Megborzongott. Karjaiban tartotta a nőt, aki nyáron furcsa vágyakat keltett benne, aki akkor megalázta, és akinek látványa azóta is szokatlan érzelmeket keltett benne. Ölelte, csitítgatta az életéért küzdő lányt,  és szép lassan ráébredt, hogy elvesztésével benne is meghalna valami.

Mire Londonba értek Valeriana újból elveszítette eszméletét. Piton borúsan bámult maga elé, amikor a sofőr hosszú idő után ismét megszólalt.

-         Nem sokára megérkezünk az első kórházhoz.

-         Nem! Nem kell kórház! – ocsúdott fel Piton.

-         Hova akarja vinni azt a szegény nőt? Ha nem kap minél hamarabb orvosi ellátást, meghal!

-         Nem kell orvos! A központba kell jutnunk!

-         A központba? Meg akarja ölni?

-         Tegye, amit kértem! – Piton hangja egyre türelmetlenebb, és erőszakosabb lett.

-         Ne beszéljen így velem, mert máris kirakom magukat! – fenyegetőzött a sofőr. – Nem is tudom  miért nem hívtam eddig is a rendőröket.

-         Jól van ne haragudjon! – visszakozott kelletlenül Piton. – Csak vigyen a központba bennünket! – mondta kicsit szelídebben, majd hogy még hatásosabb legyen, hozzátette: - Kérem!

A kocsi vezetője ezután már nem szólt semmit. Amikor beérkeztek a belvárosba, szó nélkül kisegítette utasait. Piton miután hátára vette Valeriana zsákját, ismét karjába emelte a lányt, és már el is indult sebes léptekkel.

-         Talán köszönöm! – szólt utána a sofőr, de a csörtető férfitól már nem kapott választ. – Faragatlan tuskó! – tette még dühösen hozzá, majd beszállt a kocsiba, és továbbhajtott.

London utcái mind hómentes volt, így jóval könnyebben lehetett haladni, de a távolság amit meg kellett tenni nem volt kevés. Mire megérkeztek a Szent Mungo Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotályt rejtő elhagyatott áruház elé, Piton karjai újból elzsibbadtak. Engedélyt kérve a kirakati bábutól a bemenetelre  átlépett az üvegen Valerianával együtt. Odabent a váróhelységben alig voltak. Egyenesen odacsörtetett az eligazító boszorkányhoz, aki egy pult mögött unatkozott.

-         Professzor úr! Régen láttam! – pattant föl a szőke nő, amikor meglátta a közeledő férfit.

-         Igen. – felelte kedvetlenül Piton. – A kisasszony megsérült…

-         Milyen jellegű a sérülése? – fontoskodott a boszorkány.

-         Egy mugli kés…

-         Már megint egy mugli! – vágott ismét Piton szavába, és összecsapta két tenyerét sopánkodva. – Egyre több…

-         Hol látják el? – fojtotta a sipítozást a nőbe.

-         Első emelet. – felelte durcásan a boszorkány.

Piton a liftre nem is várva elindult a lépcsőn felfelé. Most már egészen közel érezte a célt. Minden erejét összeszedve gyors léptekkel haladt. Mire felért az emeltre már levegőt is alig kapott. A folyosón éppen szembejött egy gyógyító, aki felmérve a súlyos helyzetet, gyorsan segítséget hívott, majd átvette a sérültet. Piton megkönnyebbülve, de nehéz szívvel adta ki kezéből a lány sorsát. A gyógyító még gyorsan kikérdezte a történtekről, majd a kimerült férfit hátrahagyva bevonult az egyik terembe Valerianával, és néhány ápolóval együtt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés