24. Az ébredés

A folyosón csend volt. Piton még mindig levegő után kapkodva ment a kórterem ajtajához, és benézett ablakán. Látta, ahogy Valerianát lefektetik egy ágyra, majd lassan megszabadítják ruhájától. Az egyik ápoló észrevette az érdeklődő tekintetet, és behúzta a függönyt az ágy körül. Piton csalódottan fordult el, majd egy darabig fel s alá járkált, végül megállt az egyik ablak előtt. Kinézett a forgalmasnak éppen nem mondható utcára, ahol lassan felvillantak a kandeláberek. Fáradt szemei előtt úgy folyt össze fényük, mintha megannyi tüzes gömb lebegne egymástól egyforma távolságra. Gondolatban leperegtek előtte az elmúlt néhány óra nehéz gyötrelmei, és minduntalan  Valeriana sápadt arcát látta maga előtt. Kérdések merültek fel benne a lánnyal kapcsolatban, de a válaszokat most az egyszer kevésbé tartotta fontosnak, mint hogy viszontláthassa a halvány rózsaszín foltot Valeriana izgatott arcán. A félelem attól, hogy örökre elveszítheti ráébresztette mennyire fontos számára a nő léte. Megijedt ettől az érzéstől. Mindig igyekezett tartózkodni a túlságosan erős kötődésektől, de Valeriana pimasz fiatalsága, élénksége, gyerekes bája befurakodott zsigerei közé, és nem tudott, de talán nem is akart tőle szabadulni. Félelemmel töltötte el, hogy esetleg már nem is lesz alkalma jobban megismerni azt az érzést, ami egyre jobban hatalmába kerítette.

Szíve hirtelen görcsbeállt, és a nyilalló fájdalom karjába sugárzott. Önkéntelenül megszorította bal felkarját, miközben arca fájdalmas fintorba torzult. Görcsös ujjaival talárja belső zsebében kotorászott, majd egy kis üvegcsét vett elő. Letekerte kupakját, és ivott belőle egy kortyot. A fájdalom lassan megszűnt. Nagyot sóhajtva lezárta az üveget, de mielőtt visszasüllyesztette volna a helyére egy kicsit elmélázva nézegette. Megjelent előtte az  éjszaka, amikor Valeriana ezt a főzetet készítette számára, és ettől újból összeszorult a szíve, de most valahogy másként. Túl sok dolog kötötte őket össze, semhogy képes lett volna elviselni a nő elvesztését.

Gondolataiból az ajtó csapódása zökkentette ki. Riadtan pördült meg, és máris az izzadt homlokú gyógyító előtt termett.

-         Ez szörnyű. – kezdte a szemüveges férfi arcát egy ronggyal törölgetve. – Ő már a hetedik esetünk a héten. Lassan külön osztályt nyithatunk a muglik által megsebesítettek részére. Pedig az ilyenfajta sebesülésekre nemigen vagyunk felkészülve. Még szerencse, hogy apám mugli sebész, és sokat tanultam tőle.

-         Életben marad? – szakította félbe Piton a gyógyító monológját türelmetlenül.

-         Nagyon súlyos a sérülése, és sok vért veszített, a teste pedig jelentősen lehűlt. – felelte a férfi monoton hangon. Láthatóan rosszul esett neki, hogy nem folytathatta  jártasságának dicséretét.

-         De túléli?

-         Ha az éjszakát átvészeli, akkor talán van rá esély.

Piton nyelt egyet, majd elgondolkodva maga elé bámult.

-         Bemehetek hozzá? – kérdezte, és fejét megemelve ismét a gyógyítóra nézett.

-         Igen, bár a kisasszony eszméletlen. – kis szünetet tartott, majd kimérten folytatta. – De lenne még valami.

-         Igen? – nézett vissza a kis ablakról Piton.

-         A kisasszony ruháit levettük, és a jobb alkarján ott találtuk a … - nyelt egyet, és  alig állta a rá szegeződő tekintetet. – a Sötét Jegyet!

Piton egy darabig kifejezéstelenül nézett a riadt szempárba. Hiszen sejtette Valeriana származását, még meg is gyanúsította, most mégis fájt a csalódás. Egy halálfaló! Egy ifjú halálfaló! Halálfaló, akárcsak ő. Dumbledore pedig megbízik benne, fontos neki, akárcsak ő!

-         Nem kell félni tőle. – mondta aztán nagy nyugalmat, és határozottságot erőltetve magára. – Az a Jegy nem jelent semmit. Ezért nem csak jómagam, hanem Dumbledore professzor is kezeskedik.

-         Dumbledore professzor? – csodálkozott a gyógyító, és látszott, hogy a név hallatán kissé megkönnyebbült.

-         Igen. Ő kért meg rá, hogy a kisasszonyt biztonságos helyre szállítsam. – győzködte tovább a férfit, és nem is kis eredménnyel.

-         Akkor, jó. – mondta bizonytalanul a gyógyító kis gondolkodás után, majd távozott.

Piton ismét benézett az ablakon, majd tétován kinyitotta az ajtót, és belépett. Lassan haladt a körbefüggönyözött ágy felé. A szobában üres ágyak sorakoztak. A falon csak néhány fáklya égett. Csend volt, csak a férfi cipőjének nyikorgását lehetett hallani. Szétnyitotta a függönyt, és belépett mögé. Ott feküdt Valeriana egy hosszúujjas kék hálóingben, mellkasáig gondosan betakarva. Arca ugyanolyan sápadt volt, mint amikor elvették a karjaiból, de ajkai végre visszanyertek valamit a színükből.

Leült az ágy melletti székre, és csak nézte a mozdulatlan testet. Szeme akaratlanul karjára vándorolt, melyet a vastag anyag gondosan eltakart. Kényszert érzett, hogy saját szemével győződjön meg a Jegy létezéséről. Megemelte Valeriana csuklóját, és felhúzta a hálóing ujját. Gyomra összerándult mikor előbukkant a vörös koponya. Ismerős volt a Jegy, de még mennyire, hiszen mindennap láthatta a saját karján! De annyira szerette volna, ha azt nem kellett volna most a lányén is viszontlátnia. Csalódottan és dühösen igazította vissza a hálóing ujját, majd leengedte az ágyra Valeriana karját. Nem tudta hova tenni magában a tényt, hogy egy halálfaló megmentésére küldte Dumbledore. Sőt akár a saját biztonságát is veszélyeztette volna csakhogy elhozza onnan a lányt.

Dumbledore! Eszébe jutott, hogy értesítenie kellene az igazgatót a történtekről. Ingjének nyakát kicsit meglazítva egy nyakláncot vett elő, melynek medálja egy Főnixmadarat ábrázolt. Ujjait a medál köré fonta, majd halkan mormolt valamit az orra alá. Becsukta a szemét, és amint érezte a szellemi kontaktust a hívott féllel, már igyekezett is minden részletre kitérve beszámolni a történtekről.

Percekig fennállt ez a kapcsolat, majd kissé zaklatottan kinyitotta a szemét, és  visszacsúsztatta a láncot inge alá.

Tekintete újból a lány arcára siklott. Dumbledore gondolatai egy kicsit megnyugtatták, ugyanakkor nem értette, Valeriana ifjú halálfalóként hogyan férkőzhetett az idős professzor közelébe, mivel bizonyíthatta hűségét iránta amiért feltétel nélküli bizalmát élvezheti? Hosszan elgondolkodva figyelte a sápadt arcot, mintha arról leolvashatná a válaszokat kérdéseire.

Valeriana testén hirtelen remegés futott végig. Fejét nyugtalanul forgatta és szaporán vette a levegőt. Piton tehetetlenül felpattant. Kipillantott a függönyön, de a félhomályba burkolódzó teremben egy lélek sem volt, aki segíthetett volna. Visszaült a székre. Kezével bizonytalanul kapott a nyugtalanul vergődő nő felé, de azt sem tudta hol fogja le a reszkető testet. Végül egyik kezét Valeriana homlokára tette, másikkal pedig leszorította csuklóját.

-         Csss! Nyugodjon meg! Most már minden rendben lesz! – mondta Piton halkan, és tétova mozdulatokkal simogatni kezdte a lány homlokát. – Rendbe fog jönni! Meg kell gyógyulnia!

Valeriana megfogta Piton kezét, amelyik csuklóján pihent, és úgy szorította, mintha az élete függne tőle. A férfi ujjai szinte egészen elfehéredtek.

Teljesen tehetetlennek érezte magát a lány szenvedésével szemben, de végül a számára idegen mozdulatok meghozták eredményüket, és Valeriana lassan megnyugodott.

Piton még egy darabig simogatta a hófehér, verejtéktől nyirkos arcot, majd mikor látta, hogy Valeriana újból mély álomba merül, visszaegyenesedett a széken. Kezét továbbra is szorította a lány, de ez egyáltalán nem zavarta. Fáradtan dőlt hátra, majd egy idő után a kimerültség őt is leterítette. Szemei lecsukódtak, feje a mellkasára bukott.

Mikor a Nap első sugarai átvilágítottak a csíkos függönyön Piton felriadt álmából. Tekintete egyből Valeriana arcára siklott, mely ugyanolyan sápadt volt, mint éjszaka. Mellkasa viszont egyenletesen mozgott a nyugodt légzés ritmusában. A  gondolat, hogy most már a lánynak esélye van a túlélésre, megnyugtatta aggódó szívét.

-         Jó reggelt Perselus! – hallatszott az ismerős hang, mire Piton egyből felpattant a székről.

-          Dumbledore professzor! Nem gondoltam, hogy személyesen eljön meglátogatni a kisasszonyt. – mondta magabiztosan, bár közben úgy érezte magát, mint egy csíny után lebukott kisfiú.

-          Mint ahogy én sem gondoltam, hogy még itt találom! – méregette Dumbledore a kialvatlan arcú sápadt férfit, és nem kerülte el figyelmét amint keze  gyors mozdulattal kibontakozik Valeriana ujjai közül.

-          A gyógyító azt mondta, hogy ha a kisasszony túléli az éjszakát, biztosan felépül. Gondoltam megvárom a reggelt, hogy frissen tudjak beszámolni önnek Miss Lloyd állapotáról. – magyarázta ki magát Piton rezzenéstelen arccal. Hát igen, ehhez rendkívül jól értett. Nem volt olyan kínos helyzet, amiből ne tudta volna magát kibeszélni.

-          Nagyon köszönöm az önzetlen odaadását Perselus. – mondta Dumbledore, és tovább fürkészte a kifejezéstelen arcot. Rendkívül bosszantotta, hogy arról képtelen volt bármit is leolvasni, mint fáradtságot. – És, hogy van a kisasszony?

-          Úgy látom – nézett Piton Valeriana felé. – az állapota változatlan, de a sérülését tekintve minden esetre jó jel, hogy legalább nem romlott.

Dumbledore csendben nézte Valeriana sápadt, beesett arcát.

-         Akkor, én most már megyek is. – mondta Piton, és szétnyitotta a függönyt.

-          Igen – ocsúdott fel az idős igazgató. – Majd az iskolában találkozunk. És, köszönöm még egyszer, hogy megmentette őt! Ha nem hozza ide, akkor már biztosan nem élne…

-         Viszontlátásra professzor úr! – mondta gyorsan Piton, mert jobbnak látta ha minél előbb távozik. Dumbledore egy darabig hallotta a tanár cipőjének kopogását, majd ahogy halk pukkanás kíséretében dehopponál. A szobában csend lett. Közelebb lépett az ágyhoz. Szívébe markolt unokája szinte élettelen arcának látványa. Fölé hajolt, mindkét kezét kifeszített ujjakkal a lány mellkasa fölé tartotta. Valeriana teste körül a levegő vibrálni kezdett, és ibolyaszínűvé vált. Néhány másodperc után a sápadt arcba visszatért a szín, a lány mellkasa egyre magasabbra emelkedett.

-          Nagyapa! – nyitotta ki szemét Valeriana. Hangja élettel teli volt, szemei sugároztak a szeretett arc láttán.

-          Csss! – suttogta Dumbledore, bár legszívesebben kiabált volna az örömtől, hogy unokáját épségben látja. A bűbájt végrehajtva most már tudta, hogy biztosan életben marad. – Csak szerettem volna látni, hogy jól vagy.

-          Jól vagyok nagyapa! – mosolygott tovább Valeriana. Saját hangját valahonnan nagyon messziről hallotta, mintha nem is ő mondta volna ki a szavakat.

-          Jól van. Most pedig aludj csak! Még sokat kell pihenned, hogy teljesen felépülj! – azzal Dumbledore egyik tenyerét föntről lefelé végighúzta a lány arca fölött. Végignézte ahogy Valeriana újra mély álomba merül, majd aggodalmát elcsitítva, könnyű szívvel dehopponált.

Valeriana pedig messze járt, távol a jelentől és a Szent Mungo épületétől.

Nyár volt és, fülledt meleg. A sűrű erdőben az éjszaka leple alatt egy nő és egy kislány haladt előrefelé fáradtan, és éhesen. Menetelésük már napok óta tartott. Többször riadtan álltak meg, és kémleltek körbe, majd újra nekilendültek. A kislány haladt elől, háta mögött pedig édesanyja követte csendesen, minden neszre figyelve. Keze zsebében rejtőző pálcáját markolta, hogy bármikor megvédhesse magukat az esetleges támadástól. Nagy táskájuk alatt görnyedezve lépkedtek, homlokuk, és hátuk nedves volt az izzadtságtól. Az éjszakák rövidek voltak, így csak lassan haladtak céljuk felé. Élelmük egyre fogyott, de nem mertek emberek között mutatkozni. A menekülés átitatta zsigereiket. Nappal, mikor meghúzódtak valahol az anya alig mert aludni. Félt. Nagyon félt mindentől, és mindenkitől. Érezte, hogy valaki már régóta követi őket, és ezt a kislány is észrevette.

-         Mama, a papa az ugye? Jön utánunk, és vigyáz ránk! – mondta egyik alkalommal a kislány, amikor követőjüket vélte elsuhanni az egyik fa mögé.

-         Nem kislányom… - felelte már sokadszorra fáradtan a nő.

-         De azt mondtad, hogy a papa mindig velünk lesz, és messziről figyeli, hogy mit csinálunk! – akadékoskodott tovább a kislány.

-         Igen, azt mondtam. – hagyta az anya lányára, és hunyorgó szemeivel kémlelt visszafelé oda, ahol a surranó árnyat látták.

-         Na ugye! Biztosan a papa az, mert láttam a köpenyét. – makacskodott tovább, mire a nő megfogta két vállát, és leguggolt elé.

-         Kicsim, a papa nincs többé! Nem lehet velünk soha többet. – mondta ki nehezen elfúló hangon, és könnyektől fátyolos szemeivel nézett lányáéba.

-         Nem! A papa ott van! – mutatott abba az irányba, ahol az idegent sejtették.

-         A papa meghalt! – szorította meg a nő lánya vállát, hogy visszatérítse őt a valóságba.

-         Nem! Csak elaludt! Én láttam! És, most ott van! – zokogott most már a kislány, és elindult visszafelé az ösvényen. Anyja alig tudta visszatartani.

-         Nem tudom ki az az ember, de nem a papa. – nézett ismét egészen közel lánya szemeibe. – A papa nincs! – sírt fel hangosan már ő is, és szorosan magához ölelte lányát. – Sajnálom kicsim!

Hosszú percekig tartott, mire végre megnyugodtak. A fájdalom, amit a férj, és az apa elveszítése okozott, abban a pillanatban megölt mindkettőjükben valamit. A boldogság, amiben addig éltek már köddé foszlott, és maradt a keserű valóság és vele együtt a bizonytalanság.

-         Nemsokára felkel a Nap. Gyere ott egy kis barlang. Éjszaka pedig talán már elérjük a  kikötőt. – mondta a nő, és a kislányt maga előtt terelgetve elindultak. Többször hátranézett, de már nem látta  többet az árnyat, ami addig követte őket. Fogalma sem volt hogy ki lehetett az, de úgy gondolta, hogy addig jó, amíg nem kell megismernie az árny kilétét.

Utolsó szendvicsük elfogyasztása után gondosan megágyazott néhány ruhadarabból, majd lefeküdtek mind a ketten. A kislány szorosan markolta anyja ujjait kapaszkodva az egyetlen dologba, ami a biztonságot jelentette számára az elmúlt napokban.

Valeriana érezte a hosszú vékony ujjakat az övéi alatt, és ez nyugalommal töltötte el. Lassan felnyitotta fáradt szemhéjait. A szobában sötét volt, akár egy barlangban. Az álom és a valóság összemosódott. Kábultan nézett fel a meleg, biztonságot nyújtó kéz tulajdonosára. Egy fekete ruhás, sötét hajú férfi ült mellette. Hosszú haja sápadt arcába hullott ahogy feje előrebillent. Mélyen aludt, így nem vehette észre, hogy  a napok óta eszméletlen lány magához tért. Valeriana moccanni sem bírt. Nem tudta, hogy álom-e, vagy valóság, amit lát, de bármi volt az, nem akarta, hogy vége legyen. Nézte egy darabig a nyugodt arcot, élvezte kezének melegét az ujjai alatt, majd lassan visszacsukódott a szeme, és mire másnap felébredt hosszú álmából, a látomás megszűnt.

Pedig a férfi minden este odaült ágya mellé, hogy őrizze álmát, majd hajnalban távozott. Ott volt akkor is amikor Valeriana már jó kedvűen ücsörgött ágyában Daniel beszámolóit hallgatva. Kívülállóként leste az ajtó ablakából az idilli hangulatot. Tudta, hogy a napok óta tartó kellemes együttlétüknek vége. Hogy is gondolhatta, hogy megváltozik az élete, ha a lány felépül? Ő marad az aki volt, és Valeriana is éli tovább fiatalos lendülettel teli életét. De azért legbelül mégis fájt, hogy most nem ő ülhet azon a széken, nem láthatja közelről a lány pirospozsgás arcát, csillogó szemeit, és a mosolya sem neki szól. Véget vetve gyengeségének kihúzta magát, és elfordult az ajtótól. Becsukta képzeletbeli kapuját élete ezen szakaszának, és elindult.

-         Már megy is professzor úr? – szólt utána az egyik ápoló. – Miért nem megy be? A kisasszony biztosan örülne a látogatásának.

-         Azt kétlem. – felelte nyersen Piton, és sötét szemeivel végigmérte a kövérkés gondozónőt, majd dehopponált.

A lábadozás napjaiban Valeriana egyetlen látogatója Daniel volt, aki kitartóan megjelent mindennap délután. Valeriana boldog volt, hogy ismét együtt lehet a férfival, de Pitont mégsem tudta kiverni a fejéből. Újra, és újra átélte szenvedésének perceit, és minduntalan megjelent előtte a férfi, ahogy ül az ágya mellett és kezét fogva őrzi.

Már a második hét is eltelt az új évből, amikor Valeriana Daniel kíséretében elhagyta a Szent Mungo épületét. Egyenesen Roxmortsba hopponáltak. Valeriana nagyot szippantott a friss levegőből. Jó érzés volt ismét a szabadban lenni, és ismerős helyen taposni a havat.

-         Szóval, bepótoljuk a karácsonyi ebédet? – kérdezte Daniel, miközben óvatosan lépkedett a mély hóban Valeriana mellett.

-         Benne vagyok! – mosolygott vissza a lány. – Miért nem jössz a kitaposott úton? Teljesen átázik a ruhád mire a vendéglőbe érünk!

-         Hova szeretnél menni? – maradt le a férfi beállva a sorba Valeriana mögé.

-         Van az a kis étterem a Mézesfalás mellett…

-         A Sellők tavára gondolsz? – kérdezte Daniel nem túl lelkesen. – Ott csak olyan ételeket lehet kapni, ami vízben található alapanyagokból készül!

-         Franciaországban elég sok halat ettem. Nagyon egészséges! De, ha te nem szeretnéd…

-         Jó, jó ez a te napod, én pedig valahogy túlélem. – egyezett bele a férfi, mire Valeriana hangosan felnevetett. Olyan jól esett újra boldogan sétálgatni, nem gondolni semmire.

A Sellők tava úgy volt berendezve, hogy az ember szinte a víz alatt érezte magát. A hatalmas kagylóformájú fülkék körül hosszú zöld indák lengedeztek, köztük pedig különböző megbűvölt halfigurák lebegtek. Beültek egy kagylóba, majd rendeltek néhány bizarrnak tűnő fogást. Valeriana, aki nagyon szerette az ételkülönlegességeket, érdeklődve ízlelgette a különböző tengeri herkentyűket, de Daniel inkább csak piszkálta a számára kevésbé ínycsiklandozó ételt. Miközben csacsogva beszélgettek mindenféléről, Valeriana végül felfalta a férfi nem kis mennyiségű maradékát is.

-         Huh, régen ettem ilyen jót! – dőlt hátra a széken, kezét degeszre tömött hasára tette.

-         Hát, én becsüllek amiért ezeket a dolgokat egyáltalán a szádba tudod venni. – fintorodott el Daniel az elfogyasztott ételek állagát felidézve magában.

-         Az a bajod, hogy meg sem kóstolod őket. Nem a külsejüket kell nézni! – nevetett fel Valeriana, mire a korábbi sérülés helyén enyhe szúrást érzett. Szemöldökét összeráncolva felszisszent.

-         Mi a baj? Még mindig fáj? – kérdezte aggódva Daniel.

-         Azt hiszem mégsem kellett volna ennyit ennem. – jegyezte meg Valeriana, és ahogy elmúlt a fájdalom, máris mosolygott a férfira. – Ne nézz már így! Semmi bajom!

-         Annyira aggódtam érted! – komorodott el Daniel. – Amikor megtudtam, hogy mi történt, azonnal a Szent Mungoba akartam menni, de Dumbledore azt mondta, hogy amíg magadhoz nem térsz, úgysem tehetek semmit. Borzasztó hosszú volt a várakozás, és féltem, hogy nem láthatlak többet.

-         Féltél, hogy a beígért vacsorára nem kerül sor? – próbálta felvidítani a férfit, és előredőlve a tengerkék asztalra belemosolygott a meleg barna szemekbe. – Pedig ezt lehet, hogy inkább kihagytad volna, nem?

-         Ne viccelj ezzel! – fogta meg Valeriana mindkét kezét. – Tudod, hogy fontos vagy nekem!

-         Valeriana csak mosolygott tovább. Jól estek a férfi szavai, de amikor az nadrágja zsebéből egy kis ékszerdobozt húzott elő, már feszengeni kezdett.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés