25. fejezet

A bál

Daniel egy darabig a bordó színű kis dobozt nézegette. Látszott, hogy a megfelelő szavakat keresi. Valeriana zavartan hol a férfi kezére, hol az arcára tekintett, szíve szerint pedig kihagyta volna a következő perceket.

-         Ezt már Karácsony előtt megvettem, de akkor még nem voltam ennyire biztos magamban. – mondta végül Daniel nyugodt hangon, és kinyitotta a kis dobozt, mely egy vékonyka gyűrűt rejtett közepén világoskék kővel.

-         Ez gyönyörű Daniel! – sóhajtott fel Valeriana zavarát leplezve. Szíve hevesen vert. Tudta, hogy mit jelent ha egy férfi gyűrűvel ajándékoz meg egy nőt, és ez most megriasztotta.

-         A színe pont olyan, mint a szemedé! – mosolygott tovább Daniel bíztatva a lányt az ékszer elfogadására.

-         Daniel…én… - Valeriana azt se tudta, hogy hol kezdje. Fontos volt a férfi számára, hiszen olyan dolgokat kapott tőle az elmúlt időszakban, amiben már régen volt része, mégsem volt egészen biztos magában. – Nem akarom, hogy félreérts, de…Szóval az elmúlt napokban volt időm gondolkodni dolgokról, így rólad, rólunk is. – kicsit elhallgatott, hogy erőt gyűjtsön és összeszedje gondolatait. – Nem lennék őszinte hozzád és a barátságunkhoz, ha ezt a gyűrűt most elfogadnám.

-         Azt hittem, hogy több van köztünk mint barátság! – mondta csalódottan Daniel. – Amikor Karácsony előtt elköszöntünk…

-         Tudom! Akkor én is azt hittem…

-         Történt valami Karácsonykor ami…

-         Nem! – jelentette ki határozottan Valeriana, szemei előtt mégis megjelent Piton alvó, nyugodt arca ahogy mellette ül az ispotályban, de gyorsan elhessegette ezt a képet.  – Rájöttem, hogy csak barátként tudok rád gondolni, és a barátságunk nekem nagyon fontos! Ugye megértesz?

Az asztal másik oldalán ülő férfi szemein látszott a csalódottság. Hosszan vizsgálta a számára oly kedves arcot. Nem is tudta, hogy mire várt. Talán abban reménykedett, hogy Valeriana a következő percben mosolyogva közli vele, hogy csak viccelt amikor elutasította. De hibába leste a lány megnyugtató szavait, az csak ült vele szemben némán a terítő szélét morzsolgatva az ujjaival.

-     Hát, - sóhajtott végül nagyot Daniel, és visszazárva a kis dobozt egy mozdulattal visszadugta a zsebébe. – az igazat megvallva nem egészen ilyen válaszra számítottam.

-         Sajnálom! – nézett Valeriana őszintén a férfira. – De azért a barátom maradsz ugye? Te vagy az egyetlen barátom, persze ott van Nick is, de hát ő mégiscsak egy szellem. Annyira szeretném, ha minden olyan lenne köztünk, mint régen!

Daniel hirtelen nem is tudta mit mondjon erre. A lány, aki az előző percekben kikosarazta, a barátságát kéri. Ennek betartása pedig egyetlen férfi számára sem könnyű feladat, hát ha még nap mint nap találkoznia kell az érintett kedvessel.

-         Nem kis dolgot kérsz tőlem… – mondta nagyot sóhajtva, és hosszan belenézett a lány könnyektől csillogó kék szemeibe.

Miután fizettek, elindultak az iskolába. Több szó nem esett közöttük a kényes témáról, mindketten elmerültek gondolataikban. Tudták, hogy a történtek után kapcsolatuk legnagyobb igyekezetük ellenére sem lehet olyan, mint azelőtt. Mire a kapuhoz értek, már esteledett. Hideg volt, és a szél is feltámadt. Valeriana fázósan húzta nyakába a kabátot ahogy felnézett a sötét épület melegséget sugárzó ablakaira. Mennyire más érzéseket keltett benne ez a látvány most, mint azon az estén, amikor nyáron nehéz gondolatokkal, félve közeledett a hatalmas kastély felé. Ez a ház most már az igazi otthont jelentette számára, ahol biztonságban érezheti magát.

A nagy csarnokba érve Valeriana szívét melegséggel töltötte el az ismerős illat, és a hangulat élménye. Boldogan lépkedett fel a lépcsőkön, miközben nem győzött köszönni a vacsorára igyekvő diákoknak. Menetközben Nickkel is összefutottak, aki Danielt méregetve csak röviden köszöntötte rég nem látott barátnőjét.

Valeriana fáradtan lépett be szobájába. Hátizsákját ledobva lehuppant az egyik fotelba, és kellemes érzéssel nézett körül. Úgy hordta körbe tekintetét, mint amikor először ült ugyanitt. Csodálatos érzés volt újra otthon, nagy családja körében tudnia magát.

Kis idő után visszasétált a Nagy Terembe remélve, hogy ott találja Pitont, de tévedett. A vacsorát már többen befejezték, csak néhányan ültek a hosszú asztal körül. A diákok nagy szemekkel, hosszan követték tanárnőjüket ahogy a tanárok asztalához közeledik. A tanárok pedig szívélyesen üdvözölték frissen felépült kollegájukat, mint ahogy Dumbledore is. – Az ő kézfogása valahogy sokkal hosszabbra, és melegebbre sikerült, mint a többieké, de ezt csak a szerető unoka vette észre. – Valeriana leült Daniel mellé, aki mohón falt egy nagy szelet húst, majd néhány falatot még ő is magába erőltetett a rend kedvéért.

Vacsora után Valeriana Danielnél kimagyarázva magát az alagsori helységek felé vette az irányt. Egyre nagyobb izgalommal haladt a hosszú folyosón. A bájital-tantermet  már rég elhagyta, amikor egy újabb lépcsősor vezetett lefelé. Ez már nem volt olyan széles, mint a csarnokból induló. Oldalt a falon fáklyák világítottak. Ezután ismét egy folyosón ment keresztül, ahonnan egyforma ajtók nyíltak. Aztán megint egy lépcsősor következett. Ez már egészen keskeny volt, két ember el sem fért volna rajta. A lépcsőn leérve egy lényegesen rövidebb folyosóra érkezett. A végében egy nagy, zöld szőnyeg függött a falon. Oldalt egyetlen ajtó nyílt, melyen apró táblácska jelezte cirkalmas betűkkel a szoba tulajdonosának kilétét. Valeriana bekopogott az ajtón, de nem jött válasz. Kis várakozás után megpróbálta még egyszer, de továbbra sem történt semmi.

-         Mit keres itt? – hallotta hirtelen a háta mögül Piton fenyegető hangját.

Valeriana ijedten pördült meg, és közvetlen közelről találta szembe magát a gondolataiban oly sokszor felsejlő arccal. Hirtelen megszólalni sem tudott, csak nézett a sötét szemekbe.

-         Azt hiszem van magánál valami, ami az enyém. – nyögte ki végül Valeriana.

-         Igen. – felelte Piton hidegen, majd kinyitotta dolgozószobája ajtaját. – Menjen be! Mindjárt hozom.

Valeriana belépett a sötét szobába. Csak néhány gyertya égett az íróasztalon. Háta mögött becsukódott az ajtó, és magára maradt. Dermedten állt a helység közepén, és onnan nézett körbe. Szeme lassan megszokta a félhomályt, így egyre jobban kivehetővé váltak a szoba berendezései. Közelebb lépve a vitrines szekrényben felismerte azokat a szereket, amiket még ő vásárolt a férfi számára. Azon kívül még sok más, számára csak könyvekből ismert anyag, és állati eredetű adalék is sorakozott pedáns sorrendben egymás mellett. Ezután az íróasztal felé indult, de aztán megakadt a szeme a besötétített ablakon. Kíváncsiság fogta el. Vajon, ha kinyitná az ablakot ugyanarra a parkszakaszra látna, amire a tanterméből? Bizonytalanul hátranézett az ajtóra, majd kezét a spalettára tette. Óvatosan megfogta a szélét, és már majdnem kinyitotta, amikor Piton nagy csörtetéssel belépett a szobába. Valeriana riadtan kapta el ujjait a deszkáról, de a férfi így is észrevette mozdulatai szándékát. Nem tette szóvá, de szemei csak úgy szikráztak. Valeriana érezte, hogy szíve, a torkában dobogva majd megfojtja. Zavarta Piton viselkedése. Nem gondolta, hogy a történtek után továbbra is ilyen rideg és kimért lesz vele.

-         Itt van! – nyújtotta át Piton az eddig gondosan őrzött pálcát.

-         Köszönöm! – mondta Valeriana, majd áhítattal simította végig ujjait az oly kedves tárgyon.

-         Tegye el! – szólt rá Piton, akit láthatóan zavart ez a mozdulat.

-         Talán fél tőle? – kérdezte Valeriana kis mosollyal a szája szegletén, akinek pálcáját kezében tartva most már önbizalma is nagyobb lett.

-         Nem sok jóra vezet, ha egy ilyen kiváló pálca tulajdonosa olyan szeszélyes, mint ön Miss. Lloyd. – nézett Piton lebecsmérlőn a lányra, mire az sértődötten talárja zsebébe dugta a kényes szerszámot. A férfi ezután végre megmozdult. Egy csettintéssel meggyújtott néhány mécsest a falon, mire végre világosabb lett a helységben. – Örülök, hogy jobban van. – mondta aztán, és megkerülve a lányt, íróasztala mögé lépett.

-         Szeretném megköszönni, hogy megmentette az életemet! – mondta Valeriana, miközben megfordult, hogy ismét a férfival szemben legyen.

-         Akkor most már kvittek vagyunk – vágta rá Piton közönyösen, és leült karjait átkulcsolva a mellkasa előtt. – Maga megmentette az én életemet, én pedig a magáét. Egyébként meg Dumbledore kérésére tettem.

-         És, - fordult Valeriana ismét az ablak felé, majd  ujjaival zavarában babrálni kezdte a spalettán lévő repedéseket. – az ő kérésére ült minden éjszaka az ágyam mellett?

-         Honnan tudja, hogy…- jött zavarba a mindig higgadt férfi, de ezt a neki háttal álló lány szerencsére nem vehette észre.

-         Az egyik ápoló mondta – vágta rá Valeriana gondolkodás nélkül.

-         Aggódtam magáért. – mondta Piton rövid csend után, mire Valeriana megpördült.

-         Aggódott értem? – kérdezte csodálkozva, de szívét melengették a férfi szavai.

-         Tudja milyen fárasztó a Sötét Varázslatok Kivédése mellett még a bájitaltan órákon magát helyettesíteni? – állt föl Piton a székről a megszokott közönyös kifejezéssel az arcán. Egészen közelről láthatta a nő szemein a csalódottságot, és a hirtelen fellángoló dühöt. Hát igen, Valeriana nem egészen erre számított, de mi mást várhatott ettől a dölyfös, szívtelen férfitól.

-         Sajnálom, hogy nehézségeket okoztam önnek! – mondta szemlesütve, dühtől kipirult arccal, és sebes léptekkel elindult az ajtó felé. – Holnaptól már nem kell ezzel vesződnie! – mondta még menetközben, majd magára hagyta a férfit hangosan becsapva maga mögött az ajtót.

Kettesével vette a lépcsőfokokat, gyorsan csörtetett végig a folyosókon. Dühös volt és csalódott. De végül be kellett látnia, hogy hiú ábránd volt arra gondolnia, hogy bármi is megváltozhat kettejük viszonyában. A férfi gyűlöli, és megveti. Ő pedig… Már maga sem tudta, hogy mit érez. Nem igazán értette mi változott meg benne Pitonnal kapcsolatban, hiszen a férfi mindig is feszéjezte, jelenléte állandóan feszültségeket szított. Talán ez bosszantotta a legjobban: zavarta, hogy ő az egyetlen, akivel egyáltalán nem tudta megtalálni a közös hangot.

Valeriana élete a következő napokban szép lassan visszatért a régi kerékvágásba. A diákok kitörő örömmel fogadták visszatérését, hiszen végre felszabadulhattak Piton rémálomszerű helyettesítő órái alól. A fáradtságtól kimerült, és az aggodalomtól ingerült tanár ugyanis egyáltalán nem kímélte a tanulókat.

Daniel néhány napig némi zavartsággal közeledett Valeriana felé, de aztán úgy tűnt barátságuk is visszatért régi medrébe. Az iskola zárt rendszerében mint fiatal tanerők túlságosan egymásra voltak utalva.

Valeriana lelkiállapotának helyreállításában nagy segítséget nyújtottak a Nickkel folytatott beszélgetések, amelyek során természetesen néhány apró részletet gondosan elhallgatott, de a kísértet szívet melengető szavai sok mindent helyre tettek a lelkében.

Piton leginkább kerülte Valerianával még a találkozást is nemhogy a beszélgetést, ami nagyon bántotta a lányt. Annyi minden történt közöttük, ami akár közelebb is hozhatta volna őket egymáshoz, de a férfi csak egyre ridegebb lett. Valeriana saját magát kímélve igyekezett Pitont teljesen kizárni még a gondolataiból is, de még túl frissek voltak az emlékek. Sokszor azzal magyarázta érzéseit, hogy a halálközi állapot jelentősen befolyásolhatja az embert.

Az órákon megpróbálta a tanítást ott folytatni, ahol Piton abbahagyta. Nagy bosszúságot jelentett azonban, hogy a tanár figyelembe sem véve Valeriana tervezetét, saját tematikáját próbálta a szenvedő diákokra erőltetni.

Draco és Hermione kapcsolatának milyensége pedig Valeriana számára a napok előre haladtával egyre nyilvánvalóbbá vált, bár néha úgy érezte, hogy csak azért látja őket olyannak amilyenek, mert ő úgy akarja. Sokszor észrevett apró mozdulatokat, összenézéseket közöttük akár az étkezések, akár az órák során, amik azonban félreérthetetlennek tűntek. Egy alkalommal a bájitaltanóra után Valeriana már nem tudta megállni, hogy ne figyelmeztesse Dracot.

-         Nagyon veszélyes játékot űzöl!

-         Miről beszélsz? – vágott vissza Draco a szokásos szemtelen hangon.

-         Ha apád fülébe jut, hogy milyen viszonyban vagy Hermionéval, nem hiszem, hogy örülni fog neki!

-         Grangerrel? Milyen viszonyra gondolsz? Ugyanúgy utálom, mint azelőtt. Nem hiszem, hogy apámnak bármi kifogása lenne ez ellen. – folytatta Draco közönyös hangot magára erőltetve, bár Valeriana látta szemeiben az aggodalmat.

-         Láttam hogy nézel rá, többször észrevettem, hogy odasúgsz neki valamit!

-         Képzelődsz! – fintorodott el a fiú arca egy gúnyos mosolyra.

-         Draco! Mindkettőtöket veszélybe sodrod! – hajtotta tovább Valeriana figyelembe sem véve Draco tagadását.

-         Nevetséges vagy! – mosolygott tovább Draco fölényesen.

-         Édesapádnak is ezt fogod mondani, amikor számon kéri rajtad az érzelmeidet? – nézett Valeriana türelmetlenül Draco szemeibe. – Ahogy megtudta a büntetőfeladatot, meg fogja tudni azt is, ami közted és Hermione között van. Akkor pedig mindkettőtöket elő fog szedni könyörtelenül. Abban biztos lehetsz!

-         Úgy beszélsz, mint Piton! – emelte meg a hangját Draco. – Miért gondoljátok, hogy beleszólhattok bárkinek is az életébe?! Nem ti fogjátok eldönteni, hogy mikor mit csináljak!

-         Én nem akarok beleszólni… - védekezett Valeriana, de Draco máris félbeszakította.

-         Nem, te tényleg még visszafogott vagy Pitonhoz képest, mert ő egyértelműen megfenyegetett. Azt mondta, ha még egyszer meglát Hermione közelében, kíséretet állít mellém. – Draco most már üvöltött. Az erek kidomborodtak nyakán, szemei szikrát hánytak. Valeriana már többször is vitatkozott vele, de még ilyennek sohasem látta.

-         Ezek szerint neki is feltűnt, hogy van köztetek valami. – szögezte le halkan Valeriana.

-         Persze, ti már csak tudjátok! – hadonászott Draco a kezével kereszttestvére felé. – Ti mindent jobban tudtok mindenkinél! Majd ti megmondjátok, hogy mi jó nekem!

-         Draco…- próbálkozott Valeriana, de a fiú annyira felhergelte magát, hogy meg sem hallotta.

-         Nem vagyok kíváncsi senki véleményére, főleg nem az olyan képmutatókéra, mint ti vagytok! – azzal kinyitotta az ajtót, és kirobogott. Valeriana csak tátogni tudott. Bántotta, hogy nem érte célját próbálkozása a fiú jobb belátásra térítésében. Viszont most már biztos volt, hogy Draco szerelmes Hermionéba, kérdés, hogy a lány is így érez-e iránta.

A diákok figyelmét nem csak a nagy mennyiségű hó adta lehetőségek, hanem a közelgő jelmezbálra való felkészülés is elvonta a külvilágban történő eseményekről, és a tanulásról is. A jelmezek tekintetében kritérium volt, hogy azok varázslat nélkül készüljenek el. A roxmortsi hétvége alkalmával mindenki igyekezett beszerezni minden szükséges kelléket, majd a következő hét napjainak szabad perceiben szorgos munkák folytak az iskola minden egyes szegletében. Valeriana egy idő után fel is adta, hogy órán kívüli feladatok elvégzését is elvárja a diákoktól. Ezenkívül ő is el volt foglalva saját pillangójelmeze elkészítésével.

A jelmezbál napján már kora reggel hatalmas nyüzsgés volt az iskola folyosóin. Mindenki igyekezett még az utolsó simításokat elvégezni.

Estére a Nagy Terem már ünnepi pompában díszelgett. A bőséges lakomához már mindenki jelmezében fogott hozzá. A színes társaság jókat kacarászva fogyasztotta el a vacsoráját. Valeriana úgy érezte magát a különféle jelmezekben ülő diákok, és tanárok között, mintha egy nagy színház előadására készülődnének.

Az étkezés után pedig megkezdődött a műsor. A meghívott fiatal fiúkból álló együttes hozzákezdett a füleket nem kímélő zenéléshez. Valeriana pillanatokon belül azon kapta magát, hogy a Kentaur jelmezben feszítő Daniel mellett ropja a táncot. Körülöttük megannyi kobold, házimanó, macska és még sokféle lény táncolt igen nagy lendülettel. A jó hangulatról nem csak a zene, hanem az az egy-egy üveg vajsör is hozzájárult, amit a diákok vacsorájukhoz kaptak. A tanárok asztalánál természetesen ennél több is jutott fejenként, és még puncsot is készítettek a számukra.

Úgy tűnt mindenki nagyon jól érezte magát, egyedül a Drakula grófjának öltözött Piton ült merev háttal az asztalnál álarca mögül sötéten méregetve a jelmezeikben ugráló diákokat és tanárokat.

Valeriana már régen mulatott ilyen jól. Áldotta nagyapja ötletét a bált illetően, és biztos volt benne, hogy a diákok is hasonlóan éreznek. Az alkoholhoz alig szokott szervezete nagyon érzékenyen reagált a szomjúság ellen elfogyasztott vajsörre, és puncsra. Úgy érezte, mintha végtagjai lebegnének, arca pedig széles mosolyban rögzült volna.

-         Professzor, maga miért nem táncol? – kérdezte Daniel nevetgélve Pitont, mikor fáradtan lehuppantak helyükre egy kicsit kifújni magukat.

-         Igen, miért nem? Drakula is biztosan tudott táncolni? – dőlt előre az asztalra Valeriana hangosan nevetve, hogy jobban láthassa Pitont. A sötét szemek nézésétől azonban arcára fagyott a mosoly, és hirtelen kijózanodott. Már nem várta a férfi válaszát. Csendben hátradőlt székén, és abban a pillanatban hálás volt, hogy elpiruló arcát álarc fedi.

Miután Daniel újból elráncigálta táncolni, már nem érezte olyan felhőtlenül magát. Tekintete többször is találkozott Pitonéval. Látta, ahogy többször emeli szájához vajsörrel teli poharát, és egy idő után az álarctól megszabadított arcán furcsa grimaszok jelentek meg.

Éjfél előtt kihirdették a bál jelmezversenyének győztesét, aki egy hugrabugos sellő volt, majd nem sokkal ezután Valeriana úgy döntött, hogy inkább visszavonul. A bejárati csarnokba érve Daniel még visszarohant, hogy hozzon két üveg vajsört, melyet még menetközben Valerianával szándékozott elfogyasztani annak ellenére, hogy a lány már tiltakozott az újabb alkoholfogyasztás ellen.

Bár a zenétől hangos termet elhagyva Valeriana zsongó feje végre megkönnyebbülhetett, a tompa kábaság továbbra is megmaradt.
Ahogy unatkozva megfordult, az egyik ablak előtt meglátta Pitont, aki mozdulatlanul bámult kifelé. Valeriana levette az álarcot a fejéről, és mintha észre sem vette volna a férfit, elindult az ajtó másik oldalán lévő ablak felé. Ahogy odalépett, észrevette amit Piton olyan rendületlenül kémlelt. Odakint a Hold által bevilágított havas parkban két alak állt egymással szemben. Láthatóan vitatkoztak. Valeriana kicsit hunyorogva próbálta kivenni az alakokat, és megdöbbenve ismerte fel egyikben Hermionét, másikban pedig Dracot. Riadtan nézett a másik ablakhoz, ahol Piton szemével nem is pislogva fürkészte őket. Újból kinézett a vitatkozó párosra. Valeriana már kezdte úgy vélni, hogy tévedett amikor úgy gondolta, hogy talán szerelem van a néhai ellenfelek között, amikor egyszeriben a két fiatal egymást szenvedélyesen átölelte, majd forró csókkal zárták le vitájukat. Valeriana maga sem tudta, hogy a veszekedés, vagy ez a kirobbanó szenvedély döbbentette meg jobban. Mindenesetre úgy gondolta, hogy nincs joga továbbra is kilesni őket. Elfordult az ablaktól, és ekkor Piton méregető tekintetével találta szembe magát, aki már egy ideje valószínűleg nem a kinti párocskát, hanem őt tartotta szemmel. Valeriana szíve nagyot dobbant. Érezte, hogy mondania kell valamit, és az alkoholtól megoldódott nyelve nem is késlekedett gazdája kívánságát teljesíteni.

-         Hát, úgy látszik szívügyekben nem elég hathatósak a ténykedései. – mondta Pitonnak még maga is meglepődve szavain. – Nem is csoda, hiszen nem lehet túl nagy jártassága benne!

Piton már nyitotta száját a megfelelő válaszra, de ekkor megérkezett Daniel kezében két üveg itallal. Valeriana csak a sötét szemekből sejtette, hogy nem tette volna zsebre, amit nagyszájúságáért kapott volna. Így viszont magát kihúzva, győztesként indult Daniel felé, aki hol Pitonra, hol rá nézett megérezve kettejük közötti nézeteltérést.

-         Borzasztó merev egy figura ez a Piton. – mondta Daniel, amikor már egy szinttel feljebb jártak. – Nem is csoda, ha mindenki utálja. Én még a gúnyos mosolyait leszámítva, nevetni sohasem láttam. Komolyan feláll a szőr a hátamon, ha csak rá gondolok.

Valeriana nem mondott erre semmit, hiszen ő már hetek óta nem ezt érzi, ha a férfira gondol. Egyszerűen nem tudta kiverni fejéből azt a néhány órát, amit Piton az ő megmentésére fordított, majd azokat az éjszakákat amit ágya mellett töltött kezét a sajátjában tartva. Nem értette, hogy lehet a férfi azok után ennyire utálatos vele.

-         Na, megiszunk még egy üveggel? – mutatta fel az egyik vajsört Daniel a lányra mosolyogva, amikor lakosztálya elé értek.

-         Nem…Nem vagyok én ehhez hozzászokva. – ocsúdott fel gondolataiból Valeriana, és kezét a kilincsre tette.

-         Ugyan már! – nevetett fel Daniel. – Ez az egy már nem számít!

-         Fáradt vagyok! – sóhajtott nagyot Valeriana, és valóban úgy érezte, hogy alig áll a lábán.

-         Hát jó, akkor kénytelen leszek egyedül elfogyasztani! – mondta Daniel, majd egy puszit nyomott a lány arcára, és elindult saját szobája felé.

Valeriana bevánszorgott az ajtón. Lábait alig érezte, fejében pedig még mindig a zene egyenletes ütemét hallotta. Jelmezéből kibújva egyenesen a hálószoba felé vette az irányt, folyamatosan megszabadítva magát a többi ruhadarabtól is. Már éppen a pizsamáját keresgélte a párnáján, amikor kopogtattak az ajtón. Az első ruhadarab, ami kezébe került, talárja volt. Szorosan magaköré terítette, majd elindult a bejárati ajtó felé.

-         Daniel! Mondtam, hogy… - nyitotta ki az ajtót, de nem a várt arc nézett odakint vissza rá, hanem Pitoné. Valeriana gyomra nagyot ugrott, de megpróbálta megőrizni nyugalmát, ugyan a férfi italtól elhomályosult szemei megriasztották. – Eltévedt? – kérdezte, és riadtan nézett körül az üres folyosón segítség reményében.

-         Nem kisasszony, pontosan jó helyen járok. Van egy kis megbeszélni valónk. – mondta Piton vontatottan, majd szeme a talárt gondosan összefogó kezekre tévedt.

-         Azt nem hiszem! – mondta Valeriana, és megpróbálta becsukni az ajtót, jelezve, hogy nem kívánja a férfi társaságát, de nem járt sikerrel. Piton lábával megakadályozva az ajtó záródását, máris belépett a szobába egy határozott mozdulattal.

-         Hogy merészeli? – nyögött fel Valeriana, és félénken hátrébb húzódott.

Piton becsukta maga mögött az ajtót, majd a szoba másik felébe hátráló Valeriana felé fordult.

-         Invito pálca! – mondta, és mielőtt Valeriana védekezni tudott volna, zsebéből kicsusszanva pálcája máris a férfi kezében landolt.

-         Mit csinál? – kiáltott rémülten, miközben az egyre közeledő átható szempár elől próbált menekülő utat keresni.

-         Csak megtettem a szükséges óvintézkedést. – felelte Piton, és arca mosolyszerű fintorba rándult. Lassan, megfontoltan lépkedett a lány felé, miközben szemét le sem vette róla.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés