27. fejezet

A második fecske

A pergamenlapon megjelent a Roxfort vázlatos térképe megannyi mozgó apró fekete ponttal. Valeriana döbbenten figyelte a kis pöttyöket, és a hozzájuk tartozó neveket.

-          Miféle térkép ez? – kérdezte meglepődöttségét nem is leplezve.

-          Apámé volt. – felelte szűkszavúan Harry, miközben figyelte, ahogy Hermione és Piton lázasan keresgélnek a kis pontok között.

-          Ott van! – mutatott Hermione izgatottan az egyikre.

-          Draco Malfoy? – hökkent meg Harry, ahogy követte a lány ujjának útját. – Hermione, mit akarsz te Malfoytól? Ne mondd, hogy ehhez kellett a térkép!

-          Potter! Azt hiszem most már elmehetsz! – vágta oda Piton a térképből feltekintve, majd újból szemügyre vette Draco elhelyezkedését.

-          Hermione! – nézett Harry ismét barátnőjére megrökönyödve.

-          Menj csak, majd később megbeszéljük! – mondta Hermione elpirulva, és igyekezett kerülni a fiú tekintetét.

-          Nem hallottad Potter? – csattant fel türelmetlenül Piton, majd kezébe vette a térképet.

-          Köszönjük a segítségedet Harry! – fogta meg Valeriana a sértődött fiú karját, és elindult vele az ajtó felé. – Hidd el, nagyon hálásak vagyunk érte!

-          Na azért csak ne bízd el magad! – fűzte hozzá Piton nyersen. – És erről senkinek egy szót se! Megértetted Potter?

-          Igen. Tanár úr! – mondta Harry pimasz éllel, majd rossz érzésekkel a szívében végül kilépett az ajtón.

-          Szóval, hol van Draco? – fordult vissza Valeriana, és ismét halántékához kapott, ami nem kerülte el Piton figyelmét sem.

-          A hetedik emeleten. – vágta rá Hermione tettre készen. – Sejtem, hogy hol van. Ez a Szükség Szobája lehet.

-          Szükség Szobája? – Valeriana feje már alig bírta befogadni az újabbnál újabb információkat.

-          Igen. – hadarta tovább Hermione. – Tavaly többször is jártunk ott a többiekkel. Induljunk gyorsan, nehogy elmenjen onnan!

-          Jó menjünk máris! – indult Valeriana is az ajtó felé.

-          Menjen csak előre Miss. Granger! Mindjárt megyünk a tanárnővel! – mondta Piton, és karjánál fogva visszatartotta Valerianát.

-          Igyál belőle egy kortyot! – nyújtotta át a talárja belső zsebéből előkotort kis üveget miután Hermione mögött becsukódott az ajtó.

-          Mi ez? – nézett Valeriana csodálkozva a kezébe adott italra.

-          Nem pont fejfájásra való, de megteszi. Azt hiszem szükség lesz még a józan gondolkodásodra. – felelte Piton olyan megnyugtató hangon, ahogy a lány még sohasem hallotta beszélni.

Valeriana egy darabig nézett a férfi szemibe, majd letekerte a kis palack kupakját, és kortyolt az italból.

-          Ez még az, amit én készítettem? – kérdezte a fanyar íztől fintorogva Valeriana.

-          Igen.

-          Magadnál hordod? – nézett fel ismét a sötét szemekbe. – Még mindig szükséged van rá?

-          Csak ritkán. – felelte Piton kurtán, és látszott, hogy a téma nem éppen kívánatos számára. – Jobban vagy?

-          Igen. – mondta Valeriana automatikusan  miközben gondolatai a férfi állapota, és leginkább mostani, szokatlan kedvessége körül jártak.

-          Rendben! Akkor menjünk! Nézzük meg mi igaz Miss. Granger elképzeléseiből.

A hosszú ideig tartó séta alatt Valeriana csendben követte az elől csörtető Pitont. Figyelte talárja lebegését, karjának lendületes mozgását, és a jól ismert jellegzetes járás ütemes kopogását. Érezte ahogy feje tisztulni kezd a saját főzete hatására. A fájdalom, ami néhány perce még elviselhetetlen volt, most szinte teljesen elmúlt. Gondolatait megpróbálta a menetelésük célja felé terelni, de mindig visszakanyarodott Piton és az őt körüllengő kételyek felé.

Amikor felértek a hetedik szintre, az utolsó forduló előtt a férfi megtorpant, és az őt követő lány felé fordult.

-          Minden rendben? – kérdezte, mire Valeriana a gondolataiból felocsúdva csak bólogatni tudott.

Piton máris indult tovább nyomában a nővel, és hamarosan megérkeztek a türelmetlenül topogó Hermionéhez.

-          Azt hiszem itt kell lennie. – mutatott a lány egy üres falfelületre. Valeriana értetlenül nézett az említett irányba. Sehogy sem értette hogy lehetne Draco a falak mögött.

Piton ellenőrizte a térképen Hermione állítását.

-          Így van. – erősítette meg a Valeriana számára hihetetlen tényt, majd összehajtogatva a pergament, zsebébe süllyesztette.

-          De itt nincs semmilyen ajtó! – adott hangot Valeriana csodálkozásának.

-          Mi mindig úgy jutottunk be… - kezdte a lány, de mire elmondhatta volna a Szükség Szobájának titkát, Piton egy határozott pálcamozdulattal láthatóvá tette a titkos bejáratot.

-          Nos, akkor menjünk be! – mondta Piton, és már nyitotta is az ajtót.

Valeriana és Hermione sebesen követték a férfit. Egy sötét helységbe érkeztek. A falon csak egy fáklya égett, melynek fénye kevésnek bizonyult az ablaktalan helység megvilágításához. A szoba közepén Draco ült. Előtte egy fekete köpeny és egy álarc hevert. Meglepődve nézett fel a váratlan látogatókra. Arca a félhomályban olyan megtörtnek tűnt, amilyennek Valeriana még sohasem látta.

-          Hermione! – szólt rekedten, de szemeivel nem a hozzá letérdelő lányt figyelte, hanem a két tanárt. – Hogy találtál meg?

-          Ez hosszú történet! Jól vagy? – kérdezte Hermione a fiú arcát fürkészve.

-          Ők mit akarnak? – intett Draco fejével a két tanár felé.

-          Segíteni!

-          Pont ők? – nevetett fel fájdalmasan Draco szőke tincseit kisimítva arcából.

-          Igen! Piton professzor, kérem mondjon már valamit! – fordult a tanár felé Hermione segélykérően.

-          Mire készülsz Malfoy? – kérdezte nyersen Piton.

-          Ne tegyen úgy, mintha nem tudná! – nézett farkasszemet Draco a házvezetőjével, majd felemelte az álarcot a padlóról. – Ez az útlevelem a Sötét Nagyúrhoz!

-          Igen, ezt tudom. De mit akarsz tenni? – jött az újabb száraz kérdés.

-          Maga szerint? – kérdezett vissza Draco, és gúnyosan elfintorodott.

Valeriana újból a régi Draco Malfoyt látta a fiúban, és ez egy kicsit elbizonytalanította. Nem tudta, hogy mit gondoljon róla, igaz-e Hermione állítása Draco elszántságát illetően?

-          Malfoy! Ne játszadozz velem, mert erre nincs időm! – lépett Piton Draco mellé, és egy határozott mozdulattal ruhájánál fogva felrántotta. Hermione riadtan pattant talpra a fiú mellett.

-          Ennek így semmi értelme! – lépett közbe Valeriana, akit feszélyezett ez az erőszakos megnyilvánulás.

Piton egy darabig sötéten nézett Draco szemeibe, majd dühösen ellökte magától.

-          Draco! Elmondtam nekik, hogy nem szeretnél halálfaló lenni, hogy szembe akarsz szegülni Voldemort parancsainak – hadarta Hermione újból szóhoz jutva.

-          Ne mondja ki a nevét! – sziszegte ingerülten Piton Hermione szavaiba vágva.

-          Elmondtad nekik? Pont nekik? – rökönyödött meg Draco miközben megráncigált ingét igazgatta, és őt egyáltalán nem zavarta az, ami tanárát.

-          Draco, mi jót akarunk neked! – mondta Valeriana kicsit közelebb lépve a fiúhoz.

-          Igen? Miféle jót? – kérdezett vissza Draco fenyegetően Valeriana szemeibe nézve.

-          Muszáj elfogadnod a Sötét Nagyúr szolgálatát! – győzködte a fiút Valeriana.

-          Hát persze! Mi mást is mondhatna a drága tanárnő? – vágta oda Draco pimaszul.

-          Vigyázz a szádra Malfoy! – szólt ismét Piton.

-          Draco, ők a jó oldalon állnak. – mondta Hermione sírós hangon. Félt, hogy a várt segítség nem lesz elég hathatós a fiú makacsságával szemben.

-          Milyen jó oldalon? Tudod te, hogy miről beszélsz? – fordult Draco kedvese felé.

-          Igen. Ők mind a ketten a Főnix Rendjének tagjai. – jelentette ki határozottan Hermione remélve, hogy ez a tény majd meggyőzi Dracot.

-          Miss. Granger! – nézett sötéten Piton a lányra. – Úgy látom nem csak a pálcáját használja néha feleslegesen, hanem a száját is!

-          Draco! Hinned kell nekünk! – mondta Valeriana sietve, Piton megjegyzését figyelmen kívül hagyva. – Ha most visszautasítod, az átok életbe lép. Senki sem menekülhet előle! Nincs más választásod!

-          De van! – vágott bele Valeriana szavaiba Draco. – Önálló akarattal rendelkezem, senki sem kényszeríthet olyanra, amit nem szeretnék megtenni!

-          Ha ilyen ostoba vagy, akkor most búcsúzz el a saját akaratodtól és a valós életedtől! – mondta Piton türelmetlenül miközben észrevétlenül megsimította bal alkarját.

-          Igen! Ha szeretsz, megteszed ezt! – könyörgött Hermione, és egészen közel lépett a zavart fiúhoz.

-          Miért kellene elfogadnom, amit ők mondanak? – kérdezte Draco, és látszott, hogy lelkében nagy csata folyik. Eddigi tépelődései mellett elbizonytalanította az is, hogy nem tudta hova tenni az általa halálfalóknak ismert tanárok különleges viselkedését.

-          Azért, mert mi is úgy gondolkodunk, ahogyan te. – jelentette ki Valeriana hosszan a kék szemekbe nézve, mire Piton meglepődve fordította fejét a nő felé. Nem az lepte meg, hogy Valeriana így gondolkodik, hiszen azt már tudta, hanem az, hogy az őt érintő korábbi vádjai ellenére róla is ezt feltételezi.

Csend lett. Hermione könnyeivel küszködve nézett fel Dracora, aki tanácstalanul igyekezett feldolgozni az elhangzottakat.

-          Én nem akarok olyan lenni mint apám: egy gyilkos, akinek ártatlan életek száradnak a lelkén! Nem is értem hogy gondolkodhattam korábban másként? Hogy nem vettem észre azt a hazugságot, és ocsmányságot, amiben élnem kellett? – fakadt ki Draco hirtelen. – Képtelen vagyok hazamenni!

Valerianát megrendítette Draco kétségbeesett kifakadása.

-          Hidd el, hogy megértelek, de mégis meg kell tenned! Nem kell sokáig kibírnod! Majd kitalálunk valamit! – nyugtatgatta a fiút, bár még magának is nehezen vallotta volna be, hogy a megoldást illetően semmi ötlete sincs. – Most pedig vedd fel azokat, és menj!

-          Képtelen vagyok ezt végigcsinálni! – csóválta Draco a fejét keserűen, és lenézett a padlón heverő sötét ruhadarabra.

-          Na jól van! Nekem ebből elég! – emelte meg hangját Piton, és egy dühös mozdulattal felkapta a fekete köpenyt és az álarcot. – Úgy kéreted magad, mint egy menyasszony! – nézett fenyegetően a fiú riadt szemeibe. – Két választásod van. Az egyik, hogy szembeszegülve a Sötét Nagyúr akaratának elmenekülsz, de akkor búcsút inthetsz mindennek, ami neked kedves, legfőképpen a saját nyomorult életednek! A másik pedig, hogy ezt fölveszed, és vállalod ami vár rád. Aztán még mindig ráérsz eldönteni, hogy melyik oldalt  választod, hogy kit akarsz szolgálni!

-          Én már eldöntöttem! – mondta Draco, és dacosan állta tanárja átható tekintetét. – És maga?

Piton felhúzta egyik szemöldökét, és most már jól láthatóan ölni tudott volna szemeivel Draco pimaszságáért. Valeriana attól tartott, hogy minden érvelés hiába való volt, még Piton erőszakos modora sem tudja rávenni a fiút a helyes lépésre.

-          Vedd ezt fel! – nyomta Piton rövid csend után a rettegett tárgyakat Draco kezébe olyan hevesen, hogy majd fellökte, majd dühösen kiviharzott.

Valeriana magára maradt a csatatér kellős közepén. Hermione, és ő is minden meggyőzőerejüket felhasználták. Már nem volt semmi ötlete, ami a fiú helyes döntését elősegítette volna, csak tanácstalanul nézett a könnyes szemű lányra.

-          Nem akarom, hogy ebben láss! – szólalt meg aztán Draco, mire Hermione sírva a nyakába borult. – Menj, és felejts el!

-          Draco! – zokogott fel a lány. – Ne mondj ilyet, kérlek!

-          Egy halálfaló nem méltó hozzád! – érvelt Draco hidegen, de szemeiben a halvány fénynél is jól látható könnycseppek jelentek meg.

-          Szeretlek! – kiáltotta még hevesebben Hermione, de szavai nem találtak viszonzást.

-          Menj! Menj már! – tolta el magától Draco a lányt.

Hermione hátrálni kezdett, majd Valerianára nézett segítség után áhítozva.

-          Menj csak! – mondta halkan Valeriana, és érezte ahogy az ő torkát a sírás fojtogatja. – Ne beszélj az itt elhangzottakról senkinek! Még a barátaidnak sem!

-          Igen, tanárnő! – mondta  Hermione, majd még vetett egy vágyakozó pillantást kedvesére, és hüppögve kilépett az ajtón.

Draco felvette a köpenyt, majd tétován forgatni kezdte kezében az álarcot.

-          Menned kell! – mondta Valeriana olyan nyugodt, magabiztos hangon, amennyire csak tőle telt. – Már így is túl sokáig várakoztattad!

-          Te mikor álltál át a másik oldalra? – kérdezte félve Draco.

-          Kezdettől fogva a másik oldalon állok, de nekem sem volt más választásom, mint ahogy neked sincs más választásod!

-          Hogy tudsz így élni?

-          Nem könnyű, de legalább te már nem vagy egyedül!

-          Nem gondoltam volna, hogy egyszer a te segítségedre leszek rászorulva! – nézett Draco Valeriana szemeibe.

-          Hát, az élet csupa meglepetés! – mosolyodott el Valeriana kényszeredetten, majd komolyan nézett vissza a fiúra. – Hétvégén meglátogatlak. Addig tarts ki, és tegyél meg mindent, amit édesapád kíván, még ha nehezedre esik akkor is!

-          De eljössz hétvégén!

-          Megígérem! Csak menj már!

Draco felvette az álarcot, és a következő pillanatban már nyoma sem volt. Valeriana egyedül maradt a sötét szobában, arcán könnyek folytak végig. Miközben nézte, ahogy a fáklya fénye kísérteties árnyékot vet a falra, fejében visszhangzottak az elmúlt néhány perc alatt elhangzott szavak. Együtt érzett Dracoval, hiszen pontosan tudta mi vár rá a zuhanás után. Annak az első alkalomnak az emlékétől még most is kirázta a hideg. Kételyei a fiú érzelmei felől teljesen elmúltak.  Megdöbbentette a tudat, hogy egy ilyen családi háttérrel rendelkező fiatal nem követi a hagyományokat, hogy teljesen másképp gondolkodik, mint a szülei. Ugyanakkor örömet is jelentett számára, hiszen most már ő sem volt egyedül!

Kilépett a folyosóra, ahol a nagy ablakokon beáradó fény elvakította a sötéthez szokott szemét. Hunyorogva indult el, miközben érezte magában az izgatottságot, amit a történtek keltettek benne. Egy szinttel lejjebb Daniel köszönt rá.

-          Na végre! Már mindenütt kerestelek! Sir Nicolas mondta, hogy erre jöttetek.

-          Nick látott minket? – kérdezte riadtan Valeriana, mert eszébe jutott, hogy a kísérteteteknél pletykásabbakkal még életében nem találkozott. – Hol találkoztál vele, és mikor?

-          A negyediken…Most hova sietsz? Már biztosan elment onnan! – kiáltott utána Daniel, és igyekezett utolérni a lányt.

-          Meg kell találnom! – csörtetett Valeriana tovább előrefelé. – Majd később beszélünk!

Valeriana gyors léptekkel haladt a folyosókon, majd a lépcsőkön. Remélte, hogy még azelőtt megtalálja Nicket, mielőtt elmeséli másnak is a furcsa hármas szokatlan útját. Hosszan keresgélt, minden fordulóban jól körülnézve, majd a saját lakosztályától nem messze talált rá a szellemre.

-          Nick! – kiáltott utána, mire az megfordult.

-          Valeriana! – siklott oda a lányhoz.

-          Nick! – lihegte oldalát fogva Valeriana. – Te láttál ma engem a hetedik emelet felé haladva?

-          Igen. – felelte furcsállva a kísértet kicsit megigazítva fejét a nyakán.

-          Ne mondd ezt el senkinek! Jó?

-          Én nem szoktam kibeszélni senkit! – sértődött meg a szellem. – Persze azért engem érdekelne, hogy hova csörtettetek Pitonnal!

-          Nick!

-          Szóval?

-          Nem mondhatom el.

-          Már megint valami, amiről nem tudhatok! Szóval mégis attól tartasz, hogy eljár a szám!

-          Én… nem… szóval… - dadogott Valeriana, mert a világért sem akarta megbántani a sértődékeny szellemet.

-          Tehát mégis! – szegte fel a fejét megbántódva Nick, mire törzse és nyaka között egy pillanatra rés keletkezett. – Ezt nem gondoltam volna rólad! Ne félj nem fogom elmondani senkinek! Egyébként is most mindenki mással van elfoglalva.

-          Köszönöm! – mondta csendben Valeriana, és hosszan figyelte az elsuhanó kísértetet.

Miután ezt a problémát is megoldotta, elindult az igazgatói iroda felé, hogy nagyapjával is megossza a váratlan eseményeket. Miközben gondolataiba merülve sietősen lépkedett, feltűnt neki, hogy most sokkal több diák van a folyosókon, mint általában ilyenkor szokott.

Mikor belépett nagyapja szobájába, és meglátta az idős igazgató gondterhelt arcát, már sejtette, hogy valami baj van.

-          Történt valami? – kérdezte Dumbledore-t, miután röviden köszöntötték egymást.

-          Vagy húsz diák eltűnt. – mondta fáradtan az igazgató.

-          Az hogy lehet? – kérdezte Valeriana, de ahogy feltette a kérdést, már tudta is a választ. – A Sötét Nagyúr!

-          Igen! Úgy tűnik újból gátlástalanul gyűjti maga köré csatlósait.

-          Lehet pontosan tudni, hogy kik tűntek el?

-          Igen. A legszörnyűbb az, hogy nem csak olyanok, akiknek szüleik esetleg a sötét oldalon vélhetők. De természetesen ők vannak többen, így köztük van Draco Malfoy is.

-          Tudom! – mondta Valeriana, mire nagyapja csodálkozva nézett rá. – A szemem láttára vette fel a zsupszkulcsként működő köpenyt, és álarcot. Nehezen tudtuk rávenni, de sikerült meggyőznünk, hogy nincs más választása. – Valeriana hangja egyre lelkesebb lett. – Nagyapa igazad volt, amikor azt mondtad, hogy Dracoban elindult valami. Ő a második fecske!

-          Hogy-hogy a második fecske?

-          Egy fecske nem csinál nyarat. Mondja a mugli közmondás. De már kettő, vagy több, az igen! Most már nem csak én vagyok, aki a régi átok ellenére átállna a másik oldalra! Draco is ugyanúgy gondolkodik, mint én, és lehet hogy rajta kívül vannak még, csak nem tudunk róluk! Ha összefogunk, akkor megtörhetjük az átkot! Ha többen vagyunk, akkor már sikerülhet!

-          Nem akarom elrontani a kedved, de azért ebbe ne éld bele magad! – törte le Dumbledore unokája lelkesedését.

-          De igen nagyapa! Hiszem, hogy egyre többen leszünk, mert aki nyitott szemmel jár, az meglátja a sötét oldal hazugságokra épülő árnyoldalát.

-          Úgy legyen! – mondta Dumbledore, és szíve mélyén szeretett volna hinni unokája látomásának. – De addig a jelen problémáit kell megoldanunk! Ma este a körülményekre való tekintettel soron kívüli gyűlést tartunk az új főhadiszálláson. Szeretném, ha ezúttal te is ott lennél. Készítettem neked egy zsupszkulcsot, ami majd odavisz. – nyújtott át unokájának egy régi kötött sapkát.

-          Én is ott lehetek? – csillant fel Valeriana szeme miközben átvette az ócska ruhadarabot.

-          Igen. Most mindenkire szükség van!

Valeriana a folyosón haladva lakosztálya felé még mindig boldogan szorította magához a csíkos sapkát, mely számára nagyapja megbocsátását, és bizalmát jelentette.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés