28. fejezet

A felbolydult világ

Valeriana pontban hat órakor izgatottan kezébe vette a kötött sapkát, majd az ismerős zuhanás után egy erdő szélén landolt. Már esteledett. Nem messze egy rozoga épületet fedezett fel, amely körül roskadozó kerítés jelezte a hajdani birtok határát. Lassan, a környéket kémlelve közeledett a kis kapu felé. Könnyű szerrel kinyitotta, majd belépett rajta. A sötét épületben semmi nyoma nem volt életnek.

-         Nem jól mentél be! – hangzott egy fiatal női hang a háta mögül. – Gyere vissza, majd megmutatom hogy kell!

Valeriana visszasétált miközben a segítője arcát kémlelte. Tudta, hogy már látta valahol, de a lila hullámos hajzuhatag egyáltalán nem volt ismerős.

-         Emlékszel rám? Thonks vagyok. – mondta a nő, amikor észrevette, hogy  Valeriana új külsejével nem ismeri meg. – Metamorfmágus vagyok.

-         Aha. Ne haragudj, hogy nem ismertelek meg. – mondta Valeriana, és most már emlékezett megismerkedésük napjára. Már akkor is feltűnt neki a nő nem mindennapi kinézete.

A következő pillanatban megjelent Lupin is. Arca mint mindig feltűnően sápadt volt, de amint meglátta felesége mellett Valerianát, kedves mosollyal fogatta.

-         Nahát! Régen láttunk! – mondta nyájasan. – Valeriana, ugye?

-         Igen – mosolygott vissza a kellemes fogattatásnak Valeriana.

-         Akkor mehetünk? – kérdezte Thonks, de a választ már meg sem várta. Végighúzta a düledező kapun pálcáját,  melynek nyomában aranyszínű fény gyúlt. Valeriana felnézett a sötét épület irányába, ahol már egy magas ház állt. Hatalmas ablakait ugyan függöny takarta, de jól látszódott a belülről szűrődő fény, és a számtalan cikázó árnyból arra lehetett következtetni, hogy odabent már jócskán vannak gyülekezők.

Miközben a ház bejárata felé közlekedtek, Thonks izgatottan érdeklődött Valeriánától az iskolában történtekről. Valeriana igyekezett volna beszámolni, de Thonks többször is félbeszakította valami hozzáfűznivalóval.

Mikor beléptek az ajtón, olyan hangzavar csapta meg fülüket, mintha egy felbolygatott méhkas kellős közepébe érkeztek volna.

Valeriana tanácstalanul nézett körül. A sok ismeretlen arc között elveszettnek érezte magát. Kísérői szinte azonnal, észrevétlenül elvegyültek a tömegben. Az idős és fiatal varázslók és boszorkányok öltözetének színes kavalkádjából kiemelkedő ismerős arc aztán kissé megnyugtatta.

-         Valeriana! – szólt Daniel túlharsogva az élénk szócsatákat, ami a teremben zajlott. – Gyere üljünk le az asztalhoz! Dumbledore is rövidesen itt lesz.

Valeriana boldogan követte a férfit. Közben igyekezett néhány szófoszlányt elcsípni a körülöttük beszélgetők társalgásából, amiből kiderült, hogy természetesen mindenki a Roxfortban történtekkel volt elfoglalva.

Alighogy helyet foglaltak az egyik hosszú asztalnál, Dumbledore megjelent a terem végében. Gyors léptekkel haladt az egyik asztalhoz, mely a hosszú asztalokra merőlegesen állt. Mire megérkezett, a teremben lassan csend lett, és mindenki elfoglalta helyét.

-         Köszönöm, hogy ennyien eljöttek a váratlanul összehívott gyűlésünkre! – kezdte Dumbledore kezeit köszöntésre emelve. Arca elgyötört volt, szemeiben jól látszódott az aggodalom.

-         Mi történt a Roxfortban egész pontosan? – kérdezte recsegő hangján Mordon az egyik asztal mögül.

-         Csak sejtéseink vannak Alastor! – mondta Dumbledore keserűen.

-         Azt mondják, hogy az én fiam is eltűnt! Igaz ez? – kérdezte a legszélső asztaltól egy aggódó hangú férfi.

-         Lehet tudni egyáltalán, hogy kik tűntek el? – kérdezte egy másik Valeriánától nem messze.

-         Most már pontosan tudjuk mind a tizennyolc diák nevét. – mondta fáradtan Dumbledore, és egy pergamenlapot húzott  elő sötétkék talárja zsebéből. Nagy levegőt vett, és elkezdte olvasni a felsorolást.

Valeriana döbbenten hallgatta az ismerős neveket. Voltak, akiken egyáltalán nem lepődött meg, de voltak, akikről nem feltételezte volna, hogy a sötét oldalon állnak.

Ahogy lassan hangzottak el a nevek, szinte mindegyiknél volt valakinek hozzáfűznivalója. Egy-egy nő riadtan sikított fel saját gyerekének neve hallatára. Mire az utolsó név is elhangzott, a teremben újra őrült ricsaj kerekedett. Felháborodások, félelmek, és pánik szavai hangzottak el.

-         Kérem! – hallatszott Dumbledore éles hangja. – Kérek mindenkit, hogy nyugodjon meg! Ha egymás torkának esünk a történtek miatt, akkor Voldemort máris győzedelmeskedett felettünk. Ez nem megoldás semmire. – megvárta, amíg a kedélyek lehiggadtak, és csak akkor folytatta, amikor már mindenki visszaült a helyére. – Sajnos tudtunk róla, hogy iskolánkban a sötét erők fiatal képviselői jelen vannak, de a mágus törvények értelmében mindenki számára meg kell adni a tanulás lehetőségét mindaddig, amíg nem tesz valami törvénybeütközőt. Eddig pedig egyáltalán nem történt ilyen… Egészen ma reggelig. Feltételezéseink szerint a diákok a halálfalókra jellemző módon távoztak az iskola falai közül. Többen kaptak a reggeli postával csomagot, de valószínűleg már napok óta érkeztek zsupszkulcsok Voldemorttól.

-         Ha tudták, hogy ott vannak a gyerekek között Tudjukki követei, akkor miért nem tettek valamit ellenük? – kérdezte egy férfi felháborodva.

-         Nem tehettünk semmit! – felelte csendben Dumbledore. – Bár most már látom, hogy még körültekintőbbnek kellett volna lennem.

-         És hol vannak a gyerekek? Hol van a fiam? – kérdezte könnyeit törülgetve egy idős boszorkány.

-         Nem tudjuk pontosan. – felelte Dumbledore röviden. – Sok mindenre nem tudjuk a választ, de küzdeni fogunk, hogy egy nap mindent kiderítsünk. Ettől fogva még óvatosabbnak kell lennünk! Voldemort újra a régi, és nem riad meg semmilyen eszköztől.

-         Mi lesz az iskolával? – kérdezte egy középkorú varázsló Valeriana mellől. – Bezárják?

-         Nem. – felelte Dumbledore röviden, de határozottan. Kijelentése újabb felháborodást váltott ki a többiekben. – Az iskola bezárásával egyértelműen megadnánk magunkat, mire Voldemort és követői csak még nagyobb erővel támadnának. Erősnek kell mutatkoznunk! A mi félelmünk őket erősíti. Az iskola biztonságát természetesen még jobban központba kell állítanunk. Meg kell szerveznünk az egyes házakon belüli őrjáratozást…

-         Felügyeljük a gyerekeket? – kérdezte egy nagy süveges varázsló. – Ez megfélemlíti őket.

-         Az még jobban megfélemlíti őket, ha nem érzik magukat biztonságban. A történtek után már úgysem titkolhatjuk el a mágusvilágban történt sötét változásokat. – mondta Dumbledore, majd még hosszan beszélt az őrködés fontosságáról és mikéntjéről.

A beosztás hosszadalmas elkészülte alatt Valeriana fáradtan hordta körbe tekintetét az izgatott arcokon. Mindegyiken az aggodalommal társított elszántság volt látható. Ahogy figyelte a körülötte lévő nyüzsgést, feltűnt neki, hogy Pitont nem látja sehol. Sejtette, hogy hol van, és erről Draco is eszébe jutott. Hihetetlen volt számára, hogy ők ketten halálfaló létükre nem a sötét oldalt követik. Talán a fáradtság, talán a sok aggódó arc körülötte, egy kicsit elbizonytalanította. Nem tudta minek hihet, és minek, vagy kinek nem. Szíve azt súgta, hogy megbízhat mindkettőben, de esze óvatosságra intette. Bizonyosságot kellene szereznie, de hogyan?

Az éjszakai kevés alvás, az egész nap eseményei teljesen kimerítették. Az ital hatása, amit korábban Pitontól kapott, már rég elveszítette hatását. Feje ismét zsongott és lüktetett. Mire mindenki megkapta beosztását, már émelygett a fáradtságtól. Alig várta, hogy a Roxfortba visszatérve ágyba bújhasson.

Már éjfél is elmúlt, amikor a hosszú lépcsőkön haladtak Daniellel. Az előző éjszaka mámoros jó kedvének nyoma sem volt. Gondolataikba merülve vánszorogtak a lakosztályuk felé, ahol röviden elbúcsúztak  egymástól.

Valeriana egyenesen a hálószobába ment. Menetközben szinte menekülve az ágy felé megszabadította testét az összes ruhájától. Az ágy melletti kisszekrényen meggyújtotta a gyertyát, hogy fényénél megtalálja hálóingét. Sietősen vette fel, és bezuhant az ágyba.

Ahogy karját végigsimította a nagy ágy szabad területének hűvös lepedőjén, az előző éjszaka csodás pillanatai elevenedtek fel benne. Az ágy, melyet csak egyetlen éjszakára osztott meg mással, most üresnek tűnt. Hiányzott a férfi meleget sugárzó közelsége, az érintése, és megnyugtatóan halk szuszogása.

Fázósan összegömbölyödött, és megpróbált nem gondolni Pitonra, de nem sikerült. Mielőtt elaludt volna, utolsó gondolata is ő volt.

Másnap reggel már a reggelinél érezhető volt a levegőben a feszültség, amit a diákok eltűnése okozott. Valeriana jól látta a tanulók arcán a bizonytalanságot és a félelmet. Az órák szokatlanul csendben folytak. Néhányan feltettek pár óvatos kérdést a jövővel kapcsolatban, de Valeriana csak általános, kitérő válaszok adására volt képes. Az utolsó órán jól látta Harry és Hermione között a feszültséget. A lány sápadt, karikás szemekkel alig tudott foglalkozni az órai feladattal. Gondolatai mindig elkalandoztak, és Valeriana pontosan tudta is, hogy merre.

Az esti okklumencia óra természetesen a történtek hatására sem maradt el, de hangulata most más volt. Harry gyanakodva lépett be a tanterembe. Valeriana érezte rajta, hogy korábbi bizalma megrendült iránta. Félve tette hát fel a kérdést:

-         Kezdhetjük?

-         Tanárnő, kérdezhetek valamit?

-         Igen – válaszolta Valeriana, bár rossz érzéssel töltötte el sejtése a kérdést illetően.

-         Mit tud Malfoy és Hermione kapcsolatáról? -  világoszöld szemeit rászegezte tanárnőjére.

-         Ezt Hermionétól kellene megkérdezned!

-         Ő nem  mond semmi! – legyintett Harry.

-         Akkor én sem mondhatok semmit. – szögezte le Valeriana.

-         Szóval van köztük valami – vonta le a következtetést a fiú, és keserűen elhúzta a szája szélét.

-         Harry, ne ítélj elhamarkodottan!

-         Elhamarkodottan? – csattant fel Harry, miután tudatosult benne, hogy sejtése valósnak tűnik. – Malfoy halálfaló, Hermione pedig eddig a legjobb barátom volt!

-         Miért csak volt?

-         Még kérdezi?

-         Hermionénak szüksége van a barátságodra!

-         Nekem viszont nincs az övére! – Harry már szinte kiabált. Dühös volt mindenre és mindenkire. Levegőt kapkodva izgatottan járkálni kezdett. – Csodálom, hogy miért nem lett egyből ő is halálfaló!

-         Harry, ezek szerint nem ismered őt eléggé!

-         Nem, valóban nem! Csak azt hittem, hogy ismerem. – állt meg egy pillanatra, hogy szemeivel ismét szikrákat szórjon az őt nyugtatgatva győzködő tanárnőre. – De magáról sem gondoltam volna, hogy még őt fogja védelmezni!

-         Alaptalanul bántod őt, anélkül, hogy tudnád miről is van szó!

-         Igen? Miért miről van szó?

-         Nem arról, amire gondolsz!

-         Tudja, hogy mire gondolok? Hát persze, hogy tudja, hiszen minden alkalommal a fejemben turkál…

-         Fejezd be! – Valeriana egyre dühösebb lett nem csak Harry igazságtalansága, hanem viselkedése miatt is. – Most egy kicsit össze vagy zavarodva, de…

-         Össze vagyok zavarodva? A legjobb barátom áruló lett! – Harryt már egyáltalán nem zavarta, hogy akivel ilyen hangon kiabál az történetesen egy tanár, aki akár meg is büntethetné viselkedése miatt.

-         Majd egy nap megtudsz mindent, és akkor másként fogsz gondolkodni! – harsogta túl Valeriana Harry kiabálását.

-         Már megint valami, amiről nem tudhatok! – vetette oda durcásan Harry, majd végre csendben maradt.

-         Sajnálom! – mondta csendben Valeriana. – De ez nem az én hatásköröm. - Harry továbbra sem szólt semmit. Valeriana jól látta arcán a vívódást. - Azt hiszem jobb, ha elhalasztjuk a mai gyakorlást, de csütörtökön várlak!

Valeriana még akkor is zaklatott volt a sikertelen okklumencia óra miatt, amikor szobájába lépett a vacsora után. Bántotta a fiú viselkedése, és félt, hogy ez a kis jelenet majd árnyékot vet a következő gyakorlási lehetőségek sikerességére is.

A napok nagyon lassan teltek. A járőröző Rend-tagok igencsak nyomasztó hatással voltak az amúgy is sötéten látó diákokra. A borongós időjárás bennmarasztalta az iskola lakóit, akik a tanulás után tétlenül rótták az épület hosszú folyosóit. Valerianát nyomasztotta az is, hogy Piton vasárnap óta egyáltalán nem kereste társaságát. Bármennyire gyötörték a kételyek a férfit illetően, ahogy teltek a napok egyre inkább rádöbbent, hogy mennyire hiányzik neki. Az étkezések alatt igyekezte elkapni tekintetét, de a férfi rövid szemkontaktus után máris elfordította fejét. Valeriana égett a vágytól, hogy tisztázzák a kettejük közötti ellentéteket, és helyre tegyék viszonyukat, de túlzott büszkesége nem engedte, hogy ő kezdeményezzen. Mivel Piton ugyanígy gondolkodott, így csak vágyakozva várták a másik közeledését, de hiába.

Valeriana Daniel vagy Nick társaságával próbálta gondolatait elterelni az elmúlt hétvége eseményeiről, de amint magára maradt, újból megoldásra nem vezető gondolkodásba kezdett.

Szombaton a Griffendél-torony felügyeletével lett megbízva, így reggeltől estig a klubhelységben és környékén tartózkodott. A diákok a tanárnő fürkésző tekintetétől hosszú ideig nem mertek felállni leckéik fölül. Késő este volt, amikor már csak Hermione gubbasztott dolgozatai fölött. Valeriana a ropogó tűz mellett ült, és merengve figyelte a lefekvéshez készülő diákokat. Végül már csak ők maradtak ketten.

-         Hermione, most már te is befejezhetnéd! – mondta Valeriana álmosan, hiszen alig várta, hogy magára maradva egy kicsit ő is megpihenhessen.

-         Nincs kedvem lefeküdni – mondta a lány keserűen, de azért becsukta Számmisztika könyvét. – Ha alszom, csak rémálmaim vannak.

-         Ne aggódj Draco miatt! – mondta Valeriana, és felhúzta lábait a kanapéra.

-         Nem tudom, hogy elég erős-e ahhoz, ami vár rá!

-         Én biztos vagyok benne!

-         Honnan ismeri Dracot ilyen jól? – kérdezte Hermione könyvei rendezgetéséből felnézve.

-         Hát, nem ismerem annyira… talán csak annyira, mint téged – mondta Valeriana, és úgy érezte, hogy egyáltalán nem jár messze a valóságtól, hiszen Draco eddig mindig nagyon zárkózottan, sőt kifejezetten ellenszenvesen viselkedett vele.

-         Nem gondoltam, hogy ennyire más, mint aminek megismertem. – mélázott el Hermione.

-         Hát igen. Sokszor nem helyesen ítéljük meg  a másikat viselkedése alapján, pedig mindenki rejthet értékeket magában, csak nem kell sajnálni az időt arra, hogy azt megtaláljuk!

A klubhelységbe csend lett. Mindketten a lángok közé meredve merültek el gondolataikban.

-         Maga is közéjük tartozik, akárcsak Piton professzor, ugye? – nézett aztán sokára Hermione ismét a fáradt tanárnőre.

-         Te mindig is gyanakodtál rám – mondta Valeriana még mindig az egyre kisebb lángokkal égő tűzbe bámulva. Nem akart találkozni a lány tekintetével.

-         Igen, de most már megbízom a tanárnőben, mert tudom, hogy csak annyira áll a sötét oldalon, mint Piton professzor – mondta Hermione lelkesen.

-         Honnan tudsz te arról, hogy ő micsoda?

-         Harrytől – jött a magától értetődő válasz. – És Dumbledore is megbízik benne.

-         Igen – nyögte Valeriana, és csak most döbbent rá, milyen ostobán viselkedett a férfival.

-         Azt hiszem, most már azért lefekszem aludni, mert aztán keresni kezdenek  a lányok. – mondta Hermione nagyot sóhajtva, és elindult a lányok szálláshelye felé vezető lépcsőhöz.

-         Igen menj, és pihend ki magad! – ocsúdott fel Valeriana, és végre elfordította fejét a kandalló felől. – Draco miatt pedig ne izgulj! Tudom, hogy elég erős lesz szembenézni a sorsával!

-         Remélem – mondta halkan Hermione, majd elindult a lépcsőn. – Jó éjszakát!

-         Jó éjszakát!

Valeriana visszafordult az éppen csak parázsló kandalló felé. Hamarosan megjelent egy manó, és fát tett a tűzre, ami így nagy lángra lobbanva ismét kellemes meleget sugárzott. Valeriana mégis fázósan húzta össze magán talárját. Fáradt volt, de tudta, hogy nem aludhat. Felállt, és járkálni kezdett az üres klubhelységben. Gondolatai egy ideig keresztszülei látogatása körül keringtek, amit másnapra tervezett, majd Piton és a vele töltött éjszaka emlékei keltettek vágyat benne a férfi iránt. Legszívesebben rohant volna a karjaiba, hogy újból átélhesse azokat az érzéseket, de győzött a kötelesség. Úgy érezte, sohasem lesz vége az éjszakának. Hajnali hatkor fáradtan adta át a posztot Lupinnak, aki láthatóan kipihenten, nagy örömmel érkezett a griffendélesek klubhelységébe.

Valeriana kis pihenő után egyből útnak indult, hogy eleget tegyen Draconak tett ígéretének.

A havas úton hevesen dobogó szívvel, szapora léptekkel haladt a kúria felé. A szilveszteri kellemetlen élmény emlékei még túl frissek voltak. Félve nézett percenként a háta mögé, hogy nem követi-e valaki. A hatalmas vaskapun olyan megkönnyebbülve lépett be, mint amennyire nehéz szívvel korábban.

Keresztszülei boldogan fogadták. Látszott rajtuk a büszkeség Draco „dicsőséges besorozása” miatt. A fiú szemeiből azonban a fájdalom és a bizonytalanság tükröződött. Ebéd alatt ugyan mosolyogva helyeselt szüleinek, miközben azok a Sötét Nagyúr erejét, bölcsességét dicsérték, de tekintete minduntalan segélykérően Valerianát kémlelte.

Étkezés után Lucius, mint mindig a dolgozószobája felé invitálta Valerianát, akinek odabent részletesen be kellett számolnia az iskolában történtek kellemetlen hatásáról. Lucius gúnyos mosollyal konstatálta munkájuk sikerét.

Valeriana egy órányi faggatózás után megkönnyebbülve hagyta el a helységet, és keresztapja társaságát.

Egyenesen Draco szobájába ment.

-         Végre! – mondta szemrehányóan Draco, miután becsukta az ajtót. – Tegnapra vártalak!

-         Nem tudtam jönni – mondta Valeriana, és most látta csak igazán a fiú arcán szenvedését.

-         Vigyél el innen! – Draco szemei könyörgőn néztek kereszttestvérére.

-         Nem tehetem!

-         Miért?

-         Folytatnod kell!

-         Nem tudom!

-         De igen! Végig tudod csinálni!

-         Nem bírok ki még egy napot apám mellett! – rimánkodott tovább Draco remélve, hogy Valeriana megsajnálja, és kitalál valamit megszöktetésére.

-         Egy olyan erős fiú, mint te, nem sopánkodhat ennyit! – próbált meg érvelni Valeriana.

-         Honnan tudod, hogy elég erős vagyok-e?

-         Hát, mert… - Valeriana elbizonytalanodott. Próbált valami meggyőző választ találni. – látom a szemedben, és Hermione is bízik benned!

Draco hirtelen nem szólt semmit. Valeriana érezte, hogy megtalálta azt, ami hathat az elbizonytalanodott fiúra.

-         Bízik bennem? – ismételte Draco halkan, mintha nem is hinné el. – Hogy van?

-         Jól – válaszolt Valeriana röviden, és gondosan elhallgatta Hermione tépelődését a fiú erősségét illetően.

-         Nem érdemeltem meg…

-         Ne mondj ilyet Draco! Nagy bátorság volt származásod és az átok ellenére felvállalnod magadban az érzéseidet és álláspontodat, és ezt Hermione is pontosan jól tudja.

Újabb csend következett. Draco az ablakhoz lépett, és elmélázva pásztázott végig tekintetével a hólepte üres parkon.

-         Szerinted meddig tarthat még? – kérdezte továbbra is a kopasz fákat bámulva.

-         Nem tudom – felelte Valeriana keserűen, hiszen pont ez aggasztotta őt is. Az átok, ami megpecsételte sorsát, csak a Sötét Nagyúr halálával törhet meg. Ennek az időpontnak a találgatása pedig merész vállalkozás lett volna. – De most már nem vagyunk egyedül, hiszen itt vagyunk egymásnak, és talán…

-         És Piton? – fordult vissza Draco. – Ő is halálfalóként áll a mi oldalunkon!

-         Igen. – nyögte Valeriana, és a sok bizonygatástól, már ő is kezdte elfogadni a férfi hovatartozását.

-         Rólad se hittem volna, de Pitonról még csak nem is feltételeztem!

Valeriana erre nem mondott semmit. Hiszen ő maga még meg is rágalmazta a férfit!

Miután elköszönt Dracotól és keresztszüleitől, a rövid sétaúton még mindig Piton körül jártak a gondolatai. Olyannyira, hogy meg is feledkezett az állandó körbekémlelésről. Annyira szeretett volna hinni megérzéseinek, de attól tartott, hogy ezek a megérzések csak vakon tapogatódzó kijelentések hatására alakultak így.

Másnap újabb hét kezdődött, újabb feladatokkal. Valeriana hol rohant volna Pitonhoz, hol kételyei győztek, és tartották távol tőle. Őrlődött szíve, és esze sugallatai között, és felettébb hátráltatta bármelyik győzelmét, hogy Piton szinte megközelíthetetlennek bizonyult. Kifejezetten látszott, hogy kerüli még a legkisebb kontaktust is a lánnyal, mintha ódzkodna bármilyen jellegű érintkezéstől.

A soron következő roxmortsi hétvége előtti estén Valeriana fáradtan feküdt le aludni, de alighogy szenderegni kezdett, megjelent ágya mellett Dobby. Riadtan ült fel, és meredt a szintén megszeppent manóra.

-         Dobby! A frászt hozod rám! – mondta Valeriana szemrehányóan, amikor már kezdett magához térni.

-         Dumbledore professzor kéreti a kisasszonyt! – suttogta Dobby.

-         Ilyenkor? – kérdezte csodálkozva Valeriana, aki bármennyire is szerette nagyapját, most nehezére esett kikászálódni a meleg ágyból.

-         Bizony, most azonnal! – suttogott Dobby tovább. – Azt kérte a professzor úr, hogy a tűzön keresztül érkezzen, nehogy valaki észrevegye!

Valeriana most már kezdett izgatott lenni. Agya szörnyűbbnél szörnyűbb okokat talált ki, ami miatt ebben a késői órában neki a legnagyobb titoktartással kell nagyapjához mennie.

Talárját felvette pizsamája fölé, majd a lila lángokba lépve a következő percben már az igazgatói szobában volt. Nagyapja hálóruhában ült íróasztala mögött, vele szemben pedig egy szőke fiú várta az érkezőt.

- Draco! – hökkent meg Valeriana. – Mit keresel itt? 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés