31. fejezet

Az elveszített védelem

-         Nos? – nézett Piton a rászegeződő kék szempárba. – Lett eredménye a hosszú tárgyalásnak?

-         Igen – felelte Valeriana, majd elmélázásából felocsúdva folytatta. – Vagyis nem…

-         Most igen, vagy nem? – kérdezte türelmetlenül Piton.

-         Hát tulajdonképpen mehetünk Philippe házába, de ő csak egy hét múlva, a darabja bemutató előadása után tud leköltözni, hogy Draco mellett legyen. Azt mondtam, hogy Draco beteg, és levegőváltozásra van szüksége…

-         Nekem nem kell pesztra! – szakította félbe Draco kereszttestvére mondandóját felháborodva. Piton azonban teljesen másra lett figyelmes Valeriana rövid beszámolójából.

-         Egy hét múlva? – kérdezte megrökönyödve, mint aki nem is hisz a fülének. – Mi nem maradhatunk itt egy hétig!

-         Nincs más választásunk! Legalábbis én biztosan itt maradok addig.

-         Már megint egy váratlan bökkenő mi? – gúnyolódott Piton a mellette álló nőt ezzel felettébb felbosszantva.

-         Lehet, de ennyi belefér nem? – feleselt vissza Valeriana.

-         Ennyi, de mi jöhet még? – susogta szemrehányóan Piton.

-         Nem jön semmi!

-         Valld be végre magadnak és nekünk is, hogy nem volt semmilyen terved, csak elindultunk a vakvilágba!

-         Ez nem igaz! – védekezett Valeriana. – Itt vagyunk nem? Bevallom, azokra a halálfalókra nem számítottam, de túléltük!

-         Nem rajtad múlt! – vetette közbe gúnyos éllel Piton.

-         Lehet. Szerencsém volt. De most itt vagyunk, és mehetünk oda, ahova elterveztem!

-         Igen, és egy hétig ott rostokolhatunk a pontatlan szervezésed miatt, ha egyáltalán szervezésnek lehet nevezni azt a fejetlenséget, amivel ezt az egész utazást jellemezni lehet! Csak azt nem értem Dumbledore hogy egyezhetett bele! Egyáltalán mit fog szólni, ha estére nem érkezünk vissza, ahogy a nagy terv szerint kellene? – lovalta bele magát fokozódó dühébe Piton.

-         Egy hét nem a világ!

-         Te tudod egyáltalán mi az, hogy kötelezettség? – kiáltotta Piton a lány arcába, mire néhány járókelő a veszekedők felé fordult.

-         Adódhatnak olyan helyzetek, amikor háttérbe kerülhet!

Draco, aki hol egyik, hol a másik veszekedőre kapkodta  tekintetét, úgy érezte végre véget kellene vetni ennek a teljesen reménytelen vitának.

-         Én jól meg lennék egy hétig egyedül, hiszen nem vagyok már gyerek! – mondta remélve, hogy ezzel az ötlettel lezárhatja a meddő szócsatát.

-         Nem! – fordult egyszerre Piton, és Valeriana a fiú felé minden felgyülemlett dühüket rázúdítva.

-         Csak egy ötlet volt. De ebben legalább mindenki egyetért. – vonta meg a vállát Draco látva, hogy a felvetett lehetőség nem aratott nagy sikert.

Valeriana dühösen fújtatott egyet, majd elindult sebes léptekkel az üzlet felé, amely közben kinyitott. Draco a szemével szikrákat szóró, száját szigorú vékonyságba szorító tanárra nézve jobbnak találta, ha gyorsan Valeriana után megy, mielőtt a férfi minden mérgét rajta tölti ki.

Valeriana sorra tologatta a felfüggesztett ruhákat maga előtt, de igazából nem is azokat figyelte. Gondolatai az imént lezajlott heves vita körül jártak. Érezte, sőt tudta, hogy a férfinak sok mindenben igaza volt. Mégis bosszantotta, ahogy azokat a fejéhez vágta, és be kellett vallania magának, hogy bizony fájt az igazság. Szégyellte magát, amiért percről-percre minduntalan rátermetlenségével kell szembenéznie, és bosszantotta, hogy pont az előtt a személy előtt, akinek leginkább bizonyítani szeretne.

-         Én már választottam is – lépett oda Draco a lány mellé kezében egy farmernadrággal és egy kockás pulóverrel.

-         Hm? – nézett fel rá Valeriana. – Ja, tedd oda a pultra, majd a többivel együtt kifizetem.

Piton ekkor lépett be az üzletbe. Felkapott egy kosarat, és nekiállt a férfi ruhák között kutatni. Egy darabig minden egyes nadrágot, és inget méla undorral félretolt, majd egy idő után hirtelen jött ötlettel igyekezett minél drágább cuccokat a kosarába gyűjteni. Olyan dühös volt a lányra, és talán magára is, amiért hagyta magát ebbe a kiruccanásba beleráncigálni, hogy elhatározta megleckézteti. Tudta, hogy kaptak némi bankjegyet Dumbledore-tól, de biztos volt benne, hogy nem ennyit.

Hosszas válogatás után Piton is feltette kosarát a pultra fölényes arckifejezése kíséretében. Azonban, amikor az eladó kimondta a meglehetősen nagy összeget, és Valeriana kecsesen elővette táskájából bankkártyáját, majd minden gond nélkül kiegyenlítette a busás számlát, az arcára fagyott az a gúnyos mosoly, ami éppen elterülni készült ábrázatán. Nagyot nyelve követte a kezébe nyomott pakkokkal két társát a legközelebbi mosdó felé.

Valeriana és Draco pillanatok alatt átöltöztek, és odakint a váróban türelmetlenül lesték a hosszan készülődő tanárt. Aztán egyszer csak megjelent az ajtóban. Első ránézésre nem sokat változott a külseje, hiszen most is talpig feketében volt, de a sportos-elegáns külsővel, amit újdonsült ruházata kölcsönzött, akármelyik divatlapban megjelenhetett volna.

-         Valéri! – hangzott  egy hang a hátuk mögül.

Valeriana hirtelen megpördült, és máris rohant rég nem látott barátja felé. Piton pedig felhúzott szemöldökkel nézte végig, ahogy egy magas, borostás arcú, fiatal vékony férfi nyakába ugrik a számára olyan fontos nő egy feszes farmernadrágban és pufidzsekiben. Ott állt, és igyekezett rezzenéstelen arccal tűrni, hogy azok ketten hosszan ölelik egymást, majd a számára érthetetlen nyelven boldog csacsogásba kezdenek.

-         Maga érti, hogy miről beszélnek? – kérdezte Draco csendben, akit szintén nagyon zavart, hogy Valeriana már jó néhány perce folyamatosan beszél azzal az idegennel egy olyan nyelven, amiből ő egy kukkot sem ért.

-         Nem – jött a nyers válasz.

-         Most már bánom, hogy nem hallgattam anyámra, amikor arra próbált rávenni, hogy tanuljak franciául, de…

-         Fogd be a szád! – mondta Piton dühösen, mintha Draco beszéde zavarná abban, hogy nem érti a két fiatal beszélgetését.

Hosszas néma várakozás közben mindketten igyekeztek alaposan felmérni az idegen férfit. Draco olyan szemmel, hogy ő lesz az elkövetkezendő időszakban a lakótársa, Piton pedig mint vetélytársára tekintett. Ahogy figyelte, egyre jobban rá kellett döbbennie, hogy a fiatal férfi bizony sokkal jobban illene Valerianához, mint ő, mind korban, mind külsőleg. Akármilyen ruhát vesz is fel, azért ő csak egy jó középkorú, megkeseredett varázsló marad, míg Valeriana maga a zsenge, üde fiatalság.

Keserűen figyelte a mosolygó, egymásba karolva közeledő párt, és a bemutatkozás közben még annyira el volt foglalva az idegen férfi Valeriana felé irányuló kedves mozdulataival, hogy észre sem vette Philippe mikor váltott át a francia nyelvről angolra.

Röviden megbeszélték, hogy Valeriana autójával fognak leutazni a tengerparti nyaralóba, ahova Philippe egy hét múlva szintén leköltözik. Miközben a parkoló felé haladtak, Philippe Dracoval próbált barátkozni, és a muglikkal szemben mindig fenntartásokkal viselkedő fiúnak hamar szimpatikus lett leendő lakótársa.

Philippe próbált néhány kedves szót Pitonnal is váltani, de annak szűkszavú kelletlen válaszai után inkább nem forszírozta tovább a beszélgetések indítványozását. A rövid úton, ami a legközelebbi metróállomásig tartott, francia nyelven ki is fejtette Valerianának sajnálatát, amiért ilyen faragatlan tuskóval kell egy hetet eltölteniük, és megígérte, hogy nagyon siet. Valeriana csak csendben mosolygott, és a visszapillantótükrön keresztül az éppen erősen kritizált férfira nézett, aki ebből azonnal kitalálta, hogy valószínűleg róla eshetett szó. Sértődötten elfordította a fejét, és csak néma biccentéssel köszönt el a kocsiból kiszálló férfinak.

Az út során sem szólt semmit. Valeriana háta mögött ülve csendben csodálta a nő minden mozdulatát. Ahogy a kormányt fogja, ahogy sebességet vált, ahogy az oldalsó tükörbe pillantva áthajtanak könnyű szerrel a másik sávba, és bizony be kellett vallania, hogy Valeriana ehhez nagyon ért.

Az út során aztán még többször lenyűgözte útitársait Valeriana azzal a magabiztossággal, amivel a muglik világában közlekedett. A benzinkút, a gyorsbüfék, az ital-automaták,  a bank-automaták, az autópályák forgalma egyre inkább rádöbbentette a hátsó ülésen ülő két személyt, hogy az a világ, amit eddig nem ismertek és megvetettek, bizony nagyon jól szervezett, és tele van olyan csodákkal, amiket eddig ők el sem tudtak képzelni. Persze lépten-nyomon találkoztak olyan dolgokkal is, amiről megállapították, hogy egy kis varázslattal sokkal egyszerűbb lenne, de a varázstalanok leleményessége egyre inkább magával ragadta különösen Dracot, akit szülei ezektől az „alantas” népektől gondosan távol tartottak.

Késő este érkeztek meg a tengerparti kis faluba, melynek egy félreeső részén állt magányosan, a parttól nem messze Philippe háza. Valeriana magábaszippantva az ismerős tengeri levegőt, frissen kipattant az autóból, majd a korábban vásárolt élelmiszerekkel teli szatyrokat kivéve a csomagtartóból, belenyomta a hátsó ülésről elővánszorgók kezébe.

A ház, amelybe hamarosan beléptek, egy kétszintes, fából készült nyaraló volt, ami azonban téli lakhatásra is teljesen alkalmas volt. Valeriana miután két társa ámulatára a főkapcsolót felkattintva fényáramba varázsolta az egész házat, gyorsan felkapcsolta a fűtést is.

Míg Draco az emeletre indult felderítő útra, Piton gyanakodva szemlélte azt a sok idegen berendezést, amivel a lakás fel volt szerelve. Néha dünnyögött valamit az orra alá elégedetlenül, amit Valeriana igyekezett meg sem hallani. Nagyon feszélyezte a férfi viselkedése, és az, hogy az egész úton nem szólt hozzá egy szót sem. Persze ez mégis jobb volt, mint vitatkozni vele, de ismét kezdett teljesen összezavarodni. Nem értette, hogy egyszer miért gondoskodó, figyelmes, másszor pedig ideges, és rideg vele.

Hasonló lelki küzdelmek játszódtak le Pitonban is, akit talán a fáradtság miatt egyre inkább uraltak érzelmei. Így amikor a konyhába érve szokásos modorán megkérdezte, Valeriana mit szándékozik csinálni azzal a pár gusztustalan nyers hallal, megint kipattant közöttük egy újabb értelmetlen vita. Érzelmi bizonytalanságuk, és az egész napos feszültség olyan szavakat hozott ajkukra, amiket valószínűleg más körülmények között ki sem ejtenének. Értelmetlen rágalmak, és kritikák hangzottak el egyre hevesebb, és hangosabb modorban. Mire az emeltről érkező Draco a lépcső aljára ért, már csak azt látta, hogy Valeriana kabátját felkapva kirohan az ajtót hangosan becsapva maga mögött. A házban csend lett. Draco érezte, hogy most jobb ha nem mutatkozik tanára előtt, ezért a nappaliban egy könyvvel a kezében lehuppant egy félreeső fotelba, hogy ott csendben meghúzza magát. Mindig is tudta, hogy kereszttestvére, és Piton soha sem kedvelte egymást, de azt mégsem gondolta, hogy ennyire nagy az ellenszenv közöttük. Már előre rettegett attól a pár naptól, amit velük kellett eltöltenie. Csak abban reménykedett, hogy mivel megegyeztek abban, hogy nem varázsolnak, talán nagyobb kárt nem tesznek majd egymásban.

Pedig ha tudta volna, hogy nem a gyűlölet fűti őket, hanem valami más, ami sokkal csodálatosabb!

Valeriana kiérve a szabadba, végre elengedhette magát, és kifakadhatott belőle a visszafojtott, kétségbeesett zokogás. Kabátját összehúzva haladt a csendben hullámzó tenger felé. Leült az egyik buckára, majd a csillagos eget, és víz fodrait bámulva lassan megnyugodott. Elővette zsebéből a korábban odakészített ikertükröt, és már hívta is nagyapját. Nem kellett sokat várnia, hiszen Dumbledore már órák óta csak a tükör párját leste, és a boldog megkönnyebbülés csillant meg szemében, mikor meglátta épségben unokáját.

Valeriana a korábbi hangos veszekedéstől és a sírástól rekedt hangon hozzákezdett a történtek elmeséléséhez, de nagyapja hamar félbeszakította.

-         Már mindent tudok, hiszen Perselus többször is értesített helyzetetekről, de azért most, hogy a szememmel is látom, hogy épségben vagy, már sokkal nyugodtabb vagyok.

-         Értesített téged? Hogyan? – csodálkozott Valeriana.

-         Az most nem lényeges, az a fontos, hogy épségben megérkeztetek.

-         Sajnos csak egy hét múlva tudunk hazamenni…

-         Tudom, és ennek nem nagyon örülök, mert itt is nagy szükség lenne rátok, de tudom hogy jobb, ha Draco nem marad egyedül.

-         Piton nyugodtan hazamehet, ha szükséged van rá – mondta Valeriana, bár az igazat megvallva ezt egyáltalán nem akarta.

-         Tudod, hogy nem engedném, hogy magadra maradj!

-         Igen – nyugodott meg Valeriana miután azt a választ kapta, amire várt.

-         Van még valami, amit meg kellene beszélnünk! – mondta kis gondolkodás után Dumbledore.

-         Igen? – fürkészte nagyapját nagyot ugró gyomorral Valeriana attól tartva, hogy esetleg Piton kicsit kritikusabban számolt be esetlenségéről.

-         Az éjszaka folyamán többször küldtél segélykérő gondolatokat éppen úgy, mint Szilveszter napján. – mondta lassan Dumbledore.

-         Segélykérő gondolatokat? Én? – húzta fel szemöldökét csodálkozva Valeriana.

-         Nem is tudtál róla?

-         Nem!

-        Sejtettem – mondta Dumbledore nagyot sóhajtva, majd kis szünet után folytatta. – Édesanyádtól nem kaptál egy nyakláncot?

-         De igen, de Szilveszterkor ellopta az a mugli, aki megtámadott. – válaszolt Valeriana, bár nem igazán értette, hogy annak a láncnak mi köze van a történtekhez.

-         Ezek szerint, azóta nem viseled – gondolkodott hangosan Dumbledore. – Édesanyád nem mondta el, hogy miért kell hordanod azt a láncot?

-         Nem – Valeriana egyre inkább nem értette nagyapja gondolkodásmenetét.

-         De ugye tudod, hogy mi az a telepatomágia?

-         Igen. Az egy nagyon ritka képesség, amikor…- hadarta a választ Valeriana, de aztán a hirtelen felismeréstől elakadt a hangja. – Nagyapa! Azt gondolod, hogy…

-         Most már nem csak gondolom, hanem tudom is! – mondta Dumbledore, és maga sem tudta, hogy a bizonyosságnak örüljön-e vagy sem. – Édesanyád is tudta, hiszen azért kaptad azt a nyakláncot, hogy megvédjen a felesleges gondolat – és érzelemáramlástól téged és a környezetedet.

-         De miért nem mondta el nekem? – kérdezte Valeriana, aki szinte fel sem tudta fogni, hogy olyan képesség birtokában van, amiről nem is tudott. – Csak azt mondta, hogy a nyakláncot sohase vegyem le, mert bármi történik, az fog megóvni engem. A mama szerette a legegyszerűbb dolgokat is valami nagy csodával, vagy egy mesével érdekesebbé tenni. – futottak könnyek Valeriana szemébe az emlékezéstől. – De most már tudom, hogy ebben igaza volt.

-         Féltett téged, és azt gondolta, jobb ha nem is tudsz erről a képességedről, hiszen ez amennyire hasznos, annyira veszélyes is tud lenni. Túlságosan nagy hatalom ez, amit nehezen lehet okosan kezelni. Az ember olyanokat tud akár veszélybe is sodorni akaratlanul, akik a legfontosabbak számára. Édesanyád nem örökölte, de nagyanyád ragaszkodott hozzá, hogy viselje a mágikus követ tartalmazó medaliont.

-         A nagymama is telepatomágus volt?

-         Nem – felelte kicsit szomorú hangon Dumbledore. – Én vagyok az.

-         Akkor neked is…

-         Igen, az én nyakamban is van egy ilyen kő, és fontos, hogy a tiédbe is minél hamarabb kerüljön egy. Csomagot küldeni oda túl kockázatos, de mire visszajöttök igyekszem beszerezni egyet. Addig pedig próbáld meg kordában tartani gondolataidat és az érzelmeidet!

-         Nagyapa! Ha az a medál a nyakamban lett volna, lehet, hogy nem támogattad volna ezt az utazást? – kérdezte félve Valeriana, bár az új ismeretek tudatában már szinte biztos volt a válaszban.

-         Lehet, hogy nem. – válaszolta Dumbledore miközben biztos volt, hogy ezzel most fájdalmat okoz unokájának. – Köztünk túl erős a lelki kapocs a kő hatása mellett is, nemhogy anélkül. Ezért mondom, hogy nagyon veszélyes is tud lenni ez a képesség. Persze nem csak a viselője, hanem a környezete számára is.

-         Keresztapám említette, hogy van olyan képességem, amit a Nagyúr szolgálatába állíthatok majd. Akkor ezt nem értettem, de most már tudom, hogy erre gondolt.

-         Ezek szerint Voldemort is tud róla. Ezért igyekszik személyesen nem találkozni veled. Tart tőled, mint ahogy tőlem is.

-         És hogy akarja kihasználni ezt a képességemet?

-         Ha nagyon akarja, biztosan meg fogja találni a módját.

-         Mit tehetek ellene? – kérdezte Valeriana, aki most már egyre inkább kezdett félni saját magától.

-         Egyenlőre semmit. Nem sok esélye van, hogy megtalál ott ahol most vagy, aztán amint megérkezel, és felveszed a medált, már nagyobb biztonságban leszel. Addig pedig, mint mondtam vigyázz a gondolataidra, és maradj Perselus mellett!

-         Nagyapa, - kezdte Valeriana lassan feltenni azt a kérdést, ami olyan régóta foglalkoztatta. – miért nem mondtad el, hogy ő egy halálfaló?

Dumbledore először meglepődött, hogy unokája honnan tudhat erről, majd magától értetődő hangon válaszolt.

-         Mert eddig nem volt jelentősége, és ő csak annyira halálfaló, amennyire te. Ezen kívül – folytatta kis szünet után. – kevés olyan ember van, akiben annyira megbíznék mint benne. A hosszú évek során már sokszor bizonyította hűségét, odaadását mind nekem, mind a Rendnek. Hidd el, nyugodtan rábízhatod magad! Nem véletlenül küldtem őt veletek. Ő pontosan tudja, hogyan lehet a sötét varázslatok ellen védekezni, és a halálfalókat kijátszani.

Valeriana ezek után már megszólalni is alig bírt. Nagy öröm volt számára, hogy végre teljes bizonyosságot nyert Piton hovatartozása, ugyanakkor rendkívül szégyellte magát amiatt, hogy eddig nem hitt a férfi szavainak.

Miután elköszöntek egymástól, Valeriana eltette a tükröt, majd gondolataiba merülve messzire bámult a hullámzó tenger fölött. Ahogy figyelte a végtelen messzeséget, minden probléma olyan távolinak, és valószerűtlennek tűnt. Az egyre hűlő levegő hatására átfagyó lábait szorosan magához húzta, és karjaival átkulcsolva próbálta felmelegíteni őket.

-         Miért nem jössz be? A végén még megfázol! – szólalt meg a kedves hang Valeriana háta mögött, mire szíve őrült kalapálásba kezdett. A hirtelen felötlött sok kérdés közül talán az izgatta a legjobban, hogy a férfi eddigi közeledése, az az édes éjszaka vajon csak az ő agyszüleménye, vagy a férfi saját akarata volt-e.

-         Kit érdekelne? – vetette oda egykedvűen.

-         Például engem! – válaszolt nyugodt hangon Piton.

-         Persze, mert akkor megint bánthatnál valamivel! – Valeriana már maga sem értette miért kezd újabb kötekedésbe a férfival, de egyszerűen kikívánkozott az a feszültség, amit kételyei keltettek benne, és az egyetlen, akin pillanatnyilag azt levezethette, a férfi volt.

-         Én nem akarlak bántani!

-         Nem? Mégis állandóan azt teszed! Mindenbe belekötsz!

-         Mert okot adsz rá! –kezdett Piton kizökkenni a béketűrésből.

-         Ha nem adok, akkor pedig keresel! Imádsz fájdalmat okozni, sértegetni mindenkit!

-         Ez nem igaz!

-         Nem? Akkor miért gyűlöl mindenki? –pattant föl dühösen ültéből Valeriana.

-         Te is gyűlölsz? – kérdezte Piton csendesen a lány szemeibe nézve.

Valeriana egy darabig csak nézett vissza a sötét szempárba. Nagyapja szavai csengtek fülében, mi szerint fékeznie kellene gondolatait, érzelmeit, és bármennyire nehezére is esett, megpróbált ennek eleget tenni.

-         Igen! – nyögte, majd hogy ne kelljen tovább a férfi közelségét elviselnie, megfordult, és elindult a ház felé.

-         Ez nem igaz! – kapott Piton a lány karja után, s a szorítás olyan erősre sikeredett, hogy Valeriana felszisszent, tiltakozó dühét ez pedig csak felszította.

-         Gyűlöllek! – kiabálta a férfi arcába könnyeivel küszködve. – Gyűlöllek, amiért ilyen vagy! Gyűlöllek, amiért a saját gyávaságod miatt másokat bántasz…

-         Nem vagyok gyáva! – szorította meg ismét dühösen Piton Valeriana karját, aki ezt már szinte alig érzékelte, csak a mellkasát szorító kétségbeeséstől, és a torkát fojtogató sírástól szenvedett. Küzdött maga ellen igyekezve legyőzni saját érzéseit, vágyát. Úgy érezte, hogy abban az elveszett helyzetben, amibe került, már mindegy miket vág a férfi fejéhez.

-         De igen! Félsz szembenézni saját magaddal, az érzéseiddel! Félsz mindentől, ami idegen, amitől esetleg jobban érezheted magad! A legjobban pedig saját magadtól félsz, és ezért mindenki mást okolsz! – ordította Valeriana, majd karját kirántotta Piton döbbenettől lazuló szorításából.

Gyors léptekkel, szinte szaladva hagyta hátra  a kővé dermedt férfit, akivel eddig még soha senki nem beszélt így. Ahogy állt, és nézte a távolodó nőt, rá kellett döbbennie, hogy mennyire igaza van. Már hónapok óta azért küzdött, hogy nehogy túlságosan kötődjön hozzá, miközben egyre inkább elviselhetetlenné vált minden perc, amit nélküle kellett eltöltenie. Akkor, azon az éjszakán talán tényleg csak az alkohol segített neki abban, hogy végre merje vállalni az érzéseit. Nem tudta elhinni, hogy Valeriana gyűlölné, hiszen néhány mozdulat és tekintet teljesen másról árulkodott.

Már vagy egy órája járkált fel, s alá a parton, amikor Draco hangjára lett figyelmes. A fiú messziről kiáltva hívta vacsorához. Piton intett neki jelezve, hogy hallotta az invitálást, majd elindult. Felnézett a házra, aminek sárga fényben úszó ablakai melegen csalogatták, s az odabent lévő csodálatos lény mágnesként vonzotta. Mire felért a bejárathoz, már pontosan tisztában volt vele mit érez, és pontosan tudta azt is, mit kell tennie.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés