34. fejezet

Nehéz nap

Lassan kinyitotta az ajtót, és belépett a mindig félhomályba burkolódzó szobába.

-         Megjöttem keresztapám – mondta Valeriana, és becsukta maga mögött a nehéz ajtót.

-         Máskor elvárom, hogy azonnal gyere, ahogy hívlak! – nézett fel Lucius az írásból, amit éppen olvasott.

-         Nem tudtam hamarabb jönni, mert… - kezdett Valeriana bizonytalanul magyarázkodni, de Lucius dühösen leintette.

-         Nem akarok több magyarázatot hallani! Éppen elég kifogást írtál a leveledben. Azt mondd meg inkább, mit tudsz Dracoról?

-         Dracoról? – kérdezte Valeriana ártatlanul. Szerencsére már jól felkészülten érte a kérdés.

-         Egy hete eltűnt…

-         Eltűnt? – játszott tovább Valeriana, hogy tettetett tudatlansága valóságosnak tűnjön.

-         Ezek szerint nem is tudsz róla? – nézett csodálkozva Lucius keresztlányára.

-         Nem. Mi történt?

-         Elindultunk együtt, hogy egy fontos feladatot végrehajtsunk, amikor egyszer csak nyoma veszett. Egy viszonylag megbízhatónak mondható informátor szerint a Roxfortban járt, onnan még követték, de aztán eltűnt. Azt hittem esetleg te tudsz valamit.

-         Nem. Nem tudok róla. De miért járt volna a Roxfortban?

-         Az utóbbi időben olyan furcsa dolgai voltak… Nem tudom… Olyan képzetem támadt mintha… - merengett el Lucius, de aztán egészen közel hajolt Valerianához. – Senki nem tudhatja meg! Senki, érted? Nem engedem, hogy folt essen a család hírnevén fiam gyengesége miatt! El kell titkolni mindenki előtt, hogy nem tudjuk hol van Draco! Leginkább a Nagyúr nem tudhatja meg! Ezért akartam mindenképpen beszélni veled, mielőtt hozzá indulsz.

-         A Nagyúrhoz? – zökkent ki a megtervezett beszélgetés nyugalmából Valeriana. Erre egyáltalán nem számított.

-         Hívatott téged, de kimentettelek, mert fontos volt, hogy előbb mi beszéljünk, ezért nem hozzá küldtelek egyből, de ebéd után vár téged. Addig pedig meg kell beszélnünk, mit fogsz mondani neki Dracoról.

-         Keresztapám, miért gondolod, hogy a Nagyúr nekem jobban hisz, mint neked, aki régóta hűséged bizonyítva követed őt?

-         Mert te olyan képesség birtokában vagy, amivel ez nem okoz gondot. – mondta Lucius, mire Valeriana még rosszabbul érezte magát, hiszen most már pontosan sejtette, mire gondol keresztapja.

-         Nem tudom, hogy sikerülhet-e? Még sohasem csináltam ilyet! – próbálkozott Valeriana, mert sehogy sem tetszett neki az ötlet. Már az félelemmel töltötte el, hogy Voldemorttal találkoznia kell, nem hogy még megpróbálja kijátszani!

-         Meg kell tenned! – mondta összeszorított fogakkal Lucius ellenvetést nem tűrő hangon. – Mielőtt hozzá indulsz, leveszed a nyakláncot, majd ha Dracoról kérdez, elmondod neki, hogy hosszú megbízatásra küldtem.

-         Mit mondjak, ha részletekre is kíváncsi?

-         Majd kitalálsz valamit! – türelmetlenkedett Lucius. – Valeriana, ezt meg kell tenned Dracoért, és a családodért, ami most mi vagyunk számodra. Tudom, hogy meg tudod tenni!

Valeriana ebben már nem volt olyan biztos, mint keresztapja. Olyan dologra készült, amit még sohasem próbált, és ráadásul egy olyan hatalmas varázslóval szemben, mint a Sötét Nagyúr.

Ebéd közben hol keresztapja ideges mozdulatait figyelte, hol Narcissa szokottnál is sápadtabb arcát. Keresztanyja eddig se sokat beszélt férje jelenlétében, most azonban kifejezetten szótlan volt.

Ebéd után Valeriana magához vette Lucius talárját, és maszkját, amit valószínűleg más esetben nem szívesen adott volna idegen kézbe, de mivel Valeriánáé Roxfortban maradt, az ügy pedig nagyon sürgető volt, így átmenetileg mégis megvált a rendkívül értékes daraboktól.

Valeriana keresztapja felügyelő tekintete előtt levette, majd kezébe adta a csak néhány órája birtokolt mágikus ékszert. Most, hogy tudta milyen hatást kelthet, ha nem viseli, szinte félt saját magától, és különösen rossz érzés fogta el, hogy a kő védelme nélkül kell Voldemort elé mennie. Ennek ellenére nem tehetett mást, mint felvenni a fekete köpenyt.

-         Ne felejtsd mit mondtam! – szólt még az utolsó percben Lucius. – Meg kell védened Draco és a család becsületét!

Valeriana némán bólintott. Ahogy keresztapja ellentmondást nem tűrő szigorú tekintetét figyelte, maga sem tudta, hogy akkor abban a pillanatban a Nagyúr, vagy Lucius társasága kellemetlenebb-e.

Felvette az álarcot, és torkában dobogó szívvel átadta magát a zuhanásnak és a szeme előtt pörgő színkavalkádnak.  A következő percben pedig az áporodott szagú helységben ért padlót a lába. Voldemort, mintha csak rá várt volna, az íróasztal mögötti karosszékben kényelmesen hátradőlve figyelte az érkező lányt.

-          Hát megjöttél végre! – mondta anélkül, hogy megmozdult volna. Valeriana úgy látta jónak, ha meg sem szólal míg a Nagyúr el nem mondja mit kíván tőle. Feltolta az álarcot homlokára, és úgy figyelte az aszott arcot. – Éppen a nagyapádra gondoltam. Gondolom most azon töri a fejét, hogyan fordíthatná vissza azt a folyamatot, ami kétségtelenül az én győzelmemet fogja eredményezni.

-          Sokat tanácskozik a Főnix Rendje. – mondta Valeriana csak hogy mondjon valamit, nehogy szótlanságával megint magára haragítsa Voldemortot.

-          Nagyon helyes! – állt föl végre az aszott, csontsovány test. – A túl könnyű győzelem nem szórakoztat. Mik a terveik?

-          Nem tudom pontosan. – adott Valeriana kitérő választ. – Igyekeznek, hogy ne legyen több diák, aki elhagyja az iskolát.

-          Hát erről már lekésett! – nevetett fel hátborzongatóan Voldemort. – Hű követőim már elvetették a magot, csak meg kell várni, míg kikel. Azok, akik néhány hete eljöttek, hogy szolgáljanak engem, csak töredékük annak, akik még esedezve, könyörögve fognak elém járulni. A félelem és a kétely már beette magát Dumbledore féltve őrzött világába, és előbb-utóbb szedi az áldozatait. Néhányan majd belátják, hogy nem lehetnek biztonságban másképp, csak ha az enyémek lesznek.

Valeriana döbbenten hallgatta a sötét gondolatokat. Vajon tényleg igazat mond a Nagyúr? Tényleg nincs vége a sötét varázslók hatásának azzal, hogy az a tizennyolc diák távozott a Roxfortból?

-         Félsz? Mitől félsz? – szakította meg Valeriana elmélkedését Voldemort, aki közben közvetlenül a lány előtt állt meg. – Neked nincs okod félni! Vagy mégis?

-          Nem! Dehogy! – vágta rá Valeriana, aki bármennyire próbált uralkodni magán, reszketni kezdett a visszataszító test közelségétől, a fagyos átható hangtól és tekintettől.

-          Beszélj Lucius fiáról! – mondta Voldemort, és végre ellépett Valeriana elől.

-          Dracoról? – kérdezett vissza Valeriana riadtan felismerve, hogy eljött az ideje, hogy eleget tegyen keresztapja utasításainak.

-          Nem tudok róla, hogy másik fia is lenne. – nézett vissza dühösen Voldemort. – Furcsa dolgokat hallottam róla. Mondott neked valamit Lucius?

-          Csak annyit tudok – kezdte a betanult szöveget Valeriana. -, hogy egy fontos feladattal bízta meg keresztapám.

-          Fontos feladattal? – kérdezett vissza Voldemort. – Milyen fontos feladattal?

-          Egy auror családját kell figyelnie valahol délen. – felelte máris Valeriana.

-          Igen? – húzta fel szemöldökét a Sötét Nagyúr. – Talán még a nevét is tudod annak az aurornak?

-          Azt nem mondta meg keresztapám. Csak ennyit tudok.

-          Draco Malfoy egy nagyon fontos küldetésen. – mondta Voldemort cinikusan, és járkálni kezdett Valeriana előtt kezében pálcáját lógatva. – Tudod, van valami furcsa ebben az egészben. Lucius soha senkinek nem mondaná el, hogy mire készül. Neked mégis beszámolt róla! – hirtelen megtorpant, sarkon fordult, és ismét Valeriana előtt állt meg bűzös leheletét a lány arcába fújtatva. – Az a fiú… Van benne valami, valami más mint ami a szüleiben. Amikor a jegyet a karjára tettem, különös érzés fogott el, de az apja egyik leghűségesebb követőm, így nem foglalkoztam vele. De most…

-          Draco tudja, hogy kinek tartozik hűséggel! – állt ki gyorsan Valeriana Draco védelmére.

-          Félted őt? – nézett gyanakodva Voldemort a lányra, aki gyorsan lehunyta szemét, nehogy tekintetük találkozzon. Éppen elég volt érzelmei kordában tartásával küzdenie. – Mitől?

-         Semmitől – mondta Valeriana halkan. Nézte a padlót miközben igyekezett minél kisebb légvételekkel távol tartani tüdejétől a rothadt bűzt.

Valeriana várta, hogy a Nagyúr folytassa kérdéseinek sorozatát, de az nem kérdezett semmit, csak fürkészte a sápadt arcot. Aztán szó nélkül kutakodni kezdett hosszú csontos ujjaival a lány nyaka körül a pulóver nyílásán mélyen behatolva. Valeriana érezte a hideg nyirkos ujjakat a bőrén, és ahogy sejteni kezdte az egyre hevesebb kutatás okát úgy érezte menten megáll a szíve.

-         Hol van? – kiáltotta a következő pillanatban Voldemort, és miután a keresésnek nem lett eredménye, leengedte karját, de már emelte is a másikat fenyegető pálcájával együtt. – Hol van a nyaklánc.

-         Otthon felejtettem…

-         Hogy merészeltél idejönni elém nélküle! – ordította Voldemort, és kiáltását gyors pálcamozdulat követte.

Valeriana nagy erővel repült hátra, és nekicsapódott a falnál álló egyik szekrénynek. A váratlan támadást követő sérülést először nem is érzékelte, csak mikor mozdulni próbált, akkor érezte, hogy fejét és hátát is komolyan érte ütés.

-         Mi volt a célod? – harsogta Voldemort, és egy újabb suhintással levegőbe röpítette a védtelen lányt, aki ezúttal egy szék karfájának esett arccal.

Valeriana jobb szeme fölött felhasadt a bőr, és most már azt is érezte, hogy valószínűleg az előző ütközés következtében egyik bordája is elrepedhetett.

-         Válaszolj!

-         Én… - nyögte Valeriana miközben megpróbált felállni. – Nem akartam semmit!

-         Ne hazudj! – legyintett megint Voldemort, mire Valeriana ismét a falhoz vágódott. Ezúttal úgy beverte a fejét, hogy eszméletét veszítette.

A kábulatból magához térve Valeriana riadtan nézett szembe a vörösen izzó szempárral, ahogy Voldemort fölé hajolt, és két kezével a vállánál fogva a padlóhoz szorította.

-         Élvezted a hatalmat? – suttogta a lány arcába.

-         Nem… - nyöszörögte Valeriana szemét behunyva.

-         Ha nem lenne rád szükségem, akkor most megölnélek az arcátlanságodért!

Valeriana, ha akart volna se tudott volna megszólalni, mert a minden légvételnél mellkasába szúró fájdalom, és a rettegett test közelsége teljesen megbénította. Megölné? Hát ölje! Minden porcikája fájt, tudta, hogy feladatát nem hajtotta végre, amiért keresztapja dühére is számíthatott, a világ, amiért küzd, vesztésre állt, és ő nem tud semmit sem tenni. Alkalmatlan mindenre! Mit ért el eddig azzal, hogy visszatért a mágusvilágba? Elárulta azokat, akik fontosak számára, Dracot bizonytalan utazásba keverte, és veszélybe sodorta a férfit, akit szeret… Megjelent előtte Perselus arca, és ez hihetetlen erőt adott neki. Élnie kell! Élnie kell, hogy újból érezhesse a férfi ölelését, élvezhesse társaságát, és szerelmét!

Kinyitotta a szemét, és belenézett mélyen az őt fürkésző szempárba.

-         Sajnálom, de muglik megtámadtak a kúriához vezető úton, és ellopták a nyakláncomat. – mondta határozottan Valeriana, ami meglepte a fölényben lévő Nagyurat.

-         Átkozott muglik! – zúgta szemét szűkre összeszorítva Voldemort, majd engedett a lány vállainak szorításán.

Valeriana fellélegzett, ahogy teste megszabadult a Nagyúr súlyától. Már arra gondolt, hogy vége az őt érő kínzásnak, amikor Voldemort magasra emelte szabad kezét.

-         Soha! – csattant egy pofon a lány arcán jobbról. –Soha! – csattant a következő balról. – Ne merészelj – ütötte ismét jobbról – még egyszer így elém állni!

Voldemort végre feltápászkodott. Valeriana ütésektől vörös arcán felhurkásodtak a kegyetlen ujjak nyomai, szája szélén kis sebből vér buggyant elő, szeméből a fájdalom könnyei csordultak. Csendben sírva, mozdulatlanul várta sorsát.

-         Most pedig takarodj! – kiáltotta dühösen Voldemort hátat fordítva a lánynak. –Luciusnak pedig mondd meg, hogy azonnal kéretem!

Valeriana fájdalmait leküzdve igyekezett minél hamarabb talpra állni, hogy végre szabadulhasson erről a szörnyű helyről. Fájt a légvétel, fájt minden mozdulat, de gondolatait összpontosítva hopponált.

Erőtlenül, feltörő zokogással vetődött a földre. Mivel félt ott maradni az úton, erőt vett magán, és elindult. A végtelenül hosszúnak tűnő út végén már alig állt a lábán. Miután kinyitotta a bejárati ajtót, szinte beesett rajta.

-         Kisasszony! – sikított fel az érkező elé igyekvő Mimi. – Jaj! Jaj! Mindjárt hívom az urat!

Valeriana ugyan legszívesebben szólt volna a manónak, hogy ne hívja keresztapját, hiszen most az ő társaságát kívánja a legkevésbé, de mire kinyitotta a száját, Mimi már el is tűnt. Valeriana pedig a falnak támaszkodva lépkedett a szalon felé.

-         Valeriana! – jött lefelé a lépcsőn Narcissa. – Mi történt? A Nagyúr?

Valeriana hagyta, hogy keresztanyja arcát finoman simogatva sérüléseit vizsgálja. Ahogy érezte az anyai aggodalmat Narcissa mozdulataiban, újból felzokogott fájdalmasan.

-         Narcissa! – zengett a kimért szigorú hang mögöttük. – Menj a konyhába kérlek, nézz a vacsora után!

-         Lucius, de hát…

-         Tedd, amit mondtam! – förmedt feleségére Lucius egyre türelmetlenebbül. – Valeriana, te pedig gyere velem!

-         Nem látod milyen állapotban van? – tiltakozott Narcissa. – Először el kell látni a sérüléseit!

-         Az ráér!

-         De Lucius!

-         Amit mondtam, megmondtam! – nézett szigorúan Lucius felesége szemeibe, mire az sértődötten megfordult, és meggyőződése ellenére hagyta, hogy férje magával ráncigálja az elesett állapotban lévő keresztlányukat.

-         Ülj le! – mondta Lucius, mikor a sötét dolgozószobába léptek.

Valeriana ugyan rettegett keresztapja haragjától, de jól esett lehuppanni a székre, így szinte meg is feledkezett arról, ami vár rá, csak elernyesztve izmait megpihent. Lucius elővette az íróasztal fiókjából Valeriana láncát. Csak akkor szólalt meg újból, amikor az már keresztlánya nyakában lógott.

-         Mit mondtál neki? – kérdezte Lucius, és úgy tűnt, keresztlánya jelenlegi állapota kevésbé izgatta, mint a történtek. – Megtudta?

-         Nem! – mondta Valeriana, akit megdöbbentett keresztapja ridegsége. – Azt mondtam, amire kértél!

-         Nem tudja, hogy Draco…

-         Nem! Úgy tudja, hogy fontos küldetésen van.

-         Igen? – kezdett Lucius megnyugodni. – Elhitte?

-         Hát… Először kételkedett, de…

-         Igen? – emelte meg a hangját Lucius türelmetlenül.

-         Szerintem, elhitte – jelentette ki Valeriana, bár ebben egy kicsit ő is kételkedett, de nem akarta keresztapját még jobban feldühíteni.

-         Akkor mivel haragítottad magadra?

-         Észrevette, hogy nem viselem a nyakláncot. – sütötte le szemét Valeriana, mintha erről ő tehetne.

-         Megmondtad, hogy az én kérésemre vetted le? – lett ismét ideges Lucius, és fenyegetően egész közel lépett a lányhoz.

-         Nem! Hova gondolsz keresztapám! – nézett fel riadtan Valeriana. – De azonnal kéret téged.

-         Akkor mégis tettél rám valami célzást? – gyanakodott Lucius látható aggodalommal a szemében.

-         Nem, tényleg nem! – rimánkodott Valeriana. Érezte keresztapjában a felgyülemlett feszültséget, és félt nehogy előtte törjön ki.

Lucius egy darabig szótlanul nézett keresztlánya vérfolttal és ütésnyomokkal tarkított arcára, majd felegyenesedett, és megpördült.

-         Rendben! Menj fel a szobádba, és szedd rendbe magad! – mondta, majd mielőtt Valeriana kilépett volna az ajtón, még hozzátette. – Majd Mimit felküldöm, hogy lássa el a sebeidet.

Valeriana nem szólt semmit, csak kilépett az ajtón. Fájt keresztapja ridegsége, de tudta, hogy nem várhatott mást. Az a féltő, gondoskodó ember, akit valaha ismert, már nem létezett, csak ez az érzéketlen, szívtelen férfi.

Ahogy ment felfelé a lépcsőn, egyre inkább érezte a sérülések nyomait. Talán nem volt egyetlen porcikája sem, ami ne fájt volna. Oldalát kezével leszorítva érkezett meg az emeleti folyosóra, ahol Narcissa már türelmetlenül várta.

-         Gyere! – mondta, és a lányt átkarolva, bekísérte a szobába.

Valeriana hagyta, hogy keresztanyja segítsen neki megszabadulni ruháitól, majd bement a fürdőszobába lezuhanyozni. Amikor visszatért a szobába, már Mimi is ott volt egy csomó kötszert és gyógyírt tartalmazó dobozzal a kezében.

-         Tudom, hogy nem mondhatsz nekem semmit, ezért nem is kérlek, hogy bármit is válaszolj arra, amit most mondok neked. – mondta Narcissa, miközben Mimi segítségével igyekezett ellátni Valeriana sebeit. – Lucius sem közöl velem semmit, így én még annyit sem tudhatok a fiamról, amit ti tudtok. De nem vagyok vak! Láttam Dracot azon a napon is, amikor eltűnt. Láttam az arcát, a szemét, láttam olyan dolgokat, amit egy férfi nem vesz olyan könnyen észre, mint egy nő. A fiam szerelmes. Tudom. – kis szünetet tartott, amíg Valeriana a hasára feküdt, hogy a hátán lévő zúzódásokat is bekenhessék. – Nem tudom ki az a lány, de nagyon megváltoztatta Dracot. Lucius csak azt látta, hogy megkomolyodott, és ezt a felnőtté válás első mozzanatainak fogta föl, de szerintem több van mögötte. Aggódom érte, mert attól tartok, valami meggondolatlant tesz, és én nem lehetek vele, hogy megakadályozzam.

Miután befejezték Valeriana ellátását, Mimi távozott, így csak ketten maradtak. Valeriana óvatos mozdulatokkal felöltözött, majd leült az ágy szélére Narcissa mellé.

-         Ne aggódj keresztanyám! – mondta Narcissa könnyes szemeibe nézve. – Nem lesz Draconak semmi baja!

-         Te tudod, hogy hol van? – kérdezte Narcissa mohón korábbi kijelentése ellenére. De miután Valeriana tanácstalanul nézett rá, rájött, hogy választ nem kaphat. – Ne haragudj! Csak annyira szeretném tudni legalább azt, hogy jól van-e! – mondta, majd felállt, és az ajtó felé indult.

Valeriana fájó szívvel nézett keresztanyja után. Igazán megsajnálta őt, hiszen valóban rémes lehet egy anyának, ha mindenki más többet tud a saját fiáról, mint ő maga.

- Keresztanyám! – szólt Valeriana Narcissa után, amikor az már kezét a kilincsre tette. – Jól van.

Narcissa meglepődve nézett vissza az ágyon ülő, összevert arcú megtört lányra.

-         Köszönöm! – mondta arcára egy halvány mosolyt erőltetve, de a hálát Valeriana nagyon jól látta könnyektől elhomályosult szemeiben. Az a két szó az anyai szívnek igazi megnyugvást hozott a nagy bizonytalanságban.

Másnapra Valeriana a sok gyógyírnak, és a rengeteg alvásnak köszönhetően már sokkal jobban érezte magát, bár mozgáskor még mindig tompa fájdalmat érzett testszerte. Arcának sérülései is halványodtak, de közelről még mindig jól lehetett látni mind az ujjak nyomait, mind a felhasadt bőr gyógyult hegének vonalát.

Miután hagyták sokáig aludni, így a reggelit egyedül kellett elfogyasztania, majd elköszönt keresztanyjától, és elindult vissza Roxfort felé. Külön hálás volt a sorsnak, hogy keresztapjának már korán el kellett mennie, mert így nem találkozott vele. Valószínűnek tartotta, hogy a Nagyúr előtt kell lennie, de cseppet sem féltette annak haragjától, sajnálni pedig aztán egyáltalán nem sajnálta. Még maga is megdöbbent azon a változáson, ami az iránta táplált érzelmekben történt. Amennyire csodálta, szinte imádta gyerekkorában keresztapját, most annyira viszolygott tőle.

A Roxfort épületének előcsarnokába lépve nehezen tudott az alagsor felé húzó szívének parancsolni, de azért mégis legyőzve vágyát, először nagyapjához sietett, hiszen tudta, hogy ő is nagyon aggódik érte.

A folyosókon igyekezett úgy közlekedni, hogy minél kevesebb diákkal találkozzon. Akikkel pedig egyáltalán nem akart összefutni az Nick és Daniel volt. Szégyellte is magát emiatt, de nem akarta az időt húzni azzal is, hogy velük beszél. Ők ráérnek! Van egy sokkal fontosabb személy, aki odalent rá vár.

Valeriana gyorsan beszámolt a történtekről aggódó nagyapjának, majd türelmetlenül hallgatta végig mondandóját a dolgokkal kapcsolatban. Miután már annyira szeretett volna indulni, megígérte nagyapjának, hogy feltétlenül elmegy Madame Pomfrey-hoz is annak ellenére, hogy keresztanyja már gondosan ellátta sérüléseit.

Végre elindulhatott. A diákokat alig érzékelve maga körül haladt az alagsori lépcső felé. Húzta vágya a férfi ölelése után, ugyanakkor rettegett is a medál hatásától. Minél hamarabb bizonyosságot akart szerezni a férfi érzelmei felől, túl akart esni a találkozáson.

Már elhagyta a bájitaltantermet, és haladt a szűkebb lépcsősoron keresztül. Érezte, ahogy szíve hevesen kalapálva majd kiugrik a helyéről. A sok ajtós folyosón nem találkozott szerencsére senkivel, majd elindult a szűk, sötét lépcsőn lefelé. Repedt bordája jelzett a fokozottabb légvételek alatt, arca égett az izgalomtól, amikor megállt alsó folyosó egyetlen ajtaja előtt. Bátortalanul bekopogott, és várt.

-         Valeriana! – hallotta az édes hangot a háta mögül, de amikor megfordult, szigorú szemrehányó sötét tekintettel találta szembe magát. – Mit keresel itt?

-         Téged – felelte rekedten Valeriana, és ahogy nézett a fekete szempárba, az az érzése támadt, hogy a medál máris közéjük állva megtörte azt a csodálatos varázst, amiben egy hétig boldog lehetett.

-         Gyere, mert itt megláthatnak! – rángatta magával Perselus a lányt kis gondolkodás után.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés