35. Csalódás

Valerianának fájt ahogy a férfi szorítja és rángatja zúzott karját, de nem mert szólni, csak követte a nagy zöld szőnyegig. Ott Perselus pálcájával néhány jelet rajzolt a vastag anyagra, mire a helyén egy gazdagon díszített ajtó jelent meg.

Mikor beléptek, Valeriana szája tátva maradt. Sohasem gondolta volna, hogy a mindig visszafogott külsejű férfi lakosztálya ennyire gazdag, és lakályos lenne.

-         Hol voltál? – kérdezte Perselus kizökkentve Valerianát a csodálkozó bámészkodásból. – Dumbledore csak annyit mondott, hogy dolgod akadt, de szerinte már tegnapra meg kellett volna érkezned.

-         Keresztszüleimnél voltam – nézett Valeriana a férfira, aki csak ekkor vette észre az arcán lévő sérülésnyomokat.

-         Ezt Lucius tette veled? – fordította Perselus óvatosan a lány arcát a nagy ablakokból beáramló fény felé.

-         Nem – felelte Valeriana, és kételyekkel teli szívét melengette az az aggodalom, amit a férfi szavaiból kihallott. – A Nagyúr.

-         A Nagyúr? – kérdezte gyanakvón Perselus, miközben a sérüléseket vizsgálva finoman simogatta a lány arcát. – Azt mondtad, keresztapádnál voltál.

-         Igen, és a Nagyúrnál is. – mondta Valeriana, miközben csak a hosszú ujjak melegségére tudott figyelni.

-         Mivel tudtad így felidegesíteni?

-         Nem érdekes – suttogta a lány, majd megfogta a férfi kezét, és arcát a tenyerébe fektette. – Most az a fontos, hogy itt vagyok, és te is itt vagy!

Pontosan ezt gondolta Perselus is, ahogy a lány finom bőrét tenyerében érezte. Odahajolt, és lágyan megcsókolta a puha ajkat, ami pontosan ezt kívánta. A lágy csók pedig hamarosan szenvedélyessé vált, s az erős, féltő karok a törékeny női test köré fonódtak. Valeriana felszisszent ahogy a szenvedélyes szorítás összezúzott testének fájdalmas pontjait érintette. Perselus sejtve, hogy ez mit jelenthet, óvatosan tolta el magától a lányt, hogy a hátán feltolva pulóverét az utoljára érintett területet megvizsgálja. Valeriana nem tudta milyen lehet a látvány, amit háta nyújtott, ő csak a fájdalmat érzékelte.

-         Mit művelt veled!? – fakadt ki Perselus, mikor a lány gerincétől néhány centiméterre elterülő hatalmas vérömlenyt meglátta. Óvatosan nyomkodni kezdte a legkülönbözőbb színekben csúfoskodó területet, mire Valeriana  teste újból fájdalmasan összerándult. – Lehet, hogy a bordád is eltörött. Még jó, hogy a tüdődet nem szúrta át! Maradj itt, mindjárt hozok rá valamit!

A következő pillanatban Valeriana már egymaga volt a szobában. Az, amit akkor érzett nem a fájdalom volt, hanem a boldogság. Hiába volt rajta a medál, a férfi szerelme mit sem változott. Szívét melengette az az aggodalom, és törődés, amit minden mozzanatából kiérzett.

Ezzel a boldogsággal, és megnyugvással indult felfedező útra a tágas helységben. Valeriana úgy érezte magát, mintha múzeumban járna. Különleges régi bútorok, és dísztárgyak gondosan voltak elhelyezve a helységben. Az ablakok között egy üvegajtó is volt, ami a szabadba vezetett. A behatoló erős fény szinte csalogatta Valerianát az ablakhoz. Odaérve, meglepődve látta, hogy az üvegajtó abba a kertbe vezet, ami saját tanterme alatt helyezkedik el. A növényeket egy védőburok védte a hideg évszak kellemetlen időjárásától, így azok most éppen úgy pompáztak, mint nyáron.

-         Itt is vagyok! – viharzott be az ajtón Perselus, kezében több kis üveget szorongatva.

-         Nem gondoltam, hogy  kertészkedsz – mondta Valeriana az érkező felé fordulva.

-         Az igazság az, hogy ezt a kis kertet a lakosztályommal együtt örököltem, így nem tehettem mást, mint hogy tovább gondozom. De idővel tényleg kedvenc elfoglaltságommá vált. – mondta Perselus, miközben az egyik üvegből töltött Valerianának egy pohárral. – Tessék! Ezt idd meg!

Miután Valeriana elfogyasztotta az italt, Perselus a nagy íróasztalhoz ment, és hozzáfogott a többi gyógyír előkészítéséhez.

-         Mit szólt Lucius a fia eltűnéséhez? – kérdezte közben anélkül, hogy felnézett volna.

-         Azt hiszem még maga sem tudja elfogadni. Mindenféle magyarázatot talál ki. – felelte Valeriana, miközben a szekrényben lévő ősrégi könyveket tanulmányozta.

-         Azt nem mondta, hogy ő küldte-e azokat a halálfalókat a reptérre?

-         De igen. Valószínűleg azok lehettek azok, akiket Draco megkeresésére küldött. De nem emlékszenek semmi különösre.

-         Még szép, hogy nem emlékeznek semmire, hiszen olyan ostobák voltak, hogy egy egyszerű emlékszelektáló átkot sem tudtak kivédeni! – vetette oda Perselus, miközben a kész  szert tartalmazó tégellyel a kezében elindult Valeriana felé, aki ismét a szép kilátást nyújtó ablak előtt állt meg. – És azt nem mondta Lucius, hogy kitől tudta meg, merre van a fia?

-         Nem, de ezen én is nagyon sokat gondolkodtam. – mondta Valeriana. – Nem tudnám senkiről sem elképzelni, hogy elárulna minket, arról nem beszélve, hogy elvileg rajtunk kívül senki nem tudott az utazásról.

-         Hát igen, ez elgondolkodtató. Vajon ki lehetett az? Pedig biztosan az iskolából volt valaki. Ezután még óvatosabbaknak kell lennünk. A legszörnyűbb, hogy lassan nem lehet senkiben sem megbízni! Most pedig vedd le a pulóvert, és mutasd a hátad!

Valeriana elfordult, majd levette pulóverét szabaddá téve hátát. A következő pillanatban pedig már érezte a pakolás hűsítő anyagát, ahogy Perselus óvatos, lágy mozdulatokkal a sérült részre keni. Maga a mozdulat is olyan gyógyító volt, hogy Valeriana szinte úgy érezte már ettől is jobban van. Miután a terület ellátását Perselus befejezte, letette a tégelyt a kezéből az ablakpárkányra, majd finoman simogatni kezdte a lány vállát és hátát. A simogatásokat pedig lágy csókok követtek, amitől Valeriana testét kellemes bizsergés járta át. Érezte, ahogy nem csak teste, hanem lelke is gyógyul. Boldogan adta át magát a férfi óvatos mozdulatainak, melyek csak egyre fokozták vágyát. Aztán megfordult, és ajkuk azonnal egymásra talált. Hosszan csókolták egymást, s amíg a férfi ajka a kecses nyak puha hajlataiba vándorolt, Valeriana már biztosan érezte, hogy egymás iránti érzelmük a különleges képességétől teljesen független. Ez a tudat pedig egyre boldogabbá tette, és szinte lebegve omlott a férfi karjaiba.

-         Hát ez meg mi? – kérdezte aztán hirtelen Perselus, amikor a lány nyakában függő medált meglátta.

-         Egy nyaklánc a régi helyett – felelte Valeriana kábán, és várta a férfi csókjainak folytatását.

De Perselus ahelyett, hogy folytatta volna kívánatos mozdulatait, csak a követ vizsgálgatta a Nap fényénél.

-         A régi nyakláncodon is ilyen  kő volt? – faggatta tovább a lányt.

-         Azt hiszem. – felelte Valeriana, és kezdett korábbi nyugtalansága visszatérni.

-         De hetekig nem volt rajtad! – ismerte fel Perselus egyre jobban a helyzetet.

-         Csak most vettem. – magyarázkodott Valeriana.

-         Ilyet nem lehet akárhol kapni, ezt te is tudod! – nézett most már fenyegetően Perselus a lány szemeibe. – Miért nem mondtad el, hogy mi vagy?

-         Hogy-hogy mi vagyok? – próbálta Valeriana menteni a menthetőt.

-         Ne játssz velem! – fújtatta Perselus dühösen izzó szemekkel.

-         Én sem tudom olyan régóta! – mondta Valeriána, és tudta, hogy nincs értelme tovább tettetni az ártatlant.

-         Mi az, hogy nem tudod régóta? A nyakadban  hordod ezt a követ, és nem tudod mit jelent?

-         A mama soha sem mondta el nekem… - mondta Valeriana, és félve nézett a sötét szemekbe.

-         Mióta tudod? – szorította meg Perselus erősen a lány vállait, mire az fájdalmasan összehúzta szemöldökét. A férfit azonban ez már nem érdekelte, csak hajtotta az igazság utáni kíváncsiság.

-         Egy hete – felelte Valeriana őszintén.

-         Egy hete? – lökte el magától Perselus dühösen a lányt. – Elfogadtad a vallomásomat, az érzelmeimet úgy, hogy tudtad azok lehet, hogy nem is az enyémek!?

-         Azt hittem…

-         Mit hittél? – emelte meg hangját ingerülten a férfi. – Hogy nem fogom megtudni, hogy nem jövök rá hogy hülyét csináltál belőlem?

-         Nem csináltam hülyét belőled! – védekezett Valeriana. – Én komolyan gondoltam az együttlétünk minden percét!

-         Hát ez az, hogy gondoltad! És én? – üvöltött most már a magában egyre bizonytalanabb férfi.

-         Te nem? – nézett Valeriana könnyes szemekkel Perselusra.

-         Áh! – legyintett a férfi fáradtan. – Nem tudom… Annyira zavaros körülötted minden!

Valeriana figyelte, ahogy Perselus idegesen járkál a szobában magában tépelődve. Nem akarta, hogy vége legyen ennek a rövid kapcsolatnak, de nem tudta mivel segíthetne a férfinak saját érzelmei tisztázásában.

-         Perselus… - tett Valeriana néhány tétova lépést a férfi felé.

-         Ne gyere közelebb! – szólt rá a nőre riadtan Perselus, hiszen félt, hogy a közelségében nem tud józanul gondolkodni.

-         Hát nem veszed észre, hogy annak a kőnek semmi jelentősége? Néhány perce, amikor nem tudtad, hogy telepatomágus vagyok, még kívántad a közelségemet!

-         Ne akarj összezavarni, és öltözz fel! – förmedt a férfi a lányra, és dühösen kapta el tekintetét a melltartó által rejtett bájról.

Valeriana szót fogadva a férfi akaratának, felvette pulóverét, és tétlenül várta következő szavait.

-         Miért nem tudsz te egy egyszerű lány lenni? – fakadt ki Perselus hosszú csend után. – Annyi zavaros dolog van körülötted! A származásod, a megjelenésed, a képességed…A Nagyúr megkínoz, és ahogy a sérüléseidet elnézem, akár meg is ölhetett volna, de mégsem tette…Nem tudom mit gondoljak rólad…

-         Hogy mit? – ordította kétségbeesve Valeriana, miközben küzdött a torkát fojtogató sírás ellen. – Hogy én vagyok a világon a legszerencsétlenebb ember. Nem vagyok egy egyszerű lány, ebben igazad van. Nem elég nekem, hogy a Sötét Jegyet viselve a karomon egy olyan erőnek kell alávetnem magam, amit legszívesebben megtagadnék, de nem tehetem! Szolgálnom kell a Nagyurat, hiszen a szüleim által örökölt átok kötelez rá. Aztán meg kellett tudnom, hogy egy olyan különleges tudásnak a birtokában vagyok, ami eddig csak bajt hozott rám. Ezeket a sérüléseket is ennek köszönhetem. Keresztapám utasítására a medál nélkül mertem a Nagyúr elé állni, de ő észrevette, és súlyosan megfizettem érte. De ez még nem elég! Emiatt kell elveszítenem a férfit, akit szeretek…

Valeriana az utolsó mondatnál már nem bírta tovább. A reménytelen zokogás kitört belőle, s hogy legalább ne kelljen látnia a férfi érzéketlen arcát, elfordult az ablak felé.

Hosszú csend következett, csak Valeriana halk sírását lehetett hallani. Perselus teljesen tanácstalan volt. Szíve a lány felé hajtotta, legszívesebben vigasztalón átölelte volna, de esze túlságosan ágált ez ellen. Már nem csupán érzelmeiben bizonytalanodott el, hanem abban a képben is, amit a lányról kialakított.

-         Menj el! – mondta végül nyugodt, kimért hangon.

-         Tessék? – pördült meg Valeriana.

-         Menj el! Kérlek! – ismételte meg a férfi, és ahogy a lány arcát figyelte, érezte, hogy már nem bírná magát sokáig tartani, de nem akarta megadni magát azoknak az érzéseknek, amik ellen már alig tudott védekezni.

-         Perselus… - nyögött fel Valeriana óriási fájdalommal és csalódással a szívében.

-         Időre van szükségem! – mondta Perselus, és a kandallóhoz lépett. – Gondolkodnom kell!

-         De hát miről?

-         Rólad, rólunk! – mondta szárazon a férfi, és port szórt a kandalló tüzébe. – Miss. Lloyd. – a tűz színe megváltozott, de Valeriana nem mozdult. – Gyere most már mehetsz!

Valeriana még vetett volna egy pillantást a férfi arcára mielőtt elhagyja a szobát, de az hirtelen hátat fordított. Úgy távozott, mint egy kivert kutya.

Megalázottan, elkeseredetten ült le lakosztályába érkezve a nagy kanapéra, és arcát tenyerébe temetve végre hangosan sírhatott. Hát vége! A csodálatos szerelem véget ért, vagy nem is létezett? Valeriana elgondolkodott azon, hogy Philippe talán helyesen látta a férfi érzelmeit. Miért nem hallgatott rá? Hiszen tudta, hogy a telepátia segítségével olyan közeli kapcsolatban, mint ők voltak, képes lehetett saját érzelmeit a férfira is kivetíteni. Philippe pedig látta, amit ő elvakult szerelmében nem is vett észre: Perselus igazából nem is szerette. Igen ezt most már végképp el kell fogadnia! Ez azonban nehezen ment, mikor emlékeiben elevenen élt a férfi csókja, simogatása, gondoskodása.

Hosszú ideig feküdt a kanapén kezdetben hangosan zokogva, majd lassan elcsendesedett, és  lelkét megnyugtató mély álomba merült.

Mikor felébredt, már sötétedett. Olyan jó érzés volt feküdni a néma szobában, hallgatni a tűz ropogását, és nem gondolni semmire. Nem akart, és úgy érezte, nem is bírna megmozdulni. A korábbi szerektől fájdalmai szinte teljesen elmúltak. Az a fájdalom, ami megbénította, már nem a kínzások okozta sérülésekből eredt, hanem sokkal mélyebbről, és ez talán rosszabb volt, mint a testi fájdalom.

Tudta, hogy már valószínűleg elérkezett a vacsoraidő is, de nem volt kedve emberek közé menni, és a legjobban attól félt, hogy látnia kell azt az embert, akinek elvesztése szinte teljesen megőrjíti.

Már a Hold is magasan járva világított be az elfüggönyözetlen ablakon, amikor Valerianát kopogás ébresztette fel újabb álmából. Szíve nagyot dobbant, és hirtelen arra gondolt, hátha Perselus van odakint. Felült a kanapén, majd a sötétben odabotorkált az ajtóhoz, de mikor kinyitotta, csalódnia kellett.

-         Aggódtam érted! – nézett Dumbledore szemüvege fölül unokájára. – Miért nem jöttél vacsorázni?

-         Elaludtam…  mondta rekedt, erőtlen hangon Valeriana, majd beengedte nagyapját.

Dumbledore ahogy követte unokáját a félhomályba burkolódzó szobába, érezte, hogy valami nincs rendben.

-         Jártál a gyengélkedőn? – kérdezte, és egy legyintéssel meggyújtott néhány mécsest, majd az ablak előtt lassan elhúzódtak a függönyök.

-         Nincs rá szükség. Jól vagyok.

-         Nekem nem úgy tűnik. – nézett Dumbledore gyanakodva unokájára, hátha kap magyarázatot.

-         De, hidd el már alig fájnak a sérüléseim! Csak fáradt vagyok. – mondta Valeriana, és igyekezett kerülni nagyapja tekintetét.

-         Tudom, hogy nehéz most neked. Amikor nekem kellett szembesülnöm a képességemmel, engem is nagyon megviselt, de hidd el, lehet ezzel élni!

-         Hát persze, mint ezzel! – húzta fel pulóverének ujját jobb karján. Érezte, hogy elkeseredett érzelmei újból a felszínre igyekeznek, és bármennyire szerette volna tartani magát nagyapja előtt, az most már egyre kevésbé sikerült.

-         Valeriana… - nézett döbbenten Dumbledore a hirtelen kifakadó lányra.

-         Miért kell nekem ezeket viselnem? Miért nem lehetek olyan, mint a többi boszorkány? Élném nyugodtan a saját életem, és nem kellene függnöm sem átoktól, se egy kőtől!

-         A sorsunk egy része teljesen független tőlünk. – lépett vigasztalóan Dumbledore a lány mellé. – Mindannyian viseljük a ránk kirótt terheket, melyek nem mindig kellemesek, de hozzánk tartoznak. A szüleid eltévelyedése súlyos örökséget hagyott rád, de az remélhetőleg megoldódhat. A másik terhedről pedig talán én tehetek, hiszen ha én nem lennék telepatomágus, akkor talán te sem lehetnél az. De ez nem olyan borzasztó dolog. Nekem elhiheted, hiszen én már sok év óta élek vele…

-         Én nem okollak ezért nagyapa! Csak én nem vagyok olyan erős, mint te! Én olyan… olyan szerencsétlen vagyok! – borult nagyapja vállára Valeriana most már korábbi kétségbeesett sírását folytatva.

-         Nem vagy szerencsétlen! – értette félre a szavakat Dumbledore, és próbálta megnyugtatni a lányt hátának simogatásával.

-         De igen! – zokogta hangosan nagyapja fülébe Valeriana. – Én … már nem …lehetek… sohasem … boldog!

-         Van még más is, ami bánt? – kérdezte Dumbledore, mikor már sejteni kezdte, hogy többről lehet szó, mint amire ő gondolt.

-         Nem! Nincs! – mondta Valeriana, miközben szemét törülgette.

Dumbledore sejtette, hogy unokája nem mond igazat, de elfogadta hallgatását, és nem faggatózott tovább. Valerianának pedig jól esett kisírnia magát nagyapja vállán, bár még inkább oldódott volna benne a feszültség, ha képes lett volna őszintén beszélni vele a történtekről.

Másnap magát kipihenve, szívét megkeményítve lépett ki az ajtón, hogy nem sokkal később a reggeli mellett Danielnek beszámoljon az elmúlt héten történtekről, amit már jó előre kitalált. A férfi, mint rajta kívül mindenki, úgy tudta, hogy Valeriana fontos küldetésen volt régi iskolájában. Daniel egyedül azt nehezményezte, hogy pont akkor kellett elmennie, amikor Piton professzor is Roxforton kívül tartózkodott. Így a helyettesítések szinte teljesen megoldhatatlanná váltak.

Mire befejezték az étkezést, és elindultak tantermeik felé, Valeriana már pontosan tudta az elmúlt napok eseményeit. Ahhoz pedig, hogy észrevegye a diákok borongós hangulatát, még arra sem volt szükség, hogy Daniel felhívja rá a figyelmét. Az órák alkalmával pedig csak még jobban szembesült a különböző korú fiatalok egyöntetű negatív hozzáállásával.

A napok múlásával egyáltalán nem változott az iskolára rátelepedő sötét hangulat. Valeriana beteljesülni látta azt, amit Voldemort megjósolt, és ez igencsak megijesztette. Mivel az ő közérzetét jelentősen befolyásolta magánéleti csalódása, nehezére esett bármit is kitalálni annak érdekében, hogy ezen valahogyan változtatni lehessen. Az egyedüli dolog, amire képes volt, hogy igyekezett tőle telhetően érdekes órákat tartani. A hét vége felé ennek eredményeképpen elérte, hogy a diákok legalább erre az egy órára boldogabban bandukoltak lefelé a sötét alagsorba.

A tavasz pedig érezhetően közeledett, ami a hó hirtelen olvadását, és rettenetesen nagy sarat eredményezett. Ennek ellenére a szünetekben a diákok ellepték a parkot, ami egy kicsit ugyan megnehezítette az őket felügyelő Rend-tagok munkáját, de annak reményében, hogy a friss levegő jó hatással lesz a diákok hangulatára, nem tiltották meg a kimenetelt.

Az enyhébb idő eljövetelével megkezdődhettek a kviddicsedzések is. Ez azonban először úgy tűnt, hogy a várt lelkesedés mellett, némi feszültséget hozott, mert az első gyakorlási lehetőség időpontjáért nagy küzdelem folyt, amit végül a Mardekár nyert meg. A péntekre tett edzés napján a többi ház diákja még mindig nem tudta elfogadni alulmaradását, ami sorozatos összetűzésekhez vezetett. Persze a Mardekárosokat sem kellett félteni, ha saját maguk védelmére kellett kelniük. Ezekbe a vitákba pedig már belekeveredtek a mágusvilágban lezajló sötét események is, amit persze sokan a Mardekáros szülőknek tudtak be. Ilyen vitára érkezett Valeriana a hatodikos csoporttal tartott óra elején. Amikor az egymásnak eső diákokat meglátta, idegesen csapta be az ajtót, mire a megszeppent tanulók pálcájukat gyorsan zsebre téve helyükre vonultak. Néhányuknak ezt ugyan az elszenvedett átkok igencsak megnehezítették, de a tanárnő szigorú arcát figyelve fogukat összeszorítva előbb-utóbb  mindenki a helyére került.

-         Nem érdekel ki kezdte, és miért! – mondta Valeriana miközben szigorúan körbehordta tekintetét a megtépázott csapaton. – Mindenki vegyen elő pennát és pergament!

-         De tanárnő! Ez nem igazságos! A többiek nem tudják elfogadni, hogy Piton professzor elérte, hogy miénk legyen ma a pálya, ezért állandóan belénk kötnek! Miért kell nekünk is dolgozatot írnunk? – kérdezte az egyik Mardekáros fiú miközben összegubancolódott haját igyekezett elrendezni.

-         Azért Mr. Butcher, mert sohasem tudnak nyugton maradni, és nem tudják tartani a szájukat! Ez pedig ötven pontjába kerül a Mardekárnak! – felelte Valeriana szemei pedig szikrát szórtak a szemtelen fiú felé. – Most pedig lássanak hozzá!

Hátat fordítva a megszeppent csoportnak felírta a táblára azt a három bájitalt, aminek elkészítését, és hatását hosszan kifejtve le kellett írniuk. Miközben nagy élvezettel figyelte a diákok kínlódását, gondolatai a korábban említett tanár felé kalandoztak. Ugyan szép lassan a napok múlásával talán sikerült valamennyire elfogadtatnia magával, hogy már semmit nem jelent a férfi számára, mégsem tudta felhevülő indulatok nélkül fogadni még a nevének hallatát sem. Tudta, hogy a héten nem ez volt az első alkalom, hogy a mardekárosokkal kicsit kritikusabban bánt, de nem tudott ez ellen védekezni.

Este, amikor a dolgozatokat javította türelmetlenül húzogatta át a helytelen állításokat. Hogy pártatlan maradjon igyekezett nem megnézni előre a dolgozat íróját, de az első felfedezett hibánál saját maga igazolására azért csak megleste, majd ha felfedezte, hogy egy mardekáros munkáját olvassa, még nagyobb szigorral javította tovább. Szégyellte magát amiatt, hogy saját érzelmei ennyire befolyásolják, de ahogy megjelent a férfi rideg tekintete, csak még dühösebb lett.

Alig volt hátra néhány dolgozat, és éppen Hermione szépen, gondosan kidolgozott, pontokba szedett leírását olvasta, amikor kopogás zavarta meg. Letette a pennát, és felállt az asztaltól. Ekkor vette csak észre, hogy mennyire későre járt az idő. El sem tudta képzelni, ki keresheti ilyenkor. Amikor aztán kinyitotta az ajtót, a döbbenettől megszólalni sem tudott.

- Beengedsz, vagy megvárod, amíg valaki észrevesz? – kérdezte Perselus, és gyorsan körbenézett a folyosón.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés