36. fejezet

A tulipánfa

Valeriana beengedte a férfit, és miközben reménykedő szíve heves kalapálásba kezdett, sértett önérzete nagy önfegyelemre utasította.

-         Ha azért jöttél, hogy megpróbáld kijárni a házad pontlevonásának semmissé tételét, akkor feleslegesen fáradtál ide. – hadarta Valeriana, és igyekezett tekintetét nem a férfi felé fordítani. – Nehogy azt hidd, hogy bármit is elérhetsz! Egyszerűen megérdemelték, és kész! – Valerianát egyre dühítette, hogy Perselus csak csendben nézi őt kis mosollyal a szája szélén. – Ebben a nehéz helyzetben, amiben az egész mágusvilág van, nem engedhetjük meg, hogy ellenségeskedés alakuljon ki a diákok között! Az, ahogy direkt kijártad, hogy a Mardekár kezdhessen edzéssel az idei idényben, nem igazán volt helyes lépés!

-         Valeriana… - szólalt meg végre a férfi, amit Valeriana gyorsan félbe is szakított, nehogy a másik kerüljön fölénybe.

-         Igenis sportszerűbb lett volna kisorsolni ezt a lehetőséget, és meg kellett volna akadályoznod…

-         Én… - próbálkozott újból halkan Perselus. Próbált uralkodni magán, de bosszantotta, hogy az egyre ingerültebben beszélő lányt egyszerűen nem lehet lecsillapítani.

-         Ne szakíts félbe! A diákjaid túl sokat… - folytatta volna Valeriana de egy hirtelen csók megakadályozta. Először meghökkent, majd átadta magát annak az érzésnek, amire már napok óta vágyott, de reménykedni egyáltalán nem mert benne.

-         Nem a diákjaim miatt jöttem – jutott végre szóhoz Perselus, és melegen a rá szegeződő kék szempárba nézett.

-         Nem? – olvadt Valeriana a férfi tekintetébe.

-         Hiányzol! – hangzott az a szó, melytől a lány gyomra kellemes hullámzásba kezdett.

-         Én azt hittem… - csuklott el Valeriana hangja.

-         Bolond voltam! Hiszen sokkal korábban kezdtem vonzódni hozzád, mint ahogy azok a muglik ellopták a nyakláncod.

-         Akkor…- Valeriana úgy érezte lassan a fellegekben jár. Szíve hevesen kalapált, és majd kiugrott a helyéről a már nem is remélt, de visszakapott boldogságtól.

-         Bocsáss meg! – mondta ki Perselus a számára szokatlan szavakat.

Valeriana nem mondott semmit, csak könnyekkel fátyolozott szemmel belesimult a régóta vágyott ölelésbe. Érezte, sőt tudta, hogy most már semmi sem történhet, ami elszakíthatja őket egymástól.

Perselus pedig megadta magát annak az érzelemnek, amiben eddig talán még sohasem volt része igazán. Már nem számítottak az észérvek, csak az, hogy birtokolja a lányt, s vele együtt lángoló szerelmét. Szokatlan volt ez az érzés számára, de most már tudta, hogy képtelen lenne élni nélküle. Rövid időn belül birtokba is vette az áhított kincset újból felfedezve minden rejtett szépségét, majd mikor nem sokkal később egymás mellett feküdtek az ágyban, úgy érezte, nála boldogabb ember nincs a világon.

A következő napokban tulajdonképpen nem sok minden változott az iskola falai között, Valeriana mégis úgy érezte, mintha minden könnyebben menne, és már nem is látta olyan reménytelennek a világ sorsát. Persze nem oszthatta meg senkivel azt a titkot, ami hozzájárult ahhoz, hogy egy kicsit másként lássa a dolgokat, így csak küszködött, hogy valahogyan átadjon bizakodó jókedvéből valamit a többieknek is.

Az éjszakákat Perselus társaságában töltötte, míg nappal élte a korábbi megszokott életét. Sokszor nehezére esett ugyanolyan közömbösen elmennie mellette, mint azelőtt. Bezzeg a fegyelmezett férfinak gyerekjáték volt továbbra is ellenszenvet színlelnie, így senkinek sem tűnt fel, ami kettejük között kialakult, és ahogy a napok teltek, csak egyre jobban elmélyült.

A tavasz igazi beköszöntését jelezték a virágzó fák, és az egyre élénkebben zöldellő fű. A diákok egyre több időt tölthettek a szabadban, ami ellenőrzésüket kissé megnehezítette, ugyanakkor úgy tűnt, az éledő természet többé- kevésbé felrázta a fiatalságot. A közeledő kviddicsmérkőzés is lázba hozta a házak tagjait, hiszen bármi is történt a világban, a kupa birtoklására vágyott mindenki. A távozott diákok hiánya kissé felborította a csapatok összetételét, így lelkes tehetségkutatások is indultak.

Hermione továbbra is barátai nélkül bandukolt mindenhova. Egyedül Ginny tartotta vele a kapcsolatot, aminek Harry és Ron természetesen nem nagyon örült. Valeriana ugyan az okklumencia-órák alkalmával mindent megtett, hogy Hermionét tisztázza Harry előtt, de a fiú hajthatatlan volt. Tudni sem akart a lányról, és azt végképp nem akarta elfogadni, hogy Draco esetleg az ő oldalukra állt volna. Mivel Valeriana nem mondhatta el a teljes igazságot, így csak célozgatásokkal próbált világosságot teremteni Harry sötét gondolatai között.

A hétvégén a Hollóhát ugyan nem sok pontkülönbséggel, de legyőzte a Mardekárt, amire már nagyon régóta nem volt példa. Ennek a győzelemnek nem csak a győztesek háza, hanem a másik kettő is örült. A Mardekárosok pedig egyedül azzal tudták magyarázni veszteségüket, hogy a télen több jó játékosukat is elveszítették.

A győzelem utáni mámoros jókedv sajnos  nem tartott sokáig, mert a hétfői Reggeli Próféta oldalain megjelenő dermesztő hírek ismét felborzolták a kedélyeket. Egyre több halálos kimenetelű támadásról, családok kiirtásáról lehetett olvasni. Sajnos volt olyan haláleset, ami egy-egy diákot egészen közvetlenül érintett. A gyász, a félelem, és a kilátástalanság hangulata uralkodott az egész iskolában.

Attól a naptól kezdve Perselus egyre több éjszaka tartózkodott távol. Még az is előfordult, hogy csak reggelre ért vissza. Valeriana pedig aggódva várta minden alkalommal hogy a férfi mellé bújjon az ágyba, hogy hallja fáradt sóhajtását, és a karjaiba simulva szíve nyugodt dobogását hallgatva végre elaludhasson.

Egy reggel Valeriana különösen korán ébredt fel. Mivel éjszaka nem érzékelte Perselus érkezését, megnyugodva vette tudomásul, hogy a férfi mélyen alszik mellette. Óvatosan kikelt az ágyból, majd kiment csendben a nappaliba ruháival a kezében. Felöltözött, és néhány perces tétlen ücsörgés után az ablakhoz ment. A Nap éppen akkor kelt fel bevilágítva az üde zöldben pompázó parkot. A csendben olyan megnyugtató volt ez a látvány, hogy az ember szinte megfeledkezett minden gondjáról.  A park szélén ültetett tulipánfa is bontogatni kezdte virágait, mely kellemes emlékeket élesztett Valerianában. A Beauxbatons kertje tele volt ezzel a csodálatos növénnyel, melynek árnyékában sokat ücsörögtek magukba szívva fenséges illatát.

-         Jó reggelt! – ölelte át két kar hátulról finoman.

-         Felébresztettelek? – fogadta Valeriana a kedves köszöntést, és fejét a férfi mellkasának döntötte. – Későn jöttél meg.

-         Igen. A halálfalók gondoskodnak róla, hogy egyre több dolgom legyen.

-         Néha elgondolkodom, hogy jó lenne-e ha tudnám mit is csinálsz éjszakánként. Így is rettenetesen nyugtalanít, hogy veszélynek teszed ki magad.

-         Nem vagyok sohasem nagyobb veszélyben, mint azok, akiket kimenekítek a tűzfészekből.

-         Kimenekítesz? – fordult Valeriana a férfi felé remélve, hogy talán további részleteket is megtudhat az éjszakai ténykedéseiről. – De kiket?

-         A halálfalók ellenségeit. – felelte Perselus nyugodt hangon. – Egyszerű mágusokat, akik nem tehetnek származásukról. Családokat, akik útban vannak az elvakult gyűlölettel fűtött sötét varázslóknak, aki a Nagyúr minden szavát követik hiú reményeket táplálva.

-         Te éjszakánként embereket mentesz meg a halálfalóktól? – kérdezte Valeriana csodálkozva. – De hogyan?

-         Ha tudok róla, hogy valamelyik család likvidálására készülnek, akkor igyekszem megelőzni őket. A legtöbben nem is tudják, hogy mi készteti őket az ok nélküli menekülésre, de a lényeg az, hogy biztonságos helyre kerüljenek.

-         Nem is tudják, hogy te segítesz nekik?

-         Nem. Persze sokszor nincs könnyű dolgom, és gyakran előfordul, hogy nincs sok időnk, mert már ott vannak a halálfalók, de a legtöbbször sikerrel járok.

-         És ha nem? – nézett aggódva Valeriana a férfi szemeibe.

-         A rémálmaimban térnek vissza azok a képek, amiket olyankor végig kell néznem. A halálfalók áldozataikat nagy élvezettel, gondosan megkínozva küldik a másvilágra. Nem kímélnek senkit… - Perselus hirtelen elhallgatott. Soha senkinek nem beszélt ezekről a dolgokról ilyen részletesen, de most jól esett kiadni magából az idegeit felőrlő titkát.

-         Ez nagyon veszélyes! – mondta halkan Valeriana, aki szemei előtt látta a férfit, amint saját életét kockára téve mások mentéséért harcba száll a halálfalókkal.

-         Van gyakorlatom benne. – révedt Perselus tekintete messzire a Tiltott Rengeteg felé.

-         Régen is ezt csináltad? – figyelte Valeriana a férfi komor arcvonásait.

-         Igen. Addig kísértem a menekülő családokat megvédve őket a halálfalók támadásaitól, amíg biztonságban nem tudtam őket. Ez volt az egyetlen, amit tehettem vezekelve szörnyű cselekedeteimért. Pontosan tudom mik a módszereik, hiszen ott voltam jó párszor közöttük, amikor…

-         Te?

-         Igen. Én sem voltam különb egyiküknél sem. Azt hiszem nem tudok elég életet megmenteni, hogy jóvá tehessem bűneimet.

-         Hiszen már így sokat megmenthettél! – simította meg Valeriana a kedves arcot.

-         Jó neked, hogy nem kellett annyi szörnyűséget végignézned! Szüleid jól tették, hogy távol tartottak ezektől a dolgoktól!

-         Megóvtak mindentől, de ezért nem is tudok róluk semmit. – mondta keserűen Valeriana, s az őt kerülgető sírást elfojtva a férfi vállára hajtotta a fejét, mire az szorosan átölelte.

Néhány percig így álltak szótlanul magukba zárva fájdalmukat.

-         Nézd a természetet milyen csodálatos! – szólalt meg aztán Perselus kinézve az ablakon. – Bármi szörnyű dolog is történik a világban, a természet tudja a dolgát, és igyekszik a legtökéletesebben végrehajtani azt. A növények úgy élednek fel, mintha semmi sem történne körülöttük. Ragyognak a virágok, pedig lehet, hogy sírok díszei lesznek, a fű, amely élénken zölddel, vérrel színeződik, a fák pedig menekülő emberek rejtekéül szolgálnak.

Valeriana az ablak felé fordult, és akaratlanul is megjelent szeme előtt mind az a borzalom, amit a férfi sötét gondolatai sugalltak. Mindebben a borzalomban egyre inkább virított tarka virágaival az a néhány tulipánfa, amit korábban Valeriana már megcsodált.

-         A tulipánfa! – szólalt meg lelkesen Valeriana. – A tulipánfa segíthet!

-         Amit Dumbledore hozatott Hagriddal? – kérdezte csodálkozva Perselus, s bár sok mindent tudott erről a különleges növényről, nem értette Valeriana miből gondolja, hogy az megoldhatja problémájukat.

-         A Beauxbatonsban minden reggel ittuk a főzetet, amit belőle készítettek. Azt mondják csodálatos hatása van az emberi lélekre.

-         Miért gondolod, hogy ez segíthet rajtunk? – kérdezte Perselus szkeptikusan.

-         Te látod az óráidon a gyerekek arcát? Téged nem rémít meg az a félelem és bizonytalanság, amit az arcuk tükröz? Rettegnek attól, amit nem is ismernek. Félnek attól, hogy a szeretteiket bármikor elveszíthetik. Itt bent béke van látszólag és nem tudják mi is zajlik pontosan odakint, csak olvassák azt a rengeteg borzalmat az újságban. A tulipánfa virágából nyert párlat nem egyszerűen kedély javítószer, hanem megerősíti az ember hitét önmagában, és a környező világban. Segít legyőzni a sötét gondolatokat, és józanabb gondolkodásra serkent.

Valeriana lelkes beszéde közben Perselus észrevette a lány arcán megjelenő pírt. Mivel már jól ismerte, tudta, hogy kár lenne izgatottságának letörésével megbántani. Így csak csendben csodálta gyermeki lelkesedést, míg meg volt a saját véleménye a hirtelen ötletről.

-         Te nem hiszel benne ugye? – kérdezte Valeriana, hiszen ő is túl jól ismerte a férfit ahhoz, hogy tudja mit jelent, ha nem szól semmit.

-         Késő van – nézett az órájára Perselus kitérve a válasz alól. – Nem sokára tálalják a reggelit. Addig pedig…

-         Miért nem válaszolsz? Gyerekesnek tartod? - szólt Valeriana sértődötten a kandalló felé induló férfi után.

-         Majd megbeszéljük később…

-         Neked soha nem tetszik semmi, amit én mondok! – kelt ki magából egyre jobban Valeriana.

-         Ez nem igaz! – fordult vissza Perselus a lány felé. – Vannak dolgok, amiben egyet értek veled, de…de ezt tényleg gyerekesnek tartom.

-         Miért? – csattant fel a lány.

-         Mit változtatna, ha jobb a kedvünk? Attól még minden megy tovább! Attól a halálfalók ugyanúgy szedik áldozataikat törtetve szörnyű céljuk felé!

-         A győzelem szempontjából azonban nem mindegy milyen hangulatban és bizakodással nézünk a küzdelem elébe! – érvelt hevesen Valeriana.

-         Persze, ha vidáman megyünk a halálba, az teljesen más! – mondta Perselus gúnyos éllel. – De tudod mit, kérdezd meg Dumbledore-t! – hagyta végül a lányra a dolgot remélve, hogy az idős igazgató majd eligazítja.

-         Meg is kérdezem! – vágta rá Valeriana miközben Perselus a kandallóba lépett, hogy szobájába menjen átöltözni.

Nem sokkal később Valeriana már nagyapja szobájában volt, hogy még a reggeli előtt beszélhessen vele. Minden használható érvet összegyűjtött gondolatban, hogy ötletét jól megalapozva tárja fel előtte. Így igencsak meglepődött, amikor  rájött, hogy erre semmi szükség.

-         Te is gondoltál rá? – hökkent meg, mert erre egyáltalán nem számított főleg Perselus lekicsinylő hozzáállása után.

-         Olyannyira, hogy már írtam is Madame Maxime-nak, hogy küldje el a féltve őrzött receptet. – felelte Dumbledore mosolyogva.

-         Gondolod, hogy elküldi?

-         Remélem. Tudom, hogy csekély segítség, de mégis fontos, hogy ezeknek a szegény gyerekeknek a  kedélyállapotán valahogyan változtassuk, mert így a sötétség ereje könnyen felemészti őket, az pedig Voldemort teljes győzelméhez vezetne. Ha a gyerekeket magáénak tudhatja, akkor már egyenes út vezetne a teljes mágus társadalom feletti hatalomhoz, hiszen a gyerekeké a jövő, ők jelentik a mi jövőnket. Ha őket birtokolja, akkor a mi jövőnket birtokolja.

-         Úgy örülök nagyapa, hogy te is így gondolkozol erről! – mondta Valeriana, és már a nyelvén volt, hogy Perselus mennyire másként vélekedik erről a témáról.

Este, mikor kivételesen egyszerre feküdtek le, Valeriana óvatosan beszámolt nagyapjával folytatott beszélgetéséről, de a férfi nem kívánt újabb vitába szállni a lánnyal inkább kerülte a téma részletesebb kifejtését. Elterelő hadműveletként olyan irányba terelte  együttlétüket, mely mindkettőjük számára kellemesebb és kívánatosabb volt.

A következő napok pedig mind Dumbledore, mind Valeriana számára a várakozással teltek el. Dumbledore ugyan már megkapta a pozitív választ Madame Maxime-tól, de a receptet nem.

Aztán egy esős tavaszi napon, amikor a diákok ismét beszorultak az épületbe, a reggeli utáni nagy zsibongás közepette Valeriana réglátott ismerős alakot vélt felfedezni.

-         Madame Dark! – lépett oda izgatottan a szürke utazóköpenyt viselő nőhöz.

-         Mademosielle Lloyd! – nézett a sápadt vendég  a lányra. – Nem gondoltam, hogy itt találkozunk! Mit keres itt?

-         Itt tanítok – felelte Valeriana büszkén sejtve, hogy volt tanára  ezt sohasem hitte volna róla.

-         Tehát valóban tanár lett, ahogy mindig is tervezte. – mondta olyan hangon Madame Dark, amire Valeriana már számított.

-         Igen. Dumbledore professzor kért meg rá. – mondta Valeriana, és élvezte ahogy ezekkel a szavakkal bosszanthatja a másikat.

-         Nos, pont őt keresem. Megtenné, hogy elkísér hozzá? – emelte meg dacosan az állát jelezve, hogy Valeriana bármit is mond, neki akkor is meg van a véleménye róla és a tehetségéről.

-         Szerintem még itt van a Nagyteremben. – nézett Valeriana a bejárat felé. – Tessék! Már jön is.

-         Nahát, Madame Dark micsoda öröm, hogy iskolánkban köszönthetem! – lépett oda Dumbledore kedvesen mosolyogva, bár nem igazán döntötte el magában, hogy valóban örül-e a kellemetlen nő viszontlátásának.

-         Madame Maxime úgy gondolta, hogy biztonságosabb, ha személyesen adom át a receptet. Meg kell jegyeznem, hogy még sohasem volt rá példa, hogy ez a több száz éves recept elhagyta az iskola a falait. A korábbi igazgatók féltve őrizték a titkát. Persze a jelen helyzet talán megengedi, hogy kivételt tegyünk…

-         És ezért rendkívül hálásak vagyunk! – fojtotta fölényes monológját Dumbledore a nőbe. – Perselus! Kérem jöjjön ide! Szeretném, ha megismerkednének.

Valeriana a háttérbe szorítva figyelte, ahogy a Nagyteremből kilépő férfi odasiet hozzájuk, és az idegen nőt méregetve összeismerkednek. Ezután Dumbledore invitálására mindannyian elindultak az igazgatói szoba felé. Valeriana a hármas mögött kullogott. Dumbledore mint egy kerítő igyekezett  a két tanárt közös beszélgetés irányába terelni, és úgy tűnt a nőnek nem is esik nehezére. Mivel kiderült, hogy mindketten ugyanazt a tantárgyat tanítják, hamarosan találtak is közös témát. Valeriana már alig várta, hogy az igazgatói szobába érve végre a kellemes társalgást félbeszakítva, összejövetelük igazi okára térjenek ki.

-         Szóval Perselus, Madame Dark azért érkezett hozzánk, hogy egy csodálatos recepttel ajándékozzon meg minket. – fordult Dumbledore az igazgató szobában a tanár felé.

-         Igen? – igyekezett Perselus úgy tenni, mintha nem is tudná miről van szó.

Miután Madame Dark látta, hogy eljött az ideje, elővette a féltett pergament, és átnyújtotta az igazgatónak, majd hosszan beszámolt a párlat rendszeres használatának kedvező hatásairól. Valeriana néha lopva Perselusra nézett, aki közömbös arccal hallgatta végig mindazt, amit már korábban ő is elmondott.

Végül, mivel úgy döntöttek, hogy a szükséges hozzávalók összegyűjtésével Valeriana egymaga is elbír, Dumbledore megkérte Perselust, hogy addig is vezesse körbe a kedves vendéget az iskola épületében. Dumbledore-nak ezzel talán kettős célja volt. Részben nem sok kedve volt a  mindig kritikus nővel kettesben sétálgatni, másrészt talán reménykedett, hogy a két magányos ember egymásra talál.

Valeriana kelletlenül hagyta magára a két tanárt, bár nagy örömmel állt neki annak a feladatnak, aminek lehetőségére már napok óta várt.

Nagy igyekezettel gyűjtötte össze a hozzávalókat, majd volt tanára felderítésére sietett, hogy hozzáláthassanak a munkához. Természetesen Perselus is velük tartott. Dumbledore meg nyugodtan rábízta ezt a nemes feladatot a legjobb szakemberekre. Valeriana ugyan igyekezett irányító szerephez jutni a főzet előkészítésében, de a két idősebb, tapasztalt tanerő hamarosan nagy egyetértéssel együttműködve háttérbe szorította a fiatal lány lelkes tevékenységét.

Valeriana egy idő után sértődötten leült az egyik asztalhoz, és onnan figyelte őket. Rá kellett jönnie, hogy Madame Dark tulajdonképpen Perselus női megfelelője. Ahogy visszaemlékezett, a nő pont olyan volt tanárnak, mint Perselus a Roxfortban. Egyikük sem örvendett nagyobb közszeretetnek a saját iskolájában, mint a másik.

A nap folyamán aztán végre Valeriana is feladatot kapott, pontosabban az elindított eljárást már önállóan folytathatta, míg a másik kettő újabb felfedező körútra indult. Perselus mindent megfigyelő szeme persze észrevette Valeriana sértődött tekintetét, de csak egy óvatos mosollyal reagált rá, ami a lányt még jobban felbosszantotta.

-         Jól szórakoztatok? – kérdezte aztán Valeriana este, mikor dühösen becsúszott a hideg paplan alá.

-         És te? – kérdezett vissza gonoszul Perselus. – Hiszen erre vártál nem? Azt vártad, hogy végre elkészíthesd azt a főzetet, ami majd megmentheti a lelkünket!

-         Még mindig nem hiszel benne? Azt hittem Madame Dark érvei meggyőztek, ha már az enyémek nem voltak elegendőek.

-         Attól, mert ő mondta, számomra nem lett fontosabb az a főzet, mint azelőtt. Az én véleményem akkor is az, hogy ennek nem sok jelentősége van. Még akkor sem, ha tényleg olyan kedvező hatásai vannak.

-         Azt hittem, az ő szavai sokat érnek számodra – mondta Valeriana észrevétlen féltékenységgel a hangjában.

-         Nem érnek többet, mint bárki másé!

-         Mint az enyémek?

-         Nem! – fordult kedvesen Perselus a lány felé. – Számomra a te szavad ér a legtöbbet!

-         Úgy láttam pedig, hogy egész jól megértitek egymást!

-         Valeriana, jól látom a féltékenységet a szemedben? – gúnyolódott Perselus élvezve a helyzetet.

-         Ti olyan egyformák vagytok…- pirult el Valeriana a férfi szavaitól, és tekintetétől.

-         Gondolod, hogy el tudnám viselni saját magam társként? – simította meg puhán ujjaival a lány arcának pirosságát. – Nekem te kellesz! Egy ilyen pimasz, ötletekkel, élettel teli kislány!

-         Nem vagyok kis…

Valeriana már nem tudott tovább beszélni, mert a férfi édes csókja megakadályozta benne, de ezt egyáltalán nem bánta. Szívta magába a szerelmet, amit a másik ölelése, érintése sugárzott, és ebből úgy feltöltődött, hogy másnap már teljesen hidegen hagyta, hogy kedvese ismét volt tanárnőjét kísérgeti.

A főzet pedig elkészült, s miután Madame Dark meggyőződött annak tökéletességéről, megköszönve a pár napi vendéglátást, útnak indult vissza, saját iskolájába.

Aznap este Perselus élvezettel figyelte  Valeriana durcás arcát miközben felelevenítette azokat a dolgokat, amit Madame Dark mesélt neki diákévei baklövéseiről. A férfi persze mosolyogva közölte a lánnyal, hogy hiányosságai, mint a rendetlenség és pontatlanság eddig sem volt ismeretlen számára.

-         Madame Dark sohasem kedvelt engem. – magyarázta a negatív irányú emlékezések okát Valeriana. – Gondolom nagyon élvezte, hogy csupa rosszat mondhat rólam. Láttam az arcán, hogy meglepődött, mikor megtudta, hogy a Roxfort tanára vagyok. Sohasem becsült sokra, de Madame Maxime mindig megvédett, így ott sohasem tehetett igazán ellenem semmit. Most pedig úgy érezhette végre hallgató fülekre talált  személyedben.

-         Hát, minden esetre sokat mesélt rólad. – mondta lassan, elgondolkodva Perselus. – Többek között azt is mondta, hogy Dumbledore személyesen ment el a Beauxbatonsba, hogy megkeressen téged. Igaz ez?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés