37. fejezet

A tavaszi szél

Valerianát váratlanul érte a kérdés. Tudta, hogy okosan kell válaszolnia, mert még nem jött el az ideje, hogy ezt a titkát megossza a férfival. Nem akarta, hogy zavarát Perselus észrevegye, ezért felállt a fotelból, és a kandallóhoz lépett.

-         Igen, így van. – mondta bátortalanul, majd a tűzbe meredve abban reménykedett, hogy ez a válasz elegendő lesz a férfi számára, de tévedett.

-         De hát miért? – kérdezte Perselus. – Miért keresett egy halálfalót Dumbledore?

-         Akkor még nem voltam halálfaló.

-         A szüleid azok voltak nem?

-         De igen. De én csak később lettem az, hogy az átkot elkerülhessem.

-         Dumbledore utasított erre?

-         Igen – mondta Valeriana, és szíve egyre hevesebben vert, ahogy a férfi kérdései egyre kényesebb téma felé terelték a beszélgetést.

-         Miért? – hangzott újból  kérdés.

-         Mit miért?

-         Miért keresett fel Dumbledore egy lányt, akit még csak nem is ismer, és aki ráadásul két halálfaló gyermeke?

Valeriana nem szólt semmit, csak állt a kandalló előtt, és ujjaival a peremét piszkálgatta. Mit válaszolhatna erre a kérdésre? Nagyapja megkérte rá, hogy tartsa titokban a köztük lévő kapcsolatot, és ennek a kérésnek eleget kell tennie, bármennyire nehezére esik is hazudnia a férfinak.

-         Nem válaszolsz? - állt föl Perselus türelmetlenül a fotelból.

-         Nem tehetem… - nyögte Valeriana anélkül, hogy a férfi felé fordult volna.

-         Miért? – lépett Perselus a lány háta mögé, aki az idegességtől remegve megszólalni sem bírt. – Miért nem mondod el nekem, hogy ki vagy igazából? Tudom, hogy valamit titkolsz előlem! Hogy építhetnénk kapcsolatunkat bizalmatlanságra és hazugságokra?

-         Én nem hazudok neked! – fordult meg végre Valeriana.

-         De nem mondasz el mindent! – Perselus egyre idegesebb és sértettebb lett.

-         Nem tehetem! – mondta még egyszer Valeriana, s hangja hiába lett egyre kétségbeesettebb, a férfit most az egyszer ez nem tudta meghatni.

Olyan régóta vágyott már a valóság megismerésére, és most olyan közel érezte magát a megfejtéshez, hogy türelmetlen vágya józan gondolkodásra késztetve nem engedte, hogy elérzékenyüljön a lány kínlódásától.

-         Így nem tudom, hogy van-e értelme tovább a mi kapcsolatunknak! – mondta nyersen, mire Valeriana kétségbeesve ölelte át.

-         Perselus…- mondta megremegő hangon. – Ennek nincs jelentősége, hiszen ettől az érzelmeim nem változnak!

-         Hogy bízhatnék benned, ha nem vagy hozzám őszinte? – fejtette le magáról Perselus a kapaszkodó női kezeket.

-         Én lennék a legboldogabb, ha ezt elmondhatnám neked! – fakadt ki Valeriana.

-         Akkor miért nem mondod? Kinek az engedélyére vársz? – lett egyre türelmetlenebb és hangosabb Perselus hangja.

-         Dumbledore professzornak megígértem, hogy amíg ő úgy látja jónak, addig erről nem beszélek senkinek.

Perselus egy darabig meredten nézett a könnyes szemekbe, majd idegesen járkálni kezdett a szobában. Valeriana, aki már tudta, hogy ez némi bizakodásra adhat okot, reménykedve várta a férfi következő szavait.

-         Miért van az, hogy amikor végre rendeződnek a dolgok körülötted, máris újabb kérdések merülnek fel? Amilyen fiatal vagy, olyan zűrös az életed! – mondta Perselus, miközben egy pillanatra sem hagyta abba az értelmetlen járkálást.

Valeriana továbbra is csak csendben figyelte a férfi hangos gondolkodását. Jobbnak látta, ha nem szól semmit. Hagyta, hadd füstölögjön magában, nehogy szavai esetleg olaj legyen a tűzre.

-         Teljesen megőrjítesz! – állt meg végre Perselus nagy sóhaj kíséretében. – Hasonló esetben mást már rég átkokkal kínoztam volna meg, de legalább aurorok kezére adtam volna! Te pedig… Áh! – legyintett, majd tett még egy ideges kört a szobában. Valeriana most már kezdte érezni, hogy a férfi haragja enged, és talán elfogadja, hogy marad olyan titka, amit nem oszthat meg vele.

Perselus sértődött dühe és gyanakvása lassan engedett érzelmeinek, de talán Dumbledore iránti tiszteletének lehetett leginkább köszönni, hogy belenyugodva a kételyekbe nem feszegette tovább a témát.

Valeriana azért még napokig érezte a férfi hangulatán a neheztelést, de képtelen volt nagyapja elé állni, hogy kapcsolatukat felfedve engedélyt kérjen rokoni viszonyuk tisztázására. Így csak türelmesen várta, hogy annak az estének a beszélgetése feledésbe merüljön.

A tavaszra jellemző változó időjárás hol meleget, hol hűvös csapadékos időt hozott. A diákok hangulata érezhetően javult. Újból hallható volt a nagy gyerekzsivaj, és az egyre gyakrabban előforduló gyerekcsínyek is jelezték, hogy a lelkekben kezdenek helyére kerülni a dolgok.

Ezt a kedvező változást Perselus természetesen leginkább az időjárás kellemesebbre fordulásával magyarázta, míg Valeriana meg volt róla győződve, hogy ez egyértelműen a tulipánfa virágából nyert főzet rendszeres fogyasztásának köszönhető. Az iskola épületének lakói minden reggel ittak ebből a jótékony főzetből, természetesen Perselus kivételével.

Egyik reggel Valeriana székén kényelmes hátradőlve szürcsölgette a párlatot tartalmazó teáját. Jól esően pásztázott végig tekintetével a postát lelkesen elkapkodó diákokon. Csomagok, levelek és napi újságok potyogtak a baglyok csőréből, gazdáik pedig izgatottan kaptak utánuk.

Daniel egy személyes levél mellett szintén megkapta Reggeli prófétáját. Miután sebtében elolvasta  a levelet, szétnyitotta az újságot. Ez minden reggel így történt. Ilyenkor Valeriana csendben várta, hogy a férfi némi hozzáfűznivalóval együtt elmondja neki a fontosabb híreket. Nem történt ez másként most sem, de egyszer csak hangos szóváltás zavarta meg a reggeli idillt.

-         Hagyjatok békén! – állt fel Hermione a Griffendél ház hosszú asztalától. – Hogy lehettek ilyen lelketlenek!

-         Csak azt kapta, amit megérdemelt! – kiáltotta dühösen Ron.

-         Ginny! – szólt Harry a szintén felpattanó lányra, aki barátnője után igyekezett, hogy megvigasztalja. – Hagyd, nem érdemli meg!

-         A legjobb barátotok, és ti magára hagytátok! – zengett a lány hangja, aki maga is meglepődött határozottságán.

-         Nem a barátunk! – mondta Harry, miközben csodálkozva nézett szokatlanul magabiztos barátnőjére. – És neked sem az!

-         Tévedsz Harry! – feleselt vissza a lány egyre inkább megdöbbentve a két fiút. – Hermione igenis a legjobb barátnőm, és utánamegyek, mert szüksége van rám!

Azzal kiviharzott a teremből, hogy utolérje Hermionét. Távozását néma csend követte. Ahogy a hirtelen támadt csendben körülnézett a két fiú, döbbent arcokat látott. Még a tanári asztalnál is visszafojtott lélegzettel figyelték a heves vitát.

-         Potter, Weasley! – szólalt meg elsőként magához térve Perselus, majd felállt. – Ha befejeztétek ezt a kellemes reggeli színielőadást, akkor gyertek azonnal a szobámba!

-         De… - kezdte Ron elsápadt arccal.

-         A többiek pedig ha befejezték a reggelit, azonnal induljanak óráikra! – harsogta Perselus, mire mindenki pánikszerűen menekülni kezdett a teremből.

Daniel mivel még nem ért az újság végére, dühösen csukta össze, majd lecsapta az asztalra.

-         Na vége a kellemes reggelnek! – mondta, majd miközben felállt, kiitta bögréjéből a maradék italt.

-         Vajon mi történhetett? – kérdezte Valeriana, aki még mindig mozdulatlanul ült a döbbenettől. Ő pontosan tudta, hogy a fiatalok között mennyire megromlott a kapcsolat, de hasonló nyílt vitára eddig még nem került sor.

-         Fogalmam sincs, de sohasem gondoltam, hogy ez a triumvirátus bármitől is felbomolhat. – mondta Daniel, majd felkapta az újságot. – Jössz?

-         Ja, igen! –állt fel Valeriana, és kelletlenül elindult a kifelé hömpölygő tömeggel együtt.

-         Valeriana! – szólt Dumbledore a kifelé igyekvő nőnek. – Egy pár szót szeretnék veled váltani. Gyere kérlek velem!

Valeriana csak csendben követte nagyapját a Nagyteremből nyíló helységbe.

-         Azt hiszem itt van a magyarázat Hermione viselkedésére – nyújtotta át Dumbledore a friss Reggeli prófétát unokájának.

Valeriana kezébe vette az újságot, és olvasni kezdte a kihajtogatott oldalon lévő cikket. Egy darabig úgy tűnt, ez sem tartalmaz mást, mint a legtöbb, amit naponta lehetett olvasni: halálfalók megtámadtak egy védtelen családot, de szerencsére egy ismert aurorokból álló csapat feltartóztatta őket. A rajtaütés alól senki nem menekült. A halálfalók egy része az Azkabanban kötött ki, más részük pedig elesett az összetűzésben. Valeriana a felsorolt neveket kezdte olvasni, majd az egyiknél hirtelen megállt, és elakadt lélegzettel nézett fel nagyapjára, aki már láthatóan várta ezt a mozdulatot.

-         Van lehetőség rá, hogy ellenőrizd az állítás valódiságát? – kérdezte Dumbledore a rá jellemző nyugodt hangon.

-         Nem tudom… - nyögte Valeriana döbbenettől rekedten. – Talán egy mugli településről tudnék telefonálni Philippe-nek.

-         Rendben. Az óráidat tartsd meg, nehogy az újból elmaradt órák felbolygassák a diákokat. A tulipánfa virágjának köszönhetően végre lenyugodtak, ne zökkentsük ki őket!

-         Nem tudom, hogy képes leszek-e így órát tartani. – mondta Valeriana remélve, hogy nagyapja mégis korábban elengedi.

-         Tudom, hogy nehéz, de csak néhány óráról van szó, és bármi is történt, már nem hiszem, hogy változtathatunk rajta.

Valeriana nehéz szívvel indult alagsori terme felé, miközben gondolatai valahol nagyon messze jártak.

Az órák rendkívül lassan teltek. Valeriana holdkórosként vezényelte le a különféle bájitalok előállítási menetét, és még írásbeli dolgozatot is elfelejtett a diákoknak feladni. 

Az ebéd előtti utolsó óra után Perselus lépett a terembe, miután Valeriana végre magára maradt.

-         Ugye nem lehet igaz?! – nézett a férfira Valeriana, mintha az választ tudna adni aggódó kérdésére.

-         Nem tudom – felelte Perselus őszintén. – Mégiscsak egy Malfoyról van szó…

-         De Draco nem olyan! – csattant fel Valeriana a fiú védelmére kelve.

-         Én is azt szeretném hinni!

-         Annyira félek! – bújt a férfihoz Valeriana, hogy annak öleléséből nyerjen erőt.

-         Mit fogsz tenni? Tudsz beszélni azzal a… Philippe-el?

-         Igen, délután elmegyek, és telefonálok neki. Remélem, hogy tudok majd Dracoval is beszélni!

-         Nyugodj meg! – lehelt Perselus egy csókot a lány homlokára. – Most pedig menjünk ebédelni!

-         Mit érezhet Hermione? – kérdezte még Valeriana elfúló hangon.

-         Nem tudhatja meg, hogy hol van! – fordult vissza a lány felé Perselus. – Már, ha ott van még.

-         Joga van tudni, hogy ha él, és én biztos vagyok benne, hogy él!

-         Ha így van, akkor is túl veszélyes elmondani neki!

-         Hermione nem mondaná el senkinek!

-         Ne vitatkozzunk most ezen! – emelte meg hangját Perselus megakadályozva, hogy újabb nézeteltérések okozzanak súrlódásokat közöttük. – Majd, ha többet tudunk, megbeszéljük! Addig ne mondj neki semmit! Amúgy meg nem hiszem, hogy meg fog jelenni az órádon, mert egyetlen előadáson nem vett részt a délelőtt folyamán.

-         Szegény lány! – sóhajtott Valeriana, majd megvárta, hogy a férfi távozzon, hogy nem sokkal utána ő is elindulhasson.

A délutáni órán Hermione valóban nem vett részt. Valeriana részben örült ennek, hiszen nehezére esett volna a lány szemébe néznie, ugyanakkor aggódott is érte.

Alig várta, hogy az utolsó óra végeztével kabátot felvéve útnak indulhasson. Mivel a környéken egyetlen mugli települést sem ismert, így Roxmortsból Londonba hopponált. A fővárosban nem volt nehéz telefonfülkét találni, így hamarosan remegő kézzel tárcsázta a számokat, majd várta, hogy a vonal másik végén végre beleszóljon valaki a telefonba.

Philippe hangját meghallva aggodalma csak tovább fokozódott. Rövid udvariassági beszélgetés után pedig máris a lényegre tért.

-         Draco? – szívét a fülében érezte dobogni, miközben várta a választ.

-         Fent van az emeleten. Most már belátom, hogy tényleg beteg, mert néha nagyon furcsán tud viselkedni. Tegnap is…

-         Az emeleten van? A szobájában? – hadarta a kérdéseket Valeriana, és mintha mázsás kő esett volna le szívéről. Egyáltalán nem érdekelte mit szeretett volna Philippe mesélni a fiúról, hiszen a legfontosabb információ számára az volt, hogy él. – Beszélhetnék vele?

-         Hát…persze… - mondta Philippe, akit kicsit megzavart barátnője különös viselkedése. – Jól vagy? Minden rendben?

-         Igen persze! – vágta rá Valeriana boldogan, hiszen most már tényleg minden rendben is volt, végre megnyugodhatott.

-         Jól van, ha te mondod! Akkor küldöm Dracot.

Rövid szünet után Draco hangját hallotta a telefonban.

-         Történt valami? – kérdezte, hiszen tudta, hogy különös indok nélkül kereszttestvére biztosan nem telefonált volna neki.

-         Philippe ott van még? – kérdezte Valeriana.

-         Nem. Felment a szobájába.

Miután Valeriana megnyugodhatott, hogy beszélgetésüket csak ketten hallhatják, beszámolt a reggeli újságban megjelent cikkről. Draco csendben hallgatta anélkül, hogy bármit is fűzött volna a hallottakhoz.

-         Ott vagy még? - kérdezte Valeriana, miután befejezte a beszámolót.

-         Igen – válaszolt Draco röviden. Hangján hallatszott, hogy saját halálhírének keltése igencsak meglepte. – Úgy látom apám már döntött sorsom felől.

-         Gondolod, hogy…

-         Biztos, hogy az ő keze van benne. Rengeteg helyen vannak befolyásos ismerősei, így a Reggeli próféta szerkesztőségében is. Nem okozhatott gondot elintézni, hogy a felsorolásban egy névvel több jelenjen meg.

-         De hát miért lenne jó neki, ha azt terjesztené, hogy meghaltál?

-         Mert a szégyent nehezebb elviselnie, mint halálomat. Márpedig, ha nem tudja rólam hol vagyok, akkor az azt jelenti, hogy nem befolyásolhat többé. A legkönnyebb, ha mindenki úgy tudja meghaltam.

Valeriana döbbenten hallgatta, ahogy Draco saját haláláról és apjáról beszélt. Belátta, hogy Perselusnak igaza volt. Draco bármennyire más, mint apja, akkor is csak egy Malfoy: rideg, és érzéketlen.

-         Édesanyád biztosan rosszul viseli ezt a dolgot, mert amikor legutóbb nálatok jártam, már akkor is nagyon ki volt borulva a bizonytalanságtól. Nagyon félt téged!

-         Lehet, de úgy is mindig elfogadja apám utasításait, intézkedéseit. – mondta Draco, majd egy lélegzetvételnyi szünet után már kissé enyhébb hangon folytatta. – És Hermione? Ő is tudja?

-         Igen – válaszolt Valeriana csendesen. Szinte látta maga előtt Dracot, ahogy vonásai megenyhülnek a lány nevének kiejtésével.

-         Hogy fogadta?

-         Hát… nagyon rosszul.

-         Tehát úgy tudja, hogy én is részt vettem abban a támadásban…azt hiszi, hogy halott vagyok. – mondta keserűen Draco. Ez a tény most végképp elszakította tőle Hermionét, és ez akkor rettenetes fájdalommal szorította össze szívét.  – De te is azt hitted ugye?

-         Draco…

-         Te azt hitted, hogy én is ott voltam? Hogy visszamentem a halálfalók közé? – emelte meg hangját Draco, mire Valeriana riadtan kapta el a kagylót fülétől. – Hogy feltételezhettél rólam ilyet!?

-         Nem tudom… Megriasztott a hír, és… - Valeriana kereste a magyarázatot, de nem találta, így csak elhallgatott.

Néma csendben fogták mindketten a telefonkagylót várva, hogy a másik megszólaljon. Pedig nagyon nehéz volt bármit is mondani. Valeriana szégyellte magát, hogy nem bízott a fiúban, aki pont ezért volt dühös őrá.

-         Elmondod Hermionénak az igazat?

-         Nem tudom Draco. Nagyon veszélyes ilyen fontos információt még valakire rábízni. Így is kérdés apád honnan tudta, hol kell keresni téged. Azok a halálfalók a repülőtéren édesapád utasítására követtek minket. Ha Perselus nincs velünk, és nem módosítja az emlékezetüket, akkor most nem beszélgethetnénk.

-         Perselus? – akadt meg Draco. – Mióta vagytok ti ilyen jóban?

-         Hát… - jött zavarba Valeriana, de aztán gyorsan kivágta magát. – Mégiscsak egy hetet töltöttünk el együtt összezárva, és elvégre a kollegám. Nem szólíthatom Piton professzornak.

-         Nem tudom, eddig nekem úgy tűnt, hogy ezt mindenkitől elvárja.

-         Ugyan már! Na de most már mennem kell, hogy vacsoraidőre visszaérjek a Roxfortba. Ne csinálj semmi ostobaságot, és hosszú időre ne hagyd el a házat! – terelte el a témát Valeriana.

-         Jó, jó! – mondta unottan Draco, mint egy kisfiú, akinek századszorra mondja el a mamája, hogy ne tegyen rossz fát tűzre. – Jó kisfiú leszek, és… és ne mondd el Hermionénak kérlek!

-         Ezt akarod? – csodálkozott Valeriana, hiszen meg volt róla győződve, hogy Draco inkább tisztázni szeretné magát a lány előtt.

-         Mindegy, hogy mikor temet el – felelte Draco halkan.

-         Miről beszélsz, hiszen élsz, és élni is fogsz!

-         Élni? Lehet, de hogyan! – Draco hangja egyre ijesztőbb lett, és Valeriana úgy érezte jobb ha nem folytatják ezt a reménytelen kimenetelű beszélgetést.

-         Draco, ne hagyd el magad! Egyszer vége lesz ennek a borzalomnak, hidd el! Vége kell lennie! – mondta Valeriana szinte magát is bíztatva ezzel.

-         Vége… - ismételte Draco. - Én már halott vagyok a saját világomban, nekem már minden mindegy. Talán így a legjobb. Minden szempontból így a legjobb! Ígérd meg, hogy nem mondod el Hermionénak, hogy élek!

-         Rendben! – hagyta rá Valeriana, majd elbúcsúztak.

Félig megkönnyebbülve, félig újabb aggodalmakkal lépett ki a fülkéből, és indult el egy biztonságos muglimentes helyet keresve, hogy dehopponálhasson. Valeriana fejében sokáig csengtek Draco keserű szavai, de aztán sikerült megnyugtatnia magát azzal, hogy bizonyára csak saját halálhíre sokkolta. A legfontosabb az volt, hogy él!

Egy óra múlva már vacsoráját fogyasztotta a többiekkel együtt. Se Dumbledore-nak, se Perselusnak nem kellett kérdeznie semmit, csak ránéztek nyugodt arcára, és már tudták is délutáni kiruccanása eredményét.

Valeriana nyugalma azonban a másnapi postával véget ért. Rossz előérzettel bontotta ki a keresztapja pecsétjével ellátott levelet. Ezúttal keresztanyja írt neki, aki szombatra magukhoz invitálta. Tulajdonképpen semmi szokatlan nem volt ebben a levélben, hiszen számíthatott rá, hogy a történtek után látogatását kell tennie keresztszüleinél, de mégis megütközött egy mondaton. Keresztanyja a lelkére kötötte, hogy korán érkezzen, mert Lucius csak a délutáni órákban fog hazaérkezni. Eddig mindig azért hívatták, hogy keresztapja kérdéseire válaszoljon, most viszont egyértelmű volt, hogy Narcissa szeretne vele beszélgetni mégpedig úgy, hogy keresztapja ne tudjon róla.

Az elkövetkező napokban Perselus esténként hosszú időt töltött azzal, hogy Valerianát felkészítse egy esetleges újabb kihallgatásra. Többször megbeszélték, mit mondjon keresztapjának, vagy a Nagyúrnak, ha az esetleg hívatná.

Mire eljött a hétvége Valeriana már egy sor jól megfogalmazott válasszal a fejében állt készen a találkozásra. Perselus már kora hajnalban a Mardekár körletébe indult, hogy az ott posztoló Charlie Weasley-t felváltsa, Valeriana ezután már nem tudott visszaaludni. A reggeliig többször átismételte magában a megbeszélteket, és már alig várta, hogy útnak indulhasson, hogy minél hamarabb túlessen ezen a kellemetlen találkozáson. Biztos volt benne, hogy Narcissa Draco „halála” miatt szeretne vele beszélni ,és tudta, hogy nagyon nehezére fog esni úgy érinteni a témát, hogy egyfolytában hazudnia kell keresztanyjának.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés