40. fejezet

A végzet

Lupin kijelentését riadt csend követte. Mindegyikük fejében találgatások kavarogtak a lány hollétét illetően, de szinte egyik lehetőség sem volt megnyugtató.

- Hol van? Maga tudja! Biztosan tudja! – esett Harry kétségbeesetten Valerianának, akit ez a támadás olyan váratlanul ért, hogy ha Lupin nem kapta volna el, biztosan elvágódott volna a fiúval együtt.

-          Harry mi ütött beléd! – szólt rá erélyesen a férfi. – Menjetek a szobátokba, a többi a mi dolgunk!

-          Nem! Nem vagyok már gyerek! – feleselt Harry.

-         Pedig a viselkedése pontosan erre vall Mr. Potter! – emelte meg hangját most már McGalagony is.

Harry sértődötten nézett házvezető tanárára, de egy tapodtat sem mozdult, mint ahogy Ron és Hermione sem.

-         Hermione megtennéd, hogy szólsz Dumbledore professzornak? – mondta Valeriana, majd izmai riadtan rándultak meg, ahogy a Sötét Jegy területén azt a furcsa, tompa fájdalmat érezte, amiről pontosan tudta mit jelent. – Várj, én is veled megyek!

Hermione bevárta a nyílásnál a tanárnőt, és együtt léptek ki rajta. Nem távolodtak el túl messzire a Kövér Dáma portréjától, amikor Valeriana megragadta Hermione karját, mire a lány megállt, és kíváncsian nézett tanárnőjére.

-         Hermione, kérlek menj el Dumbledore professzorhoz, és mondj el neki mindent! Nekem most mennem kell…- nyelt nagyot Valeriana, és még maga is meglepődött határozottságán. – Mondd el neki azt is, hogy Ginny nagy bajban van…A Nagyúr valamire készül!

-          Voldemort? – kérdezett vissza Hermione, és szemében a korábbi aggodalom mellett már a félelem is megjelent. – Voldemort elrabolta Ginnyt? De hogyan, és miért?

-          Nem tudom hogyan, de szerintem Harryt próbálják kicsalni vele. – igen, Valeriana ennél ésszerűbb magyarázatot nem talált. Emlékezett, amikor keresztapja Harry barátnője iránt érdeklődött, és ahogy felcsillant a szeme, mikor megtudta, hogy ki az.

-          Vajon hol lehet? – kérdezte Hermione izgatottan.

-          Nem tudom… - felelte Valeriana szomorúan. – De siessünk, mert minden perc számíthat. Menj gyorsan!

Hermionénak nem kellett többször mondani. Egyből futásnak eredt, és Valeriana is elindult a folyosón sietős léptekkel.

-          Miss.Lloyd! – hallatszott McGalagony éles hangja, miután kilépett a félrebillenő festmény mögül. Valeriana megtorpant, és a professzor felé fordult, aki hamarosan beérte. – Mi folyik itt?

-          Nem tudom pontosan. –felelte Valeriana teljes őszinteséggel. – De azt hiszem komoly okom van azt feltételezni, hogy Ginny Weasley a Sötét Nagyúr fogságában van.

-          Mit beszél? De hogyan? – rökönyödött meg McGalagony.

-          Nem tudom, de meg kell akadályozni, hogy Harry utána menjen!

-          Ne aggódjon, Mr.Lupin őrzi a tornyot!

-          Akkor én most… - mutatott Valeriana a folyosó felé jelezve, hogy szeretne továbbhaladni.

-          Rendben, menjen csak!

Valeriana olyan gyorsan haladt a folyosókon, amilyen gyorsan csak tudott. Mentközben még eszébe jutott, hogy Danielt is értesíti, de úgy gondolta, hogy majd megteszi ezt más helyette, neki igyekeznie kell.

Nem tudta, hova megy, mi fogja várni, de remélve, hogy legalább Ginnyt megtalálja, felkapta a fekete köpenyt és az álarcot. Várta, hogy a pörgésnek vége legyen, és megérkezzen oda, ahova kell.

A következő percben egy erdőben találta magát. A csillagok már fényesen világítottak az égen, mégsem látott sokat a sötétben. Mellette sorra érkeztek újabb feketeköpenyes alakok, így hamarosan már egyáltalán nem volt egyedül, ez a társaság mégsem nyugtatta meg.

-         Mi történt? Hol vagyunk? – fordult felé az egyik érkező, és a sötét ellenére jól látta szemén a bizonytalanságot.

-          Te ostoba, hát nem tudod? – szólt egy másik, aki vele egy időben érkezett. – Végre eljött az idő! A mi időnk! A győzelem napja! Keressük meg a többieket! Lumos! – a kisláng felvillant pálcája végén, és határozott lépésekkel elindult egy irányba.

Valeriana a másikkal együtt követte a magabiztosan haladó harmadikat. A levegő jócskán lehűlt, talán ez is hozzájárult, hogy reszketni kezdett. Fogai össze-össze ütköztek, és világító pálcáján is jól látszott a remegés, mely átjárta egész testét. Nem kellett sokáig botladozniuk a sötétben alig kivehető ösvényen, mert hamarosan erős fényt vettek észre, és annak irányából halk morajlás jelezte, hogy ott már többen gyülekeznek. Lassan egy nagy tisztásra érkeztek, melynek szélén körbe nagy lángban égtek tüzek, amik teljesen bevilágították az egész területet. Valerianát rémület fogta el a sok fekete köpenyes láttán. Tudta, hogy egyre többen álltak át az utóbbi időben a sötét oldalra, de azért arra nem gondolt, hogy ennyien. Az egyforma fekete ruházaton keresztül képtelenség volt megállapítani, hogy nőt, férfit, idősebbet, vagy fiatalt rejteget, de mindenki idegen volt számára. Idegenek voltak, mind személyükben, mind hitükben, eltökéltségükben. Egymaga állt egy nagy csapat halálfaló között, és fogalma sem volt mi fog történni.

Eszébe jutott, hogy valószínűleg Perselus, és keresztapja is a népes sereg között van, de míg egyiket mohón keresgélte szemével reménytelenül, addig a másikkal egyáltalán nem szeretett volna találkozni.

-         Álljatok félre! – hallott Valeriana zengeni egy rideg, szigorú hangot, amelyet felismerve összerezzent. – Gyerünk már! Engedjetek!

A tömeg hirtelen megmozdult. Valeriana riadtan lépett arrébb a hátráló varázslók elől, majd mikor azok megállapodtak, visszalépett mögéjük, és a válluk felett igyekezett kukucskálni, hogy meglesse mi történik.

Lucius, a hang tulajdonosa egy kötelet húzott maga után, melynek vége egy vörös, csapzott hajú lány kezeire fonódtak szorosan.

-         Ez Weasley húga! – suttogta Valeriana előtt egy fiatal fiú a mellette állónak.

Csakugyan, ahogy ő is jobban szemügyre vette a ráncigálást nehezen tűrő lányt, most már felismerte. A szoros emberfal mögött igyekezett lépést tartani keresztapjával, aki egyfolytában ingerült, durva rántással húzta maga mögött áldozatát.

Valerianának nem volt könnyű dolga ahogy furakodott egyre előrébb, hogy jól láthassa az eseményeket, mert néhányan türelmetlenül löktek rajta. Ahogy ott lépkedett néhány méterre a foglyul ejtett lánytól, mérhetetlen düh fogta el tehetetlenségétől. Szegény Ginny kimerülten bukdácsolt az őt vonszoló férfi után. Lucius pedig nagy élvezettel rángatta, mint egy befogott állatot.

Valeriana megint magas, köpenyes alakok mögé került, akik kört alkottak. Igyekezett egyre előrébb jutni, de ez nem ment könnyen a szoros tömegben. Keresett szemével egy viszonylag alacsonyabb halálfalót, és néhányak bosszantására odafurakodott. Annak válla mögött aztán végre láthatta azt, amit a többiek már jó ideje áhítattal figyeltek. A nagy kör közepén egy nagy, faragott trónus helyezkedett el, melyben a Sötét Nagyúr várt türelmesen. Szemével elégedetten pásztázta a tömeget, akár egy pásztor a nyáját.

Valerianát iszonyat, és félelem fogta el attól, amit a kegyetlen szemekben látott. Úgy érezte, a varázsló hatalma, és ereje ellen senki sem léphet fel, és lassan leigázva mindent és mindenkit, magába fog szippantani.

Lucius nagyot taszított Ginnyn, aki ettől erőtlenül térdre rogyott a Nagyúr előtt. A lány nem nézett fel, hosszú haja arcába omlott.

-         Meghoztam Nagyúr! – szólt Lucius, és mélyen meghajolt ura előtt.

-         Tehát ő az! – mondta Voldemort, és arcán undorral méregette a mozdulatlan lányt. – Ő fogja idecsalni nekünk a nagy Harry Pottert!

Harry nevét ha lehetett, még nagyobb megvetéssel mondta ki, mint ahogy szegény Ginnyre nézett, de a lány még csak meg sem rezdült, csak tovább lógatta fejét.

-         Hadd lássam az arcodat! – folytatta Voldemort. – Hadd lássam, kiért áldozza fel magát Potter!

-         Nézz már fel! – emelte meg Lucius durván Ginny állát, amikor látta, hogy az nem engedelmeskedik a felszólításnak.

Valeriana keze idegesen szorult ökölbe attól, amit látott. Ginny arca véres volt a kínzástól, de nem is ez volt a legszörnyűbb, hanem üveges tekintete, ami teljes megadásáról árulkodott. Két szeme olyan volt, mint egy könyv lapjai betűk nélkül. Üresen bámult előre Voldemort felé.

-         Látom Lucius megfelelő kezelésben részesített! – torzult Voldemort arca gonosz mosolyba.

Valeriana legszívesebben előrecsörtetett volna, hogy Ginnyt elráncigálja kínzó hóhérai elől, de csak bénultan meredt a lányra, miközben Perselus intő szavai csengtek fülében: „Ígérd meg, hogy nem teszel semmit!”. Mit is tehetett volna egy szál maga ilyen nagyméretű túlerővel szemben? Mégis kínozta a lelkiismeret.

-         Nemsokára találkozhatsz a bolond szerelmeddel! – folytatta Voldemort az utolsó szót gúnyosan elnyújtva, miközben felállt, és odament Ginnyhez egészen közel.

Odahajolt a lányhoz, és gonoszul szemébe nevetett. Vékony, hideg ujjait végigsimította a hamvas arcon, majd a vékony nyak köré fonódott. Valeriana, aki már többször is érezte mit jelent a hatalmas varázsló közelében lenni, szinte úgy érezte, mintha ő lenne Ginny helyében. Szíve hevesen dobogott, a levegőt szaporábban vette, és hányinger környékezte. Amikor az aszott ujjak erősen megszorították Ginny nyakát, Valeriana csendben felsikoltott. Körülötte néhányan furcsállva felé fordultak, de a következő pillanatban már teljesen más vonta el a figyelmüket. A tömeg újból szétnyílt utat adva a meglehetősen nagy hanggal érkezőknek.

-         Eresszen el! Hagyjon már békén! – hallotta Valeriana Harry ingerült hangját.

-         Maradj csendben te nyavalyás! – förmedt rá egy durva hang, aminek tulajdonosa valószínűleg a fiút toloncoló halálfaló volt.

-         Ne nyúlj hozzám te mocskos halálfaló! – Valeriana dermedten ismerte fel Ron hangját is.

Hát igen, valószínűleg az elválaszthatatlan két barát együtt indult el Ginny keresésére. Nem értette, hogy hagyhatták el a Griffendél tornyot, amikor azt Lupin gondosan őrizte. Most mégis itt voltak mind a ketten.

Hamarosan elértek a kör közepére, és akkor még nagyobb döbbenettel, és aggodalommal vette észre, hogy nem csak ketten voltak. Durva kezek taszítására a kör közepére bezuhant Hermione is.

-         Nahát micsoda vendégsereg! – zengett Voldemort hangja, mire a tömeg hangosan felnevetett. – Nem is vártam ilyen díszes kompániára!

A három barátot kísérő halálfaló addig ráncigálta őket, amíg végre nyugodtan megálltak.

-         Ginny! – kiáltotta Harry, miután az őt toloncoló halálfalóval folytatott küzdelemben alulmaradva észrevette a még mindig térdelő lányt. Két barátja is vele egy időben eszmélt föl.

-         Mit műveltek vele! – kiáltotta most már Hermione, aki azonnal észrevette barátnője üresen világító szemeit.

-         Hugi! Hugi, nézz már ránk! -  ordította Ron, akit még az is hidegen hagyott, hogy a rettegett Nagyúr elé érkeztek. Riadtan nézte húgát, aki egyikőjük szólítására sem figyelt, mintha nem is hallotta volna hangjukat.

-         Na jó elég legyen, mert erre nincs időnk! – vetett véget Voldemort a kétségbeesett szólongatásoknak. – Ma még sok dolgunk van, így a legjobb, ha hozzákezdünk!

-         Engedje el Ginnyt! – szólt megint Harry, és bátran belenézett Voldemort szemeibe. Ő már találkozott a Nagyúrral, így nem volt szokatlan számára a jelenléte, nem úgy, mint barátainak, akik rettegve, undorral az arcukon vizsgálták a visszataszító varázslót.

-         Miért engedném el? – kérdezte Voldemort olyan hangon, mintha hajlandó lenne Harryvel tárgyalni.

-         Én kellek magának nem? Engedje el a barátaimat! – emelte meg hangját Harry még jobban.

-         Valóban Potter, te vagy az, aki igazán nekem kell, hogy végre beteljesíthessem a jóslatot. – mondta a Nagyúr, és hatalmának nagyobb hangsúlyt adva Harry fölé magasodott. – De előtte, ha már így alakult, egy kicsit elszórakozom. – továbblépett, és Ron előtt állt meg. – Az apád sok bosszúságot okozott már nekem, és hű követőimnek, így különösen nagy öröm a gyerekeitől megszabadítanom a világot, akik ugyanúgy szégyenei a mágusvilágnak, mint ő maga.

-         Ő legalább pontosan tudja, hogy hol a szíve! – kelt gyorsan Hermione Mr. Weasley védelmére. Magabiztos bátorsága mindenkit meglepett, de leginkább saját magát.

-         Hallgass te mocskos sárvérű! – lépett Voldemort Hermionéhoz. – Téged megölni lesz aztán az igazi élvezet! Neked létezni sincs jogod, nemhogy hozzám szólni!

-         Hagyja békén Hermionét! – kiáltotta Harry, és megpróbálta kiszabadítani magát a szoros fogásból, de csak azt érte el, hogy a halálfaló még erősebben szorította meg karját. – Öljön meg! Legyen vége, de őket engedje szabadon!

-         Meg akarsz halni? – fordult Voldemort gúnyos mosollyal az arcán Harry felé. – Ne félj, eljön annak is az ideje, de közben végignézed sorban, ahogy a nyomorult barátaiddal végzek.

Voldemort sarkon fordulva a mozdulatlanul térdelő Ginny-hez lépett. Megemelte pálcáját, és hogy élvezhesse a másik három fájdalmas arckifejezését, újból rájuk nézett.

-         Ne, kérem ne! – kiáltotta a három barát szinte egyszerre, és megint megpróbáltak szabadulni, de most sem jártak sikerrel.

-         Mennyire szereted őt Harry Potter? – kérdezte Voldemort, miközben magasra tartott keze fenyegetően meg-megremegett Ginny-re irányuló pálcájával együtt.

-         Hagyja békén! – kérlelte újból Harry, és ugyan Valeriana a fiú arcát nem látta, hangján jól hallotta, hogy azt a sírás kerülgeti.

-         Mennyire szereted? – ismételte meg Voldemort a kérdést zengő hangon.

-         Nagyon! – kiáltotta Harry, és csak Voldemort pálcát tartó kezét figyelte.

-         Fájni fog ha elveszíted? – tette föl a következő kérdést Voldemort, és perverz kéjjel élvezte a fiú fájdalmas kínlódását.

-         Ne bántsa kérem! Engem kell megölnie nem őt!

-         Fájna Potter? Válaszolj!

-         Igen! – kiáltotta Harry.

-         Helyes! – húzta el a száját kaján viccsorra Voldemort, majd kimondta a halálos átkot.

-         Ginny! Ne! – kiáltotta a három barát szinte egyszerre, ahogy Ginny eldőlt mint egy zsák.

Valeriana Harryék kiáltásával egy időben felsikoltott, és szinte automatikusan tett egy lépést előre. Nem csak a halálfalók szoros fala, hanem két kéz erős szorítása akadályozta meg, hogy ostobaságot csináljon. Riadtan fordult  hátra, és belenézett egy sötét szempárba, amit ezer közül is megismert volna. Szíve nagyot dobbant, és legszívesebben átölelte volna a férfit, de olvasva a szemekben inkább visszafordult. A tudat azonban, hogy Perselus ott van a háta mögött, biztonságot jelentett számára ebben a szörnyű forgatagban.

-         Jól szórakoztok remélem! – nevetett fel hátborzongatóan Voldemort, miközben a két fiú kétségbeesett rángatózását figyelte, ahogy azok igyekeztek kiszabadulni fogvatartóik karmai közül. Herminéhoz lépett, aki most már egyre hangosabban zokogott. – Most pedig te következel sárvérű!

-         Nem! – kiáltotta valaki a tömegből.

Mindenki döbbenten keresgélte a hang irányát, és hamarosan a tulajdonosát is észrevették. Egy feketeköpenyes elindult utat törve magának.

- Eljött az idő, hogy megakadályozzuk a sok értelmetlen gyilkosságot! Gyertek testvéreim, lépjetek elő bátran!

A fiú, akinek hangja ismerősen csengett Valerianának, elindult a kör felé, és lassan még mások is követték. A fekete seregen döbbent moraj vonult végig. Voldemort is mozdulatlanul figyelte a közeledőket.

A következő pillanatban pedig annyi minden történt, hogy az szinte követhetetlen volt Valeriana számára.  Harry kihasználva az őt fogva tartó halálfaló elmélázását, kiszabadította magát a fogásból, és mire az feleszmélt, már kezében volt pálcája. Ron, és Hermione hasonlóan cselekedve máris sakkban tartották korábbi őrzőjüket. Voldemort pedig azt sem tudta, hogy a halálfalók tömegéből kiváló egyre több közeledőt figyelje, vagy a pálcájával fenyegetőző Harryt.

-         Tedd meg Harry! – kiáltotta Ron igyekezve túlharsogni a hirtelen támadt zűrzavart. - Meg kell tenned!

-         Állítsátok meg őket! – harsogta Voldemort, akit igencsak meglepett az egyre fenyegető kis csapat fellépése. Ugyanakkor már emelte pálcáját, hogy védekezzen Harry esetleges támadásával szemben,  de a fiú tűnt gyorsabbnak.

-         Avada kedavra! – fakadt ki Harry mellkasából a halált hozó átok két szava.

Néma csend következett, a levegő szinte megállt, mint ahogy mindenki mozdulatlanná vált. Lélegzetvisszafojtva figyelték urukat, ahogy annak szemei a csodálkozástól fennakadnak. Egy pillanatra megtántorodott, majd úgy rogyott össze, mint egy rongybaba.

A körből néhányan azonnal Voldemort mellett teremtek, és fölé hajolva vizsgálgatták. Ezzel egy időben sorra jelentek meg varázslók, és boszorkányok, akik már nem viseltek sem álarcot, sem fekete köpenyt. Valeriana  a hirtelen támadt nagy zűrzavarban alig tudta kivenni az érkezőket, de aztán megpillantotta Mordont, Charlie Weasley-t, majd még jó néhány tagot a Főnix Rendjéből. Szíve nagyot dobbant, és már indult is feléjük, de a rémült tömeg a másik irányba kezdte sodorni.

-         Menj a Roxfortba! – hallotta Perselus hangját a füle mellett, és érezte, ahogy taszít egyet rajta.

A váratlanul felbukkanó aurorok, és Rend-tagok átkai elől menekülő halálfalók raja sodorta magával Valerianát is, aki így hamar szem elől tévesztette Perselust. Egy darabig ellenállva  az elsöprő hullámnak megpróbálta kivenni mi történik a tisztás közepén. A fejvesztve rohanó alakok feltaszították, és átgázoltak rajta, így nem tehetett mást, mint feltápászkodva  ő is beállt a menekülők közé.

Érezte a körülötte cikázó átkokat, látta a mellette ájultan összeeső alakokat, és szíve félelemmel telt meg. Legszívesebben megfordult volna, hogy bizonyítsa kilétét, de képtelen volt akárcsak megállni is a saját társai átkaitól. Menekült azok ellen, akik közé tartozott.

Hátra-hátra nézett, hogy meglesse mennyire messze vannak támadóik, de igazából nem látott semmit, csak őrülten rohanó, és néha az üldözők felé átkokat bocsátó feketeköpenyeseket.

Kiértek a tisztásról, és már a sűrű erdőben botladoztak. Valeriana sejtette, hogy talán most már hopponálhat, és valószínűleg a többiek is így gondolkodtak, mert egyre kevesebben lettek körülötte, a csörtetések hangja is egyre halkult. Gyorsan kihasználta a lehetőséget, és a következő pillanatban máris Roxmortsban találta magát.

Zihálva rogyott le a talajra. Úgy érezte tüdeje képtelen követni azt a ritmust, amit félelemtől görcsös teste diktál. Szája kiszáradt, szíve a fülében dobogott.

Menekülve szaggatta le magáról a köpenyt, és az álarcot, mintha azok bőrét égetnék. Légzése és őrült szívverése lassan megnyugodott, tudata is tisztulni kezdett. Ahogy körülnézett a sötét, nyugalommal teli környéken rossz érzése támadt, amiért társait, és leginkább diákjait magukra hagyta. Már megint csak saját magával volt elfoglalva, csak a saját életét mentette…

Hallotta Perselus utolsó utasítását, majd látta az ismerős alakokat, akik azonnali támadásba kezdtek, és megjelent szemei előtt a Nagyúr is, ahogy a földre hullik.

Csak most tudatosult benne, hogy mi is történt. Hát vége lenne? Vége a szenvedésének, a hazugságokon alapuló életének? Felvállalhatja nyíltan magát mindenki előtt? Nem kell többé rettegnie az átoktól? Nem kell soha többet a Nagyúr elé állnia, és elszenvedni annak zsarnoki hatalmát? Megszabadult a világ a Sötétség Urától? Valóban beteljesítette Harry a jóslatot?

A rengeteg kérdésre egyetlen módon kaphatott választ…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés