43. fejezet

Nehézségek és örömök

A sötétben kevés volt a két pálca világító vége, hogy a ház körvonalait megfigyelve következtetni lehessen annak méretére, de Valeriana így is jól látta, hogy Perselus túlzott, mikor lekicsinyelte azt. Egy alacsony kapun mentek be, ahonnan keskeny kerti út vezetett fel a házhoz. Valeriana pálcájával a kerti növényeket is vizsgálgatta, és meglepődve tapasztalta, hogy szépen gondozottak annak ellenére, hogy Perselus csak nyáron szokott itt tartózkodni.

A házba lépve kellemes virágillat csapta meg orrát. Pálcája fényénél igyekezett nem nekimenni egyetlen bútornak sem.

Miután Perselus mécseseket gyújtott meg, lassan fény töltötte be az egész házat. Valeriana letette hátizsákját, és körbehordta tekintetét az egyszerűen berendezett helységben, mely egyben volt nappali, étkező és konyha. Nem messze tőle állt az étkezőasztal, mely közepén a kellemes illat okozója, egy hatalmas csokor virág díszelgett.

-         Nahát! De gyönyörű! – lépett oda Valeriana, és beleszagolt a színes virág-kavalkádba.

-         Reméltem, hogy tetszeni fog! Elég sok időmbe tellett, míg összegyűjtöttem őket! – mondta Perselus, majd Valeriana mellé lépett. – Még mindig azt gondolod, hogy nem akartam, hogy ide gyere?

-         Ne haragudj! Én olyan, de olyan buta voltam, csak… - ölelte át boldogan Valeriana a férfit.

-         Nem vagy éhes?

-         De nagyon! – felelte Valeriana őszintén.

-         Készítettem egy kis vacsorát is. – tüsténkedett máris zavartan Perselus.

-         Te? – nézte csodálkozva Valeriana a konyhapulthoz siető férfit.

-         Miért olyan hihetetlen ez? Gondolod, hogy én semmit sem szoktam enni, amikor itt tartózkodom? – mondta Perselus játszott sértődöttséggel.

Valeriana döbbenten leste a férfi kapkodó mozdulatait, ahogy a korábban elkészített ételt felmelegíti, majd a kisméretű étkezőasztalra tálalja.

-         Kész! Ülj le! – húzta ki az egyik széket Perselus az asztaltól, és a kábult lány alá tolta. – Remélem szereted! Rozmaringos pisztráng, pároltzöldség, és pirított hagyma. De van egy kis… Valami baj van? – hagyta abba az izgatott felsorolást, amikor észrevette, hogy a lány még mindig dermedten őt figyeli anélkül, hogy evőeszközéhez nyúlna.

-         Nem… - nyögte Valeriana. – Csak azon gondolkodom, hogy biztosan te vagy az a Perselus Piton, akit én a Roxfortban megismertem?

-         Miért? – nézett Perselus elkerekedett szemekkel a lányra, és félni kezdett, hogy talán elrontott valamit, pedig egész nap erre az estére készült.

-         Nem tudom… ez a virág, meg a vacsora…

-         Meg akartalak lepni…

-         Hát sikerült! – mosolygott most már Valeriana, ahogy látta a férfi szemein a kínlódást.

-         Valamit rosszul csináltam?

-         Nem dehogy, csak én úgy szeretlek, amilyen vagy! Persze jól esnek ezek a dolgok, meg minden, csak szokatlan! Perselus, neked nem kell már azon küzdened, hogy elcsábíts akár virággal, vagy egy ilyen többfogásos vacsorával, hiszen már a tiéd vagyok! – fogta meg Valeriana a férfi kezét,  ami az asztal szélén nyugodott.

-         Hát, - sóhajtott nagyot Perselus. – ez megnyugtató, mert az igazat megvallva nem kis erőfeszítésembe került, hogy mindent előkészítsek úgy, ahogy meg van írva.

-         Megírva? – kerekedtek el Valeriana szemei.

-         Hát, szóval ahogy ez szokás… - Perselus most már olyan zavarban volt, mint soha, és ez rendkívül felbosszantotta.

-         Azt akarod mondani, hogy valamilyen pletykaújságból nézted ki hogyan kell készülni egy ilyen vacsorára? – mosolygott Valeriana szélesen, ami a férfit csak még jobban felbosszantotta.

-         Inkább lássunk hozzá, mert teljesen elhűl! – nyögte Perselus, és legszívesebben memória-módosító bűbájt küldött volna a lányra, hogy semmissé tehesse ezt a felettébb kellemetlen beszélgetést.

A legkínosabb pedig az volt számára, ahogy Valeriana hangosan nevetni kezdett. Még sohasem látta a lányt így kacagni, magát pedig sohasem érezte ennyire nevetségesnek.

-         Ne haragudj! – próbálta magát visszafogni Valeriana, amikor észrevette a férfi sértett arcát. – De ez nagyon aranyos!

-         Aranyos! – dünnyögte orra alá Perselus, és gyorsan hozzáfogott a tányérjára pakolt ételek elfogyasztásához.

A vacsora alatt nem szóltak egymáshoz. Perselus magába roskadva átkozta magát azért, hogy bolondot csinált magából, Valeriana pedig folyamatosan küzdött az újabb nevetőrohamok ellen.

Miután befejezték az étkezést, Perselus felkísérte Valerianát az emeletre, ahol a hálószoba volt található. Már az alsó szinten is érezhető volt az az agglegényekre jellemző egyszerű, célszerűségre törő berendezés, ami a felső szinten is folytatódott. A falon sehol sem volt kép, az ablakokon egyszerű drapériák lógtak. A hálószobában pedig nem volt más, mint egy nagy ágy, és egy szekrény. Egyedül a fürdőszoba árulkodott némi igényességről, legalábbis az biztos volt, hogy Perselus is igen kedvelhetett hosszasan fürdőzni, hiszen a helység közepén egy nagyméretű kád volt, körülötte pedig különféle illóanyagokat tartalmazó üvegcsék.

-         Itt nyugodtan lefürödhetsz, ott van törülköző. –igazította el Perselus vendégét igazi házigazdához illően.

-         És te? – fordult Valeriana a férfi felé, majd egészen közel lépett hozzá, hogy arcát az övéhez simíthassa. – Nem akarok egyedül maradni ebben a nagy kádban, amikor veled is megoszthatom!

-         Majd én is jövök, - kapta el Perselus a hátsója felé csúszó női kezet. – de van még egy kis dolgom odalent.

-         Ne várass sokáig! – susogta tovább a lány, majd lágy csókot nyomott a férfi szájára, és hátat fordítva neki máris vetkőzni kezdett.

Valeriana miután magára maradt, megengedte a fürdővizet, és teljesen levetkőzött.  A helységben hűvös volt, így libabőrösen állt neki megfelelő illóoldatot keresni a fürdőzéshez. Volt ott  serkentő, nyugtató, sőt még vágyfokozó anyag is. Ez igencsak meglepte Valerianát, de úgy gondolta, hogy ha Perselus rendelkezik ilyennel, akkor mégiscsak ez lesz a legmegfelelőbb erre az alkalomra. Hosszan latolgatta a kellő mennyiséget, majd lódított valamennyit az egyre magasabb víztömegbe.

A forró víz kész gőzfürdővé változtatta a helységet. Mire Valeriana a kádba lépett, már az ajtóig sem látott el. Jólesően merült el a habokban, és egyre türelmetlenebbül várta kedvesét.

Perselus mikor benyitott az ajtón, egyből felismerte azt az illatot, ami orrát megcsapta.

-         Azt hittem fáradt vagy! – nyugtázta a lány ötletét, és lassan vetkőzni kezdett.

-         Gondoltam, ha már van neked ilyen… akkor kipróbálhatnánk! – mondta Valeriana, és abba az irányba nézett, ahol a férfit sejtette a nagy fehér pamacsban, ami körülvette. – Tulajdonképpen miért van szükséged erre?

-         Készletben vásároltam a többivel együtt, de eddig még sohasem használtam. –felelte Perselus, és elindult a kád felé.

-         Nem tudom, szerinted nem raktam bele sokat? Olyan erős az illata! – mondta Valeriana, de már érezte, hogy nem csak az illatával van probléma. Mikor meglátta Perselust a kádba lépni, olyan vágy fogta el iránta, hogy szinte fájt.

-         De valószínűleg – helyeselt a férfi belenyugvóan, és leült Valerianával szemben.

Egy percig zavartan nézték egymást. A szer lassan átjárta a férfi testét is, és olyan bódult lett tőle, hogy feszengeni kezdett.

-         Mikor akarsz holnap indulni Malfoyékhoz? – kérdezte, hogy másfelé terelje gondolatait.

-         Ebédre ígérkeztem, úgyhogy ráérek – felelte Valeriana monotonon, miközben esze teljesen máshol járt.

-         Fel kellene készülnünk rá… - folytatta Perselus elfúló hangon.

Valeriana pedig már nem bírta tovább. Átsiklott a férfihoz szorosan a testéhez simulva, úgy lehelte fülébe:

-         Majd holnap…

Ami pedig ezután következett, mindegyikük képzeletét felülmúlta. A csalafinta illóanyag kíméletlenül felkorbácsolta vágyaikat, s bár testük fáradt volt a hosszú nap után, mégis engedelmeskedett a bűbájnak. Hosszú ideig szeretkeztek úgy, ahogyan eddig még soha, és ahogy valószínűleg ezután sem fognak. Heves csókok, ölelések és őrjítő mozdulatok követelték a gyönyört.

Már lassan hajnalodott amikor a hálószoba ágyán elterülve pihegtek megszabadulva a szer kínzó hatásától.

-         Azt hiszem jobb, ha ezt soha többet nem használjuk – nyögte Valeriana zsibbadtan. –Ez egy nagyon veszélyes szer!

-         Lehet, de nagyon fontos a pontos adagolás is! Ahhoz képest, hogy bájitaltant tanítasz, ezt jól elmérted!

-         Ne gúnyolódj! – mondta Valeriana sértődötten. - Hullafáradt vagyok!

-         Nocsak a fiatal lány nem bírja a strapát? – könyökölt fel Perselus mosolyogva.

-          Azért ez nem akármilyen strapa volt! Még jó hogy a szíved bírta! – nézett vissza Valeriana heccelve a másikat, bár némi aggódás is volt  hangjában.

-         Nono, öregember nem vénember!

-         Nem is mondtam, hogy öreg vagy! – kacérkodott tovább Valeriana.

-         Pedig most annak érzem magam. Egy kifacsart, de boldog öregembernek!

-         Én is! – sóhajtott fáradtan a lány is, mire mindketten elnevették magukat.

Valeriana még sohasem látta Perselust ennyire felhőtlenül gondtalannak, és ennyire boldognak. Bármennyire kikészítette ez az éjszaka, úgy érezte a csillogó szemeket látva, hogy megérte.

Perselus kikelve az ágyból, ruhái között matatott, majd kezében pálcájával, visszament félig alvó kedveséhez.

-         Jaj Perselus, hogy bírsz még most is ilyen józanul gondolkodni? – kérdezte Valeriana félálomban.

-         Hja, valakinek gondolkodnia is kell! – ült le Perselus a lány mellé.

-         Ha nem lennék most ennyire fáradt, ezt nem úsznád meg ennyivel! – mondta még halkan Valeriana, majd mire Perselus kimondta az antigraviditas-varázsigét, már aludt is.

A férfi még gyönyörködött egy ideig alvó kedvesében, majd pálcáját szokásához híven a párna alá rejtette, és lefeküdt Valeriana mellé mindkettőjüket betakarva, hogy követhesse az álmok mezejére.

A Nap már igen magasan járt, amikor Valeriana felébredt. Ahogy kinyitotta a szemét, és tudatosult benne hol is van, széles mosoly terült el arcán. Megfordult, hogy a férfihoz bújjon, de az már nem volt mellette. Ekkor jutott el érzékszerveihez az a kellemes illat, ami a konyhából kígyózott az emeletre. Kibújt az ágyból, majd mivel ruháit nem találta, felvette az első ruhadarabot, ami a kezébe került, történetesen Perselus egyik ingét.

A lépcsőn lefelé haladva a nappali fényárban még jobban tapasztalhatta a lakás nemes egyszerűségét, ami homlokegyenest más volt, mint a férfi roxforti szállása. Ebből hiányzott a meghittség, az otthonosság. Minden csak a célszerűséget szolgálta, ami magában nem lett volna baj, csak nem volt semmi, ami egy kicsit megtörte volna a komor egyhangúságot, illetve most egyetlen dolog mégis kellemes színfoltja volt a nagy helységnek, mégpedig az a nagy csokor virág, ami előző napja díszelgett az étkezőasztalon.

-         Jó reggelt! – szólt Perselus a konyhapult mellől, ahol éppen a friss pirítósokat sorakoztatta egy tányérra.

-         Hmm! – szimatolt bele Valeriana jókedvűen a levegőbe. – Minden reggel kényeztetsz majd ilyen reggelivel?

-         Hát azért arra gondoltam, hogy majd te is kiveheted belőle a részed! – nyomott egy csókot a lány ajkaira, amikor az mellé érkezett. – Jól áll az ingem!

-         Szerintem is! – mosolygott Valeriana, és ujjával belenyalt a lekvárba.

-         Na, el a kezekkel onnan kisasszony! – csapott finoman Perselus a lány kezeire, majd fogta a tányért, hogy az étkezőasztalra vigye.

-         Olyan boldog vagyok veled! – ölelte át Valeriana a férfit hátulról, szorosan hozzásimulva. – Olyan jó lenne, ha örökre itt maradhatnánk!

-         Én is pont így érzem – mondta Perselus őszintén, amitől kicsit zavarba is jött, hiszen az ilyesfajta érzelgősségek eddig nagyon távol álltak tőle. – Hoznád a másik tányért is?

Valeriana könnyed mozdulattal, szinte a talaj fölött lebegve vitte az említett tányért az asztalra, majd mindketten helyet foglaltak, és nekiláttak a reggeli elfogyasztásához.

-         Nem sokára indulnod kell! – szakította meg Perselus a meghitt hangulatot a valóságba visszahúzó kijelentéssel.

-         Tudom – válaszolta Valeriana keserűen.

-         Nagyon okosnak kell lenned, és jó lenne, ha némi információt is szereznél a Nagyúr állapotáról, mert egyenlőre nagy titok lengi körül. Lucius kínosan ügyel, hogy rajta kívül jelenleg senki se tudja pontosan, milyen állapotban is van.

Perselus még hosszan beszélt arról, hogy Valeriana hogyan viselkedjen, miket mondhat el, és még miket kellene kiderítenie. Valeriana pedig mint mindig, amikor az időt szerette volna húzni, csak ette egyik szelet kenyeret a másik után, és úgy érezte valóban csillapíthatatlan étvágya. Perselus először gyönyörködött a lány jóízű falatozásában, majd már ő is túl hosszúnak tartotta az étkezést.

-         Jó étvágyad van – mondta mosolyogva, amikor Valeriana az utolsó szelet kenyeret is elfogyasztotta  a maradék lekvárral.

-         Igen, sokan mondják – nézett föl a férfira Valeriana szégyenkezve.

Egy darabig csendben ültek, és teájukat iszogatva élvezték a meghitt pillanatot, majd a kellemetlen kötelesség végképp készülődésre kényszerítette Valerianát. Kelletlenül öltözködött, miközben Perselus komoran figyelte minden mozdulatát. Valeriana úgy érezte, mintha valamiféle vizsgára készülődne. Lassan kínzó izgalom lett úrrá rajta.

Perselus kikísérte egészen a nagy kert kapujáig. Menetközben ugyan Valeriana futólag körülnézett a szépen gondozott kerten, de képtelen volt odafigyelni az értékes növények halmazaira.

-         Amikor dehopponálsz, ide fogsz megérkezni, mint ahogyan mindenki más, aki engem keres. A többiek viszont nem láthatják a kaput, és a házat, mert a védelmi bűbáj nem engedi. Tegnap viszont módosítottam ezen, így most már te is könnyedén hazatalálsz. – mondta Perselus, amikor kiléptek a kapun.

-         Köszönöm! – nézett Valeriana hálásan a férfi szemeibe, aki kiolvashatta a tekintetből, hogy mennyire sokat jelent számára az, amit imént hallott.

-         Most pedig menj, és vigyázz minden mozzanatodra! Lucius gondolom most különösen gyanakvó mindenkivel szemben. Vigyázz, hogy ne kövessen senki, mert akkor számodra sem lesz látható még a kapu sem!

-         Vigyázni fogok, ígérem! Sietek haza! – mondta Valeriana, és még egyszer megölelte a férfit, majd hopponált.

Amikor az ismert falu templomtornyát megpillantotta, még mindig utolsó mondata csengett fülében: „Sietek haza.” Olyan jó volt ezt kimondani, hogy útközben még sokszor ismételgette magában, ebből erőt merítve kellemetlen látogatásához. „Haza!” Milyen sokszor, és sok helyen mondta ezt már, és mindig úgy gondolta, hogy most végre az az igazi otthona, de aztán mindig tovább kellett lépnie. De most talán tényleg megtalálta az otthont, ami talán nem is egy helyet, hanem egy személyt jelent, aki mellett tényleg otthon érezheti magát.

Ahogy közeledett a nagy míves kapuhoz, szíve egyre jobban zakatolt, és valahogy a biztonságot jelentő otthon egyre távolabb került. Messze volt Perselus, és a biztonság, amit mellette érezhetett. Akikhez pedig közeledett, már csak a félelmet és ellenszenvet jelentették számára. A nagy ház, amely a hatalmas lombok mögött bújt meg, most még félelmetesebb lett azáltal, hogy Voldemort is a falai között élt. Valeriana ugyan tudta, hogy a Nagyúr valószínűleg nincs olyan állapotban, hogy árthatna bárkinek, mégis rossz érzés fogta el még a gondolat is, hogy egy épületben kell lennie vele.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés