44. fejezet

A béke árnyoldala

Valeriana nagy levegőt vett, és lenyomta a díszes kilincset, mire az ajtó kitárult.  Az előtérbe érve Mimi olyan hamar jelent meg mellette, mintha csak arra várt volna, hogy ő megérkezzen.

-         Jó napot kisasszony! – köszönt suttogva a manó. – Jöjjön gyorsan a szobájába! Az úr kívánsága, hogy amíg ő nem szól, addig ott tartózkodjon.

-         De miért? – kérdezte Valeriana, mire Mimi pisszegve csendre utasította, és ruhájánál fogva vonszolta a lépcső felé.

Valeriana semmit sem értve követte a kis manót. Ahogy elhaladtak a dolgozószoba felé vezető folyosó mellett, határozottan hallotta ahogy több férfi hangja szűrődik abból az irányból. Egy pillanatra megtorpant, hátha elkaphat néhány értelmes szót, de Mimi ideges rántással ruháján, továbbhaladásra késztette. Így kíváncsiságát legyőzve engedelmeskedett a türelmetlen manónak, és felment a lépcsőn, hogy szobájában várakozzon.

Leült az ágyra, és várt. Biztos volt benne, hogy keresztapjánál fontos emberek lehetnek, akik miatt neki nem szabad mutatkoznia. Bosszantotta, hogy nem derítheti ki mi is történik abban a szobában, pedig ezzel valószínűleg értékes információkhoz juttathatná a Rendet.

Az ajtón csendben kopogás hallatszott, majd belépett Narcissa.

-         Keresztanyám! – pattant fel Valeriana az ágyról.

-         Mimi mondta, hogy már megjöttél. – ölelte át Narcissa keresztlányát.

-         Jól vagy keresztanyám? – kérdezte Valeriana, bár látta, hogy Narcissa semmivel sincs jobb bőrben, mint legutóbbi találkozásukkor.

-         Ki lehet most jól, amikor a Nagyúr állapota ennyire válságos! – sopánkodott Narcissa, és megrovó pillantásokkal méregette keresztlányát.

-         Láttad őt? – kérdezte Valeriana óvatosan.

-         Mit képzelsz? – torkolta le Narcissa hirtelen. – Én sohasem kerülhettem a szeme elé, nem hogy most!

-         És mit mond keresztapám? - próbálta Valeriana figyelmen kívül hagyni keresztanyja megjegyzését.

-         Nem sokat, de tudom, hogy mindent megtesz, hogy a Nagyúr ereje újból a régi legyen. Talán már tudják is a megoldást…

-         Igen? Mi az? – kapott a témán Valeriana.

-         Nem tudom! – nézett Narcissa vissza rá csodálkozva.

Valeriana nem mert további kérdéseket feltenni, mert így is látta keresztanyján, mennyire furcsállja faggatózását.

-         Te jól vagy?  - kérdezte kis csend után Narcissa, és az ablakhoz ment, hogy kinézzen rajta.

-         Igen – felelte Valeriana. Valóban így érzett különösen akkor, ha a nyár többi napjaira gondolt. Legszívesebben hajtotta volna az időt, hogy ezt a napot átvészelve végre a boldogságnak adhassa át magát.

-         Olyan üres lesz a ház idén nyáron Draco nélkül – sóhajtott nagyot Narcissa, miközben továbbra is a parkot fürkészte. – Lucius persze gondoskodik arról, hogy a nagy nyüzsgésben ez fel se tűnjön. Mióta a Nagyúr … szóval, mióta az történt, itt jönnek- mennek az emberek… és ilyenkor úgy kell tennem, mintha nem is léteznék.

-         A Nagyurat jönnek látogatni?

-         A Nagyurat? – fordította el Narcissa fejét végre az ablaktól, és kíváncsian nézett keresztlányára. – Itt?

-         Hát… - hápogott Valeriana sejtve, hogy már megint sikerült elszólni magát. Keresztanyja valószínűleg nem is sejtette, házának milyen fontos személy volt akkor éppen a vendége. – Azt hittem…

-         Hogy itt van? – fejezte be a mondatot Narcissa szemöldökét felhúzva. – Gondolod? Ez eszembe se jutott.

Narcissa elgondolkodva visszafordult az ablak felé. Valeriana pedig némiképp megkönnyebbült, hogy keresztanyja nem fogott gyanút tájékozottságát sejtve.

-         Na elmennek végre! Lassan ebédelhetünk. De jobb, ha megvárjuk, amíg keresztapád engedélyt ad rá, hogy levonulhassunk. – mondta Narcissa, miközben szemével jól láthatóan követett valakit.

Valeriana rendkívüli késztetést érzett, hogy ő is meglesse a távozókat, de végül visszafogta magát. Türelmesen várta, amíg végre keresztanyja eljön az ablaktól.

-         Olyan jó, hogy te vagy! Olyan vagy nekem mintha a lányom lennél, ugye tudod! – lépett oda Narcissa Valerianához, akit meglepett keresztanyja hirtelen hangulatváltása. – Jól nézel ki kedvesem! – simította meg puhán arcát. – Csak úgy ragyog az arcod, akár édesanyádé… Van valakid?

-         Tessék? – hökkent meg Valeriana. Ez olyan téma volt, amit eddig keresztszülei sohasem érintettek. Nem értette most miért feszegeti Narcissa.

-         Érzem, ahogy körülleng a boldogság kellemes illata, ahogy édesanyádat is, főleg, mikor kisbabát várt… Ez egy olyan csodálatos állapot, ami semmihez sem hasonlítható, még a szerelemhez sem. Ez több annál! Ez az, amiben nekem nem lehetett részem… - Narcissa hangja elcsuklott, majd könnyes szemeivel Valerianára nézett. - Becsüld meg a  boldogságot, mert múlandó!

Narcissa még egyszer megsimította a lány arcát, majd halványan elmosolyodott, és elindult az ajtó felé.

-         Várj, amíg Mimi nem szól! – nézett még vissza, aztán kiment az ajtón.

Valeriana dermedten állt, a döbbenettől egy pillanatra moccanni sem bírt. Nem tudta mire vélje keresztanyja szavait. Ritkán látta őt ennyire szentimentálisnak, és az is szokatlan volt számára, hogy az ő érzéseivel foglalkozik, pedig úgy tűnt számára, hogy ebben a házban az érzelmeknek vajmi kevés értéke van.

A kis házimanó valóban nemsokára megjelent, és Valerianát az ebédhez terített asztalhoz invitálta. Leült Narcissa mellé, és csendben várták, hogy a ház ura is megjelenjen. Valeriana zavartan igazítgatta maga előtt az értékes porcelán tányérokat, majd a gyönyörűen csillogó kristálypoharat pörgette ujjai között. Gondolatai pedig valahova messzire kalandoztak, egy erdőben meghúzódó házba, ahol számára a legfontosabb személy várta. Észre sem vette, hogy merengését Narcissa milyen érdeklődve figyeli. Tekintetük csak akkor találkozott, amikor Lucius lépteinek hallatára Valeriana felemelte fejét.

-         Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak! – ölelte át Lucius az ültéből felpattanó keresztlányát. – Örülök, hogy itt vagy!

Lucius is helyet foglalt, és Valeriana is visszaült helyére, hogy aztán nekiláthassanak a többfogásos fenséges ebédhez.

-         Van valami terved a nyárra? – kérdezte Lucius nagy sokára, miközben egy nagy szelet húst választott az egyik tálról.

-         Hát, tulajdonképpen van már egy-két meghívásom… - hebegte zavartan Valeriana két falat között.

-         Az jó, mert itt egy kicsit nagy a nyüzsgés, és nem lenne jó, ha olyannal futnál össze, akivel nem kellene. Szobafogságra meg azért nem akarlak ítélni. – mondta Lucius rezzenéstelen arccal anélkül, hogy keresztlányára felnézett volna.

-         De Lucius! – szólt Narcissa felháborodva. – Ez a ház Valeriana otthona is!

-         Hát persze hogy az, de most egy kicsit megváltoztak a körülmények, és ezt te is jól tudod. – nézett fel Lucius végre tányérjából, de csak azért, hogy feleségét szemeivel rendre utasítsa.

-         Nem gond keresztapám! – próbálta Valeriana elejét venni egy komolyabb vitának.

-         Akkor ezt meg is beszéltük. – zárta le röviden Lucius a témát, és folytatta a jókora húsdarab kaszabolását.

Valeriana tányérja fölé hajolva habzsolta befelé az ételt. Nem mert felnézni, nehogy látszódjon rajta a megkönnyebbülés. Így már nem kellett közölnie keresztszüleivel, hogy a nyarat nem kívánja társaságukban tölteni.

Az ebéd befejeztével átvonultak a szalonba teájukat elfogyasztani. Ártalmatlan csevegésbe kezdtek, melynek nem volt se füle se farka. Valeriana már alig várta, hogy végre szabadulhasson a fagyos légkörből, de sejtette, hogy nem úszhatja meg a dolgozószoba meglátogatása nélkül. Nem is tévedett. Egy idő után Lucius megelégelte az unalmas udvariassági beszélgetést, és Valerianát a félreeső helységbe invitálta.

A szobába lépve Valeriana szinte még érezte a korábban ott tárgyaló halálfalók illatának keverékét. Nyomasztotta a tudat, hogy ugyanabban a helységben kellett tartózkodnia, ahol korábban elvetemült sötét mágusok szervezkedtek a világ ellen. Ezzel a rossz érzéssel ült le szokásos helyére, hogy meghallgassa keresztapja mondandóját.

-         Mesélj! Nagy az öröm nagyapád körében? Büszke védencére? Az az átkozott Potter-kölyök már megint rátámadott a mi urunkra! De ezúttal sem sikerült megölnie őt! – tért a lényegre egyből Lucius az eddig visszafojtott indulatainak szabad utat adva.

Valeriana riadt őzként figyelte keresztapja hirtelen kitörését.

-         Nos? – húzta fel szemöldökét Lucius, miután Valeriana nem szólt egy szót sem.

-         A Rend tagjai közül sokan meghaltak, és nagy veszteség érte az aurorok seregét is… - kezdte félszegen. Fogalma sem volt, mivel tudna keresztapja kedvébe járni. Hiába beszélték meg pontosan Perselussal  mit kell majd mondania, most csak úgy kavarogtak a gondolatok fejében.

-         Veszteség? – csattant föl Lucius az asztalra csapva. – Mi az a veszteség a miénkhez képest! Sokak még ott vesztették életüket, de vannak, akik a teorémek kezei közé kerültek, és vannak, akik megriadva a történtektől elmenekültek. Hogy hányan állhattak át a másik oldalra, azt nem is tudhatjuk! Már senkiben sem lehet megbízni! Nem tudhatjuk ki árul el minket, ki támad akár hátulról, ahonnan nem is számítanánk. Micsoda világ az, ahol az embert a saját fia árulja el!

Valeriana elképedve figyelte keresztapját, ahogy erőteljes lépésekkel az ablakhoz megy. A sötét drapériát kicsit elhúzva kinézett az ablakon rövid ideig elmélázva, majd hirtelen megfordult.

-         Gondolom Dumbledore tárt karokkal várja az ilyen nyavalyásokat! Ő befogad mindenkit, nem is nézi honnan jönnek, kicsodák!

-         Nem tudom miről beszélsz keresztapám! – nézett fel Valeriana a szikrázó szemekbe.

-         Nem? – hajolt Lucius közelebb. – Az az alak, aki azon a végzetes estén megzavarta a Nagyurat… az… az, akit egykor fiamnak tekintettem…

-         Draco? – ugrott nagyot Valeriana gyomra.

-         Ennek a névnek már nincs jelentése ebben a házban! – sziszegte Lucius. – Az én fiam meghalt! Az az átkozott nem méltó a neve viselésére.

-         De keresztapám…

-         Igen, ő volt az! – egyenesedett fel Lucius, és végre távolabb lépett. – Sohasem gondoltam, hogy a vérem fog elárulni!

-         De…

-         Én találtam ki halála hírét, mert már akkor sejtettem, hogy rossz útra tévedt. De most már nem csak sejtem, hanem tudom is! – odament az íróasztalhoz, és leült fáradtan rákönyökölve a lapjára. – A fiam meghalt…

-         Keresztanyám tudja? – kérdezte halkan Valeriana, és szíve egyre jobban aggódni kezdett a hallottaktól.

-         Nem! – emelte meg fejét Lucius. – Nem tudhatja meg! A fiú meghalt, és kész! Megértetted?

-         Igen – felelte Valeriana riadtan.

-         A te dolgod pedig, hogy nyitva tartsd a szemed, és segíts kideríteni hol van! Biztosan felveszi a kapcsolatot Dumbledore csürhéjével.

-         Mit akarsz tenni? – nézett aggódva keresztapjára Valeriana.

-         A magjánál oltom el a tüzet. – mondta Lucius, majd elővette zsebéből óráját.

-         Hogy érted ezt? – kérdezte Valeriana, akit rettenetesen megriasztottak keresztapja szavai.

-         Úgy ahogy mondom. Nincs más megoldás, elejét kell venni a további lázításnak. – mondta ridegen Lucius, majd felállt eltolva a széket az asztaltól. –Most pedig ne haragudj, de látogatókat várok.

-         De… - kezdte volna Valeriana, hiszen még annyi mindent szeretett volna kérdezni. Neki még feladata volt! Információkat kellet volna szereznie  a Nagyúr állapotáról, a halálfalók terveiről… Lucius azonban máris karon fogta, és kísérte az ajtó felé teret sem adva a lány kíváncsiságának.

-         Sajnálom Valeriana. Remélem majd eljön az idő, amikor minden a helyére kerül, és ugyanúgy élhetünk, mint régen.

Rövid búcsúzkodás után Valeriana már házon kívül volt. Végül is örült, hogy végre megszabadult a keresztszülei által táplált nyomasztó légkörtől, még akkor is, ha a Rend számára csak félmunkát végzett.

Odakint megcsapta a kellemes meleg, ami szinte forróságnak tűnt a hűvös falak után. Végigment a buján zöldellő parkon, és élvezte, ahogy nő a távolság közte, és a házban maradtak között. Fejében a néhány óra alatt lezajlott beszélgetések szavai csengtek. Tulajdonképpen nem tudott meg sokat, de mégse keveset. Leginkább Draco helyzete aggasztotta a legjobban. Felvillant keresztapja arca, ahogy kegyetlen ridegséggel beszélt róla, és arról, hogy le akar számolni vele.

Mire dehopponált, már komoly veszélyben látta a fiút. Lépéseit megszaporázva igyekezett végig a kerten, majd be az ajtón. Kicsit pihegve állt meg az üresnek tűnő ház alsó szintjén. Tehetetlenül nézett körbe, de aztán megkönnyebbülve rohant az egyik ajtó mögül kilépő Perselus felé.

-         Minden rendben? - ölelte magához a lányt.

-         Draco bajban van! – nyögte Valeriana a férfi vállára.

-         Gondoltam, hogy Lucius is rá fog jönni. – mondta Perselus nyugodtan.

-         Te is tudtad? – nézett fel a férfira Valeriana.

-         Hiszen mindig mondtam neked, csak te nem akartad elfogadni.

-         Draco is tagadta…

-         Ugyan már Valeriana, hiszen ő is csak egy Malfoy!

-         Tudod mi az érdekes? – gondolkodott el Valeriana. – Keresztapám is úgy beszélt Dracoról, mint saját véréről.

-         Mert így is van. Draco le sem tagadhatja a Malfoy vonásokat.

-         De keresztanyám…

-         Azt nem mondtam, hogy Narcissa az anyja.

-         Úgy érted, hogy…

-         Igen. Draco apja Lucius. Ez biztos, de hogy ki az anyja, azt már nem lehet tudni.

-         Ezt nem tudom elhinni! – fakadt ki Valeriana, akinek egyre több volt az az információ, ami aznap igyekezett a fejébe kerülni.

-         Hát igen Lucius Malfoy sohasem riad meg semmitől, hogy tervét véghezvigye. – mondta Perselus ajkait szigorúan összeszorítva.

-         Perselus, Dracot el kell hoznunk onnan, mert attól félek, hogy ott rátalálnak!

-         Nem hiszem Valeriana. Az a legjobb, ha ott marad, ahol van. – jelentette ki Perselus határozottan, hiszen azon kívül, hogy valóban ez volt a véleménye, semmi kedve nem volt egy újabb Draco Malfoy-megmentő akcióhoz.

-         Nem tudom. Keresztapám mindent meg fog tenni, hogy megtalálja. – aggódott tovább Valeriana.

-         Ha nagyon meg akarja találni, akkor úgyis megtalálja bárhol is van. – lett Perselus egyre türelmetlenebb.

-         Hogy tudsz ilyen közönyös lenni? – kérdezte Valeriana sértődötten.

-         Nem vagyok közönyös, de úgy gondolom, hogy pillanatnyilag nem tehetünk semmit. Nem hiszem, hogy Lucius első gondolatai közé tartozna a fiát Franciaországban keresni, hacsak te… - nézett Perselus jelentőségteljesen Valerianára.

-         Én nem mondtam semmit! – csattant föl Valeriana, ahogy rádöbbent mire célzott a férfi.

-         Nahát akkor…

-         Hát nem érted? Keresztapám megkeresi, és megöli csak azért, hogy ne tehessen további lépéseket a Nagyúr ellen! A kúriában jönnek-mennek a halálfalók, szervezkednek…A Nagyúr ott van, és keresztapám mindent megtesz, hogy hatalma a régi legyen… - Valeriana hangja egyre kétségbeesettebb lett. Hátat fordítva a férfinak járkálni kezdett, és hevesen hadonászott izgatott beszámolója közben. – finoman megkért rá, hogy ne mutatkozzam náluk, nehogy olyannal találkozzak, akivel nem kellene, de szerintem leginkább attól tart, hogy ott a Nagyúr közelében lennék… Olyan kilátástalan ez az egész! Nem tudom mit lehetne tenni! Olyan tehetetlennek érzem magam! Sok mindent tudok, de mégis túl keveset, és amit tudok, azt sem tudom okosan felhasználni! Mikor lesz már vége?!

Leült az étkezőasztalhoz, és a lapjára ráborulva keserves sírásba kezdett. Perselus szíve összeszorult a látványtól. Ő maga már annyiszor átélte ezt a helyzetet, de Valeriana még túl fiatal és ártatlan volt ahhoz, hogy ezekkel szembe tudjon nézni.

Odament a lányhoz, és finoman megsimította fejét, majd hátát, végül oltalmazón átkarolva fölé hajolt, hogy így nyugtassa meg.

-         Tudom, hogy mit érzel, de most nem tehetünk semmit, mint hogy kivárunk. – mondta halkan a lány hajába.

-         Kivárunk? – hagyta abba Valeriana egy pillanatra a zokogást. – Mire? Amíg újabb szörnyűségeket csinálnak?

-         Most egy darabig biztosan csendben lesznek…

-         Honnan tudod? – fordította fejét Valeriana a férfi felé. – Ja persze, első kézből!

-         Kérlek…! – Perselus nehezen tudott higgadt maradni Valeriana gúnyos hangvételű megjegyzése után.

Valeriana belenézett a férfi szemeibe, majd fájdalmasan felnevetett.

-         Szép kis halálfalók vagyunk mi ketten!

-         Valeriana fejezd ezt be, kérlek!

-         Mi ketten olyan sokat tudunk, és olyan sokat tehetnénk a jó ügy érdekében! Ehelyett nem teszünk semmit! – emelte meg Valeriana szemrehányóan a hangját.

-         De igen! Igenis sokat teszünk! – kiabált vissza Perselus a lány arcába. Egyre inkább dühítette annak viselkedése. – A világ megváltása viszont nem a mi dolgunk!

-         Nem? Hát persze hogy nem! De akkor kié? Ki fog végre véget vetni a Nagyúr hatalmának? Ki fogja megakadályozni, hogy a követői még több ártatlan életet oltsanak ki? A Nagyúr most gyenge, most kellene tennünk valamit! – Valerianát újabb sírási roham környékezte, hangja megbicsaklott, és már egyáltalán nem hasonlított arra a dallamos hangra, ami olyan sokszor elvarázsolta Perselust. Olyan volt inkább, mint egy életéért küzdő madárfióka.

-         Azért mert gyenge, még nem ártalmatlan! – Perselusnak egyre jobban fájt a lány kétségbeesett küzdelme. Megpróbálta magát visszafogva hangjára nyugalmat erőltetni, és halkabban folytatta. – Hidd el, hogy most nem tehetünk semmit! Most látszólag béke van. Próbáljuk meg kihasználni!

Valeriana már nem szólt semmit. Nem talált több érvet, és már túl fáradt volt, hogy tovább győzködje a férfit. Hátát és fejét a férfinak döntve belesimult annak óvó meleg ölelésébe, miközben csendben hullatta elkeseredett könnyeit.

-         Nézd csak! – próbálta Perselus jobb kedvre deríteni kedvesét, és egy halom újságot tolt elé az asztalon, majd leült a mellette levő székre. – Ezeket ma gyűjtöttem össze különböző boltokból. Kinézheted, hogy mire lenne szükség, és megrendeljük őket.

Valeriana megtörölte szemeit, és az egyik újságot találomra kinyitotta. Annak oldalain különböző színű és anyagú drapériák, párnahuzatok és függönyök sorakoztak szép ízlésesen elhelyezve. Miután továbblapozott, kis bútorok, majd több kiegészítő kínálta magát megvételre.

-         Hát tényleg komolyan gondoltad azt az átalakítást? – mosolygott Valeriana könnyei mögül a férfira.

-         Hát persze! Volt már olyan, amit én nem gondoltam komolyan? – nézett vissza melegen a lányra, és örömmel konstatálta, hogy némileg sikerült gondolatait másfelé terelni.

-         Ezek nagyon szépek! – állt meg az egyik oldalon hosszasan gyönyörködve az ott összeállított színvilágban.

Perselus megkönnyebbülve nézte kedvesét ahogy az sorra lapozgatva az újságokat egyre jobban elmerül a lakberendezés világában. Figyelte arcát, ahogy egy-egy oldalon elgondolkodik, majd lelkesen halad tovább. Fontos volt számára a lány, így mindent megtett volna, hogy boldognak láthassa. Engedte hát hadd tervezgessen boldogan. Abba azonban bele sem gondolt, hogy mivel is fog járni az, amikor a terveket tettek is követik…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés