48. fejezet

Tanévkezdés

A nagy konyhában egy pillanatra megállt a levegő. Valeriana úgy érezte gyomra egészen a torkáig ugrott fel csak azért, hogy utána émelygést okozzon a visszazuhanása. Arcának sápadtságát már csak Hermione elfehéredése múlta felül, amikor halottnak hitt kedvesét meglátta belépni professzora mellé. Harry és Ron pedig úgy néztek az érkező fiúra, mintha kísértetet láttak volna.

-         Mi ez a csődület itt Molly? – kérdezte Perselus figyelmen kívül hagyva, hogy megjelenésük milyen sokkot váltott ki a fiatalokon.

-         Perselus, hiszen azt mondtad, hogy csak dél felé érkeztek! – tördelte kezét Mrs.Weasley. – A minisztériumi autó, ami a gyerekeket elviszi a pályaudvarra ide fog jönni, hiszen ez mégiscsak közelebb van, mint a mi otthonunk…

-         Szólhattál volna! – fújtatta Perselus dühösen, és végigpásztázott tekintetével a többieken, akik mind holtsápadtan mustrálgatták Dracot.

-         Draco… - szólalt meg végre Hermione, miután úgy tűnt, a fiú nem csak egy látomás, ami egy perc múlva szertefoszlik.

-         Malfoy, hiszen te halott vagy! – mondta Ron, aki hol Hermione, hol a szőke fiú sokat eláruló arcát figyelte.

-         Sajnálom Weasley hogy csalódást kell okoznom! – szúrt vissza Draco jól ismert gúnyos hangján.

-         Mit keres ez itt? – tette fel a nem túl kedves kérdést Harry Perselusnak.

-         Nem hiszem, hogy rátok tartozik – válaszolt az nyersen.

Hermione közben tétova lépésekkel elindult Draco felé. Valeriana látta mindkettejük arcán a bizonytalanságot és az örömet egyszerre. Olyan régen találkoztak már! Ahogy a távolság csökkent közöttük egyre jobban meg tudták vizsgálni a másik arcát, és a testükön végbemenő változásokat. Míg Draco férfivá vált, addig Hermione teste és arca is átment némi változáson, bár az előbbit esőköpenye félig eltakarta. Keresték a megváltozott külső mögötti régi kedvest, és mire egészen közel kerültek egymáshoz, az egymásba fonódó tekintetben meg is találták. Először ügyetlen, majd szenvedélyes ölelésben igyekeztek megérezni a másikat, és meglelni azt az érzést, ami eddig csak szép emlékként élhetett bennük.

-         Hahó! – kiabált be kintről a megérkezett autó sofőrje. – Megjöttem!

-         Nos… - köhintett Mrs.Weasley zavartan. – Akkor indulni kellene…

-         Malfoy is velünk jön a Roxfortba? – kérdezte Ron sápadtan figyelve az ölelésből lassan kibontakozó párt.

-         Nem, ő velem jön. – mondta Mrs.Weasley szelíden.

-         Micsoda? – kapta föl fejét egyszerre a három fiú. Mindhármuk arca egyszerre mutatott csodálkozást, undort és döbbenetet.

-         Csak nem azt akarod mondani, hogy ezt a gennyes alakot az Odúba akarod vinni? – adott hangot érzéseinek Ron, s úgy nézett Dracora, mintha éppen hányni készülne.

-         Fiam! Hogy beszélsz! – torkolta le Ront édesanyja. – Igen velem jön, és nálunk fog lakni, amíg Dumbledore professzor jónak látja.

-         Tudhattam volna, hogy már megint dobálnak mint egy megőrzésre váró csomagot! – horkant föl most már Draco is miközben Hermione meleg kezét szorongatta.

-         Gondolhattad volna, hogy nálam nem maradhatsz, hiszen elkezdődik az újabb tanév! – adott magyarázatot szigorúan Perselus, és szeme már sokadszorra Valerianára siklott.

-         Ne félj Draco, nálunk nem lesz rosszabb sorod, mint a professzor úrnál! – mosolygott kedvesen Mrs.Weasley, amitől Ron arca elvörösödött a dühtől.

-         Anya, én nem szeretném, ha Malfoy az ágyamban aludna!

-         Ronald Weasley! Ez most már több a soknál! – tette csípőre kezeit a fiú édesanyja.

-         Szerintem is, és azt hiszem jó lenne befejezni ezt a kis bájcsevelyt, mert különben mindenki lekési a vonatot! – igyekezett lezárni a heves beszélgetést Perselus.

-         Igen! Sajnos ebben az időjárásban nem tudok túl gyorsan haladni. – lépett be a sofőr a konyhába, és tüzetesen szemügyre vette a ház csendjét felverő perpatvar résztvevőit.

-         Jól van! Akkor indulás! Gyerünk, gyerünk! – vette át az irányítást Mrs.Weasley, és elkezdte terelgetni kifelé a fiatalokat.

Harry és Ron vonakodva, de engedelmeskedtek a noszogatásnak, és lassan maguk mögött hagyták az ismét ölelkező párt. Mrs.Weasley pedig utolsó instrukcióit osztogatva a fiúknak szorosan haladt mellettük. Őket követte Valeriana, majd Perselus is.

-         Te mit keresel itt? – kérdezte Perselus halkan.

-         Én kisérem őket a pályaudvarra, majd  részt veszek a diákok felügyeletében a vonaton. – adott Valeriana gyors választ. Nem nézett fel  a férfira, nehogy a régi érzések úrrá legyenek rajta. Sértettsége, és túlzott elszántsága azonban igyekezett felülkerekedni ezeken az érzéseken.

-         Jól vagy? – kérdezte Perselus még halkabban, bár szinte semmit nem lehetett hallani a kinyíló ajtón betóduló hangzavaron kívül, amit a szüntelenül szakadó eső okozott.

-         Igen – felelt Valeriana hidegen és kimérten. Fejére tette kabátja csuklyáját, majd mielőtt kilépett volna az ajtón, még hátraszólt a konyha felé. – Hermione, most már gyere te is kérlek!

Gyorsan bepakoltak mindent a nagyméretű autóba, majd elbúcsúztak a hátramaradóktól. Mrs.Weasley könnyes szemmel ölelgette magához fiát, majd elérzékenyülve figyelte ahogy az szabadulva az anyai szeretet megnyilvánulásától beült a kocsiba.

-         Már csak ő az egyetlen, aki még a Roxfortba jár… - mondta az éppen mellé érkező Valerianának könnyektől és az erős égi áldástól ázott arcát törülgetve.

Valeriana sejtette, hogy az asszony nem annyira elballagó fiaira, mint inkább Ginny-re gondolt, aki most diákként szintén velük utazhatott volna, ha nem következik be az a végzetes találkozás a Nagyúrral. Különösebb szoros kapcsolat eddig nem alakult ki közte és az anya között, most mégis úgy érezte, át kell ölelnie őt. Egy leendő anyaként élte át a nő fájdalmát, aki kedves gesztusáért nyomott búcsúzóul egy puszit az arcára.

Valeriana vetett még egy pillantást a ház ablakaira titkon remélve, hogy ott lesi őt valaki, és nem is tévedett. A függöny mögötti fekete sziluett Perselus alakját sejtette. Egyszerre taszította és vonzotta a férfi, és ez az érzés teljesen elbizonytalanította. Gyorsan elkapta tekintetét, majd beült az első ülésre a sofőr mellé.

Az autó végre elindult. Mrs.Weasley sokáig integetett a kitartó eső vízzuhatagában, míg Perselus és Draco bentről figyelte a távolodó járművet. Mindketten ugyanazt érezték: a szeretett nő elvesztése utáni fájdalmat. Perselus mégis előnyben volt a fiúval szemben, hiszen este viszontláthatja őt, míg Draconak fogalma sem volt arról, hogy Hermionéval mikor találkozhat legközelebb.

A kívülről sem túl kicsinek tűnő, de belül annál tágasabb autóban Ron tovább folytatta felháborodott véleménynyilvánításait.

-         Ezt nem tudom elhinni! – zsörtölődött emelt hangon. – Egy Malfoy az Odúban! Már a szüleiben sem bízhat az ember!

-         Ron, igazságtalan vagy! – próbálta Valeriana csitítani a fiút, és jelentőségteljesen az ablakon kifelé bámuló Hermionéra nézett.

-         Igen, igaza van tanárnő! Már a barátaiban sem bízhat az ember! – reagált rosszul Ron az óvatos intésre, majd barátja felé fordult. – Harry, te nem mondasz semmit?

-         Ö…én úgy gondolom, hogy… - nyögte Harry bizonytalanul, hiszen ő sem tudott határozottan állást foglalni ebben a kérdésben. Tudta, hogy volt valami Draco és Hermione között, de sohasem volt egészen biztos a kapcsolatuk mélységében. Azt pedig végképp nem tudta, hogyan változtatta meg Hermione véleményét a fiú „halálának” körülményei.

-         Szóval már te is! – támadt Ron barátjára. – Megjelenik ez a görény, és hirtelen mindenki készségesen körülrajongja, mintha szent, vagy egy fontos ember lenne! De hát miért hisz mindenki neki? Már az is rossz jel, hogy halálhíre ellenére még él! Azt pedig ki tudja, hogy mi mindent művelt azóta, amióta nem láttuk!

-         Semmi rosszat, ami bárkinek árthatna. Ezt elhiheted Ron! – kelt Draco védelmére Valeriana, mire Hermione is elfordult az ablaktól.

-         Maga tudta, hogy életben van? – kérdezte elkerekedett szemekkel.

-         Igen – felelte Valeriana nyugodtan.

-         És nekem nem mondta senki… - biggyesztette le száját csalódottan Hermione. Hangja sértődöttségről árulkodott, de szemeiből inkább zavartságot lehetett kiolvasni.

-         Így volt a legjobb mindenkinek…

-         Ki szerint? – feleselt Hermione.

-         Nézd meg most is mi történt? – próbálta Valeriana nyugtatni az egyre izgatottabb lányt. – Csak felzaklatott a találkozás és vitát, nézeteltérést szült köztetek!

-         De legalább nem gyászoltam volna őt is…

-         Nem mintha Ginny-t annyira gyászolnád! – támadt Ron ismét. Annyira sokkolta, ahogy barátnőjét Draco karjaiban látta, hogy nem tudott és nem is akart efölött napirendre térni. Most már mindegy volt hogy mivel bántja őt, csak dőltek a szavak belőle.

-         És te? Te gyászolod? Átszórakoztad az egész nyarat! – vágott vissza Hermione.

-         Igenis sokat gondolok rá! – igyekezett Ron is védekezni. – És nem szórakoztam, ha tudni akarod, hanem Fredéknek segítettem a boltban!

-         Ron! Ennek semmi értelme! – próbálkozott Harry, akit nagyon zavart, hogy a közöttük nemrég helyreállt béke most éppen felborulni látszott.

-         Nincs? – düllesztette szemeit Ron paprikavörös arccal Harry-re. – Hát te is… Pedig Ginny szeretett téged!

-         Hát nem veszed észre, hogy milyen nevetséges vagy? Itt nem Ginny-ről van szó! – kiabált vissza Harry. – Egyszerűen Malfoy piszkálja a csőröd!

-         Ezek szerint a tiédet nem!

-         Fiúk! Most azonnal fejezzétek be! – igyekezett Valeriana túlharsogni a fiatalok heves szóváltásait.

-         Az bizony jó lenne, mert kezd nagyon zavarni a vezetésben. – mondta a sofőr kissé hátrafordulva.

A kocsiban fagyos csend lett. Hirtelen mindenki a kinti táj iránt kezdett érdeklődni, amiből nem sokat lehetett kivenni a sűrű esőfüggönyön keresztül. Valeriana komolyan félt attól, hogy a három fiatal barátsága ismét komoly veszélybe került.

-         Azon az éjszakán… - fordult Hermione ismét Valeriana felé. - az a halálfaló, aki megzavarta Voldemortot…

-         Az Draco volt – bólintott Valeriana sejtve, hogy mire céloz Hermione. Úgy gondolta, hogy most már értelmetlen dolog lenne tovább titkolózni.

A rövid kijelentésre a két fiú először a tanárnőre, majd egymásra nézett elkerekedett szemekkel. A hallottak lassan rakódtak le bennük, és sok mindent megváltoztatott. Draco, aki örök ellenségük volt, most valóban az ő oldalukon állna? Igen, ez az egyetlen kis információ komoly bizonyítéka volt ennek. Mind a ketten hallották, és látták, ahogy a sötétköpenyes kilépve a halálfalók sűrű sorából képes lett volna fellépni Voldemort ellen, hogy őket megmentse. Már pedig ha az a halálfaló valóban Draco volt, akkor most sok mindent át kell értékelniük magukban, és ez nem megy túl gyorsan.

Az út további részén egy szó nem hangzott el az autóban, aminek a sofőr örült a legjobban. Mindannyian gondolataikba merülve igyekeztek helyére tenni a dolgokat.

-         Most kiszállunk – mondta Valeriana utasító hangon, amikor megérkeztek a pályaudvar elé. – Ami a főhadiszálláson történt, és ami itt az autóban hangzott el, nem juthat senki tudomására sem! Még véletlenül sem! Megértettétek?

-         Igen tanárnő! – felelte a három jó barát egyszerre, majd kiszálltak az autóból, hogy a heves égi áldást elszenvedve bevegyék magukat csomagjaikkal együtt a pályaudvar épületébe.

Az utazás hosszú volt, és eseménymentes. Az eső ugyan elállt, de a Napot továbbra is komor felhőzet takarta el. Csillagmentes sötét égbolt alatt érkeztek Roxmortsba, ahol a diákok nagy lelkesedéssel indultak a kijelölt módokon az iskola épülete felé.

A Nagyterem mennyezete, ahova boldogan tódultak be, szintén sötéten tátongott felettük. A rengeteg gyertya, ami körbelengte az egész termet, mégis fényárba úsztatta a helységet. A megszeppent gólyák libasorban vonultak a tanári asztal felé Hagridot követve.

Minden tanár ott ült, és figyelte a diákokat, majd az érkező elsőéveseket. Az egyes házak hosszú asztalai kivételesen sok szabad hellyel rendelkeztek, ami meglehetősen nyomasztó volt. Különösen a Mardekár asztala körül ültek igen kevesen. Dumbledore rövid köszöntője után megkezdődött a beosztási ceremónia. Ebben az évben úgy tűnt a Teszlek Süveg vagy nagyon részrehajló volt, vagy egyszerűen a megbomlott egyensúly érdekében több mardekárost választott a megszokottnál.

A vacsora alatti nyüzsgés teljesen olyan volt, mint máskor. Az élet helyreállt mind az iskolán kívül, mind azon belül. A sok megrázó esemény ellenére az élet folytatódott tovább. Házirend-ismertetés, elsősök köszöntése, néhány eligazító utasítás. A diákok pedig alig várták, hogy házuk körleteibe visszatérve tovább folytathassák nyári élménybeszámolóikat.

Másnap pedig megkezdődött az igazi munka. Valeriana mosolyogva gondolt vissza az egy évvel ezelőtti napra, amikor nagy izgalommal állt első óráján a diákok elé. Most pedig magabiztosan irányítgatta a tanulókat, közölte velük elvárásait arra az évre vonatkozólag. Még a nyár folyamán felnőttekké váló hetedéveseket is könnyedén boldogult.

A délelőtti órák végén könyveit pakolgatta az üres tanteremben, amikor Perselus nyitott rá. Szíve abban a pillanatban a torkában kezdett dobogni, ahogy a férfit meglátta. Félt kettesben maradni vele. Még mindig túl sokat jelentett számára. A dac, és a sértődöttség azonban igyekezett megkeményíteni szívét.

-         Mit akarsz? – kérdezte nyersen.

-         Csak… - kezdte Perselus zavartan, hiszen igen csak meglepte a lány kimértsége. – Gondoltam megkérdezem, szóltál-e már Dumbledore-nak, hogy nem tudod végigvinni az évet.

-         Nem! – vágta rá Valeriana. Rendkívül bosszantotta a kérdés, ami persze teljesen jogos volt.

-         Akkor esetleg…

-         Nem gondoltam meg magam, ha arra célzol! – lendült egyből támadásba Valeriana.

-         Pedig okosabb lenne, és talán még mindig nem késő… - hallotta Perselus saját hangját. Tulajdonképpen nem ezt akarta mondani, nem ezért jött, de a lány támadása ellentámadásra késztette.

-         Hát nem adod fel? Ne kezdj újabb érveket felsorolni, ami miatt el kellene dobnom a gyermekemet! – lépett egészen közel Valeriana a férfihoz, és még saját magát is meglepte, hogy mennyire nem zavarja ez a közelség. – Pedig az egyetlen ok benned rejlik! Te nem akarod ezt a gyereket!

-         Nem igaz!

-         De igen! Félsz a felelősségtől, a kötődéstől! – Valeriana szemei szikrákat hánytak. Látta a férfin, hogy megjegyzése célt talált, így tovább folytatta a képzeletbeli tőrt megforgatva Perselus sajgó szívében. – De ne félj! Semmilyen köteléket, és felelősséget nem fog jelenteni számodra ez a gyerek, sőt ha kell még azt sem fogja sohasem megtudni, ki az apja!

Az utolsó döfést is pontoson bevitte, majd kiviharzott a teremből magára hagyva a férfit, aki egyszer az életben igazán vesztesként rogyott az egyik padra. Valeriana szavai őrült hangerővel visszhangzottak fülében, hogy egyre nagyobb lelki válságot okozzanak a mindig erős férfinak. Valóban azért tiltakozna annyira a gyerek megszületése ellen, mert ő nem tud szembe nézni az apai feladatokkal, és az azzal járó felelősséggel? Lehet. De kit érdekel? Olyan egyszerű volt minden, amíg ez a nő be nem tette lábát a Roxfortba! Azóta pedig minden a feje tetejére állt. Addig pontosan tudta mit hoz a holnap, tőle függött minden, és igyekezett mindent pontosan előre megtervezni. Ez volt az ő világa: ésszerű és tökéletes. Miért kellett mindent összezavarni? Ha nem lenne Valeriana, ha nem lenne a gyerek… Akkor most rettenetesen üres lenne az élete! Vágyott a lány után, de most az olyan megközelíthetetlennek tűnt. Sértődöttségében áthatolhatatlan falat épített maga köré féltve őrizve gyermekét. Az ő gyermekét!

Az érzelmi vihar, ami mindkettejük lelkében dúlt az idő múlásával csak egyre jobban eltávolítva őket egymástól. Szenvedtek mind a ketten, de túlságosan büszkék voltak ahhoz, hogy egy kicsit engedve a másiknak végül újra egymásra találhassanak. Ha lehetett inkább kerülték egymást, de a sors minduntalan úgy hozta, hogy állandóan összefutottak. Ilyenkor lesújtó pillantások kereszttüzében röviden köszöntek egymásnak, majd a lehető leggyorsabban távoztak.

Az iskolai élet pedig a saját, megszokott medrében folyt tovább. Megkezdődtek a kviddicsedzések, egyre tornyosultak a dolgozatok, na és egyre több csínnyel igyekeztek a diákok munkával ellátni Friccset is.

Harry, Ron és Hermione pedig úgy tűnt újra egymásra talált. A három fiatal rendszeresen látogatta Valerianát, akivel megbeszélhették Draco megváltozott életét, és egy kicsit elmélkedhettek a jövővel kapcsolatban. Hermione olykor-olykor egyedül is tiszteletét tette az újabban megkedvelt tanárnőnél, hogy apróbb részleteket tudhasson meg Draco elmúlt félévéről.

Minden olyan nyugodt volt. A Reggeli Próféta is csak pozitív híreket tudósított, és ezúttal a Rend tagjai tudták, hogy valóban béke van a világban. Voldemortról sem volt semmi új hír, és ez számított igazán a legjobb hírnek.

Valeriana pedig lelki problémái ellenére sugárzott. Az anyaság érzése megváltozatta: határozottabb és magabiztosabb lett. Pocakja óvatosan növekedett, mintha a bentlakó érezte volna, hogy addig nem kellene túlzottan mutatkoznia, amíg édesanyja nem kívánja felfedni létezését. Valeriana mégis boldogan érzékelte kissé elődomborodó hasát, mely a kis ajándékot rejtette, amit még az elmúlt szerelemből sikerült megőriznie. Esténként sokat simogatta, miközben óhatatlanul a gyerek apja járt fejében. Gyakran gondolt arra, hogy milyen csodálatos kis család lennének, ha Perselus képes lett volna felvállalni őket. Érzései hullámoztak a férfit illetően. Hol gyűlölte, hol vágyott utána. Mivel azonban Perselus nem mutatott egy szikrányi hajlandóságot sem a közeledésre, tudatosan próbálta érzelmeit háttérbe szorítani.

Az anyai örömökkel együtt járó magabiztosság jelentősen megkönnyítette napjait. Most már értette, amit keresztanyja mondott. Az anyaság tudata valóban felemelő érzés! Saját maga is rácsodálkozott arra az erőre, ami segítette őt nap mint nap. A diákok rendkívül nagy kedvvel jártak óráira, a kollegák szívesen beszélgettek vele, és Daniel is egyre szívesebben látott vendég lett esténként. Mindezeket és a Valerianában végbenő változásokat Perselus ellene irányuló támadásnak fogta fel, ami kapcsolatukat csak tovább rontotta.

Egy hétvégi délután Valeriana nagyapjánál ücsörgött kis asztala mellett, és teát iszogattak. Miután mindenféle ártalmatlan és hétköznapi dolgot megbeszéltek, Voldemort került szóba.

-         Sajnálom, hogy nem segíthetek többet, de keresztapám nyomatékosan megkért rá, hogy ne igen mutatkozzak mostanában náluk. – mondta Valeriana.

-         Nem csak egyféleképpen tudsz a segítségünkre lenni. – mosolygott Dumbledore. – Már azzal is sokat tettél, hogy lelkesedéseddel színt hozol a diákok életébe, és talán a miénkbe is. Hidd el nagyon hálásak vagyunk neked ezért! Amúgy meg azért vannak már némi kóbor információnk afelől, hogy keresztapád és társai mivel igyekeznek visszaadni uruknak hatalmát.

-         Tényleg? – csillant fel Valeriana szeme.

-         Van egy virág, ami megadja az örök fiatalságot, és hatalmas erővel ruházza fel tulajdonosát…

-         Hébé virága… - fúlt el Valeriana hangja a felismeréstől.

-         Tudsz róla valamit? – olvasta le Dumbledore unokája arcáról.

-         Keresztapám laboratóriumában láttam.

-         Te jártál ott? Mikor? – Dumbledore egyre izgatottabb lett. Letette kezéből csészéjét, úgy várta unokája válaszát.

-         Tavaly nyáron – felelte Valeriana, és röviden beszámolt kis balesetéről, ami lehetővé tette, hogy bejusson oda, ahova senki sem teheti be a lábát.

-         Biztosan a Hébé virágát láttad ott?

-         Igen. Nem virágzott ugyan, de így is felismertem jellegzetes leveleit. – felelte Valeriana magabiztosan. – Meg kell akadályoznunk, hogy keresztapám felhasználhassa a virágait!

-         Igen, de ez nagyon kockázatos vállalkozás! – Dumbledore felállt, és az ablakhoz ment. Ez az információ nagy lehetőséget kínált, de félt túlzottan bizakodni benne. Tudta, hogy nem egyszerű dolog a Malfoy kúria megközelítése sem, nemhogy a behatolás.

-         Draco segítségével könnyedén bejuthatunk a házba, és a laboratóriumba is, csak meg kell választani a megfelelő időpontot.

-         Ez komoly szervezést, és csapatmunkát igényel. Mozgósítani kell a többieket is, és meg kell szervezni az egyes lépéseket! Nem szabad sehol sem tévesztenünk, mert az könnyen a küldetés kimenetelét veszélyeztetné.

-         Minél hamarabb túl kell lennünk rajta, hiszen nem lehet tudni mikor fog virágozni a növény! – türelmetlenkedett tovább Valeriana.

-         Akkor is pár napot biztosan igényel a szervezés! Légy türelemmel, majd szólok, ha összeülhetünk pontosítani a tervet!

A következő napok pedig izgatott várakozással teltek el. Valeriana valahányszor érdeklődött nagyapjánál, csak azt a választ kapta, hogy még egy kicsit legyen türelemmel.

Aztán végre egy nap Dumbledore összehívta azokat a tagokat, akik jelenlétére számított a nagy terv végrehajtásában. A Rend főhadiszállásán ültek, és csendben hallgatták Dumbledore szavait. Tudták, hogy pontosan meg kell jegyezniük mindent, hiszen rajtuk múlik az akció sikere. Mindenki megkapta feladatát, szerepét, amivel segítenie kell a csapatot a siker elérésében.

-         Tehát, nagyon fontos, hogy mindenki a kijelölt helyen fedezze a bent lévőket. – összegezte a feladatot végül Dumbledore jelentőségteljesen végighordva tekintetét a koncentrációt tükröző arcokon. – Addig ők ketten megszerzik a virágot. Nem tudjuk pontosan milyen védelmi rendszer védi a növényt, a többit azonban valószínűleg sikerül majd kijátszani. Ha bárki, bármi szokatlant érzékel, jelezze a másiknak a szokásos módon! Ja igen, Mr.Parker és Miss.Lloyd részére is hoztam egy-egy teleláncot, aminek segítségével kommunikálni tudnak majd a többiekkel.

-         És, lehet tudni, hogy ki az a segítő? – kérdezte Daniel, miközben nyakába akasztotta a láncot, melyen egy főnixmadarat ábrázoló medál lógott.

-         Szeretném, és ő is szeretné, ha inkognitója megmaradhatna. – felelte nyugodtan Dumbledore. – Akkor, ha senkinek nincs több kérdése, vagy hozzászólni valója, akkor azt hiszem befejeztük.

Halk mozgolódás, és széktologatás kezdődött.

-         Miss. Lloyd nem vehet részt az akcióban! – jelentette ki halkan Perselus, aki eddig a többiektől távol, a sarokban ült egy széken.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés