49. fejezet

Hébé virága

Perselus szavait néma csend követte. Akik már éppen felállni készültek visszahuppantak székeikre, akik pedig még ültek, már eszükbe sem jutott követni társaikat. Megrökönyödve fordultak mindannyian a hang irányába. Az is meglepő volt, hogy valaki nem értett egyet Dumbledore terveivel, de a legszokatlanabb az volt, hogy a mindig meghúzódó csendes férfi szólt az elhangzottakhoz.

Valeriana azt sem tudta, hogy most örüljön Perselus szavainak, vagy dühös legyen miatta. Örült, mert úgy értelmezte a férfi tiltakozását, hogy az aggódik érte, ugyanakkor tartott tőle, hogy ha túl sokáig feszegeti a témát, titka is fényre derül. Erre pedig még nem volt felkészülve. Sokszor eltervezte, hogy majd egy nap elmondja nagyapjának, de aztán mindig elodázta valami miatt az őszinte vallomást. El akarta ő mondani, de majd valamikor máskor, és nem most, nem ilyen körülmények között.

-         Igen Perselus? – mondta Dumbledore olyan nyugodt hangon, hogy az ember azt hihette, az idős varázsló már várta a tiltakozást.

-         A kisasszony nem vehet részt ebben a nagyon fontos, és veszélyes feladatban. – ismételte meg a sarokban ülő sötét alak véleményét, egy kicsit bővebben és határozottabb hangon.

-         Ezt nem a professzor úr szabja meg! – mondta Valeriana csendben feszengve, és szemeivel próbálta Perselust további hallgatásra rávenni.

-         Van, amiről tudnom kellene? – fordult Dumbledore unokája felé magyarázatot várva.

-         Nem! – vágta rá Valeriana.

-         Igen! – hangzott ezzel egy időben Perselus hangja is, aki úgy tűnt nem értett, vagy nem is akart érteni a lány szemeinek játékából. Egyszerűen féltette őt, és most már az sem számított, hogy kitudódik kapcsolatuk. Tudta, hogy Valeriana úgysem hallgatna rá, így csak abban reménykedhetett, hogy majd mások akadályozzák meg, hogy veszélybe kerüljön. Nagy elhatározottsággal igyekezett hát magyarázatot adni ellenvetésére. – A kisasszony nem engedheti meg, hogy az élete veszélybe kerüljön!

Micsoda édes szavak! Valeriana más körülmények között valószínűleg meghatódva omlott volna a férfi karjaiba, de most ennyi ember előtt kiszolgáltatottnak, megalázottnak érezte magát.

-         Mindannyian az életünket tesszük kockára! – támadott vissza inkább.

-         De mindenki csak a sajátját!

Valeriana csak hápogni tudott. Nem volt biztos benne, hogy értették-e a célzást a többiek, akik ide-oda kapkodták a fejüket a vitatkozók között, mégis úgy érezte most elárulták. Arca először elsápadt, majd elvörösödött.

-         Megmagyarázná végre valaki, hogy mi folyik itt? – recsegte Mordon, akinek egyik szeme Valerianát, másik pedig Perselust vizsgálta.

-         Valeriana? – nézett Dumbledore kérdőn unokájára.

-         Semmi, csak…

-         Egy állapotos nő nem csak saját, hanem társai életét is veszélyezteti egy ilyen komoly feladatban. – adott Perselus gyors választ.

-         Ez hülyeség! – tiltakozott Valeriana, de leginkább csalódott önérzete.

A többieket azonban már ez nem érdekelte, csak az az egy szó: „állapotos”.

-         Állapotos? – nézett Dumbledore unokájára elsápadva, amit szerencsére szakálla és szemüvege jól eltakart a döbbent társaság elől.

Valeriana csak zavartan lesütötte szemét, és lassan bólintott egyet. Nem mert senki szemébe se nézni. Tudta, hogy nagy ovációra nem számíthat, hiszen a Mágusvilágban nem nézik jó szemmel a házasságon kívüli terhességet. Elárulva, megalázottan állt hát sok fürkésző szempár kereszttüzében.

-         Mit szól mindehhez az apa? – kérdezte Thonks Daniel felé fordulva, és követte még jó néhány szempár is. Mindannyian tudtak kettejük szoros kapcsolatáról, így senki számára sem volt kétséges, hogy csak ő lehet Valeriana gyermekének apja. Természetesen egyedül Danielnek volt más véleménye erről. Hebegve tátogott vállát felhúzva.

-         Én vagyok az apa – mondta nyersen Perselus, akit rendkívül felbosszantott az iménti feltételezés.

A döbbenet csak most tetőzött igazán. A társaság tagjai egyik ámulatból estek a másikba, miközben tekintetükkel igyekeztek megtalálni a sarokban ücsörgő férfit, aki nem akármilyen bejelentést tett.

-         Ehhez nem volt jogod! – fakadt ki Valeriana.

-         Jog? Milyen jogokról beszélsz? – pattant föl Perselus ültéből.

-         Elég! – emelte fel kezét intően Dumbledore, aki úgy érezte, lábai alig tartják a frissen szerzett híreknek köszönhetően. – Ez már nem tartozik másra! Miután mindent megbeszéltünk, kérem távozzanak! Kivéve Valerianát és Perselust.

Perselus megadva magát visszaült székére, és csendben nézte végig a többiek távozását. Valeriana maga elé merengve hallgatta a távolodó lépteket, várva sorsára.

-         Szóval, mikor akartad elmondani? – nézett Dumbledore unokájára, miközben ő is visszaült az asztalhoz.

-         Én akartam, csak…

-         Ebből is látszik milyen felelőtlen! – szólt közbe Perselus. – Nem gondolkodik…

-         Perselus! – szakította félbe Dumbledore szigorúan. – Ha a felelősségről beszélünk, akkor azt hiszem nem csak Valeriana felelősségéről van itt szó, hiszen ehhez két emberre van szükség!

-         Így van, de a saját akaratom ellenére történt…

-         A részletekre nem vagyok kíváncsi! – intette le Dumbledore erélyesen. – Egyedül az érdekelne, hogy mikor tudtam volna meg? Mikor megszületik? Vagy még akkor sem?

-         Sajnálom… - nyögte Valeriana megszeppent kislányként, hiszen ő nem csak egy tanárként, kollégaként ült Dumbledore előtt, mint Perselus, hanem mint unoka.

-         Ne sajnáld, hiszen ez nagyon csodálatos dolog, csak azt nem értem, hogy hol a család, ahova ez a gyermek megszületik?

-         Dumbledore professzor! Tudja, hogy én nagyon tisztelem, és mindig is hálás voltam önnek, de ebben az ügyben nem hiszem, hogy magyarázattal tartoznék önnek! – nézett vissza Perselus a szigorú szemekbe.

-         Talán mégis… - kezdte a nagyapa, aki egyre jobban látta mennyire nincsenek rendben a dolgok unokája körül.

-         Nem! – fordult Valeriana hirtelen nagyapja felé, ahogy észrevette a szavak mögötti szándékot. – Ez valóban csak kettőnkre tartozik, és mi már le is rendeztük magunk között.

-         Igen? De mégis mit? – kérdezte Dumbledore szemüvege fölül számonkérőn nézve unokájára.

-         A gyereket megszülöm, de őt nem kötelezi semmi. – jelentette ki dacosan Valeriana fájdalmat okozva  mind a két férfinak.

-         Nos látja professzor úr, ő már eldöntötte! – pattant föl dühösen Perselus.

-         Hiszen te is ezt akartad nem?

-         Nem! Pontosan tudod, hogy én mit akartam! – emelte meg Perselus a hangját, és sötét szemeit a lányéba döfte, majd Dumbledore felé fordult. – Professzor úr! Én csak annyit kérnék, mérlegelje, hogy oda küldi-e őt ma éjszaka!

Azzal felpattant, és kiviharzott. A teremben csend lett. Valeriana az ujjaival babrált zavartan, Dumbledore pedig a szavakat kereste.

-         Miért nem beszéltél róla? – kérdezte szelíd hangon, bár érzelmei inkább háborgó tengerre hasonlítottak.

-         Nem tudtam…

-         Mi volt köztetek? Én úgy tudtam, nem kedvelitek egymást, vagy talán…

-         Nem! – nézett fel Valeriana. – Nem bántott engem! Azt hiszem… azt hittem, szeretett…

-         A Szent Mungóban… - emlékezett Dumbledore. – azóta ugye? Fogta a kezed, aggódott érted! Azt hitte nem vettem észre… Pedig láttam, de nem foglalkoztam vele. Hálás voltam neki, hiszen neki köszönhettem, hogy életben maradtál… Olyan régen volt már! Azóta pedig… a szemem előtt voltatok, mégsem vettem észre semmit! Persze Perselus képességeit ismerve nem is csodálkozom rajta…

-         Ne haragudj nagyapa! – küzdött Valeriana könnyeivel.

-         De mi történt?

-         A tulipánfa virágából nyert kivonat semlegesítette Perselus védekező varázslatait…

-         Nem pont erre lennék kíváncsi – pironkodott Dumbledore. – Miért nem vagytok most együtt? Mert nem vagytok, jól látom ugye?

-         Igen. Azt mondta ne tartsam meg a gyereket, mert az felelőtlenség lenne a mi helyzetünkben. – most már nem bírta tovább, felzokogott. – Képes lett volna fekete mágiát alkalmazni!

Dumbledore felállt, és odament a hevesen síró lányhoz, hogy magához ölelje. Azt se tudta most kire haragudjon: unokájára, amiért engedte, hogy ilyen helyzetbe kerüljön, vagy a férfira, aki ezt tette vele.

-         Nyugodj meg kislányom! – simogatta Valeriana hátát. – Nem tesz jót a dédunokámnak, ha az édesanyja sokat sír!

-         Hát nem haragszol rám? – nézett fel Valeriana reménykedve.

-         Ami történt, megtörtént. Nem mondom, hogy pont így képzeltem el a jövődet, de ha már így alakult… Miért nem tisztázzátok újból a dolgokat?

-         Nem lehet! Képtelenség meggyőzni! Ma már úgy gondolom, talán nem is szeretett.

-         Azt nem hiszem, hiszen akkor most nem aggódna érted.

-         Nem értem aggódik, hanem a többiekért!

-         Dehogyis! Ő is tudja, hogy a te állapotodnak semmi köze nincs a feladat sikeréhez.

-         Gondolod? – Valeriana szeme felcsillant, szíve új reményt kapott.

-         Szereted őt?

-         Igen! – felelte Valeriana boldogan és őszintén.

-         Akkor még nincs veszve semmi. Beszélek vele, mint nagyapád…

-         Ezt nem akarom nagyapa! Nem akarom, hogy valamilyen nyomás hatására változtassa meg a véleményét!

-         De hát szenvedtek mind a ketten!

-         Én már nem szenvedek, és úgy látom ő sem. Nem szeretném, ha ebbe most beleszólnál! Kérlek! – kegyes hazugság volt ez, és ezt Dumbledore is pontosan érezte.

-         Rendben – mondta hosszú fontolgatás után. – Tiszteletben tartom a kérésed, amíg úgy látom ezzel nem ártok neked túlságosan.

Valeriana felállt, és szorosan átölelte nagyapját, aki abban a percben szüleit próbálta helyettesíteni. Dumbledore finoman eltolta magától, egy atyai csókot nyomott a lány homlokára, majd megemelte pálcáját, és rá szegezte. Valeriana egy pillanatra meghökkent, de megszólalni sem volt ideje, mert a következő pillanatban kellemes meleg, és egy bíborvörös fény ölelte körül. Érezte a szeretetet és a biztonságot, ami mindezt táplálta. Minden gond és félelem a burkon kívül rekedt, odabent pedig bátorság és magabiztosság töltötte el.

-         Ez megvéd téged és gyermekedet minden mágikus ártástól. A hatása huszonnégy órán át tart. – mondta Dumbledore, mikor a fény és a melegség eltűnt. – A fizikai ártalmaktól azonban nem tudlak megvédeni, így kérlek vigyázz magadra!

-         Köszönöm nagyapa! – ölelte át Valeriana még egyszer nagyapját. – Igyekszem csalódást nem okozni!

Az éjszaka sötét volt és csendes. Valeriana hatodmagával ácsorgott a Malfoy kúriától nem messze. Izgatottan topogtak egyik lábukról a másikra billegve. Alig látták, inkább csak érzékelték egymást. Valeriana megmozdulni sem mert, mert nem tudta nem-e Perselus áll éppen mellette. Nem akarta, hogy a férfi túlzott közelsége megzavarja ebben a fontos pillanatban. Mióta a Rend tagjai közt tudta magát, még sohasem tett olyan nagy dolgot, mint amire most készültek. Tudta, hogy nagyon veszélyes a terv, ugyanakkor annak sikere akár a Nagyúr bukását jelenthetné.

-         Azt hiszem most már jó lenne, ha magamra maradnék. – mondta halkan Valeriana. – Nemsokára megérkezik…

-         Rendben! – recsegett Mordon hangja nem messze tőle, majd talárja lebbenését lehetett látni. – Akkor széledjünk szét a megbeszéltek szerint. Ha bármi furcsát észlel valaki, azonnal értesítse a többieket! Ez magára is vonatkozik Miss.Lloyd!

-         Igen, tudom – mondta Valeriana, majd figyelte a távolodó árnyakat.

-         Ne csinálj őrültséget! – suttogta Perselus a fülébe, amitől ijedten rezzent össze.

Mire képes lett volna válaszolni a férfi szavaira, addigra az már messze járt. Szíve kalapált a gondolattól, hogy Perselus valóban aggódik érte. Bármennyire szerette volna most kizárni fejéből ezeket a gondolatokat, még akkor is izgatottan zakatolt a szíve, amikor Draco váratlanul megjelent mellette.

-         Mehetünk – mondta, és elindultak a kúria felé. – Nem hittem volna, hogy valaha visszatérek ide. Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy egy tolvajként fogok besurranni.

-         Ne gondolj most erre Draco! Az a fontos, amit megakadályozunk azzal, hogy nem engedjük, hogy a virág túl nagy hatalmat adjon a Nagyúrnak!

-         Azt a gazt egy éve láttuk ott, ezt te is tudod! Mi a garancia, hogy még mindig ott van? – szólt a sötétben Draco kételkedő hangja.

-         Miért lenne máshol? Hiszen oda rajtad és édesapádon kívül senki sem juthat be! Nem?

-         Remélem, hogy igazad van!

Ezután csendben haladtak tovább, amíg el nem érték a nagy kaput. Egy pillanatra megtorpantak. Most már nem lehetett visszafordulni. Valeriana tudta, öten lesték tőlük nem messze minden léptüket, de ahogy átlépik majd ezt a kaput, már csak magukra számíthatnak. Nagy levegőt vett, majd becsúsztatta kezét az oroszlán száján.

-         Örömmel látom Miss.Lloyd! – szólt a manószobor az oszlop tetején, majd kitárult a kapu, így mindketten beléptek rajta. Ekkor a szobor azonban újból megszólalt. – Ki van még önnel?

-         Senki! – felelte Valeriana riadtan, mire Draco is megtorpant mellette.

-         Összesen három életet érzékelek!

-         Terhes vagyok! – próbálkozott Valeriana, és remélte, hogy a harmadik élet tényleg csak az ő gyermeke, és nem valaki más.

-         És a harmadik? – a kőszobor hangja egyre szigorúbb lett.

-         Ikrek! – jött a hirtelen ötlet, ami  úgy tűnt meg is győzte a manót.

-         Nahát! Gratulálok! – mondta a szobor, majd becsukódott a kapu.

Valeriana és Draco csendben haladtak tovább. Egy jó darabig nem mertek megszólalni, de aztán mikor kellő távolságra voltak a kötekedő kapuőrtől, Draco már nem bírta magában tartani a megrökönyödés hangját.

-         Tényleg terhes vagy? – kérdezte suttogva.

-         Igen – felelte Valeriana kurtán.

-         Ki a gyerek apja? Talán Parker?

-         Ezt talán nem most kellene megbeszélnünk! – suttogta vissza Valeriana erélyesen.

Megint csendben haladtak tovább, de Draco nehezen tudta túltenni magát a hallottakon. Már majdnem elérték a bejárati ajtót, amikor hirtelen felocsúdva elmélyült gondolataiból, és az utolsó percben elkapta Valeriana karját.

-         Itt nem mehetünk be! – mondta halkan. – Van egy bejárat, amit én alakítottam ki arra az esetre, amikor későn érkeztem haza, és nem akartam találkozni a túlságosan is kedves és odaadó házimanókkal.

Valeriana meghökkenve követte Dracot. Sötétben botladozva lépkedett a magabiztosan haladó fiú után. Látszott, hogy az már jó párszor megtette ezt az utat. Aztán végre megálltak. Valeriana körülnézett, de nem látott semmit. Draco a pálcájával egy kis bokorra mutatott, ami azonnal eltűnt, és helyébe egy csapóajtó jelent meg. Könnyedén felnyitotta, majd bemászott rajta.

-         Gyere már! – suttogta kifelé, mire Valeriana is követte.

Egy szűk járatba érkeztek meg. Nyirkos és hideg volt. Draco fényt varázsolt pálcája végére, és így haladtak tovább. Szerencsére nem kellett sokáig menniük így kétrét görnyedve, mert hamarosan vége lett a járatnak. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha egy zsákutca végébe értek volna, de aztán Draco tenyerét nekinyomta a falnak, mire az eltűnt.

Egy folyosóra érkeztek, melynek falán halvány mécsesek pislákoltak. A fehér falakon kísérteties táncot játszott fényük.

-         Furcsa – mondta Draco halkan, miután végighordta tekintetét a folyosón mind a két irányban. – Azelőtt itt sohasem égtek lámpások, hiszen ez egy teljesen használaton kívüli részleg. Ezért mertem bármikor erre járni.

-         Akkor, ez most mit jelenthet? – riadt meg Valeriana is, akinek Draco kijelentése nélkül is hátborzongató hangulatú volt ez a folyosó.

-         Nem tudom. – felelte a fiú őszintén. – De menjünk inkább!

Valeriana egyetértve az elhatározással, gyors léptekkel követte Dracot. Hosszú folyosókon haladtak végig, majd lépcsőkön le, amit újabb szűk folyosók követtek. Itt már nem égtek mécsesek, így pálcájuk fényére volt szükség, hogy tovább haladhassanak. Léptük kopogását egyetlen varázslattal megakadályozták, különben az egész folyosórendszer visszhangzott volna a hideg köveket érő cipősarkak hangjától.

Az egyik folyosó aztán ismerősnek tűnt Valerianának, így remélte, hogy talán megérkeznek. Nem is tévedett. Draco megállt egy ajtó előtt, majd a zárba helyezte a kulcsot, kezét pedig  a cirádás „M”-betűre.

-         Hu, reméltem, hogy apámnak nem jut eszébe a nyitóvarázslatot megváltoztatni. – mondta Draco nagyot sóhajtva, amikor beléptek az ajtón.

-         Gondolom elégnek találta, ha a kapun nem enged be. – mondta Valeriana, és a belépésükkor felgyulladó fáklyák fénye mellett azonnal gyors keresgélésbe kezdett.

-         Ott van! – lépett Draco a növényhez, ami előző év óta ugyanazon a helyen díszelgett.

-         Nézd! Tele van bimbóval! Pont jókor érkeztünk. – kapta föl Valeriana a cserepet.

-         Rendben, akkor menjünk gyorsan! – mondta Draco izgatottan. – Olyan rossz érzés újra itt lenni!

Máris kiléptek az ajtón, és elindultak a folyosón visszafelé. Valeriana boldogan ölelte magához a győzelmet jelentő növényt. Nem is gondolta, hogy ilyen egyszerűen fog menni minden. Most már minden vágya az volt, hogy minél hamarabb kikerüljenek a falakon, sőt a kerítésen túlra.

Már a második folyosóra fordultak be, amikor rohanó léptek zaja csapta meg a fülüket. Egy pillanatra mindketten megtorpantak, és riadtan néztek egymásra. A cipők kopogása azonban egyre közeledett, mely suttogások zajával is keveredett.

-         Futás! – tátogta Draco, mire mindketten lélekszakadva rohanni kezdtek.

Úgy tűnt elég gyorsak ahhoz, hogy az őket követők ne érjék utol. Akárhányszor hátrakémleltek, nem láttak semmit, csak a lépések zaját hallották.

A lépcsősor azonban, amin előbb lefelé haladtak, most felfelé valóságos hegynek számított az egyre jobban kifulladó Valerianának. Eddig még sohasem érzékelte édes terhének súlyát, ami ugyan még igencsak pöttöm volt, mégis megterhelte szervezetét.

-         Gyere már! – suttogta visszafelé a lépcső tetejéről Draco türelmetlenül.

Valeriana pedig ziháló tüdővel megpróbált engedelmeskedni a sürgetésnek. Az utolsó lépcsőfoknál úgy kapaszkodott a fiú karjába, mint a fuldokló az életet jelentő mentőövbe.

Ebben a pillanatban egy fénycsóva suhant el mellettük. Riadtan néztek a lépcső aljára, ahol négy-öt sötétköpenyes alak futott feléjük.

Tudták, hogyha azok utolérik őket, akkor elvesztek. Túl sok idejük nem volt gondolkodni, így egy-egy átok bizonytalan célú kilövése után ismét szaladni kezdtek.

Újabb folyosók következtek, ahol ugyan sötét volt, mégsem mertek fényt gyújtani pálcájuk végére, hiszen addig volt jó, amíg senki nem látta őket. Így viszont csak lassabban tudtak haladni. A falat és egymást tapogatva próbáltak tájékozódni, mígnem megint elsuhanó fény-nyalábok világították meg útjukat.

Draco egy pillanatra megállt, hogy újabb átokkal próbálja meg üldözőik számát csökkenteni.

-         Nincs semmi értelme! – zengett Lucius hangja, mire mindketten összerezzentek. – Innen senki nem juthat ki!

Draco szinte gondolkodás nélkül indult volna apja irányába, ha Valeriana nem tartja vissza. Ezzel egy időben egy erős átokkal sújtotta üldözőik felett a mennyezetet, mire az nagy robajjal omlott le megakadályozva Lucius és emberei továbbjutását.

- Megőrültél? – fordult Valeriana Draco felé. – Azonnal menjünk tovább!

Hallották maguk mögött Lucius szitkozódását, és a sorozatos próbálkozásokat, hogy a váratlanul keletkezett torlasztól megszabadulhassanak.

Végre elérték azt a folyósó-rendszert, ami már ki volt világítva, így újra gyorsabban és magabiztosabban haladhattak. Már nem jártak messze attól a ponttól, ahol megérkeztek. Ekkor oldalról, egy másik folyosóról újabb rohanó léptek hangja riasztotta meg a két menekülőt. Nem mertek oldalra nézni, csak rohantak, ahogy egyre fogyó erejükből tellett. Valeriana úgy érezte, már nem bírja sokáig. Lábait alig érezte, tüdeje levegő után kapkodott, a cserepet szorongató karja elzsibbadt, másik kezében pedig reszketve tartotta pálcáját.

Draco megint jóval előtte haladt. Ő már pontosan tudta, hogy nemsokára elérik azt a falszakaszt, ami a menekülés útját biztosítja számukra.

Valeriana látta, ahogy befordul előtte a sarkon, de ekkor érezte, ahogy hátulról egy átok eltalálva védelmi körét lepattan róla, és becsapódik a falba nagy porfelhőt keltve körülötte. Hallotta, hogy az őt követők lépései egy pillanatra megtorpannak. Gyorsan befordult a fiú után, aki a zajra visszalépett. Elkapta a lány karját és vonszolta maga után. Néhány lépés után megálltak. Draco két mécses-tartó közötti kopasz falszakaszra tette tenyerét.

-         Lucius! – zengett a folyosó másik végéről egy túlvilági hang, amit mindketten túlságosan jól ismertek. Dermedten néztek egymásra.

-         A Nagyúr! – tátogta lihegve Valeriana, és most már végképp úgy érezte megfullad.

Szíve hevesen vert, szája kiszáradt, egész légcsövét mardosta az érdes fájdalom, lábai pedig képtelenek voltak engedelmeskedni, csak tehetetlenül reszkettek, mint a kocsonya.

Szerencsére Draco lélekjelenléte még megmaradt, így nagyot rántva a lányon könnyű szerrel átléptek a falon mielőtt üldözőik is erre e folyosóra értek volna.

Sötét és csend ölelte őket át. Valeriana hátát az újból átjárhatatlan falnak vetve zihálva, erőtlenül csúszott lefelé. Kezét szája elé szorította, nehogy kapkodó légzésének hangja elárulja őket.

-         Erre jöttek! Láttam, hogy befordultak ide! – hallották a fal mögül a tanakodást.

-         Hova tűntek akkor? – kérdezte Lucius izgatottan.

-         Nem tudom! Innen nem hopponálhattak!

-         Nem bizony! – kiáltotta ingerülten Lucius, majd csend következett.

Valeriana Dracoba kapaszkodva felállt, úgy hallgatta mi történik. Halk kopogtatást hallottak a falon több irányból. Izgatottan vártak.

-         Ti menjetek ki a többiekhez! Erre nem jöhettek tovább! – szólt újból Lucius. Megkönnyebbülve hallgatták a távolodó, majd teljesen elhallgató lépéseket.

Megmenekültek, legalábbis egérutat nyertek! Valeriana úgy érezte, hogy talán ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy kicsit megújult erővel útnak indulhassanak. De ekkor velük szemben egy pálca fénye világította meg arcukat.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés