51. fejezet

A világosság

A konyhában csend lett. Az előbbi heves szóváltások után talán túlságosan is. A kandalló tüze halkan ropogott, miközben minden szem az öreg varázslóra tapadt. Gondolatok suhantak át a döbbent arcokon. Nem értették, és képtelen voltak felfogni az imént hallottakat. Dumbledore, mint egy vén liliomtipró? Ezt egyikük sem tudta volna elképzelni.

Egyedül Valeriana ismerte a magyarázatot. Szemével kérdőn kereste nagyapja tekintetét.

-         Itt az idő, hogy megtudják az igazságot! – mondta Dumbledore nyugodtan, és kezét unokájáéra tette. A döbbent társaság halkan fészkelődött erre a mozdulatra, és arcukon látszott a csalódottság és felháborodás. – Tudom, hogy sok félreértést és alaptalan találgatást megelőzhettem volna azzal, ha elejétől fogva megosztom életem titkát mindenkivel, de túl gyáva voltam hozzá, és túlságosan féltettem Valerianát!

Dumbledore most már mindkét kezével szorosan fogta a lány kezét bíztatva, hiszen látta mennyire retteg a többiek véleményétől.

-         Nem volt alaptalan a félelmed! – recsegte megvetően Mordon.

-         Tudom Alastor – nézett most Dumbledore öreg barátjára, majd unokája mellett ülő holtsápadt férfi felé fordult. – Bizonyára emlékszik, amikor tizenhét évvel ezelőtt egy éjszaka arra kértem, hogy segítsen kimenekíteni az országból  egy nőt lányával együtt. – Perselus csendben bólintott, bár nem értette mi az összefüggés a régmúlt események és a jelen között. – Akkor, Voldemort eltűnése után, már csak a halálfalóknak volt félnivalójuk. Ezt pontosan tudta Perselus, mégis segített nekem, és én ezért örökre hálás leszek önnek. Ha akkor nem segít, és magára hagyva a nőt és gyermekét a vakvilágba menesztem, valószínűleg nem ülhetne Valeriana itt közöttünk.

-         Nem értem professzor úr! – nyögte Perselus, miközben megpróbálta felidézni magában azoknak a napoknak az eseményeit.

Valeriana számára azonban csak most lett világos minden. Az álom, ami olyan sokszor felzaklatta emlékeztetve azokra a nehéz napokra, most értelmet kapott. Az őket követő férfi, akit édesapjának hitt, Perselus volt.

-         Az a nő az egyetlen lányom volt, a gyermek pedig az unokám, Valeriana. – adta meg Dumbledore a magyarázatot kissé zavaros beszédére.

Az előbbi döbbenet láthatóan csak még jobban fokozódott a kicsiny társaságon, de a félreértésből adódó megvetés kíváncsisággá alakult.

-         Nem is tudtam, hogy nős volt professzor úr! – mondta megrökönyödve Remus, és látszott, ahogy az idős igazgatóról kialakított képe lassan összeomlik.

-         Úgy tudtam, hogy a lányod fiatalon meghalt – hallatszott Mordon véleménye is a témával kapcsolatban. Úgy tűnt, ő azért mégiscsak többet tudott Dumbledore magánéletéről.

-         Igen Remus, nős voltam, bár ez a boldogág nagyon későn, és nagyon rövid ideig adódott meg számomra. Már régen tanítottam a Roxfortban, amikor  megismerkedtem a feleségemmel. Én már idős voltam ahhoz, hogy új életet kezdjek, és az iskolát sem akartam elhagyni. Fiatalon elhatároztam, hogy egyszer igazgatója leszek ennek a nagynevű iskolának, és csak ennek éltem. Hálát adok az égnek, hogy egy olyan nőt küldött, aki minden szeszélyemet elviselve kitartott mellettem. Addig Franciaországban élt a szüleivel, én viszont nem voltam hajlandó itthagyni az öreg Angliát. Ideköltözött hát Londonba, de csak rövid ideig bírta a klímát. Sokat betegeskedett, ezért visszaköltözött Franciaországba, és Adrienne a lányom is ott született meg. Én pedig kétlaki életet éltem. Ennek ellenére boldogok voltunk, és minden szabadidőmet kis családommal töltöttem. A szülés nagyon megviselte az amúgy is gyenge szervezetet, és feleségem állapota rohamosan romlott, majd mire a lányom tíz éves lett, elveszítettem örökre…- Dumbledore elhallgatott egy pillanatra, majd erőt vett magán, és nagyot sóhajtva folytatta, míg a többiek lélegzetüket visszafojtva hallgatták a régi történetet. –Magamhoz vehettem volna a lányomat, de túl gyáva voltam saját iskolámba hozni. Féltem, hogy nem egyeztethető össze a magánélet és a hivatás. Sokan ismertek már akkor, és nem akartam, hogy másként foglalkozzanak Adrienne-nel csak azért, mert a lányom. Így hagytam, hogy nagyszülei neveljék fel. Én csak messziről terelgettem útját, és természetesen továbbra is rendszeresen látogattam, amikor csak lehetett. Ma már tudom, hogy nagy hiba volt hagynom, hogy ennyire eltávolodjon tőlem. Talán ez okozhatta, hogy a szerelem erősebb lehetett a meggyőződésnél, kötelékeknél,  és Aeneas Lloyd oldalán kötött ki, majd Voldemort híve, sajátjai árulója lett. A lányom akkor halt meg számomra, Alastor! – nézett Dumbledore az öreg aurorra, miközben érezte, ahogy unokája keze óvatosan kicsusszan az övéi közül. Valeriana tudta, hogy az emlékek következő sorai, már az ő múltját idézik majd, és a fájdalom, amit szívében érzett, egyre csak nőtt.

-         Nem hallottam ezután semmit a lányomról és családjáról. – nézett Dumbledore most Valerianára, aki lesütött szemmel az ujjaival babrált zavartan. – Sokáig már magam is elhittem, hogy Adrienne már nem él. Sokan meghaltak akkor, fehér-és feketemágusok egyaránt… Aztán egy éjszaka megjelent nálam az iskolában az unokámmal együtt, akinek létezéséről még csak nem is tudtam. Csapzottak, kimerültek voltak, és rettenetesen rettegtek a Minisztérium embereitől. Akkor, ahogy a lányomra néztem, már nem az igazgató, nem a Főnix Rendjének alapítója voltam, hanem egy apa, akinek az észérvek már nem számítottak, csak családjának megmentése. Egy percig nem gondolkodtam azon, hogy helyes-e amit akkor tenni készültem. Nem akartam, hogy a lányom az Azkabanba kerüljön, az unokám pedig ki tudja kinek a kezébe. Ekkor fordultam fiatal kollégámhoz segítségért. Tudtam, hogy a lekötelezettem, és mindent megtenne, hogy háláját kifejezze. Ne haragudjon Perselus, hogy ezt kihasználtam, de apaként akkor nem tehettem mást. – a férfi csak meresztgette sötét szemeit, és fejében a foszlányok lassan teljes képet kezdtek alkotni. – Megnyugodtam, amikor visszatérte után megtudtam, biztonságban vannak. Ezután nem kerestem őket, hiszen a Minisztérium még évekig kutatott a halálfalók után. Nem akartam őket veszélybe sodorni… A Trimágus Tusa alkalmával azonban nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ne érdeklődjek az unokám iránt. Mivel Adrienne is a Beauxbatonsban végezte tanulmányait, reméltem, hogy az unokám is odajárt. Nem tévedtem. Madame Maxime készséggel számolt be Valeriana tehetségéről, de mivel egy ideje nyomát veszítette, nem tudott hollétéről semmi közelebbit. Amikor Voldemort visszatért, már kezdtem félteni őket, mert tudtam, hogy majd felkeresi alattvalóit. Egy éves hosszú keresgélés után végre sikerült megtalálnom Valerianát, de sajnos a lányomat már nem láthattam soha többet. Most már tudom, hogy hamarabb kellett volna kerestetnem őket. Bármi is történt ők mégis a családom! Egyiküknek sincs még gyerekük, így talán nehezen tudják megérteni az érzéseimet, és nem tudják elfogadni elfogultságomat Valerianával szemben. Elnézést kérek ezért mindenkitől… de már csak ő maradt nekem! – mindenki szótlanul hallgatta az idős varázsló szavait. Nem tudtak, és nem is akartak semmit sem mondani. Egy keserű élettörténetet hallottak, ami megrázta őket, és igencsak megváltoztatta a korábban kialakított képet Dumbledore-ról és Valeriánáról egyaránt. Leginkább Perselus volt az, aki most választ kapva korábbi kérdéseire a megvilágosodás nehéz súlya alatt bámult maga elé.

-         Én voltam, aki a védőbűbájt bocsátotta Valerianára – nézett rá Dumbledore, mintha megérezte volna gyötrődését. – Tudom, hogy szólnom kellett volna… De mentségemül szolgáljon, hogy nem rég tudok kettejük kapcsolatáról.

Perselus csak némán nézett az igazgató szemeibe, majd tekintete Valerianára siklott, aki még mindig leszegett fejjel ült mellette. Annyira szeretett volna valami kedveset mondani neki, de képtelen volt egy hangot is kiadni torkán.

-         Most pedig fejezzük be feladatunkat! – szólt ismét Dumbledore, és kezében megjelent pálcája.

A következő pillanatban egy fehér fény hagyta el a hegyét, és telibe találta a virágot. Egy másodpercig úgy tűnt nem történt semmi, aztán éles visítás hallatszott, majd hirtelen lehullottak a virág bimbói, levelei pedig aszottan potyogtak le az asztalra, hogy ott apró porszemcsékre bomoljon szét. A növény szára és gyökere a cseréppel együtt úgy zsugorodott össze, mint ahogy műanyag olvad el magas hő hatására.

A visítás abbamaradt, az asztalon pedig csak egy kis folt jelezte a virág helyét.

Merengve figyelték azt a kis pontot az asztal tetején.

-         Túl nagy kísértés egy ilyen virág – mondta Dumbledore, és leengedte kezét. – Most pedig menjenek!  Köszönöm mindenkinek a munkáját!

Nehezen tudták túltenni magukat a hallottakon és a történteken. Gépiesen követték Dumbledore utasítását, és egymás után álltak fel. Egyedül Perselus és Valeriana maradt ülve.

-         Dumbledore professzor beszélhetnék önnel? – szólalt meg csendben Perselus, mire Valeriana riadtan nézett rá.

-         Én is pont erre szerettem volna kérni – mosolygott vissza Dumbledore.

-         Nagyapa! – fordította fejét Valeriana a másik oldalra.

-         Tudom, hogy mit kértél, de úgy látom most már nem tehetek eleget ennek a kérésnek. Menj csak nyugodtan, és nyugtasd meg McGalagony professzort, hogy vacsorára én is ott leszek.

Valeriana nem szívesen, de távozott a konyhából követve a mankók segítségével döcögő Mordont.

Szinte egyszerre érkezett Daniellel Roxmortsba. Nem kellett túlságosan kilépnie, hogy utolérje az elöl lépkedő férfit. Mikor mellé érkezett, érezte, hogy Daniel észrevette őt, mégsem szólt semmit. Így haladtak egymás mellett egy darabig, majd Valeriana nem bírta tovább.

-         Daniel…

-         Nem kell magyarázkodnod! – fojtotta az első szót a lányba.

-         Tudom, hogy beszélhettem volna róla – próbálkozott továbbra is Valeriana. – Nem akartalak megbántani…

-         Ő miatta szakítottunk? –torpant meg a férfi, és a lányra nézett. Szemeiben jól látszott a csalódottság és a düh.

-         Nem! Csak jóval később jöttünk össze – magyarázkodott Valeriana, bár nem volt igazán biztos benne, hogy szavai a valóságot fedik.

-         Mit tud, amit én nem?

Valeriana egy pillanatig csak hápogni tudott. Micsoda kérdés ez? De aztán pontosan tudta a választ:

-         Szeretem – mondta halkan, és szemérmesen lehunyta a szemét.

-         Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer Piton lesz a riválisom – vágta még oda Daniel, majd újból elindult.

-         Perselus nem a riválisod Daniel! – iramodott Valeriana utána. – Te a barátom vagy, ő pedig… ő a gyermekem apja.

-         Akiről persze hallani sem akar! Ugye? – nézett oldalra Daniel, hogy szavainak hatását  kiélvezhesse. Valeriana elpirult, mint ahogy mindig ha sikerült zavarba hozni. – Nincs ebben semmi meglepő. Azt hittem te is kiismerted már őt. Mivel tudott így elkábítani?

-         Ne bánts kérlek!

-         Ne bántsalak? Te mire gondoltál, amikor a vele eltöltött éjszakák után velem reggeliztél, majd miután együtt vacsoráztunk, az ő ágyában kötöttél ki? Mit gondolsz mit érzek most? – kiabált Daniel sértetten a lány felé, miközben ideges lépései egyre gyorsultak.

-         Daniel! Már jó ideje nem volt köztünk semmi! Emiatt nem tartozom neked magyarázattal!

-         Nem, tényleg! – húzta el a száját Daniel, majd lenyomta a nagy bejárati ajtó kilincsét.

-         Mindig is nagyon fontos voltál számomra, de úgy mint egy barát, egy báty… Szeretném, ha ez továbbra is így maradna! – nézett Valeriana a barna szemekbe, amik most keserű dühvel néztek vissza rá.

-         Én erre képtelen vagyok! – mondta Daniel, majd belépett az előcsarnokba.

Valeriana szomorúan követte. Elveszettnek érezte magát. Magára maradt. Nem volt se barátja, se kedvese, se társak, akik megbíznak benne. Daniel tüntetőleg előresietett. Valeriana most már nem is próbálta utolérni őt. Ahogy haladt a folyosókon egyre több diákkal találkozott, akiknek megpróbált kedvesen visszaköszönni, de igazából nem is tudott odafigyelni rájuk.

Az egyik fordulóban Nick-kel is összefutott, aki egészen lakosztályáig kísérte, miközben folyton Valeriana egészségi állapota miatt aggódott. Kialvatlan, meggyötört arca ugyanis nem kerülte el az ő figyelmét sem. A lány végül, hogy megnyugtassa a szellemet, elárulta, hogy éjszaka küldetésen volt, ezért most rettenetesen fáradt.

Alig várta, hogy végre a szobájába léphessen magára maradva, és amire leginkább vágyott, az egy kellemes fürdő volt.

Egyenesen a fürdőszobába ment, és néhány perc múlva már a meleg vízben feküdt elernyesztve fáradt izmait, amik még mindig nyögték az előző éjszaka gyötrelmeit.

Sokáig élvezte a megnyugtató közeget, miközben két tenyere pocakján pihent. Nagyapjára és Perselusra gondolt, pontosabban arra, hogy vajon miről beszélgethetnek. Nem is tudta, hogy mit kívánt volna jobban. Ha nagyapja minden meggyőzőerejét bevetve a férfit jobb belátásra bírja a gyereket illetően, vagy az ő kérésének megfelelően hagyja hadd alakuljanak magától a dolgok. Olyan jó érzés volt, mikor Perselus aggódott érte, és olyan fájdalmas, amikor rágalmazta. Az utóbbit nem akarta soha többet átélni, így végül abban reménykedett, hogy a beszélgetésnek akárhogyan is, de kedvező eredménye lesz.

Elmélkedéséből halk kopogás zökkentette ki. Kikászálódott a kádból, majd gyorsan megtörülközött, és egy nadrágot meg pulóvert kapott föl.  Eközben a látogató egyre türelmetlenebb lett, a kopogás pedig egyre hangosabb.

-         Megyek már! – szólt Valeriana dühösen, és egy határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót.

A szíve nagyot dobbant, és biztos volt benne, hogy arca is azonnal elárulta érzelmeit.

-         Miért zárod kulcsra az ajtót? Már aggódtam… - mondta Perselus nyugodtan, bár látszott, hogy a háta mögött lebegő szellem már kellőképpen feldühítette.

-         Miért? Talán mert pihenni szeretne, és nem akarta, hogy zavarják! – harsogta Nick, barátnője védelmére kelve. – Ne haragudj Valeriana, de hiába mondtam neki! Egyesek egyáltalán nincsenek másra tekintettel!

-         Semmi baj Nick! – motyogta Valeriana, miközben a férfi arcát fürkészte találgatva, hogy vajon milyen szándékkal jött hozzá.

-         Bejöhetek? – kérdezte Perselus, és már nagyon nehezére esett nem visszavágni a szemtelen kísértetnek. Mivel azonban sejtette, hogy az nem lenne igazán jó belépő a lány előtt, inkább türtőztette magát.

Valeriana nem szólt semmit, csak kitárta az ajtót a férfi előtt, majd mikor az belépett a szobába, becsukta a hápogó szellem előtt.

-         Jól vagy? – törte meg Perselus a kínos csendet.

-         Igen, csak fürödtem, és nem hallottam a kopogást. – felelte Valeriana, miközben továbbra is a férfi érzéseit próbálta találgatni. – Sajnálom, ha nagyapa túlságosan erőszakosan akart győzködni! Én mondtam neki, hogy…

-         Nem akart győzködni!

-         Nem? – hökkent meg Valeriana. Meg volt róla győződve, hogy a két férfi közötti beszélgetés témája kettejük kapcsolata volt.

-         Nem – adott még nagyobb nyomatékot Perselus iménti szavainak.

-         Akkor miről beszéltetek?

-         Rólad, rólunk…

-         És?

-         Áldását adta ránk – mondta ki Perselus a szavakat, amitől Valeriana úgy érezte menten elájul.

-         Áldását? – hebegte, miközben arra gondolt, hogy valószínűleg csak elaludt a fürdőkádban, és álmodja az egészet. – Te… te megkérted a…

-         Igen! – mondta Perselus, és már nem bírta megállni mosoly nélkül a lány reakcióját.

-         Engem meg sem kérdeztél! – kezdett  Valeriana magához térni.

-         Nem gondoltam, hogy kifogásod lenne ellene! – fagyott a mosoly Perselus arcára.

Valeriana egy pillanatra elgondolkodott. Hiszen mindig is erre vágyott! Ennél jobban nem fejezhette volna ki érzelmeit a külvilág előtt, minthogy feleségül veszi. De milyen áron?

-         És a gyerek? – nézett bátran a sötét szemekbe.

-         Nem engedhetem, hogy a fiam legyőzzön, és elvegyen tőlem! Ha meg akar születni, ám legyen! – felelte Perselus lágyan, amitől Valeriana megint úgy érezte, ez nem lehet a valóság.

-         Madam Pomfrey szerint kislány lesz – motyogta kábultan.

-         Akkor meg pláne! – mosolygott Perselus ismét. Szíve repesett a boldogságtól, ahogy érezte leomlani a falat, amit a három hónap alatt építettek makacsságukkal egymás közé. – Hát nem érted? Mindennél fontosabb vagy, vagytok a számomra! Erre éjszaka döbbentem rá, amikor veszélyben voltatok. Féltem, hogy elveszítelek téged és veled együtt a gyermekemet is… De aztán teljesen összezavart, amikor észrevettem a bűbáj hatását körülöttetek… Elvakított a féltékenység! Ne haragudj rám!

Valeriana könnyes szemekkel hallgatta a szavakat, amik szívét melengették. Ez csak álom! Nem lehet valóság! Hogy bizonyosságot nyerjen a férfi karjaiba omlott. Érezni akarta a belőle áradó melegséget és erőt, amitől megfosztva kellett léteznie hónapok óta. És érezte! Szerető karok ölelték át testét, szinte hallotta a férfi szívverését, és érezte forró leheletét homlokán. Most már biztos volt benne, hogy ez a valóság! Ordítani tudott volna a boldogságtól, amit hosszú szenvedés után sikerült visszaszereznie.

-         Ne hagyj el soha többet, mert azt még egyszer nem élném túl! – suttogta Perselus, aki pontosan azt érezte, amit Valeriana.

-         Ne engedj el soha többet! – zokogta a lány a férfi vállába.

Ölelték egymást olyan szorosan, amennyire csak lehetett. Kapaszkodtak a másikba, és legszívesebben így maradtak volna örökre, nehogy a nehezen visszaszerzett boldogságot újból elveszítsék.

Az ölelés lazult, de csak azért, hogy aztán egyre hevesebb csókoknak adjon teret. Ajkaik és testük kereste a régi érzést, és meg is találták. Olyan szenvedéllyel estek egymásnak, mint azon az első éjszakán. Akkor még nem is sejtették milyen következményei lesznek az alkohol mámorában felszabadult érzelmeknek. Azon az éjszakán egy életre összefonódott életük.

Valeriana nem is tudta hogy kerültek az ágyba, már csak azt érzékelte, hogy mindketten ruháiktól megfosztva szorosan egymáshoz simulva ölelik egymást forró csókok kíséretében.

Aztán Perselus kissé alábbhagyott a szenvedéllyel. Valeriana a hátán feküdt, ő pedig óvatosan cirógatta vállát, mellkasát. Tekintete elidőzött a szokatlanul telt kebleken, amik már készülőben voltak egy csöppnyi élet táplálására, majd kezét az enyhén gömbölyödő pocakra tette, ami azt a kis életet rejtette. A ruhák, amiket Valeriana az utóbbi időben viselt, nem engedték, hogy külső szemlélődő is részesüljön a női test eme csodás változásaiban, így Perselus számára ez most az újdonság erejével hatott. Szokatlan érzés volt, hogy akkor és ott már nem ketten, hanem hárman voltak. A vágy azonban, amit a nő iránt érzett még mindig égette. De most hogyan tovább?

Valeriana mintha megérezte volna a férfi gondolatait. Kezét a másikéra tette lágyan, ujjaik összefonódtak. Mesebeli csodás érzés volt, ami mindkettőjüket eltöltötte.

-         Ő is biztosan ezt akarná! – mondta Valeriana mosolyogva, hiszen az ő vágya sem volt kisebb a másikénál.

-         Na azért ehhez még egy kicsit fiatal! – mosolygott vissza Perselus felnézve a lányra.

-         Olyan bolond vagy! Gyere már! – húzta Valeriana magához a férfit, akit nem kellett tovább bíztatni arra, hogy folytassák ott, ahol abbahagyták.

Végtelen boldogság volt az övék, amit a néhány perc után bekövetkező gyönyör koronázott meg.

Egy család voltak végre, vállalva egymást most már minden és mindenki előtt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés