53. fejezet

A titok

A Nagyúr lassan megfordult, miközben a csuklyát leengedte fejéről. Valeriana úgy érezte menten elájul. Hirtelen nem is értette az egészet. A férfi, aki vele szemben diadalittas mosollyal ránézett, nem a Nagyúr volt, hanem valaki más. Egy fiatal, hullámos barna hajú férfi életerős termettel. Arca a markáns vonalak ellenére vonzónak volt mondható, a szeme... Valeriana lélegzete elakadt ahogy a férfi szemeibe nézett, és riadtan kapta el tekintetét. A szeme… az ő szeme…De hogyan lehetséges ez? A diadalmosoly már hangot is adott, ahogy a lány viselkedése tükrözte a hatást. A kacaj, ami elhagyta a férfi torkát, Valeriana idegeit borzolta. Ismerős volt, de mennyire!

-         Látom meglepődtél! – nevetett hangosan tovább Voldemort. – Nagyapád ostoba volt, ha azt hitte egyetlen virág elrablásával megakadályozhatja zseniális tervem! Szerencsére drága Lucius barátom nem csak egy növényről gondoskodott, hiszen nem lehetett tudni, melyik virágzik hamarabb. Kiváló lett az eredmény, nem?

Valeriana szóhoz sem jutott, nemhogy véleményét kifejtse. Egyszerre volt csalódott, elkeseredett és döbbent. Izgatottan kapkodott levegő után, és félve állta a közeledő tekintetet.

-         Úgy hallom a te testedben is zajlik némi változás. – tette Voldemort tolakodó tenyerét Valeriana pocakjára, mire az félve rezzent össze. – Nagyszerű! Kell az utánpótlás! Ugyanakkor egy kicsit várhattál volna vele, és ezt Perselus is tudhatta volna!

Hangja szigorú lett, ujjai Valeriana két melle között egészen a nyakáig vándoroltak.

-         Nem ő tehet róla! Az én hibám! – magyarázkodott Valeriana mentve kedvesét a Nagyúr haragja elől. Teste libabőrösen megborzongva reagált a Nagyúr érintésére.

-         Á! Szóval csőbe húztad az óvatlan Pitont! – kacagott fel Voldemort csúfondárosan. – Hiába, már ő is öregszik!

A kacagás abbamaradt, a puha ujjak pedig a lány arcát simogatták lágyan, majd finoman ajka körül köröztek. Valeriana nem mert felnézni a férfi szemeibe, hiszen túlságosan tartott attól a tekintettől. Az erő azonban, ami belőle áradt, mágnesként vonzotta. A félelemmel teli remegést valami más váltotta fel. Élvezte a simogatást. Vágyott rá, hogy az ujjak finom bőre továbbra is érintkezzen az övével. A férfi testének melegsége lassan az övét érte. Lábai elzsibbadtak, úgy érezte, mintha lebegne. Kis híja volt, hogy nem esett aléltan a férfi karjaiba.

-         Kár hogy nem szeretem a kitaposott ösvényt! – engedte le kezét Voldemort, és hátrébb lépett.

Valeriana mellkasa csendben zihált, ahogy felocsúdott révedt állapotából. Most már nem csak Voldemorttól, hanem saját magától is undorodott.

-         Most menj, és várj! Ne félj, majd eljön a mi időnk!

Voldemort hátat fordított, Valeriana pedig nesztelenül távozott. Nagyot sóhajtva zárta be maga mögött az ajtót. Lábai még mindig remegtek, szíve hevesen dobogott. Bőrén érezte még mindig a Nagyúr érintését, és közelségét. Kezét végigsimította azon az úton, ahol pár perccel előtte a Nagyúré járt. Nem is tudta pontosan mit érzett, undort vagy vágyat. Ahogy tudata tisztult, leginkább félelme nőtt. Rádöbbent, hogy a Nagyúr ereje a Hébé virágának köszönhetően jóval nagyobb lett, mint korábban volt. Ki tudja, legyőzhető-e egyáltalán!

Gondolataiba merülve követte keresztapját vissza a dolgozószobába, ahol Lucius még néhány kérdést tett fel a Rend tevékenységével kapcsolatban, és próbálta faggatni arról is, hogy tud-e valamit Dracoról. Valeriana azonban alig tudott odafigyelni keresztapja szavaira, mert egyfolytában a nagyúrnál tett látogatása járt a fejében.

Nem sokkal később pedig már odakint volt, hogy a hirtelen támadt szélben újra maga mögött tudhassa az épületet és lakóit. Fázósan fogta össze kabátját, és kicsit meggörnyedve próbálta arcát védeni a szemébe csapó széltől.

Már a sűrű fasorral övezett úton járt, amikor szemben egy fekete ruhás alakot pillantott meg. Széltől könnyező szemein keresztül próbálta kivenni az alakot, aki egyre gyorsabb lépésekkel közeledett felé.

-         Perselus! – mondta halkan, majd sietősen, szinte szaladva ment a férfi felé. – Mit keresel itt?

-         Nem tudtam tétlenül ülni, amikor…

-         A Nagyúr… - nézett fel Valeriana a férfira, miközben ujjai a feléje nyújtott kezeket szorongatta.

-         Tudom! A Jegy újra élénken látható! – mondta Perselus, és hogy megvigasztalja az izgatott lányt, óvón átölelte testét.

Nem sokkal később Valeriana az igazgatói szoba melegében ücsörgött gőzölgő teát tartalmazó bögrét szorongatva kezében. Miközben nagyapja és Perselus izgatottan lesték szavát, igyekezett rendezni magában a történteket.

-         Mindennek vége! Hiába hoztuk el életünket kockáztatva Hébé virágát! – kezdett hozzá nehezen Valeriana. – Keresztapám birtokában volt ezen kívül még egy.

-         Tehát mással is készíttetett – vonta le következtetést csendben Perselus.

-         Mással is? – nézett Valeriana kérdőn a férfira.

-         Amit Dracoval elhoztatok, azt én nemesítettem. – Perselus arca bűnbánatot és szégyent tükrözött. – Megismerem a formájáról…

-         Te? – döbbent meg még jobban Valeriana, és nagyapjára nézett, aki láthatóan tisztában volt már ezzel.

-         Mire észbe kaptam, hogy micsoda erőt adok ezzel a Nagyúrnak, már késő volt…- mondta Perselus szárazon, és gondosan kerülte a lány tekintetét.

-         Voldemort tehát visszanyerte erejét… - vágott közbe Dumbledore. Érezte, hogy a férfinak milyen nehéz lehet erről beszélnie.

-         Igen! – kapta el tekintetét Valeriana Perselusról. – Megváltozott! Fiatal, erős, jóképű…

-         Jóképű? – húzta fel szemöldökét Perselus. Sokszor találkozott már Voldemorttal, de mindent el tudott volna mondani róla, csak azt nem, hogy jóképű.

-         Hát… szóval… olyan, mint egy normális harmincas férfi… - nyögte Valeriana zavartan. – A Hébé virága megfiatalította. Gondolom így nézhetett ki harmincéves korában. Barna hullámos haja van, fiatal ránctalan a bőre, egyenes a tartása, a keze puha és meleg…

-         Hozzád nyúlt? - szakította  félbe Perselus Valeriana túlságosan is részletes beszámolóját. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Már maga sem tudta, hogy a Nagyúr, mint a világ egyik legnagyobb mágusaként, vagy mint fiatal férfi jelent nagyobb veszélyt számukra.

-         Nem! Vagyis… igen. –hebegett Valeriana. – De nem bántott!

Valeriana lesütötte szemét, és érezte ahogy arca elpirul. Csak egyszer úszhatná meg e nélkül! Perselust ez pedig még inkább nem nyugtatta meg, mint ahogy Dumbledore-t sem, de egyik sem akart erről tovább beszélni a másik előtt.

-         Azt hiszem estére sürgősen össze kell hívni a Rendet. – törte meg a rövid kínos csendet Dumbledore. – Én pedig addig bemegyek a minisztériumba is. Értesíteni kell mindenkit! Aggaszt, hogy Voldemort miért tartotta fontosnak, hogy mi is első kézből értesüljünk megváltozott állapotáról… Mindig is kiszámíthatatlan volt, de most végképp nem értem.

-         Valószínűleg rövidesen összehívja hű alattvalóit. – mondta Perselus elgondolkodva. – Megpróbálok valamit megtudni.

-         Hát már megint kezdődik! – esett kétségbe Valeriana, hiszen csak most tudatosult benne igazán, hogy mit is jelent majd számukra a megváltozott helyzet. Már előre látta a reggeli újságcikkekben megjelenő rémhíreket, a diákok aggódó arcait, és a magányos estéket, amit majd Perselus nélkül kell eltöltenie, miközben félve aggódik érte.

-         Nem kezdődik, hanem folytatódik! – lépett Perselus Valeriana mellé, és nyugtatólag vállára tette a kezét. – Tudtuk, hogy csak időleges lesz a csend.

Hát persze hogy tudták, de milyen nehéz vele szembenézni!

Valeriana este Perselus és nagyapja tanácsára ezúttal nem ment el a Rend gyűlésére. Mivel nem volt kedve se Remussal, se Mordonnal találkozni, na meg a többi tagnak magyarázkodni állapotáról, így szívesen elfogadta a javaslatot. Vacsora után a szobájába ment Nick kíséretében, aki nagy nehezen rávehető lett, hogy az alagsori folyosókat is látogassa.

Először megpróbált lefeküdni, hogy szót fogadva az érte aggódó férfiaknak pihenjen, de képtelen volt elaludni. Nem tudta kiverni fejéből a keresztapja házában történteket. Újra és újra átélte a pillanatot, ahogy a Nagyúr megérintette, ahogy ránézett és beszélt hozzá. Próbálta kiverni fejéből, de képtelen volt. Megijedt magától, és az érzéstől. Mit tett vele?! Eddig, amikor a Nagyúrra gondolt, mindig undor fogta el. Megborzongott valahányszor megjelent szeme előtt aszott, visszataszító teste, ha felelevenedett túlvilági hangja és az öregség rothadó bűze. Most pedig… Nem! Nem gondolhat rá úgy, mint egy férfira, még ha úgy megváltozott is! Ő akkor is ugyanaz az elvetemült gyilkos, aki mindenen és mindenkin átgázolva a világ fölötti uralomra törekszik. Bármilyen fiatal és jóképű, akkor is ő az a mágus, aki Mardekár Malazár nevében meg akarja tisztogatni a varázslótársadalmat a nem tisztavérű tagjaitól. Nem tekinthet rá másként, mint legnagyobb ellenségére, mint fogvatartójára, akihez a régi átok szorosan hozzáfűzi.

Leült a nagy fotelba, és olyan sokáig merengett ott, hogy végül elszenderedett. Arra  ébredt fel, hogy fázik. Felnézett a falon díszelgő ősrégi órára, és meglepődve tapasztalta, hogy vagy egy órát aludt így ülve. Perselus pedig még nem volt sehol. Háta elgémberedett, nehezen állt fel, majd átment a hálószobába, hogy ágyba bújjon.

A meleg paplan jól esően ölelte körül, de már teljesen más ölelésre és más melegségre vágyott. Csendben feküdt a sötét szobában, és várt fülelve. Nem sokára hallotta az ajtó csukódását és Perselus halk lépteit.  A férfi óvatos volt, hiszen nem akarta felébreszteni alvó kedvesét. Lassan, minden mozzanatára figyelve feküdt be az ágyba, de alighogy elhelyezkedett, máris érezte a mellkasa köré fonódó kart, és vállán a lány fejét.

-         Azt hittem, hogy alszol – lehelt egy csókot az állát csiklandozó hajzuhatagra.

-         Vártalak – sóhajtotta Valeriana, miközben a férfi mellkasát simogatta. – Mindenki ott volt?

-         Igen, azt hiszem majdnem mindenki.

-         Thonks? – kérdezte Valeriana félve. Tudta, hogy a nő állapota lényegesen javult, de az utolsó hírek szerint még mindig a Szent Mungóban volt.

-         Lupin azt mondja, hogy már sokkal jobban van, és tegnap vitte haza. Rendbe fog jönni. Ne aggódj, és ne hibáztasd magad!

Valeriana nem szólt többet, csak csendben hallgatta a férfi szívverését. Perselust azonban még mindig egy dolog foglalkoztatta.

-         Valeriana, mi történt a Nagyúrnál? – kérdezte óvatosan hosszú csend után.

-         Már elmondtam! – nyitotta ki szemét Valeriana, ami éppen lecsukódni készült.

Perselus nem tudta hogyan faggassa tovább a lányt anélkül, hogy megbántaná. Érezte, hogy valami megváltozott, de félt még találgatni is, hogy mi. A Nagyúr eddig is képes volt az emberek elméjébe beférkőzni, és most hogy ereje jóval nagyobb, mint valaha is volt, még kevésbé okozhat ez nehézséget számára.

-         Nem engedlek oda még egyszer egyedül. – mondta eltökélten, és mindkét karjával  magához szorította a meleg testet.

-         Nem akarok többet oda menni! – suttogta Valeriana, és jólesően simult bele az ölelésbe.

Perselusnak ezek a szavak mindent elárultak. Fájt az érzés, amit sejtései keltettek. Csak remélte, hogy a napok begyógyítják Valeriana lelkén ejtett sebeket.

Szerencsére valóban így történt, és ahogy teltek a napok Valeriana visszanyerte régi önmagát. Sikerült helyére tenni magában a történteket, és leginkább a Nagyúr zsarnoki gonoszságát, ami megváltozott külseje ellenére még mindig benne lakozott.

A napok teltek egymás után békében, mint addig. Miután pontosan tudták, hogy csak idő kérdése, hogy a Nagyúr pribékjei megint sorozatban lecsapnak áldozataikra, lestek minden gyanús megmozdulást. Azonban nagy csodálkozásukra, nem történt semmi. A nagy csend túlságosan is aggasztó kezdett lenni, ugyanakkor a béke, ami körüllengte az iskolát is, megnyugtató volt.

A diákok a tanuláson kívül a Roxfort falai között kialakuló kis családot is figyelemmel követték. Leginkább azért, mert mindenki számára szokatlan volt még a gondolata is annak, hogy a mindig rideg, és visszataszító modorú férfinak esetleg érzései lehetnek, amit egy olyan fiatal nő mint Valeriana akár viszonozni is képes. Perselus ugyanis igyekezett ugyanúgy viselkedni, mint korábban. Egyedül Valerianának szentelte minden kedvességét, aki ezért rendkívül hálás volt, bár érezte, hogy környezete nem érti mit is szeret ebben a mogorva férfiban.

A kis jövevény pedig egyre bátrabb növekedésnek indult, és Valeriana már nem is igyekezett leplezni gömbölyödő pocakját. Perselus pedig atyai büszkeséggel követte nyomon asszonya állapotát.

November elejére az időjárás a korábbi kellemes őszből szinte hirtelen gyorsasággal télbe ment át. A szokatlan hideg, és a viharos erősségű szél megnehezítette a közelgő kviddics meccsre a felkészülést, de a soron következő Hollóhát és Mardekár töretlen elszántsággal készült a hétvégi összecsapásra.

Valeriana állapotára való tekintettel ezúttal igazoltan maradt távol a pályától, amit természetesen cseppet sem bánt. Perselus viszont kénytelen volt magára hagyni kedvesét, hiszen mégis csak a saját háza csapata volt az egyik küzdőfél.

Valeriana elhatározta, hogy a mérkőzés ideje alatt dolgozatjavítással fogja múlatni az időt. Leült hát a szépen faragott íróasztal mögé, és nekilátott a mindig kellemetlen feladatnak. Még a második dolgozat végéig sem ért el, amikor kopogást hallott az ajtó felől. Igencsak meglepődött, hiszen tudta, hogy ez az ajtó kintről rejtve van, senki nem láthatja.

Letette a pennát, és kíváncsisága az ajtóhoz vezette. Bátortalanul nyitotta ki, ás riadtan vette észre Perselus dolgozószobája előtt ácsorgó Dracot.

-         Te mit keresel itt? – kérdezte szinte sikkantva, mire a szőke fiú meglepődve pördült meg.

-         Téged! – felelte Draco. Szeme egyből Valeriana pocakjára siklott, és szája mosolyra húzódott a látványtól. – Nahát, ez a Piton!

-         Megláthattak volna! – hagyta figyelmen kívül Valeriana a gúnyos megjegyzést.

-         Ugyan már! Rajtad kívül mindenki a lelátókon fagyoskodik.

-         Akkor is! Gyere! – mondta Valeriana, és pálcáját végighúzta a zöld faliszőnyegen, ami azonnal ajtóvá változott, hogy gyorsan beléphessenek rajta.

-         Fú! – nézett körül Draco odabent. – Még sohasem jártam itt.

-         Valószínűleg most sem fog ujjongani Perselus, ha meglát itt téged. – szidalmazta tovább Valeriana a fiút. – Hogy jutott eszedbe, hogy ide gyere?

-         Beszélnem kell veled, és biztos voltam, hogy a meccs alatt mindenki házon kívül lesz. Mivel igen rossz idő van, reméltem, hogy egy állapotos kismama nem teszi ki magát ennek. Szerencsére Weasley rendszeresen beszámol anyjának mindenről, ami az iskolában történik, így azt hiszem elég jól vagyok informálva. – mosolygott szélesen Draco. – Rendesen ledöbbentem, amikor megtudtam, hogy Pitontól vagy terhes…

-         Azért jöttél, hogy ezt elmondjad? – szakította félbe Valeriana sértődötten.

-         Nem. Persze hogy nem! – mondta Draco, és arca hirtelen elkomolyodott. – Már alig vártam, hogy módom legyen erről beszélni veled. Azóta az éjszaka óta sokat gondolkodtam arról, amiket anyám mondott nekünk. Nekem úgy tűnt, mintha te többet értettél volna abból a zagyvaságból, amit összehordott. Sokáig nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de csak nem hagyott nyugodni…Te értetted amiket mondott, ugye?

Valeriana elgondolkodva nézett a kék szemekbe, amik türelmetlenül lesték válaszát. Tudta, hogy egyszer Draco is meg fogja tudni az igazságot származásáról, de arra nem számított, hogy ő lesz, aki majd felvilágosítja.

-         Ülj le Draco! – mondta halkan, és megvárta amíg a fiú leül az egyik ablak előtti székre, majd maga is helyet foglalt tőle nem messze.

Lassan, megfontoltan keresett szavakkal mondta el a fiúnak azokat a tényeket, amikről ő tud. Mikor befejezte tényfeltáró meséjét, hirtelen csend lett. Draco nem szólt semmit, csak gondolataiba merülve bámult maga elé. Nehéz volt megemészteni a hallottakat. Ugyan anyjával az eltűnése előtti időben nem volt éppen felhőtlen a kapcsolata, mégis megrázta, hogy az a nő, akit eddig édesanyjának tekintett, nem a vérszerinti anyja.

-         Azt is tudod, hogy ki az igazi anyám? – nézett Draco hosszú csend után Valerianára.

-         Nem – mondta Valeriana a fiú fájdalmas szemeibe.

-         Anyám, vagyis akit eddig annak hittem, akkor éjszaka, amikor utoljára találkoztunk, nagyon furcsa dolgokat mondott…

-         Keresztanyám az utóbbi időben sokszor beszélt zavarosan. Nagyon megviselte halálod híre. Igazán édesanyádként nevelt fel, és szeretett téged!

Draco hálásan fogadta kereszttestvére szavait. Pillanatnyilag nehezen is tudott másként gondolni Narcissára, mint édesanyjára.

-         Ő pedig tudja, hogy ki a vérszerinti anyám. Emlékszel mit mondott? A vér, ami az ereinkben folyik…Talán van valami rokonság közöttünk? Apádnak volt lánytestvére?

-          Nem tudok róla, bár tulajdonképpen senkit sem ismerek a papa családjából, és mama sem mesélt róluk. – nézett Valeriana megrökönyödve a hangosan gondolkodó fiúra. Ő maga már megszokta, hogy keresztanyja néha különösen beszél, így ennek a kijelentésének sem tulajdonított akkor nagy jelentőséget.

-          És anyádnak? – próbált Draco tovább kutakodni a megoldás felé.

-          Neki nem volt testvére.

-          Akkor nem tudom. – sóhajtott csalódottan Draco. – Lehet, hogy mégis megzavarodott anyám elméje?

-          Édesanyád sok mindenen ment már keresztül…- próbálta Valeriana nyugtatni a fiút.

-          Akkor is! Addig nem nyugszom, amíg nem derítem ki, ki is az igazi anyám! Talán még él, és felkereshetném!

-          Draco, tizenhét év telt el azóta…

-          Igen! – csillant fel aztán Draco szeme. – Dobby biztosan tudja! Ő mindent tudott apám dolgairól. Azért is volt olyan dühös, amikor Potter miatt elveszítette őt!

-          Dobby? – húzta föl szemöldökét Valeriana csodálkozva.

-          Igen. Tudom, hogy itt van, mert egyszer találkoztam vele véletlenül a konyhában. Azóta is kerül, mert fél tőlem… De őt kell megkérdeznünk! Rád biztosan hallgat! – Draco szeme csak úgy csillogott a reményteli izgatottságtól.

-          Hát, az nem biztos. Egyszer próbáltam kérdezni őt a régi dolgokról, de nem jártam sikerrel. Túlságosan tart édesapád haragjától.

-          Hiszen már nem a gazdája!

-          Tudom, de hiába mondogattam neki.

-          Akkor is meg kell próbálnunk!

Valeriana rövid ideig gondolkodott. Emlékezett rá, Dobby mennyire rettegett bármit is elmondani régi gazdájáról. A kíváncsiság viszont már őt is hajtotta, és titkon remélte, hogy ha sikerülne a kis manót jobb belátásra téríteni, akkor talán ő is megtudhat valamit a szüleiről, leginkább édesapja halálának előzményeiről.

- Jól van – mondta végül, majd vett egy nagy levegőt, és egy csettintés után már hívta is a manót.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés