54. fejezet

Az új családtag

Nem kellett sokáig várniuk. A szófogadó manó azonnal megjelent, de amikor meglátta Dracot és Valerianát, hirtelen hátrálni kezdett. Kétrét görnyedve hajolt előre, és csak félve pislogott felfelé, miközben sapkájából kikandikáló fülei reszketve simultak fejére.

-         Ne félj Dobby! – lépett Valeriana közelebb a falhoz tapadó manó felé.

-         De… de azt mondták, hogy…hogy az úr halott! – reszketett Dobby, és valóban úgy nézett Dracora, mintha kísértetet látott volna.

-         Draco nem halt meg – magyarázta Valeriana, és hálás volt, hogy a fiú nem szólalt meg, hiszen puszta látványa is sokkolta a régi szolgát. – Amint látod él, de ne félj tőle, nem akar bántani!

Dobby végre kicsit bátrabban nézett fel a fiúra, aki igyekezett a tőle telhető legbarátságosabb arcot vágni.

-         Szeretnénk kérdezni tőled valamit – mondta Valeriana, amikor látta, hogy Dobby valamelyest megnyugodott.

-         Tőlem? – meresztgette teniszlabdaszemeit a manó.

-         Igen – felelte Valeriana, s hogy oldja Dobby feszültségét, kedvesen megfogta   karját. – Gyere ülj le!

Dobby szót fogadva követte az invitáló nőt, miközben még mindig félve mustrálgatta a székén feszengő Dracot. Valeriana leültette a manót egy székre, ami Dracotól megfelelő távolságra volt, majd ő maga is helyet foglalt a nem messze eső fotelba.

-         Dobby, azt szeretnénk tudni, hogy ki Draco vérszerinti édesanyja! – nézett Valeriana az ujjaival idegesen babráló manóra.

Dobby úgy pattant fel a székről, mintha rugóra ült volna.

-         Kisasszony! Dobby erre nem felelhet! – reszketett újra a manó.

-         Miért nem? – kérdezte Valeriana kedvesen, bár tudta a választ.

-         Nem árulhatom el a gazdám titkait!

-         Apám már nem a gazdád! – szólalt meg dühösen a türelmetlen fiú a háttérben. Biztos volt benne, hogy csak percek választják el az igazságtól.

-         De Dobby jó manó uram! – szipogott Dobby.

-         Hát persze, hogy jó manó! – próbálkozott Valeriana. – De már nem tartozol keresztapámnak hűséggel, és rendkívül hálásak lennénk, ha elmondanád az igazat!

-         Nem! Nem! – rázta Dobby a fejét, mire fülei ide-oda csapódtak. – Nem szabad Dobbynak elmondania!

-         Már pedig elmondod, vagy… - ragadta meg hátulról Draco a manó grabancát, mire az fuldokolni kezdett a ruha hirtelen szorításától.

-         Draco! Ennek nincs semmi értelme! Ereszd el! – szólt Valeriana a fiúra, aki csak úgy fújtatott dühében.

Draco még egy darabig erősen szorította  a manó ruháját, majd egyszer csak elengedte, mire Dobby köhögve talajtért.

-         Dobby! Nincs semmi félnivalód hidd el! Draconak joga van tudni, hogy ki az édesanyja! Egyedül te vagy, aki tudja, és elmondhatja nekünk! Kérlek!

Dobby reszketve nézett hatalmas szemeivel két faggatójára.

-         Rendben – mondta végül nyüszögve, és megvárta, hogy Valeriana és Draco helyet foglaljon előbbi helyén.

-         Nem lesz bántódásod Dobby! – próbálta Valeriana a manót bíztatni.

-         Uram mindig szeretett volna saját gyereket – kezdett végre hozzá a manó nagyot sóhajtva, és félve nézett Dracora. – Sajnos azonban Mrs. Malfoynak nem adatott meg, hogy képes legyen kihordani egy terhességet. Uram pedig hajthatatlan volt. Elhatározta hát, hogy keres magának egy nőt, aki kihordja számára gyermekét.

-         Ez törvényellenes! – vágott közbe Valeriana döbbent arccal. Mióta tudta, hogy Draco édesanyja nem Narcissa, úgy gondolta, hogy keresztapja félrelépésének gyümölcse a fiú. Ilyen szörnyű elképzelés még csak eszébe sem jutott.

-         Apámat az ilyen dolog sohasem érdekelte. – mondta Draco hidegen. – Sőt! Minél törvénybeütközőbb valami, annál csábítóbb!

-         Igen… - helyeselt félszegen Dobby. Számára már az is elég volt, hogy kifecsegi volt gazdája titkát, azt már elképzelhetetlennek tartotta, hogy esetleg kritikus szóval illesse. – Szóval uram keresett egy megfelelő anyát gyermeke részére. Hosszú ideig kutakodott, mire meg is találta azt, aki származásában is megfelelt és külsőleg is tetszett uramnak… - hangja elakadt, és fátyolos szemeit Valerianára akasztotta, aki Dracoval együtt várta, hogy végre egy nevet halljanak tőle. – Sajnálom! Annyira sajnálom kisasszony! Annyiszor mondta Dobby uramnak, hogy ne tegye, keressen mást, de ő nem akart más nőt…

A manó újabb sírásba kezdett, Draco pedig végképp elveszítette türelmét. Egy szempillantás alatt Dobby előtt termett, és megint ruhájánál fogva ráncigálta.

-         Mondd már te szerencsétlen! Mondd meg, hogy ki az anyám! – üvöltötte, miközben majd kirázta szegény manót saját ruhájából.

-         A mama volt … - nyögte Valeriana maga elé révedve, ahogy a hallottakból összerakódtak a tények. Draco elengedte a zokogást hirtelen abbahagyó manót, és Valerianára nézett. – Az édesanyám volt az, igaz Dobby?

-         Uram nagyon szerette az édesanyját! – nyikorogta Dobby a lányra meresztve szemeit. – Először csak egy alaklomra készült, de aztán képtelen volt abbahagyni még akkor sem amikor uram terve elérte célját …Dobby félt, hogy a sok emlékmódosító bűbáj megbontja édesanyja elméjét, mert hiába használt százfűlé-főzetet, azért így is bebiztosította magát…Dobby sokat könyörgött uramnak, aztán hosszú idő után végre nem látogatta többet…

-         Én pedig azt hittem, hogy azért zavarodott meg, mert képtelen volt feldolgozni a papa halálát. – mondta halkan Valeriana. Arca sápadt volt a sokktól. Szívét fájdalom mardosta, kezét enyhén feszülő pocakjára tette.

-         Jól van kisasszony? – kérdezte Dobby aggódva. – Dobbynak mégsem szabadott volna elmondani ezeket a szörnyű dolgokat!

-         Nem Dobby, nincs semmi bajom! Jól tetted, hogy elmondtad, mert ezt előbb vagy utóbb meg kellett hogy tudjuk! – siklott Valeriana szeme a manóról Dracora, aki ugyanolyan sápadtan bámult maga elé, mint ő.

Miközben Dobby a fiú anyjának kilétét igyekezett felfedni, egyúttal összefonta kettejük életét. Ők ketten testvérek! Még ha nem is egy apától születtek, akkor is testvérek! Nehéz volt most ezt feldolgozni.

-         Dobby, édesapám tudott róla? – kérdezte Valeriana kis csend után.

-         Nem! Uram mindig pontosan megtervezte a látogatások napjait. Bár… miután Draco úrfi megszületett, és elhoztuk a Malfoy-házba, egy nap Mr. Lloyd gyanút fogott, mert ugyan kiköpött apja, mégis vannak jegyek, amikben édesanyjára hasonlít… veszekedtek urammal, de nem hallottam pontosan miről. Dobby nem tartózkodhatott uram szobájában más jelenlétében, de hallottam az ajtón keresztül, hogy veszekednek. Aztán nem sokkal később Mr. Lloyd meghalt egy bevetésben, hamarosan pedig Mrs Lloyd is elutazott önnel együtt kisasszony. Így Draco úrfi kiléte sohasem volt kérdéses később. Asszonyom nagy szeretettel nevelte fel uram! – nézett Dobby most félve Dracora, aki ezt észre sem vette, csak próbálta megemészteni a hallottakat csendben a padlót bámulva.

Valeriana az ablakhoz ment. Arcán a könnycseppek lassan csordultak végig, miközben a komor őszi tájon végighordta tekintetét. A fákon már alig volt levél, a színes avar betakarta a mindig zöld gyepet. Valeriana ebből azonban nem érzékelt semmit. Gondolatai valahol messze jártak, tizenhét évvel ezelőtt, amikor testvére születését várta. Édesanyja terhessége nem volt túl könnyű, mégis boldogan fogadta az első jeleket. A szülés napján Valeriana nem mehetett be édesanyjához, és mivel a vajúdás sokáig elhúzódott, ágyba kellett feküdnie. Olyan nehezen jött álom a szemére, és reggel az volt az első, hogy azonnal édesanyjához rohanva megcsodálja kistestvérét. Azonban az apró csecsemő helyett, csak szülei szomorú szemeivel kellett szembetalálnia magát. Akkor haragudott rájuk, mert úgy érezte elvették tőle legfőbb játszótársát, amit beígértek neki. Hosszú időbe tellett, mire elfogadta a veszteséget. Most pedig itt van, és él! Mégis az öröm helyett keserűség honolt szívében. Keresztapja, akit annyira szeretett és tisztelt, képes volt ezt tenni édesanyjával! Megalázta, kihasználta, sárba tiporta becsületét! Még az állítólagos barátságukat sem tisztelte! Ennek a gyalázatnak az eredménye pedig most itt ül vele egy szobában!

-         Kisasszony, Dobbyt várják a konyhában… - szakította félbe Valeriana gondolatait Dobby félszegen.

-         Menj csak! – fordult el Valeriana az ablaktól szemeit törülgetve. – És köszönjük Dobby!

Dobby egy szempillantás alatt eltűnt. Valeriana tekintete Dracoéval találkozott. Látta a fiú szemeiben ugyanazt a gyötrődést és keserűséget, amit ő érzett. Az első, ami átfutott rajta az a gyűlölet volt, de aztán rájött, hogy ez a gyűlölet nem Draco, hanem keresztapja felé irányult. Hiszen Draco nem tehet semmiről!

-         Annyira undorodom magamtól! – fakadt ki a fiú felállva a székről.

Valeriana megsajnálta őt. Közelebb lépett hozzá, és hosszan szemeibe nézett. Az elmúlt egy évben már többször látta ezt a tekintetet, de most másként figyelte. Hogy nem vette eddig észre! Draco szemeiből édesanyja, és nagyapja nézett vissza rá. Hát ezért érzett megmagyarázhatatlan kötődést a fiú iránt!

-         Nem kell! Te semmit sem tehetsz a történtekről! – mondta Valeriana kedvesen, szavaival nyugtatgatva a fiút. – Nem neked kell szégyenkezni emiatt!

-         Milyen volt az anyám? – kérdezte elfúlva Draco.

-         A mama a legcsodálatosabb asszony volt a világon! – próbált kis mosolyt erőltetni Valeriana az arcára, de a szavak belül fájdalmas sebeket szakítottak fel.

A testvéri szeretetnek engedelmeskedve sírva ölelte magához a szintén könnyeit nyeldeső fiút. Eddig is egyre szorosabb kapcsolatba kerültek, de a vér köteléke még jobban összefonta őket. Ez idegen érzés volt számukra, mégis felemelő. Ők ketten most már egymáshoz tartoznak édesanyjuk vérét hordozva magukban. Draco, aki családját teljesen elveszítette, most jó érzéssel fogadta Valeriana testvéri és egyben anyai ölelését.

-         Mi a fene folyik itt! – csukta be maga mögött az ajtót Perselus, mire a két fiatal úgy rebbent szét, mint egy megzavart gerlepár.

-         Perselus! – sietett Valeriana a férfihoz, hogy annak mellkasára borulva fogadja a megnyugtató ölelést.

-         Hogy kerülsz te ide Malfoy! – mondta Perselus, miközben egyik kezével kedvese hátát simogatta nyugtatólag, bár fogalma sem volt arról, hogy mi is zaklathatta fel ennyire. – Mindenkit veszélybe sodorhatsz ezzel a kis kiruccanással!

-         Draco azért jött, hogy… - kezdte volna Valeriana, de Perselus türelmetlenül eltolta magától.

-         Nem lehet semmi olyan fontos, hogy másokat veszélyeztessen a megjelenésével! – mondta dühösen, és elindult a fiú felé.

-         Feltétlenül meg kellett tudnom valamit! – kezdett Draco is magyarázkodásba.

-         Igazán? És megtudtad? – faggatózott Perselus tovább gyanakvó tekintetével továbbra is a zavart fiút méregetve.

-         Perselus, Draco a testvérem! – mondta ki Valeriana nehezen a számára még szokatlan szót.

Perselus, aki pont a két fiatal között félúton járt, most megtorpant, és Valeriana felé fordult. A mindig fegyelmezett arcról most a döbbenet jól leolvasható volt. Hirtelen talán még felfogni is képtelen volt a szavak jelentését. Valeriana pedig a torkát fojtogató gombóctól megszólalni sem bírt, így Draco adott magyarázatot röviden beszámolva a nem olyan régen kapott információkról. Perselus a történetet hallgatva hol a fiú, hol kedvese arcát figyelte. Olyan sokféle érzelmet váltottak ki benne is a hallottak, hogy maga sem tudta miként reagáljon rá. Tétlenül állt döbbenettől dermedten a két testvér között. Valeriana mintha megérezte volna ezt, odalépett mellé szemeivel szinte kérve újból a meleg ölelést, amit a férfi túlságosan azért nem elkapkodva, de azért meg is adott. Ahogy karja a lányt átkarolták, szeme a messzibe révedt. Dracora nem mert nézni, mert nem tudta mit mondjon neki. Számára még mindig volt tanítványa, Lucius Malfoy fia volt.

-         Dumbledore is tudja? – kérdezte halkan, mire Valeriana csendben megcsóválta a fejét.

-         Nem – mondta Draco, és kicsit kérdőn nézett volt tanárára.

-         Neki is meg kell tudnia! – szólt ismét Perselus, és végre a fiúra nézett. Furcsa érzés volt azt is elfogadnia, hogy a mélyen tisztelt professzornak unokája van, aki ráadásul szíve választottja, most pedig vele szemben áll egy fiú, akinek ereiben szintén Dumbledore vére csörgedez.

-         Majd én beszélek vele – mondta Valeriana kibontakozva az ölelésből.

Draco hangjából ítélve úgy gondolta, hogy bármennyire jól informáltnak hiszi is magát, arról az apró részletről senki nem beszélt neki, hogy Valeriana Dumbledore unokája, így nem tudhatta azt sem, hogy az elmúlt percekben szerzett ismerettel nem csak egy nővért, hanem egy nagyapát is kapott. Ráadásul az a nagyapa nem is akárki. Valeriana úgy gondolta, hogy ennek a részletnek a közlésével még várni kellene, hagy eméssze meg Draco magában a dolgokat. Szerencsére Perselus is megérezte Valeriana szándékát, és nem is avatkozott bele.

Csendben figyelte, ahogy a két testvér elbúcsúzik egymástól, ahogy Valeriana anyai szeretettel átöleli a fiút, és jó tanácsokkal látja el. Milyen sokszor látta már így együtt őket, és már akkor feltűnt neki a közöttük lévő összhang, de erre még gondolni sem mert. Lucius átkozott terve végül kudarcba fulladt, hiszen fia hiába származik nagy varázslók családjából, nem tudta többé irányítani. Ez a tudat pedig jóleső kárörömmel töltötte el.

-         Merről sikerült bejutnod? – kérdezte a fiútól, aki már éppen indulni készült.

-         Ez olyan titok professzor úr, amit sohasem fednék fel egy tanár előtt sem! – mosolygott Draco gonoszul, ami Perselust némiképpen felbosszantotta, de igyekezett higgadt maradni.

-         Legalább várj, amíg a diákok ebédelni mennek, hogy a folyosók üresek legyenek! – adott további rideg instrukciókat. Egyedül Valeriana érezte ki az érzéketlen hang mögül a gondoskodást, és ezért rendkívül hálás volt a férfinak.

-         Csak a következő szintig kell eljutnom feltűnés nélkül – adta meg magát Draco a felkínált segítségnek.

-         Rendben! Várj itt!

-         Professzor úr! – szólt Draco volt tanára után. – Ki nyert a meccsen?

Perselus megtorpant kezében a kilinccsel, és meghökkenve nézett a fiúra. Hogy tud most erre gondolni? Hiába, mégiscsak Malfoy, még ha Dumbledore vére finomít is rajta valamit.

-         A Mardekár! – felelte hidegen, bár nagy örömmel mondta ki a szavakat.

-         Örülök, hogy találtak megfelelő utánpótlást! – mosolygott Draco, bár kicsit fájt neki, hogy ebben a győzelemben ő már nem részesedhet.

-         Senki nem pótolhatatlan! – fagyasztotta arcára a mosolyt Perselus kritikus megjegyzésével, majd becsukta maga mögött az ajtót.

-         Nem értem mit eszel rajta! – nézett Draco Valerianára a hirtelen támadt csendben célozva Perselus viselkedésére.

-         Mert én látom azt is, amit más nem – válaszolt Valeriana mosolyogva.

-         Jó neked! – mondta Draco lemondóan.

-         Gyere! – szólt be Perselus a szűkre nyílt ajtón, és már ki is rántotta a fiút a folyosóra.

-         Vigyázz magadra, és ha tudlak meglátogatlak! – nyúlt még Valeriana Draco karja után, aki hálásan nézett vissza újdonsült testvérére.

A szobában megint csend lett, de Valeriana szinte érezte még a levegő vibrálását a korábbi eseményektől. Feje zsongott, szíve még mindig kalapált. Mennyi mindent nem tudott a múltjáról! Felnőtt egy teljesen más világban, most pedig úgy érezte, hogy az elmúlt egy évben csepegtetve kapja vissza igazi múltjának részleteit.

-         Jól vagy? – lépett be Perselus ismét az ajtón, és máris ott termett előtte, hogy aggódva magához ölelje.

-         Igen – sóhajtotta Valeriana.

Érezte, hogy ez ölelés most sokkal őszintébb, mint ahogyan Draco előtt tette. Ebben a mozdulatban a féltés, az együttérzés az óvás és a szeret egyszerre volt jelen. Valeriana jólesőn szívta magába ezeket a közvetített érzéseket.

-         Minden rendben volt? Elment? – kérdezte szinte suttogva a férfi vállába.

-         Igen. Gondolom…Nem engedte, hogy megnézzem hol is távozik!

-         Beszélek nagyapával! – nézett fel Valeriana a férfira.

-         De csak ebéd után! – fogta kézen Perselus a lányt. – Ennyi izgalom után feltétlenül enned kell!

Valerianának jól esett a gondoskodás, és mivel valóban éhes volt, nem esett nehezére szót fogadnia az utasításnak.

Ebéd után egyenesen nagyapjához ment, aki örömmel fogadta unokáját nem is sejtve miféle híreket hozott számára.

-         Gyere kedvesem foglalj helyet! Éppen beszélni akartam veled az esküvővel kapcsolatban! – mondta Dumbledore lelkesen, szóhoz sem engedve a megszeppent lányt. – Molly  szívesen vállalta a ruhád elkészítését, így arra gondoltam, a jövő hétvégét ott tölthetnéd, mert persze Perselus nem láthatja meg a ruhát esküvő előtt, mint ahogy volt kedves Molly erről felvilágosítani engem. Mivel már csak két hét van az esküvőig, gondolom a jövő héten mindenképpen sort kellene keríteni erre.

-         Igen. Köszönöm nagyapa! – nyögte Valeriana, miközben szíve kalapált a feladattól, ami rá várt. Ruhája eddig se nagyon izgatta, most viszont egyáltalán nem tudott ezzel foglalkozni.

-         Nem is örülsz? – komorodott el a túlságosan izgatott nagyapa.

-         Nagyapa! – Valeriana nagyot sóhajtott, majd belekezdett végre. – Fontos dolgot szeretnék neked mondani!

-         Valami baj van? – sápadt el Dumbledore. – A baba?

-         Nem! Minden rendben van vele! – tette kezét Valeriana automatikusan pocakjára. – Ülj le kérlek!

Dumbledore eleget tett unokája kérésének, és leült a kisasztal másik oldalán elhelyezkedő székre. Arca komoly volt és rosszat sejtve fürkészte Valerianát, aki lassan, szaggatottan kezdett nehéz mondandójába. Igyekezett kíméletes lenni, de bizonyos részleteket mindenféleképpen el kellett mondania.

Dumbledore arca pedig egyre komorabb lett, szemei könnyektől fátyolozottan meredtek előre, az elképzelt szörnyűséges múlt felé. Fájt minden egyes szó, ami lánya, egyetlen gyermeke kegyetlen sorsáról árulkodott. Mindig is lelkiismeret furdalása volt amiatt, hogy nem maga nevelte fel őt, de most már egyenesen vétkesnek érezte magát a történtek miatt.

-         Én tehetek mindenről! – adott hangot érzéseinek, mikor Valeriana elfúlva befejezte a Dobbytól hallott történetet.

-         Ez nem igaz nagyapa! – próbálta vigasztalni Valeriana megtört nagyapját.

-         De igen! Ha én nem hagyom magára, ha idehozom, akkor nem történtek volna meg ezek a dolgok!

-         Ezen már nem lehet változtatni, és a mama saját maga választotta életét!

-         Nem szabadott volna engednem neki! Ha akkor elhozom… - Dumbledore hangja elcsuklott. Felállt, és odament az ablakhoz. – Lucius Malfoy! Ő és a fia eddig is sok problémát jelentett számunkra…

-         Draco az unokád nagyapa, ahogy én is! – állt fel Valeriana is, és elindult az ablak előtt ácsorgó öreg varázsló felé.

-         Nem! – fordult Dumbledore hirtelen felé. – Lucius Malfoy felhasználta édesanyád testét! Draco az ő fia, és nem az unokám!

-         De igen nagyapa! A mama vére… a te véred! – küszködött Valeriana a sírással. Ő maga is nehezen emésztette meg ezeket a szörnyű tényeket, de arra nem gondolt, hogy nagyapját ennyire meg fogja viselni.

-         Menj el, kérlek! – nézett ki újból Dumbledore az ablakon.

-         Nagyapa…

-         Egyedül szeretnék most maradni a gondolataimmal!

Valeriana még néhány másodpercig mozdulatlanul állt a határozott szavak utáni csendben, majd miután nagyapja  nem mutatott hajlandóságot további beszélgetésre, magára hagyta őt saját lelkiismeretével és sajgó szívével.

Dumbledore napokig alig mutatkozott, akkor is csak tőle szokatlan komorsággal és szótlansággal járta a folyosókat. Valeriana fájdalmasan nézte nagyapja kínlódását. Aztán egy nap úgy tűnt végre sikerült túltennie magát a szörnyű múlt képein. Vacsora után egy levelet adott át Valerianának, amiben Mrs. Weasley hétvégére magukhoz invitálja.

-         Minden rendben nagyapa? – kérdezte Valeriana, miután elolvasta a levelet.

-         Igen – felelte Dumbledore nyugodtan. – Tegnap meglátogattam Dracot.

-         Tényleg? – nézett nagyapja szemeibe bizakodó örömmel Valeriana.

-         Bárhogyan is történt, Draco mégis az unokám, és a lányom is biztosan szeretettel, saját fiaként nevelte volna fel.

Valeriana boldogan mosolygott nagyapjára. Jó érzés volt hallani ezeket a szavakat. Mit is kívánhatott volna többet még arra a napra?

Este, miután közölte Perselussal hétvégére tervezett programját, nagy megnyugvással szívében csusszant be a gondos férfi varázslatával felmelegített paplan alá.

Míg várta, hogy Perselus levetkőzzön, és befeküdjön  mellé, kezét szokás szerint pocakján pihentette. Gondolatai pedig a hétvége felé terelődtek. Két okból is örült ennek a vendégeskedésnek. Egyrészt találkozhat Dracoval, másrészt közelgő esküvőjére készülhet.

Ahogy tervezgette magában, miként fogja finoman megmondani Mrs.Weasleynek, hogy nem kíván igazi menyasszonyi ruhában esküdni, egyszer csak apró pukkanás-félét érzett a tenyere alatt. Lélegzete hirtelen elakadt, annyira figyelte a szokatlan eseményt. A következő már sokkal határozottabb volt, amitől úgy meglepődött, hogy ijedtében feljajdult.

-         Mi baj? Mi történt? – dobta le ruháit Perselus a fal mellett álló székre, és máris Valeriana mellett termett.

-         A baba…- fúlt el a lány hangja izgatottan, és a férfi kezét pocakjára tette. – Érzed? Mozog! Megmozdult!

Perselus őszintén megvallva először nem érzett semmit, de engedte, hogy a lány továbbra is hasához szorítsa kezét. De aztán egy erőteljesebb moccanásnál, már ő is határozottan érzett valamit, bár ezt ő egyáltalán nem nevezte volna mozgásnak. Gyermeke létezésének határozott életjelensége mégis meghatotta, és arcának érzelem-megnyilvánulásait leplezve a lány fölé hajolva forró csókot nyomott annak ajkára.

Aznap este úgy aludtak el, hogy Perselus folyamatosan a gömbölyű pocakon tartotta kezét, bár a bentlakó apróság nem volt hajlandó további mozgással megörvendeztetni szüleit. Perselus most már csak szégyenkezve gondolt vissza arra, hogy ezt a kincset, ezt a csodát képes lett volna eldobni magától, képes lett volna akár halálra ítélni is. Most már ők ketten voltak számára a legfontosabbak ezen a világon.

Valeriana pontosan ugyanezt érezte, és boldogan nézett az esküvő elébe, ami kettejük életét még jobban összeköti majd.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés