56. fejezet

A múlt kísértése

Az első, házasságban elköltött vacsora éppen úgy telt el, mint azelőtt bármikor, mégis valahányszor egymásra néztek, látták a másik szemében, hogy valami mégis megváltozott. Tudták, hogy ezután már végérvényesen felelősséggel és kötődéssel tartoznak a másiknak. Ez az életre szóló összefonódás egyszerre volt csodálatos és ijesztő. Most azonban csak a csodálatos oldalát látták.

Vacsora után Valeriana kényelmesen elterült az egyik fotelban, kezét pocakján pihentette, és mosolyogva konstatálta a kis magzat jelzéseit.

-         Nem olvasod el? – vette föl a padlóról Perselus a korábban félredobott  levelet, a finom ruhával együtt.

-         Na jó! – sóhajtott nagyot Valeriana, és elvette a feléje nyújtott borítékot. – Bár az igazat megvallva, nem tudom, hogy szükségem van-e házassági tanácsokra! A szüléstől pedig már kellőképpen elvette a kedvem, miközben a ruhámat készítette.

Perselus mosolyogva hallgatta a lány szavait, miközben szétdobált ruháikat szedegette össze. A túlzott pedantériához szokott szeme ugyanis nehezen viselte a szobában keletkezett káoszt.

-         Ezt a levelet nem is Molly írta! – szólalt meg Valeriana ismét.

-         Hanem? – kérdezte Perselus félvállról, miközben elindult a hálószoba felé, hogy a ruhákat helyükre vigye.

-         Draco…

-         Malfoy? – fordult meg Perselus döbbent arcot vágva a két helység közötti ajtóban. – Mit akar?

-         Nem tudom… talán ő is gratulál… - mondta Valeriana, de szemei máris a sorokon futottak:

„Kedves Valeriana!

Annyira sajnálom, hogy ezen a fontos napon nem lehetek ott, hogy személyesen gratuláljak, és kívánjak sok boldogságot! Mrs. Weasley fejébe vette, hogy meghív benneteket  Karácsonykor, így akkor majd találkozunk.

Na, de nem is ezért írok most. Azt hiszem, hogy szóban képtelen lennék mindazt elmondani, amit most szeretnék. Sohasem voltam érzelgős, / talán apám nevelésének köszönhetően / de úgy érzem, ez most kikívánkozik belőlem. Kimondhatatlanul jó érzés az, hogy van egy olyan csodálatos nővérem, mint Te! Igazából sohasem akartam testvért, mert féltem, hogy osztoznom kell majd mindenen, ami az enyém. Most viszont teljesen mást érzek! Jól esik tudni, hogy van még valaki, akivel összeköt az ereimben folyó vér, még ha csak részben, akkor is!

Gyerekkoromban irigykedtem Rád, amikor szüleim rólad beszéltek. Úgy éreztem, Téged sokkal jobban szeretnek, mint engem! Talán ezért sem akartam testvért! Most viszont, amikor úgy érzem ismerlek, már nem úgy gondolok rád, mint ellenségre, hanem mint egy igazi barátra! Az pedig külön ajándék, hogy még testvérek is vagyunk. Sokat jelentettek számomra a Veled folytatott beszélgetések, és büszke vagyok rá, hogy a nővérem vagy!

Na, ennyit akartam még mondani. Lehet, hogy szóban letagadnám ezt a sok ömlengést, de akkor is ezt érzem!

Ja, és még valami! A borítékban találsz egy gyűrűt, amit biztosan megismersz. A szobádba sohasem mehettem be, de mint minden gyerek, így én is a tiltott dolgok után vágytam a legjobban. Mivel a dolgaid között semmi értékeset nem találtam a gyűrűn kívül, így ez volt az egyetlen, amit magammal vihettem. Sokáig nem jöttem rá a működésére, aztán pedig fogalmam sem volt, hogy ki az, aki megjelenik használatakor. Most már tudom! Igazad van, anyánk valóban csodálatos asszony volt! A gyűrű viszont Téged illet, és talán ez megfelelő alkalom, hogy visszakapd!

 Szeretettel gondol Rád: Draco

u.i.: Ja, és add át üdvözletem férjednek, legkedvesebb tanáromnak!”

Valeriana könnyeit nyeldesve elmosolyodott az utolsó megjegyzést olvasva. Valóban nem volt jellemző Dracora a levél hangvétele, kivéve az utolsó mondatot.

-         Hát, ahogy elnézem, Malfoy nem éppen a legmegfelelőbb pillanatot választotta meg a levélírásnak! Na persze, ez jellemző rá! – lépett Perselus a lány elé, amikor látta, hogy az könnyeivel küszködik.

-         De igen Perselus! Ennél megfelelőbb pillanatot nem is választhatott volna! – mondta Valeriana, és reszkető kézzel belenyúlt a borítékba, aminek alján valóban meglapult egy vékony kis gyűrű.

Az apró kővel díszített ékszer akkora volt, hogy egy kislány ujjaira pont illett volna. Valeriana mégis magabiztosan húzta bal kezének gyűrűs ujjára. Perselus csodálkozva figyelte, ahogy a gyűrű szemlátomást tágulni kezd, és úgy illik a lány ujjára, mintha rászabták volna. Valeriana reszketve elfordította az apró követ tartó foglalatot. Ezzel egy időben tőlük nem messze egy nő jelent meg, mint egy mozgó térbeli festmény, vagy mint inkább egy szellem. Testén át lehetett látni a könyvektől roskadozó szekrényt, és a falra akasztott fáklyát.

Perselus riadtan hátrált, Valeriana pedig, aki tudta, hogy mi fog történni, felállt a fotelból, és tétován tett egy lépést a vízió felé.

Mivel a nő szinte kiköpött mása volt Valerianának / illetve fordítva /, Perselusnak nem kellett sokáig találgatnia, hogy rájöjjön, a lány édesanyjával áll szemben, aki néhány kedves szó után egy jól ismert altatódalt énekelt. Hangja csengőn telítette meg a szoba levegőjét, mosolya pedig olyan szeretet sugárzott, amivel Perselus eddig még soha életében nem találkozott. Ez pedig nem volt más, mint az édesanya önzetlen szeretete.

Ahogy hallgatta a kedves éneket, emlékezett. Felidézte magában azokat az éjszakákat, amikor ezt a nőt, ezt az édesanyát követte kislányával együtt, hogy biztonságban kimenekítse őket az országból. Milyen furcsa az élet! Ha akkor ő nem segít, ha akkor ő nem hárítja el azokat a rájuk esetleg veszélyt jelentő alakokat, akkor most nem lenne mellette Valeriana, nem lehetne a felesége, gyermekének édesanyja, életének bearanyozója. Bizony, ezt már tapasztalta egy párszor: az életben olyan dolgok is összefüggnek, amiknek sokszor nem is tulajdonít az ember nagy jelentőséget!

A nő befejezte az éneket és szeretetét bizonygatva elbúcsúzott lányától, biztosítva afelől, hogy hamarosan találkoznak.

Valeriana kezét a száján tartotta visszafojtva sírását, nehogy akár egy hangról is lemaradjon édesanyja kedves szavaiból. Amikor a vízió eltűnt, már nem bírta tovább. Az emlékezés sebeket szakított fel, de most ezt nem bánta. Hálás volt Draconak, hogy ezen a fontos napon elküldve a kis gyűrűt, lehetőséget adott arra, hogy édesanyját újból láthassa, még ha ilyen formában is.

Perselus magához szorította a zokogó lányt, és be kellett vallania magának, hogy ettől a kis jelenettől bizony ő is meglehetősen elérzékenyült.

-         Honnan szerezte ezt Malfoy? – kérdezte aztán, mikor Valeriana légzése megnyugodott.

-         A mama adta ezt nekem, hogy amikor keresztanyáméknál tartózkodom, akkor is velem legyen legalább így, amíg ők… ki tudja mit csináltak. Ott találta meg Draco a szobámban. – felelte Valeriana még mindig a férfi vállán pihenve.

-         Gondolod, hogy azóta magánál hordja?

-         Azt hiszed, hogy… - nézett fel Valeriana sejtve, hogy mire céloz a férfi.  – Az nem lehet, hogy most ment el érte!

-         Semmi sem lehetetlen, ha arra gondolok kiről van szó! – mondta Perselus komolyan.

-         A gyűrűért képes volt visszamenni? De hogyan? – Valerianát egyre inkább aggodalom fogta el.

-         Ezt talán tőle kellene megkérdezni!

-         Ezt nem tudom elhinni! – hápogott Valeriana tovább a döbbenettől. – A Nagyúr! Perselus, Draco tudja, hogy ott van a Nagyúr!

-         Meglehet, hogy nem csak a gyűrű miatt ment vissza…

-         Ez őrültség! – ült le a fotelba Valeriana erőtlenül. Egyre inkább érezte, hogy félelme valószínűleg nem alaptalan.

-         Ne felejtsd el, hogy tavasszal is képes lett volna kiállni a Nagyúrral szemben! – öntött olajat a tűzre Perselus.

-         Azonnal beszélnem kell vele! – pattant föl ismét Valeriana tettre készen.

-         Nem mész sehova! – tolta vissza a lányt Perselus erélyesen. – Nem hiszem, hogy olyan őrült lenne, hogy naponta visszatér a kúriába. Majd én beszélek Mollyval, hogy fogja rövidebbre a kölyök pórázát!

-         Mikor? – nézett fel a férfira türelmetlenül Valeriana.

-         Holnap.

-         És, ha most éjszaka is…

-         Nyugodj meg! Csak vakmerő, de nem bolond!

-         Mitől vagy ennyire biztos a dolgodban?

-         Ma este gyűlés van. – mondta ki nehezen Perselus, de mindenképpen meg akarta nyugtatni a lányt, ami csak részben sikerült.

-         És te? – kezdett Valeriana most már más miatt aggódni.

-         A Nagyúr volt olyan kegyes, és engedélyt adott a távollétre. – Perselus hangja ugyan gúnyos volt, de mögötte ott volt a tartás és félelem.

-         Mire készül már megint?

-         Beavatás lesz.

-         Te jó ég! Hát nincsenek még elegen!

A csodálatos nap, amit az ember sohasem felejt el, most hirtelen komorrá változott. Aggodalommal teli szívvel feküdtek be az ágyba egymás mellé, hogy eltöltsék házasságuk első éjszakáját.

Másnap reggel az egész iskola izgatottan várta a Nagy Teremben a két tanárt, hogy gratuláljanak házasságukhoz. Valeriana szemérmesen mosolyogva, Perselus pedig zavarában fanyar képet vágva fogadta a kedves fogadtatást.

Reggeli után pedig, hogy megnyugtassa Valerianát, meglátogatta Dracot. Megpróbálta meggyőzni a fiút, hogy ne fogjon semmilyen magánakcióhoz, de az csak bambán nézett rá, mintha nem is tudná, hogy miről beszél.

Valeriana sejtette, hogy Draco nem fogja beismerni otthon tett látogatását, mégsem tudta túltenni magát a dolgon. Perselus eredménytelen látogatása pedig végképp nem nyugtatta meg. Abban reménykedett, hogy talán majd Karácsonykor ő jobb belátásra térítheti.

Az ünnepek és a szünet pedig egyre közeledett. Az idő meglehetősen zord volt, és hó hiányában komoran szürkéllett a táj. Ennek ellenére a diákok lázasan készülődtek a Karácsonyra. Ezekben a napokban Valeriana volt a legnépszerűbb tanár, hiszen ő már nem csak, hogy dolgozatot nem íratott, de óráin is inkább csak könnyed beszélgetés folyt, vagy néhány könnyen elkészíthető bájitallal foglalkoztak.

Perselus persze nem kímélte a fiatalokat a szünet előtti utolsó napokban sem. Szegény diákok hiába kerestek változást a szigorú tanárban a házasság után. Pedig okkal remélhették, hogy Valeriana majd kedvező hatással lesz rá. Ez persze valójában tényleg így volt, de ez kizárólag a magánéletére vonatkozott.  A diákokkal éppen olyan szigorú és kritikus volt, mint azelőtt. Így az iskolában továbbra is a legkevésbé kedvelt tanár Piton professzor volt, míg az egyik legkedveltebb Mrs. Piton.

Valeriana nagy várakozással nézett a Karácsony elébe, hiszen ez volt első közös Karácsonyuk. Örömét azonban beárnyékolta a tudat, hogy eleget kell tenniük keresztszülei meghívásának, így karácsony első napján hozzájuk készültek ebédre.

Perselus éppen annyira ódzkodott ettől a vendégeskedéstől, mint Valeriana, de tudta, hogy muszáj megjelenniük, és játszaniuk kell szerepüket tovább.

Reggel még boldogan adták át egymásnak ajándékukat, majd nem sokkal később már komoran lépkedtek egymás mellett a Malfoy-kúria felé.

Egyikük sem számított túlzott kedves fogadtatásra, így nem lepődtek meg különösen, amikor Narcissa félénk köszöntése mellett Lucius kifejezetten ellenszenvesen üdvözölte őket. Valeriana tudta, hogy bármi is történik Perselus biztosan fegyelmezni tudja majd magát, egyedül saját magában nem volt biztos. Mióta tudta, hogy keresztapja mit művelt édesanyjával, egyre nagyobb gyűlölettel gondolt rá. Szinte undor fogta el, amikor átölelve köszöntötte. Perselus ezt jól látta a lányon, és szemével igyekezett fegyelemre utasítani őt.

A szalonba lépve Lucius egyből dolgozószobájába invitálta. Valeriana aggódva nézett a két férfi után.

-         Ne aggódj miattuk! – karolt bele Narcissa. – Lucius ugyan sohasem kedvelte Perselust, de mivel Draco házvezető tanára volt, kénytelen volt jó kapcsolatot fenntartani vele.

-         Miért nem kedveli? – kérdezte Valeriana, bár szinte sejtette a választ.

-         A családja miatt. Tudod,…

-         Senki nem tehet a családjáról! – vágott keresztanyja szavaiba Valeriana.

-         Hát persze – hagyta rá Narcissa, bár látszott rajta, hogy nincs egészen egy véleményen keresztlányával. – Gyere inkább mesélj, hogy érzed magad?

A két nő leült a kanapéra, és hosszas beszélgetésbe kezdtek. Valeriana egy idő után azon kapta magát, hogy már jó ideje a méhében lévő magzat rezdüléseit és testének változásait elemezgeti a szavain csüngő nőnek. Az élmények azonban nem sokára elfogytak, és már csak csendben üldögéltek egymás mellett a tűz ropogását hallgatva.

A két férfi majdnem egy órát volt távol, és ez rettenetesen hosszú időnek tűnt. Perselus sápadt, gondterhelt arccal követte a szalonba vendéglátóját. Jól érezte magán Valeriana fürkésző tekintetét, és nagy erőfeszítésébe került, hogy egy „Minden rendben van.” - pillantást vessen rá. Valeriana pedig hiába értette a tekintetet, érezte a mögötte lévő feszültséget.

Így ültek le a szépen megterített asztalhoz, melyen hamarosan remek fogások követték egymást. Valeriana hamar meg is állapította, hogy keresztanyja ezúttal is kitett magáért. A fenséges menü összeállítását pedig valószínűleg idén is a manók nyögték.

Már a desszert felé jártak, amikor Lucius ismét beszédes lett, ami feltehetőleg az étkezés közben elfogyasztott kiváló minőségű bor is okozott.

-         Na és Perselus, milyen érzés egy ilyen remek család tagjának lenni? Gondolom a sajátod után, igen felemelő! – mondta, miközben már sokadszor emelte szájához poharát.

-         Egyik család sem különb a másiknál! – felelte Perselus higgadtan. – Mindegyiknek meg van a maga hibája.

-         Lehet, de vannak kevésbé hibásak, és nagyon hibás családok is. – tette le Lucius a poharat, és beleszúrta villáját az elébe tálalt tortába.

-         Ez csak nézőpont kérdése – mondta Perselus továbbra is nyugodt hangon, miközben nem kerülte el figyelmét, hogy Valeriana idegesen darabolja saját süteményét.

-         A Lloyd család évszázadokra visszamenőleg köztiszteletnek örvendett, akár Dumbledore-é, még ha a vén bolond nem is viselkedik egy aranyvérű mágushoz méltón. – Lucius észrevétlenül egyre kényesebb témát feszegetett.

-         Nem tudok róla, hogy a Piton családfa kevésbé nyúlna messzire, mint a Malfoyoké! – Perselus hangja még mindig nagy nyugalomról árulkodott, de a szavak már támadtak Lucius felé.

-         A te családod dicsőségén azonban apád csúfos csorbát ejtett! – támadt vissza Lucius sértődötten. Soha, senkitől nem nézte el, hogy családját szidja. A dicső és nagy múltú Malfoy-család szent volt és sérthetetlen!

Perselus nem szólt semmit. Összeszorította ajkait, és kezébe vette villáját. Narcissa számára nem volt szokatlan férje finomnak nem éppen nevezhető modora, viszont Valeriana már egyre nehezebben türtőztette magát.

-         Persze, ez a házasság talán javíthat valamit ezen a csorbán. – folytatta Lucius kedvét lelve vendége kínzásában. – Ügyes húzás volt Perselus!

-         Keresztapám! – csattant föl Valeriana. Nem bírta tovább elviselni, ahogy keresztapja férjét pocskondiázza. Megnyilvánulása azonban csak olaj volt a tűzre.

-         Ó drágám, hát azt gondoltad, hogy ez az érzéketlen ember valóban téged akart? – nevetett fel Lucius gúnyosan, mire Perselus megemelte fejét, és sötéten ránézett. Szólni azonban nem szólt semmit. A jelen pillanatban nem lett volna helyes ujjat húzni a Nagyúr legfontosabb emberével. Csendben hallgatta hát Lucius további szóáradatát. – A származásodat akarta, a véred, ami nemesebb, mint az övé! Nálad tökéletesebb nőt nem is találhatott volna gyermeke anyjának!

-         Ne magadból indulj ki keresztapám! – tette le határozottan villáját Valeriana, és villogó szemeit Luciusra meresztette, aki fejében hirtelen sötét sejtések suhantak át.

-         Keresztanyád valóban kitűnő, régmúltú családból származik – mondta Lucius. Magabiztossága, gunyoros modora kissé alábbhagyott.

-         Ezt senki sem vonja kétségbe! – biccentett Perselus tisztelettudóan Narcissa felé. Ő pontosan tudta, hogy Valeriana mire célzott, és még idejében próbált elsimítani a dolgokat.

-         A mágusvilág nemesi családjaira! – emelte poharát a magasba Lucius, szemét pedig a mellette ülő férfiéba mélyesztette, aki udvariasan ajkához emelte saját poharát, hogy kortyintson belőle.

-         Én Draco édesanyjára gondoltam! – Valeriana sértettsége és dühe most már nem tágított a témától.

-         Mit akarsz vele? – tette le Lucius a poharat úgy, hogy a benne maradt bor fele kilötykölődött a hófehér abroszra.

-         Te valóban kiválasztottad őt igaz? – nézett Valeriana elszántan keresztapja szemeibe.

Perselus egyre jobban feszengett. Most már érezte, hogy az egyre gyülemlő feszültség előbb-utóbb kirobban. Csak az volt a kérdés, hogy ki sérül meg jobban. Luciust nem sajnálta, de Valerianát féltette. Készenlétben állva leste a beszélgetés kimenetelét.

Lucius is rosszul érezte magát. Hirtelen a vele szemben ülő feleségére emelte gyilkos szemeit. Narcissa megpróbált ártatlan arcot vágni, de túlságosan is ismerte férjét ahhoz, hogy tudja, ettől a tekintettől jobb ha fél.

-         Valóban leinformáltam, hogy kik Draco szülei…

-         Leinformáltad? – mondta Valeriana gúnyosan. – Előtte, vagy utána?

-         Valeriana, indulnunk kellene! – szólt Perselus, hátha szavaival és az azokat kísérő tekintettel jobb belátásra térítheti feleségét, de Valeriana már hajthatatlan volt. Túlságosan fájt a múlt, most pedig elégtételt akart venni érte.

-         Nem! Tudni akarom, hogy mire akarsz kilyukadni! – emelkedett fel Lucius ültéből, majd tett egy fenyegető lépést a jobbján ülő nő felé.

-         Arra, hogy míg másokat ítélsz el, addig saját tetteidről megfeledkezel! – nézett fel Valeriana bátran.

-         Milyen tettekről beszélsz? – sziszegte Lucius egészen közelről Valeriana arcába.

-         Tudom, hogy ki Draco édesanyja! – mondta ki Valeriana a szavakat, amit fagyos csend követett.

-         Te! Te nyomorult korcs! Elárultál! – egyenesedett fel Lucius, és pálcáját előrántva hüvelyéből, máris feleségére szegezte, aki kezét szája elé téve halkan felsikoltott. – Crucio!

Narcissa görcsberándult testtel dőlt le  székéről. Csendben tűrte a fájdalmat, látszott, hogy már hozzászokott. Valeriana máris mellette termet, és a padlón  térdelve nézett fel a kínzó varázslatot fenntartó keresztapjára.

-         Nem tőle tudom! Hagyd békén! – mondta esdekelve. Már megbánta, hogy nem bírta magában tartani sérelmeit, ahogy Perselus tette. Nem akart senkinek sem ártani vele, egyedül keresztapjának. – Hagyd békén, kérlek!

-         Ha nem Narcissa árulta el, akkor kitől tudod? – engedte le pálcáját végre Lucius, mire Narcissa megkönnyebbült ugyan, de elernyedt testtel továbbra is a padlón feküdt.

-         Az nem érdekes! Lényeg, hogy tudom! – szájalt Valeriana, miközben keresztanyjának segített feltápászkodni. – Nincs jogod sértegetni se Perselust, se senki mást azután, amit a mamával tettél!

-         Te ne beszélj így velem, mert…

-         Meg ne próbáld! – szegezte pálcáját Perselus Luciusra, mielőtt az bármit is tehetett volna.

-         Takarodjatok a házamból! – nézett Lucius a sötét szemekbe.

-         Hidd el Lucius, örömmel távozunk! – mondta Perselus kimérten, majd karon fogta Valerianát, és már indultak is kifelé az ebédlőből.

-         Soha nem akarlak itt látni titeket! – kiáltott még utánuk a tajtékzó házigazda.

Pár perc múlva már odakint lépkedtek egymás mellett. Valeriana tudta, hogy  ő tehetett a történtekről, így inkább nem szólt semmit. Perselus pedig bár legszívesebben megszidta volna feleségét fegyelmezetlensége miatt, inkább csendben maradt. Tudta jól, hogy már régóta érlelődött benne a düh, és megértette fájdalmát ami kiváltotta ezt.

Alig szóltak hát egymáshoz a nap hátralevő részében. Este is csendben feküdtek egymás mellé. A másnapra tervezett látogatásuk Weasleyék-nél különösen felvillanyozta Valerianát, és remélte, hogy addigra elmúlik a férfi igenis jól érezhető haragja is.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés