57. fejezet

Családi idill

Reggeli után kényelmesen készülődtek. Valeriana összepakolta azokat az apró ajándékokat, amit a Weasley-családnak és Draconak szánt, aztán  izgatottan várta, hogy végre induljanak. Perselus azonban addig húzta az időt, ameddig csak bírta. Neki egyáltalán nem volt kedve ehhez a látogatáshoz annak ellenére, hogy tudta lényegesen kellemesebb társaság várt rájuk az Odúban, mint amilyen a Malfoy-kúria falai között volt. Elveivel azonban erősen ütközött a tény, hogy diákjaival fog együtt vacsorázni. Ráadásul pont egy másik ház, méghozzá a Griffendél tagjaival! Elfogadta, hogy Valeriana jó viszonyt alakított ki velük, de ő igyekezett továbbra is tőlük távol maradni.

Kicsit rossz kedvvel lépett hát be az Odúba felesége oldalán, akinek kedvéért megpróbált kedvesen visszamosolyogni az őket nyájasan köszöntő vörös hajú nőre.

A házba lépve kellemes illat csapta meg orrát. A fenyő, a sült pulyka és a mézeskalács illatának keveréke meghitt otthon melegét varázsolta szívébe. Előző nap is érezte ezeket az illatokat, látta a feldíszített fát, mégis itt minden más volt. A fiatalok izgatott nyüzsgése, a mosolygó arcok és a szeretet egyértelmű megnyilvánulásai egy gyönyörű világba cseppentette. Egy világba, amiben még soha nem volt része.

Még sohasem látott ennyire ízléstelenül feldíszített karácsonyfát, mégis csodálattal nézett fel rá. Látszott, hogy szeretettel és odafigyeléssel öltöztették karácsonyi pompába a lakás méreteihez képest túlságosan nagy fenyőt. A legtöbb dísz valamelyik gyerek által készült, amit később a gondos anya bűvölt meg, hogy valamilyen produkciót nyújtva még értékesebb éke legyen a fának. Az egyik egyfolytában forgott, a másik tíz percenként csilingelt, de volt olyan is, ami folyamatosan színes szikrákat szórt.

Mrs. Weasley lelkesen mesélte el mindegyik díszecske történetét, amikor észrevette, hogy vendégei szeme megakadt rajtuk.

Miután mindenki üdvözölte az újonnan érkezőket, a fiatalok igyekeztek szétszéledni, egyrészt mert túl sokan voltak egyszerre a nem igazán méretes alsó szinten, másrészt úgy gondolták, hogy Perselus fancsali képéből ennyi is bőven elég volt. Ronon kívül a többi Weasley-fiú is otthon tartózkodott egytől egyig. Mrs.Weasley Perselus riadt arcát meglátva közölte, hogy idősebb fiai csak ebédig maradnak. Perselus megkönnyebbülve vette tudomásul ezt az apró információt, bár őt nem is annyira  a felnőtt Weasley-k zavarták, mint inkább tanítványai.

Miután a legtöbben eltűntek az emeleten, Mr.Weasley-vel félrevonult a konyhába beszélgetni. A ház asszonya is velük tartott, hiszen az ebéd utolsó fázisait még be kellett fejeznie.

Valeriana pedig Dracot kézen fogva leült a díszektől roskadozó karácsonyfa közelébe.

-         Ezt neked hoztam – nyújtott át egy fényképalbumot a mellette elhelyezkedő fiúnak.

-         Köszönöm, de én…- kezdte Draco zavartan.

-         Te már odaadtad a legértékesebb ajándékot, amit valaha is kaptam! – mosolygott Valeriana, és izgatottan leste, ahogy a fiú tétován felnyitja az album borítóját, ami alatt édesanyja mosolygott vissza rá.

Draco felnézett testvérére. Nem tudta mit mondjon. Sokat jelentett számára ez a kép, de nem akart túl érzelgősnek tűnni, inkább továbblapozott. Nem volt benne sok kép, de mindegyiken édesanyjuk volt látható.

-         Azt akartam, hogy neked is legyen képed róla, ha már a gyűrűt visszaadtad nekem. – mondta Valeriana a fejét lefelé lógató fiúnak.

-         Az a gyűrű téged illet, és ma már szégyellem, hogy akkor elloptam. – mondta Draco, és végre felénezett.

-         Akartam is kérdezni, hogy mikor vetted el a szobámból? – kapott a témán Valeriana.

-         Miért? – kérdezett vissza Draco gyanakodva.

-         Tudni szeretném!

-         Régen! – felelt nagy nehezen Draco. Valeriana jól látta arcán, hogy a válasz mögött más igazság bujkál.

-         Azóta magadnál hordtad?

-         Már te is kezded? – csattant föl élesen Draco.

-         Nem akarom, hogy őrültséget csinálj! – nézett Valeriana aggódva a nyugtalan fiúra.

-         Felnőtt férfi vagyok! Senki nem szólhat bele, hogy mit csinálok!

-         Visszamentél a kúriába? – kérdezte egyenesen Valeriana sejtve, hogy most rátapintott az igazságra.

-         Elég volt végighallgatnom a férjed okoskodását! – pattant föl sértődötten Draco. – Unom már, hogy mindenki mindent jobban tud, mint én, hogy mindig arra kell várnom mit mondanak mások, és csak azt tehetem, semmi mást!

-         Draco! – szólt még Valeriana az elviharzó fiú után, de már hiába.

A heves szóváltás végére pedig a konyhában ülők is felfigyeltek. Perselus, aki úgy helyezkedett el, hogy ültéből jól megfigyelhesse a két testvért, most kérdőn nézett Valerianára. Szemeiből félelmet olvasott ki. Odament hozzá, hogy megtudja mi bántja.

-         Draco! – kiabált a lépcsőn felfelé csörtető fiú után Mrs.Weasley két teli tállal egyensúlyozva. – Ha már fölmész, szólj mindenkinek, hogy készen van az ebéd. Örülnék, ha segítenének tálalni!

Draco eltűnt az emeleten, majd rövidesen több láb trappolása keltett hangzavart a házban.

-         Mi történt? – használta ki az átmeneti zsivajt Perselus.

-         Azt hiszem igazad volt! – mondta Valeriana, miközben felállt a fotelból. – Visszament a kúriába!

-         Tudtam! És nem csak ez aggaszt! – nézett Perselus a nagy asztal körül sürgő fiatalokra. – Túlságosan jóban van a fiúkkal!

-         Az miért baj? – kérdezte csodálkozva Valeriana, és ő is a tálalókat figyelte, de ő semmi különöset nem vett észre rajtuk.

-         Professzor úr! Jöjjenek, foglaljanak helyet! – lépett oda hozzájuk mosolyogva Percy.

Perselus a Weasley-fiúk közül talán őt kedvelte legkevésbé. Törtető modora mindig feszélyezte, de talán csak azért, mert túlságosan is emlékeztetette gyermekkori önmagára. Száját összeszorítva húzta el, majd a beszélgetést felfüggesztve követte a fiút és Valerianát az étkezőasztal felé, ami a szokatlan nagy táraság kedvéért nyújtó bűbájon esett át.

Szép lassan mindenki elfoglalta helyét, és nekiláttak az étkezésnek. Mrs. Weasley igazán mindent megtett, hogy a különféle fogások közül. A több fogásos ebéd jócskán eltelítette a buzgón falatozókat, ezért ebéd után úgy döntöttek, hogy egy kis séta mindenkinek jót fog tenni.

Bill, Charley és Percy nem tartott velük, de így is szép kis csapatot alkotva indultak egészségügyi sétájukra. A napsütésben talán szebbnek tűnt a táj, mint általában máskor, de az igazat megvallva a kis dombokkal körbevett térségben nem volt semmi figyelemreméltó. Valeriana mégis úgy legeltette szemét a kopár mezőn, mintha egy gyönyörű parkban sétálnának. A kellemes társaság elfeledtette minden gondját, még az előző nap kellemetlenségei is távolinak tűntek. Egy család meleg hangulatát érezte maga körül. Egy olyan hangulatot, amiben gyerekkora óta nem lehetett része. Nagy élvezettel beszélgetett mindenkivel a hosszúra nyúlt gyaloglás alatt, és boldogan tapasztalta, hogy még Perselusnak is sikerült némiképpen oldódnia. Valóban őt is magával ragadta a Weasley-család kellemes kisugárzása, és Valeriana lepődött meg a legjobban, amikor este a vendéglátók rövid unszolására  beleegyezett, hogy ott maradjanak éjszakára. Ennek oka többek között az volt, hogy Mr. Weasley másnapra egy kis férfimulatságot ígért neki, és a fiúknak. Azt, hogy ez mit is jelent  ugyan titokzatosan elhallgatta, de úgy tűnt Perselus pontosan tudta, mit ért a családfő igazi férfimulatságon. Valeriana oldalát furdalta  a kíváncsiság, de rövid próbálkozás után feladta a kérdezősködést. A legfontosabbnak azt tartotta, hogy még tovább élvezheti a család kellemes melegségét, és teljesen mindegy volt, hogy milyen titokzatos program miatt maradnak még egy napra.

Este a vacsora után mindenki megtalálta a maga mulatságát. Harry és Ron varázslósakkot játszott, Mr. Weasley aprósüteményt rágcsálva figyelte játékukat, és úgy tűnt, mindig annak a fiúnak szurkolt, akinek éppen lépnie kellett. Az ikrek egy furcsa kártyajátékot űztek. A táraság három nő tagja pedig a nagy kanapén ücsörögve csacsogott vidáman. Valeriana lelkesen hallgatta Hermione beszámolóit nemrégen született unokaöccséről. Ezek a mesék sokkal biztatóbbak voltak, mint Mrs. Weasley korábbi elbeszélései. Miközben figyelte Hermione szavait, tekintete többször a félrevonultan társalgó Draco és Perselus kettőse felé siklott. El sem tudta képzelni, hogy azok ketten, miről is tudnak ilyen kitartóan beszélni. A délelőtti összeszólalkozásuk óta nem igen szóltak egymáshoz, így kicsit féltékenyen figyelte őket.

A szobák felosztása után felvonultak az emeletre, hogy elfoglalják azokat. Valeriana és Perselus a szülők szobáját kapták bármennyire tiltakoztak az ellen, hogy azok ilyen áldozatot hozzanak. Valeriana állapotára hivatkozva azonban ragaszkodtak hozzá, hogy elfogadják a ház legkényelmesebbnek tűnő szobáját.

A szülői ágyban Valeriana egy darabig szótlanul feküdt a vajsörtől elálmosodó férfi mellett, de aztán nem bírta megállni, hogy ne kérdezze meg, ami foglalkoztatta.

-         Miről beszéltetek Dracoval?

-         Hm? – kérdezte Perselus félálomban. Olyan fáradtnak érezte magát, hogy már nehezére esett odafigyelni a hangok értelmére.

-         Miről beszélgettetek Dracoval? – ismételte meg a kérdést Valeriana lassan, tagolva.

-         Nem érdekes! Semmi különösről! – motyogta a férfi, és sejtve, hogy felesége majd nem éri be ennyivel, megpróbálta felébreszteni alváshoz készülődő zsibbadt agyát.

-         Csak azt ne mondd, hogy az időjárásról beszélgetettek ilyen hosszan! – mondta Valeriana sértődötten. Bosszantotta férje közönyössége, amikor ő annyira aggódik a fiúért.

-         Valeriana, olyan késő van! – próbálkozott Perselus, és oldalára fordult arccal felesége  felé. Ahogy résnyire nyitotta szemét, látta, hogy Valeriana már hátát az ágy támlájához támasztott párnának döntve egyenes háttal ül mellette. Gömbölyű pocakja éppen arcával szemben magasodott. – Pihenned kellene!

-         Nem vagyok fáradt! – vágta oda Valeriana durcásan. – Valamit titkolsz előlem Dracoval kapcsolatban! Csinált valamit? Talán megint szervezkedik? Ugye megtiltottad neki!?

-         Malfoynak megtiltani valamit? – húzta el a száját kis mosolyra Perselus.

-         Szóval eltaláltam! – sóhajtott Valeriana. – Te is tudod, hogy a Nagyúr hatalma most még nagyobb, mint korábban! Meg kell akadályoznunk! Meg sem próbáltad lebeszélni arról, hogy magánakciókat szervezzen?

-         Nem.

-         Nem? – hökkent meg Valeriana felháborodva. – Miért nem?

-         Mert nem erről beszélgettünk.

A nyugodt válaszok sora egyre jobban feldühítette Valerianát.

-         Akkor miről?

-         Ez csak ránk tartozik!

-         Draco az öcsém! Jogom van tudni, ha valami baj van vele!

-         Nem mondom, hogy nincs vele probléma, de…

-         Na ugye! Tudtam, hogy valami baj van! – kapott Valeriana a szavakon.

-        … de erről nem tudok többet, mint te magad! – fejezte be megkezdett mondatát Perselus kicsit türelmetlenül.

Valeriana pár percig csendben maradt, amit Perselus úgy értékelt, hogy talán végre befejezte a faggatózást.

-         Miért nem alszol? – kérdezte, miután hiába várta, hogy fejét ismét a párnára tegye.

-         Mi az, ami csak rátok, kettőtökre tartozik, és én, mint feleség és testvér nem tudhatok? – kérdezte Valeriana válasz helyett.

Perselus türelme egyre fogyott. Aludni szeretett volna, és egyébként is  mindig nehezen viselte, ha kérdések kereszttüzében kellett állnia.

-         Fogamzásgátló-bűbáj után érdeklődött. – mondta hát, hogy véget vessen a faggatásnak.

-         Tessék? – Valeriana hiába kapott választ, ez egyáltalán nem elégítette ki. Hirtelen azt sem tudta, hogy Perselus igazat mond, vagy csak azért találta ezt ki, hogy végre valami válasszal megnyugtassa őt.

-         Granger is issza a tulipánfa virágának kivonatát, és öcséd biztosra akar menni a bűbájokat illetően.

-         Draco? De hát túl fiatalok még! – hüledezett Valeriana.

-         Ugyan már, hiszen mindjárt tizennyolc évesek! Miért, te hány éves voltál, amikor először voltál fiúval?

-         Ö…tizenöt – Valeriana úgy elpirult az őszinte vallomástól, hogy hálás volt az éjszakai sötétségnek amiért segített leplezni zavarát.

-         Micsoda? – hökkent meg Perselus, és fejét alátámasztva felkönyökölt.

-         Meggondolatlan voltam, és túl magányos. Nyári szünetben elhívtak életemben először és utoljára egy házibuliba. Örültem, hogy végre valaki foglalkozik velem… - magyarázkodott Valeriana, és az emlékek sötét árnyként suhantak el szemei előtt.

-         Nyugodj meg! Öcsédről nem feltételezek túl sok jót, de Granger mindig józanul gondolkodik. Okos lány, biztosan tudja, hogy mit akar!

-         Remélem, hogy igazad van! – sóhajtott nagyot Valeriana.

-         Tizenöt évesen? – lovagolt Perselus a frissen szerzett információn. – Nem is tudtam kit vettem feleségül!

-         Olyan piszok vagy! – lökte hanyatt a még mindig tenyerére támaszkodó férfit, amikor hangjából jól hallotta a szándékos élcelődést.

Perselus halkan felnevetett, és magához húzta feleségét. Valeriana a vállára fektette fejét, és miközben a férfi nyugodt szívverését hallgatta, egyfolytában a két fiatal járt a fejében. Tisztában volt kapcsolatukkal, hiszen jól látta, mit éreznek egymás iránt. Most mégis szokatlan volt arra gondolnia, hogy szerelmük ilyen szintre emelkedhet. Hiszen már nem gyerekek, majdnem felnőttek! Sőt, csak most döbbent rá mennyire felnőttek.

Másnap reggel arra ébredtek, hogy a Nap vakítóan világít be az ablakon, aminek oka az éjszaka hullott csizmaszárig érő hó. A fiatalok boldogan rohantak ki a szabadba, hogy az év első hó-áldását kiélvezzék. Valeriana bentről figyelte pajkos hócsatájukat. Most valóban szembeötlő volt a fiatalok közötti összhang, ami a három griffendéles esetében persze nem volt már szokatlan, viszont Draco úgy elvegyült közöttük, mintha mindig is közéjük tartozott volna.

-         Tényleg jól megértik egymást! – mondta csendben, amikor Perselus mellé lépett.

-         És nem hiszem, hogy három nap alatt barátkoztak meg ennyire egymással. – mondta el véleményét Perselus is, miközben figyelte, ahogy Draco egy jól irányított hógolyóval telibe találja a kacagó Ront.

-         Mire gondolsz? – nézett Valeriana a férfira.

-         Draco gond nélkül meglátogatott téged is. Ki tudja hányszor járt már az utóbbi időben a Roxfortban? – felelte Perselus, és tovább figyelte a vidáman hancúrozó havas fiatalokat.

-         Szerinted találkozgatnak?

-         Biztosan nem állíthatom, de akkor is különös, amit most látok. Draco azelőtt egy kanál vízben megfojtotta volna bármelyiket. Most pedig itt játszanak önfeledten!

-         Mit csináljunk? – kérdezte Valeriana tudatos felelősséggel hangjában. Ugyan sokszor csengtek Narcissa szavai fülében, miszerint már csak ő maradt a fiú számára, de e nélkül is úgy érezte, mint nővér, neki kell vigyáznia a fiúra.

-         Semmit – felelte Perselus röviden. – Ha túl sokat bolygatjuk a dolgot, lehet hogy csak olajat öntünk a tűzre. Már szóltam Arthurnak, hogy tartsa jobban szemmel Dracot. A Roxfortban pedig majd figyelünk oda a triumvirátus minden lépésére

Valerianát cseppet sem nyugtatták meg Perselus szavai. Azt azonban be kellett látnia, hogy tényleg jobb ha Dracot nem piszkálják többet.

Reggeli után a házban csak hárman maradtak: Valeriana, Hermione és Mrs. Weasley. A többiek elemózsiával és vajsörrel megtömött puttonnyal a hátukon útra keltek. Olyan izgatottak voltak mindannyian, mint az első osztálykirándulásra készülő gyerekek. Perselus kis híján még feleségétől is elfelejtett elköszönni.

-         Hova mennek tulajdonképpen? – kérdezte Valeriana, miután hirtelen csend lett a házban.

-         Hát nem tudod? – mosolygott sejtelmesen Mrs. Weasley, és Hermione is csendben kuncogott.

-         Nem. Perselus nem mondta meg. – felelte Valeriana kis sértődöttséggel, hiszen úgy tűnt, rajta kívül mindenki jól ismeri azt a bizonyos „férfimulatságot”, amire a díszes társaság készült.

-         Nem tudom, hogy örülne-e neki, ha elmondanám, de azt hiszem úgy is megtudnád! – legyintett Mrs. Weasley, és arca pirosabb volt az átlagosnál. – Vadászni mentek.

-         Vadászni? – hökkent meg Valeriana, és az egyik nagy ablakhoz lépett, hogy szemével kövesse a mély hóban botorkálókat. – Úgy érted állatokat ölni?

-         Nem, dehogyis! – nevetett fel Mrs. Weasley. – Ezek szerint te nem ismered ezt a játékot.

-         Ezek szerint nem – nézett Valeriana a mellé lépő nőre.

-         Állatokra vadásznak, de nem azért, hogy megöljék őket, hanem hogy valamilyen bűbájt hajtsanak rajtuk végre. Az nyer, aki a legkülönlegesebb mutatványt képes bemutatni.

-         Mr. Weasley mesélte, hogy tavaly az új mágiaügyi miniszterrel volt vadászni, aki egy rókának nyúl farkat és fület varázsolt, mire a róka úgy megzavarodott, hogy vagy fél óráig rohangált körbe, miközben hosszú füleit többször megharapdálta. – mesélte Hermione, hogy szemléltesse az értetlenkedő Valerianának a varázsló-vadászat mikéntjét.

-         Ez borzasztó gyerekes! – fakadt ki kis undorral a szája szélén Valeriana.

-         Jaj drágám, majd idővel rájössz, hogy a férfiak mindig nagy gyerekek maradnak! – karolt bele kedvesen Mrs. Weasley. – Születhet akárhány gyerekük, legbelül akkor is gyerekek maradnak! Itt van például az én drága férjem. Képes volt egy mugli-autót megbűvölni! Ráadásul olyan büszkén kocsikázik benne, mint amikor egy elsős roxfortos először ül az iskolai seprűjére.

-         Perselusnak eddig még nem voltak ilyen szokásai – motyogta Valeriana.

Tulajdonképpen nem csak ő volt az egyetlen, aki nehezen tudta a férfit gyermeki csínyek közepette elképzelni. Hermione számára a professzor még mindig ugyanaz a rideg, savanyú ember maradt. Bármennyire is igyekezett valami kedves vonást találni a férfin nem nagyon járt sikerrel. Viszont, ha látta a férfit Valerianára nézni, akkor abban a tekintetben meglelhette a hiányolt érzelmeket. Ilyenkor biztos volt benne, hogy a rideg külső mögött érző szív dobog.

A férfitársaság egész hosszan kimaradt, a nők pedig a nagy nyugalmat kihasználva a kandalló körül beszélgettek.  Hermione később lehozta legújabb könyvét, amit Harrytől kapott, de minden egyes lapozásnál nagyot sóhajtva kikémlelt az ablakon. Neki már hiányzott a fiatalok társasága, ugyanis a kitartóan kötögető háziasszony gyerekneveléssel kapcsolatos tapasztalatait igyekezett megosztani Valerianával. Ez pedig egy idő után már kezdett unalmassá válni számára.

Már jócskán elmúlt ebéd idő, amikor messziről nevetés és kiabálás csapta meg a fülüket. Mindhárman biztosak voltak benne, hogy a kicsit kapatos hangzavar a férfiaktól származik. Valeriana örömmel pattant föl a kopott fotelból, de ekkor olyan fájdalom rántotta görcsbe hasfalát, hogy egy pillanatra megtántorodott. Kezét riadtan tette feszes pocakjára. Arca elsápadt, kiverte a víz.

-         Mi történt? Rosszul vagy? – lépett oda hozzá Molly aggódva, és Hermione is felállt a földre dobva könyvét.

Valeriana mukkanni sem bírt, csak testének jelzésére figyelt. Tudta, hogy nem jelenthet jót amit érez, de nem akarta elfogadni, hogy bármi baj is történhet. Mire a görcs elmúlt, a férfihangokat már egészen közelről hallották.

-         Már jól vagyok, csak hirtelen álltam fel! – mondta fojtott hangon. – Ne mondd el Perselusnak kérlek! Így is túlságosan aggódik értem.

-         Ez nem játék! Komoly bajod is lehet! Még korai lenne a szülés. Meg kell mutatnod magad valakinek! – aggodalmaskodott Molly, és arcán látszott, hogy egyáltalán nem helyesli Valeriana titkolózását.

-         Majd elmegyek Madame Pomfreyhoz. – mondta Valeriana, és fél szemmel már a bejáratot figyelte.

Az ajtó úgy nyílt ki, mintha nagy erejű szélvihar csapta volna ki, és beesett rajta a kacarászó ikrek párosa. Mögöttük pedig sorakoztak a többiek is meglehetősen lucskosan és koszosan, arcuk pedig kipirult a hidegtől és az elfogyasztott vajsörtől. Perselus a sorhajtó házigazda előtt lépett be. Arca felhőtlen nyugalmat és derűt sugárzott. Valeriana társaságban még sohasem látta ilyennek a férfit, és bizony a többieket is igen csak meglepte oldott hangulata. Azonban ahogy felesége sápadt arcát, és a másik kettő riadt szemét meglátta, az a kis mosoly is lefagyott arcáról.  Valeriana miután ezt észrevette, sietett megelőzni a férfi aggodalmát. Arcára mosolyt kényszerítve lépett oda hozzá.

-         Jól szórakoztál? – kérdezte kedvesen, és néhány mozdulattal leporolta a férfi válláról a havat.

-         Jól vagy? – kérdezte Perselus, akit még mindig aggasztott felesége arcszíne.

-         Persze, csak már nagyon unatkoztam! – mondta Valeriana szelíden mosolyogva.

-         Nahát, ti meg hogy néztek ki! Azonnal szedjétek magatokat rendbe, mert addig  nem ülhettek asztalhoz! – harsogta túl Molly a még mindig kacarászó fiatalokat.

A csapzott társaság szót fogadva a harcias asszonyságnak elsomfordált, hogy konszolidáltabb állapotban térhessen vissza.

Nem sokkal később már az asztal körül ültek, ahol még mindig élményeiket beszélték meg jókat nevetve egy-egy mulatságos eseten.

A Weasley házaspár ugyan minden meggyőzőerejét bedobta, hogy maradásra bírja vendégeit, de Perselus és Valeriana még vacsorára a Roxfortban kívánt lenni. Így az étkezés után nem sokkal elbúcsúztak kedves vendéglátóiktól. Valeriana boldogan tapasztalta, hogy Draco kicsit megenyhült vele szemben, bár sejtette, hogy ebben nagy szerepe volt a Perselussal folytatott beszélgetésnek is. Ez azonban nem érdekelte, mint ahogy megpróbálta azt is elfogadni, hogy a fiú és Hermione között akár komolyabb dolgok is történhettek.

Az ajtón kilépve hopponáltak, és nem sokkal később már a Roxfort épülete felé közeledtek. Perselus morgolódva olvasztotta meg a havat felesége előtt, hogy annak ne kelljen bukdácsolnia a mély hóban.

-         Friccs már megint túl sokat ihatott, hogy megfeledkezett az út eltakarításáról!

-         Karácsony van Perselus! Ilyenkor rajtunk kívül nem sokan járkálnak ezen az úton!

Perselus nem szólt, csak csendben lépkedett Valeriana mellett. Igen, még Karácsony van! Már nem tart sokáig, de még az van. Ha jobban belegondolt, még soha életében nem volt olyan kellemes Karácsonyban része, mint az elmúlt két napban. De ahogy elhagyták az Odút, elhagyták a család melegségét és a hangulatot is. Annyira szeretett volna valamicskét megmenteni abból, amit ott érezhetett! Karácsony! Bárcsak örökké tartana! Ilyenkor az ember szíve megnyugszik, a gondok elfelejtődnek. Minden baj eltörpül a szeretet mellett, ami körüllengi ezt az ünnepet.

Valeriana pontosan ezt érezte, de ő óhatatlanul is magával hozott valamit szívében: az anyai gondoskodást. Egyre inkább felélesztette ébredező ösztöneit, ahogy hallotta Mollyt beszélni a gyerekeiről, halott lányáról, ahogy látta gondoskodását irántuk. Már alig várta, hogy ő is úgy törődhessen valakivel, olyan csodálattal nézhessen rá, ahogy azt Molly tette a gyerekeivel.

Töltődtek és gazdagodtak mindketten a családi ünnep kellemes melegében. Ez a boldogság ott volt velük még nagyon sokáig.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés