59. fejezet

Sötét felhők

A Roxfort összes lakója izgatottan készülődött a kis jövevény fogadására. Ez olyan esemény volt, amit az öreg falak is ritkán láthattak, nem hogy a diákok. Ráadásul titkon abban reménykedtek, hogy a fáradt apa majd kevésbé fogja őket szekatírozni. Perselus átmenetileg visszavette a bájitaltan oktatását is. A Sötét Varázslatok Kivédését pedig a kisegítőként beugró Mordonnal együtt tanította. Tehát elég sokat vállalt magára a rá váró apai feladatok mellé.

A kis család vonattal érkezett Roxmortsba. A szülők büszkén vonultak az iskola felé, ahol kíváncsi tekintetek kíséretében egyenesen lakosztályukba igyekeztek.

Első látogatójuk Dumbledore volt, aki meghatódva szemlélte a kis csöppséget, s bár az kiköpött apja volt, azért némi hasonlóságot vélt felfedezni anyjával is.

Perselust Mr. Weasley már korábban gondosan felvilágosította a hasfájós csemeték éjszakákon át tartó sírásáról, így komolyan tartott az első napoktól, de kellemesen kellett csalódnia, mert ez a gyönyörű teremtés úgy élt közöttük, mint egy angyal. Ha éhes volt, halkan nyöszörögve jelezte kívánságát, amit a gondos édesanya azonnal teljesített is. Amikor éppen nem evett, akkor pedig békésen aludt kiságyában. Perselusnak nem lehetett igazán semmi panasza a kislányra.

A diákok csalódottan tapasztalták ugyan, hogy a kialvatlanságnak nyomait sem látták az arcán, ugyanakkor érzékelhették lelkén azt a finomodást, amit a gyermek jelenléte eredményezett. Perselus igyekezett ugyanolyan szigorú lenni, mint azelőtt, de akárhányszor a diákok szemébe nézett, saját lánya gyermeki tekintetét látta bennük. Tudta, hogy eljön az idő, amikor a kis Pénelopé is ott fog ülni az iskolapadban, és ugyanúgy mint ezek a diákok, ő is félve lesi majd tanára szeszélyeit. Apaként pedig már valahogy nem is látta olyan vétkesnek a tanulókat, amikor véletlenül nem megfelelő arányban adagolták a bájital-hozzávalókat. Persze szó nélkül ezután sem hagyta ügyetlenségüket, csak a modor változott kedvező irányba.

A tavasz lassan beköszöntött. Ahogy a természet téli álmából éledezett, úgy ébredezett a kis Pénelopé figyelme is. Egyre többet volt ébren, és apró kis rezdüléseivel szórakoztatta elfogult csodálattal gyönyörködő szüleit.

Valeriana, hogy Perselust és Mordont mentesítse, már néhány órát megtartott. Ez idő alatt Dumbledore büszke dédnagyapaként viselte gondját a kicsinek.

Egy nap, amikor Valeriana a soros étkezés után kiságyába fektette kislányát, riadtan tapasztalta jobb alkarján azt az érzést, amiben már nagyon régen volt része. Felhúzta pulóvere ujját, hogy szemével is meggyőződjön sejtése valóságáról. Szíve majd kiugrott a helyéről, amikor szembesült a feketén világító jeggyel.

Hirtelen nem is tudta, hogy mit csináljon. Tudta, hogy Perselusnak éppen akkor kezdődött órája a második emeleten. Nem akarta zavarni, és tisztában volt vele, hogy az idő is nagyon sürgeti. Gyorsan kellett hát döntenie.

Mivel nagyapját sem akarta feleslegesen felizgatni, Dobbyt hívatta, hogy vigyázzon Pénelopéra. Remélte, hogy a következő étkezésig visszatér, és senkinek sem fog feltűnni „kiruccanása”. Ládája mélyéről előkotorta a régen használt köpenyt, és álarcot. Kabátja alá rejtette, majd sietősen elhagyta a lakosztályt. Nem ment messzire, csak a szomszéd dolgozószobáig. Ott magára vette az utálatos darabokat, és máris zuhant a Nagyúr felé.

Már felkészült rá, hogy nem a régi aszott testű férfival fogja szembetalálni magát, mégis újból sokkolta a Nagyúr fiatal külseje.

-         Régen láttalak! – köszöntötte Voldemort, ahogy megérkezett. Fürkésző szemei Valerianát vizsgálták. – Látom, nem hagyott mély nyomokat rajtad a szülés!

-         Nem – mondta Valeriana, miközben gondosan lesütve tartotta szemét.

-         Egyáltalán nem viselt meg! Nem úgy, mint lányodat! – lépett közel Voldemort. – Jobban van már? Nem veszíthetjük el, és nekem csak egészséges alattvalókra van szükségem!

-         Pénelopé egészséges! – kapta fel Valeriana tekintetét. Nem is értette, miről beszél a Nagyúr.

-         Már nem túl gyenge? Jól fejlődik? – Voldemort kihasználta hirtelen kialakult szemkontaktusukat, és már kutakodott is Valeriana elméjében, aki ezt felismerve riadtan szegte le újból a fejét. – Szóval férjed hazudott nekem!

-         Nem, csak… - hebegett Valeriana, ahogy rádöbbent a korábbi szavak jelentésére: Perselus valószínűleg gyermeke betegségével próbálta elodázni bemutatását. – Most már sokkal jobban van.

-         Miért van olyan érzésem, hogy takargatjátok előlem azt a gyereket?  - puha ujjaival végigsimította Valeriana arcát. – Talán féltitek? Mitől? A köteléktől?

-         Nem, dehogy! – rebegte Valeriana reszketve a finom érintéstől. – Csak, hát valóban… egy picit hamarabb született, mint vártuk, és….

-         Ejnye-ejnye! – szakította félbe Voldemort a magyarázkodást, miközben ujjai a szövetkabát gombjait fejtegették. – Úgy látom a férjed nem számolt be nálam tett látogatásairól. Ő azt mondta, hogy beteg, és túl vérszegény a gyerek. Micsoda házasság az, ahol a felek nem őszinték egymáshoz? Vajon miért nem tudsz te ezekről a dolgokról?

Valeriana csendben próbálta elviselni a Nagyúr közelségét, egyre mélyebbre hatoló ujjainak érintését, amik már blúzát bontogatva meleg bőrét érték. Közben pedig sebesen járt az agya. Vajon mit mondhatott még Perselus? Most már rájött, hogy a férfi a gyereket próbálta védeni, de neki miért nem mondta el? Félt, hogy tudatlansága miatt most sodorta igazán veszélybe kislányát.

Voldemort nagy élvezettel simogatta a bársonyos bőrt. Valeriana moccanni sem mert, pedig rendkívül feszélyezte, hogy a melltartó alatt gömbölyödő melle is fedetlenül tárult a tolakodó szemek elé.

-         Te és én, mi ketten sokra leszünk képesek, ha eljön az időnk! – susogta Voldemort, miközben ujjai között pörgette a különleges követ magába foglaló medált. – Ha mi ketten egyesülünk, legyőzzük a világot, és végre nem kell bujdosnunk a nagyapádhoz hasonló bolondok elől!

Valeriana nem értette, pontosan milyen egyesülésről beszél a Nagyúr, de igazából rémülettel fogta el bármilyen nemű kapcsolat vele.

Reszketett ahogy a vékony ujjak nyaka köré fonódtak, és egy durva mozdulattal arra kényszeríttették, hogy fejét megemelje. Szemét lehunyta, nem mert a mágusra nézni. Félt hatalmától, és attól, amire készült.

-         Nem tetszik nekem a férjed viselkedése! Vigyázz rá, mert mindhárman pórul járhattok, ha olyat cselekszik, amit nem kellene! – Voldemort hangja Valeriana szívén jeges fuvallatként hatolt át. – Közeleg a győzelem ideje, és nem szeretném, ha valami keresztülhúzná számításaimat! Megértetted?

-         Igen – lehelte Valeriana erőtlenül, és már alig várta, hogy a fájdalmat okozó ujjak nyakán engedjenek.

Voldemort egy darabig még fogva tartotta, majd egy hirtelen mozdulattal ellökte magától. Valeriana mellkasa zihált az izgalomtól, kezével fájdalmasan sajgó  nyakához kapott. A Nagyúr megpördült, és lendületes léptekkel a kandallóhoz lépett. Valeriana riadt őzként leste a férfit, ahogy a tűz lángjait figyelve elmereng. Rettegett, hogy még tartogat valamit a számára. Reszkető ujjai blúzának gombjait próbálta helyére dugdosni, miközben szemét le sem vette a tűz fényében fenyegetően magasodó férfiről.

-         Egy hónap múlva látni akarom a gyereket! – szólalt meg szigorúan Voldemort anélkül, hogy elfordult volna a kandallótól.

Valeriana úgy érezte szétnyílt alatta a talaj. Nem! Nem lehet! Az ő gyerekét nem sújthatja az átok! Legszívesebben a Nagyúr arcába kiáltotta volna tiltakozást, de félelme nagyobb volt bátorságánál. Csak elsápadva meredt a sötét alakra, aminek csupán körvonalait látta könnyei mögül.

-         Te még itt vagy? – mondta hidegen Voldemort, amikor végre megfordult. – Talán van még valami mondanivalód?

-         Nem. Csak…

-         Azt mondtam, hogy egy hónap múlva! Már így is túl kegyes vagyok hozzátok! – dühöngött Voldemort. – Most pedig menj! Takarodj!

Valeriana behunyta a szemét, és már hopponált is.

Roxmorts határába érkezett, mint mindig. A természet éledése annyi bizakodást és reményt nyújtott volna az ember szívének, Valeriana mégis mélységesen mély sötétségben érezte magát. Egy alagútban, melynek nem látszik a vége. Innen nincs kiút! Ez a reménytelenség végtelenül elkeserítette.

Ruháját összegombolta, majd elindult az iskola épülete felé. Gondolati cikáztak, és menekülő utat kerestek, de nem találtak.

Holdkórosként haladt a serkenő növényekkel szegélyezett úton, majd az épület lépcsőin lefelé. A diákok, akikkel találkozott menetközben, kedvesen köszöntötték, de aztán furcsállva tapasztalták, hogy a mindig mosolygó tanárnő komor biccentéssel viszonozza köszönésüket.

Amikor belépett az alagsori lakosztályba, azonnal sebesen gombolta ki kabátját, hogy a rejtett talárt és maszkot kiszabadítsa alóla. Ezen kívül úgy gondolta, hogy lassan étkezési idő lesz, így igyekezett volna minél hamarabb kislánya rendelkezésére állni.

Alighogy előhúzta az átkozott ruhadarabokat, Perselus lépett ki a hálószobából, karján Pénelopéval.

-         Hol voltál?  - kérdezte a férfi szigorú szemrehányással hangjában. – csak úgy eltűnsz! Még Dobby sem tudott rólad semmit! Egyáltalán hogy jutott eszedbe egy manóra bízni Pénelopét?

-         El kellett mennem – felelte halkan Valeriana, és letette az egyik asztalra a ruhadarabot, amit Perselus igen is jól ismert.

-         Miért nem szóltál? – szelídült meg a férfi hangja.

-         Órád volt – Valeriana megfordult, és férje tekintetét kerülve elindult felé, hogy elvegye tőle a közben egyre hangosabban nyöszörgő csöppséget.

-         Már keresett téged. Azt hiszem éhes. – adta át Perselus a kicsit.

-         Igen – mondta Valeriana, és kedvesen gügyögve kislányához, leült a fotelba, hogy mellét felkínálja neki.

Az éhes apróság édesanyja lelkiállapotával nem is törődve kapott a táplálékot jelentő mellek után. Valeriana pedig mint minden alkalommal, az apró ujjakat kezében tartva csodálattal figyelte mohóságát.

Perselus tőlük nem messze, a háttérben meghúzódva, gyönyörködött bennük. Ez a kép a nap minden percében kellemes érzéseket keltett benne valahányszor felelevenítette magában. Ha pedig részese lehetett benne, elérzékenyülve figyelte kettősüket. Ennél tökéletesebb látványt elképzelni sem tudott volna.

Most azonban gondolatai Valeriana Nagyúrnál tett látogatása körül jártak. Legutóbbi találkozásuk is megviselte a nőt, és most is látta, hogy ezúttal is mély nyomokat hagyott benne.

Amikor a pici befejezte a mohó étkezést, és Valeriana óvatos mozdulattal a vállára helyezte, odament hozzájuk, és letérdelt a fotel elé. Csak most látta felesége nyakán a vörös és lila foltokat. Ahogy pedig belenézett a könnyektől csillogó kék szemekbe, már végképp rosszat sejtett.

-         Miért nem beszéltél soha arról, hogy mit mondtál a Nagyúrnak Pénelopéról? – kérdezte Valeriana, mielőtt a férfi bármit is szólhatott volna.

-         Nem akartalak felzaklatni – mondta Perselus, és ujjaival finoman végigsimított az erős szorítás nyomain. – Bántott téged?

-         Szólnod kellett volna! – fakadt ki Valeriana nem is foglalkozva az aggódó férfi szavaival. – Most elrontottam mindent! Ha tudtam volna, hogy azt mondtad neki, hogy Pen beteg…

-         Mit mondtál neki? – fogta meg Perselus a nő állát, mely a sírástól reszketett ujjai között.

-         Hogy egészséges!

Valeriana felállt a fotelból, és magára hagyta  a romjaiba zuhanó férfit. Nem kellett sokat gondolkodnia, hogy rájöjjön mit jelent ez. Hiába próbálta húzni az időt, hiába keltette gyermeke betegségének hírét, már nem lehet megakadályozni, hogy a Nagyúr megbélyegezze őt. Most már tudta, hogy hiba volt Valerianának nem szólni tervéről, de nem akarta elkeseríteni az elmúlt felhőtlenül boldog időszakban.

Öregemberként, a fotel karfájára támaszkodva állt föl. Fáradt, elkeseredett arccal nézett a hálószobába ajtaját halkan becsukó nőre.

-         Sajnálom…- nyögte fájdalmasan, de saját fájdalma semmi volt ahhoz képest, amit az aggódó anya arcáról olvasott le.

-         Egy hónap múlva látni akarja! – mondta Valeriana, és gyorsan a férfi oltalmazó karjai között keresett menedéket.

-         Nyugodj meg! Majd kitalálunk valamit! – suttogta Perselus a sírástól reszkető hajkoronába.

Mindketten tudták, hogy most már nincs menekvés, mégis reménykedtek valami csodában. Ahogy teltek a napok egyre fájdalmasabban tapasztalták, hogy nem történik semmi, ami megmenthetné ártatlan gyermeküket az átoktól.

A rossz híreknek ezzel nem volt vége. Egy héttel később ugyanis az újságok szinte naponta több rémhírrel jelentek meg. A halálfalók újból megkezdték tevékenységeiket. Perselust látszólag egyáltalán nem lepték meg a hírek, és Valeriana újból számos estét töltött magányosan. Rettegve, szemeit könnyesre sírva aludt el ilyenkor, és reggel megnyugodva ébredt a férfi szuszogására.

Megpróbálta többször rávenni Perselust, hogy ne csináljon semmit, hiszen ezzel akár mindhármuk életét veszélybe sodorhatja, de a férfi hajthatatlan volt. Valeriana tudta, hogy makacssága sok ember menekülését, túlélését jelentette, de anyaként túlságosan önző volt ahhoz, hogy ezt érzelmileg is megértse.

A diákok hangulata tükrözte az iskola falain kívülről érkező híreket, hiszen mindannyian családjukért aggódtak. Elkeseredettségük, és félelmük már-már a tanítást is akadályozta, így a tanároknak komoly erőfeszítésükbe került a diákok lelkének ápolása és az oktatás folytatása.

Valeriana a tanításba és a szépen fejlődő Pénelopé gondozásába menekült, csak hogy ne kelljen gondolkodnia. A napokat félve számolgatta, és agya a megoldáson járt, de éppúgy eredménytelenül, mint a férfié.

Már megszokta, hogy Perselus is holdkórosként közlekedik körülötte. Szinte csak testben volt jelen, gondolatai teljesen másutt jártak. Néha leült, hogy gyermeke egyre lendületesebb mozgásait figyelje, de ilyenkor is csak egy-egy pillanatra tudott kikapcsolni. Rövid boldog pillanat után arca újból komor lett, gondolatin sötét felhőként vonult át a jövő bizonytalansága.

Egy nap azonban a szokottnál is gondterheltebb arccal lépett be a lakosztály ajtaján. Valeriana már éppen az esti utolsó étkezés után pihentette vállán a csöpp kis fejet a puha hajacskáját simogatva.

-         Jó éjszakát papa! – fordult úgy, hogy az apa szokásos esti pusziját kislánya arcára nyomhassa.

-         Nagyon elfáradt valaki! – mondta Perselus, és szelíden megsimogatta a kicsiny hátat. Elérzékenyülve követte szemével, ahogy Valeriana átviszi Pénelopét a hálószobába, hogy ágyába fektesse.

Az ablakhoz ment, és kibámult a vak sötétségbe. Az üveg lapján a fáklyák fénye villogott, az ő fejében pedig a szörnyű hír, amelyet közölnie kell Valerianával. Annyi minden történt az elmúlt napokban, amit igyekezett magában tartani, de tudta, hogy most ezt nem teheti meg.

Gondolataiból a hátulról mellkasa köré kulcsolódó kar, és hátára boruló test melegsége zökkentette ki. Megfogta a meleg kezeket, és megfordult, hogy magához ölelje tulajdonosát.

-         Valami baj van? – kérdezte Valeriana, miután jól érezte a férfi feszültségét.

-         Igen – felelte röviden Perselus.

Valeriana döbbent félelemmel emelte meg fejét, hogy a férfira nézzen. A rövid válasz olyan ijesztő volt, mintha valakinek a halálhírét jelentette volna.

-         Mi történt? – kérdezte remegő hangon, amikor már közelről is látta férjének vonásain a gondterheltséget.

-         Több diák nem jelent meg a vacsorán…A keresésükre indultunk, de nem találtuk egyiket sem az iskolában.

-         Gondolod, hogy az ismétlődik meg, ami tavaly? – kérdezte Valeriana riadtan.

-         Nem, nem hiszem. Köztük van Potter, Granger, Weasley, Longbottom és még sok olyan diák, akiről egyáltalán nem feltételezném, hogy halálfalónak állna. És eltűnt Draco is!

-         Tessék? Honnan tudod? – Valeriana feje már zsongott, szíve hevesen kalapált.

-         Megkérdeztem Mollyt. Tudtam, hogy ennek a fene jó barátságnak nem lesz jó vége!

-         Szerinted együtt vannak?

-         Egészen biztos vagyok benne!

-         De mire készülnek? – Valeriana izgatottan járkálni kezdett.

-         Nem tudom, de néhány rendtaggal megpróbáljuk megkeresni őket.

-         De hol keresnétek? – torpant meg Valeriana, és arcán jól látszott, hogy egyáltalán nem hisz a kereső művelet sikerében.

-         Nem tudom… Van egy pár hely, meg néhány kapcsolat.

-         Mikor indulsz?

-         Most!

Valeriana nem szólt semmit. Csendben figyelte, ahogy férje egy újabb éjszakára készülődik, amit már megint nem vele fog eltölteni. Viszont még sohasem reménykedett útja sikerében annyira, mint most, bár sejtette, hogy szinte a nullával egyenlő az esélye, hogy a fiatalok nyomára akadnak.

Elgondolkodva figyelte, ahogy Perselus mérgelődve keresgeti napok óta eltűnt cipőjét, amiről meg volt győződve, hogy Dobby tüntette el. Mivel ezt a lábbelit tartotta a legkényelmesebbnek, így szinte minden este lejátszódott ez a furcsa jelenet. Most kivételesen nem rángatta elő a szegény manót, hanem egy másik cipővel beérve összekapta magát, majd elbúcsúzott búskomor feleségétől.

Valeriana szemére sokáig nem jött álom. Hosszú ideig hallgatta Pénelopé szuszogását, miközben hol a gyerek apja, hol Draco körül jártak gondolatai.

Nem tudta mikor aludt el, de amikor reggel nyúzottan ébredt fel kislánya hangjára, elsápadva vette tudomásul, hogy Perselus még nem érkezett haza.

Reszkető kézzel emelte ki a rá mosolygó csöppséget. Automatikus mozdulatokkal tette tisztába, még a szokásos kedves beszélgetés is elmaradt közöttük.

A szoptatás alatt is fél szemmel az ajtót figyelte, de az nem nyílt ki, hogy a várt személy végre belépjen rajta. Miután felöltözött, és a férfi még mindig nem jelent meg, már komolyan aggódni kezdett, hiszen hamarosan órái lettek volna.

Kezével előkereste a Főnix-medált, és már kereste is a kapcsolatot a férfival.

Megkönnyebbült, amikor válaszolt hívó gondolataira, és megnyugtatta, hogy rövidesen megérkezik az iskolába.

Hívatta Dobbyt, és nagyapjához sietett, aki igyekezett megnyugtatni őt, bár az arcán jól látszott, hogy mennyire aggasztja a tény, hogy a fiataloknak semmi nyoma.

Az aznapi tanítást felfüggesztették, aminek a diákok más körülmények között örültek volna, de a jelen események ismeretében komoran lézengtek a folyosókon, vagy ücsörögtek a klubhelységeikben találgatva a történtek okát, és következményét.

Az iskola tanulói máris két részre oszlottak: voltak akik, Harryék pártján álltak, de voltak, akik egyszerűen szökevényeknek nevezték őket, pedig mindannyian tudták, hogy Harry eltűnésének eddig sohasem holmi szórakozás volt az oka.

Perselus kora délután érkezett meg csapzottan, és halálosan kimerülten. Mozgása mégis izgatott, és lendületes volt.

-         Elkezdődött! – mondta, és az ablakokra néhány Valeriana számára ismeretlen bűbájt bocsátott. – Potterék felizzították a lankadó tüzet! – újabb bűbáj a kandallóra, majd megfogta Valeriana vállát, és komolyan nézett a kék szemekbe. – Itt biztonságban vagytok!  Se az ablakokon, se a kandallón, se az ajtón keresztül nem tud bejutni, és kijutni senki!

-         Kijutni se? – hökkent meg Valeriana. – Te bezársz minket?

-         Ne haragudj, de csak így vagyok nyugodt! Bármi történik, ne hagyjátok el ezt a helységet, kérlek! – mondta, majd vett egy nagy levegőt. – A varázslat addig tart, amíg én fel nem oldom, vagy…amíg élek. Itt kell maradnotok! Érted?

-         De mi történik? Hol vannak Harryék, hol van Draco? –  Valeriánán a pánik kezdett elhatalmasodni. Mellkasát szorította a félelem, szíve pedig olyan hevesen kalapált, mintha hosszú futásból ékezett volna.

-         Betörtek a kúriára… néhányukat elfogták. A Nagyúr feldühödött, és támadni készül. Azt hiszi, hogy Dumbledore küldte rá azokat a bolondokat.

-         Lehet tudni, hogy kit fogtak el? – aggódott Valeriana tovább.

-         Nem – felelte keserűen Perselus, hiszen tudta, hogy felesége nem erre a válaszra várt. – Viszont mennem kell, mert a  Nagyúr vár.

-         Hozzá mész? -  nézett Valeriana férjére.

-         Nem tehetek mást. Onnan tudok a legjobban segíteni.

-         Jaj Perselus vigyázz magadra! – ölelte át Valeriana kétségbeesetten férjét. – Ne csinálj olyat, ami veszélybe sodorhat téged, és minket!

-         Mindig tudtam, hogy mit csinálok! – mondta a férfi kimérten, miközben karjai szeretettel ölelték magához a visszafojtott sírástól reszkető testet.

Átment a hálószobába, hogy elbúcsúzzon Pénelopétól is. Valeriana ezt minden reggel végignézte, amikor munkába indulva atyai csókját adta lányának, de tudta, hogy most másról van szó. Tudta, de képtelen volt elfogadni, hogy férje, gyermeke apja olyan veszélyes küzdelemre készül, amilyenre eddig még nem volt példa, és annak kimenetele abszolút kétséges. Életük és haláluk a sors kezében van! A sors útjai pedig kifürkészhetetlenek! Miért lenne ez most másként? Viszont ez  a bizonytalanság most szívet tépő fájdalmat okozott a magára maradó nőnek.

Miután Perselus távozott, tett egy próbát az ajtó nyitására, de csalódottan tapasztalta, hogy semmilyen nyitó bűbájjal nem tudja rávenni nyitódásra.

Tétlenül állt bezárva a szoba közepén, míg fogalma sem volt, hogy mi is zajlik odakint.

Órák teltek el a dermesztő csendben, amit néha Pénelopé nyöszörgése, vagy gügyögése tört meg. Valeriana könnyes szemekkel figyelte a kislány derűs mozgásait. Irigyelte, amiért ő még csak nem is sejti milyen fontos események történnek azalatt, amíg ők a biztonság néma csendjét élvezik.

Szemei előtt halálfalók, és fehér mágusok tömege jelent meg, akik ádáz küzdelmet vívnak egymás ellen. Csak legalább sejthetné, mi is történik a harc mezején? Tudta azonban, hogy most reménytelenség a medálon keresztül kapcsolatot teremteni a férfival, hiszen most nem zavarhatja meg.

Aggódott mindenkiért, aki a csatában részt vehet, bár fogalma sem volt, hogy kik is azok.

Egyszer csak kopogás törte meg a csendet. Riadtan, kalapáló szívvel sietett az ajtóhoz. A kopogás újból megismétlődött, de Valeriana nem mert megszólalni, hiszen még csak nem is sejthette, ki a váratlan látogató.

Izgatottan reszketve állt az ajtó előtt, és próbálta találgatni, hogy vajon ki állhat a másik oldalon. Abban biztos volt, hogy nem Perselus, hiszen ő minden gond nélkül bejött volna. De akkor kicsoda?

Riadtan rezzent össze az újabb dörömbölésre.

-         Valeriana, én vagyok Daniel! Nyisd ki az ajtót!

-         Daniel! Mit keresel itt? – mondta Valeriana kissé megkönnyebbülve.

-         A férjed küldött. Nyisd ki az ajtót! – hangzott Daniel türelmetlen hangja kintről.

-         Történt valami Perselussal? – kérdezte Valeriana aggódva.

-         Nem, csak ő nem tudott most ide jönni. Megkért, hogy vigyelek magammal biztonságosabb helyre. Gyere velem!

-         Nem tudom kinyitni az ajtót – Valeriana hangja újból izgatott lett. – Védőzáras bűbáj van rajta.

-         Menj távolabb az ajtótól! – kiabálta Daniel odakintről.

Valeriana hátrált néhány lépést, és már éppen figyelmeztetni akarta Danielt, hogy nem sok remény van a próbálkozásra, amikor az ajtó könnyedén kitárult. Meghökkenve nézett a belépő férfira, akinek arca sohasem tapasztalt izgalmat tükrözött.

-         Gyere gyorsan! – ragadta meg Valeriana karját, aki nem engedett az irányításnak.

-         Várj, Pénelopé bent van! – mondta, és bement a hálószobába, hogy a kicsit álmából felébressze, és felöltöztesse a váratlan kiruccanásra.

Miközben meleg kabátot, és sapkát húzott a gyerekre, hirtelen megszólalt fejében Perselus utasítása, miszerint semmi körülmény között ne hagyják el a lakosztályt.

-         Hova kell mennünk? – kérdezte a nyöszörgő kislánnyal a kezében, amikor kilépett a hálószobából. – Perselus azt mondta, hogy ez a hely biztonságos.

-         Adott egy zsupszkulcsot – mutatott fel egy cipőt Daniel. – El kell innen tűnnötök, mert bármikor betörhetnek a Roxfortba, és akkor már ez a hely sem biztonságos többé!

Valeriana felismerte azt a lábbelit, amit Perselus már napok óta keresett. Ezek szerint már korábban készített belőle zsupszkulcsot, és valahova félretette. De hogy feledkezhetett meg róla? Minden esetre semmi kétsége nem volt afelől, hogy a zsupszkulcsot Perselus készítette arra a célra, ha menekülniük kell innen. Így kezében a gyermekkel megfogta ő is a cipőt, és máris bekerültek a férfival együtt a színes örvénybe.

Pénelopé, akinek szokatlan volt ez az érzés, hangosan sírni kezdett, így a zuhanás kellemetlen érzését még fülsüketítő hangzavar is tetézte.

Egy erdő szélére érkeztek meg. Valerianának hosszú idejébe tellett, mire megnyugtatta a gyermeket. Közben Daniel türelmetlenül topogott körülöttük, és várta, hogy végre továbbindulhassanak.

Valeriana lassan bandukolt a férfi után. Úgy tűnt az erdő közepe felé tartottak. Arra gondolt, hogy talán másik irányból közelítik meg Perselus házát, de bármennyire is hosszú ideje haladtak megállás nélkül, a táj egyáltalán nem volt ismerős.

-         Hova megyünk Daniel? – kérdezte Valeriana egy idő után megelégelve a folyamatos menetelést. Nem értette, hogy ha zsupszkulcsot használtak, akkor miért tart ilyen sokáig elérni céljukat.

-         Majd meglátod! – jött a rövid válasz.

-         Nemsokára Pennek újból ennie kell! – mondta Valeriana, akit egyáltalán nem elégítettek ki a férfi szavai.

-         Mindjárt ott vagyunk!

Valeriana érezte Daniel hangjából, hogy nem tetszik neki kíváncsisága, és talán ez az egész kiruccanás sem. Így kelletlenül ugyan, de abbahagyta a faggatózást. Sejtette, hogy Daniel talán még mindig neheztel rá Perselus miatt, ráadásul tudta, hogy a két férfi ki nem állhatja egymást. Tehát mindenféleképpen hálás lehetett azért, hogy Daniel mindezek ellenére elvállalta a segítséget. Csendben követte hát tovább a remélt biztonság felé.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés