kicsirea@freemail.hu

Anyák napja Roxfortban

Szép, május eleji időjárás volt. A hosszú tél után lombba borult fák, megannyi virágaik alatt szépen hajladoztak a tavaszi szél ritmusának engedelmeskedve. A Nap is magasan mosolygott a földre küldve legszebb ajándékát: a napsugarak derűs fényét és kellemes melegét. Téli álmukból magukhoz tért méhek zsongtak fáról-fára, a madarak pedig hangosan csicseregve kürtölték szét a jó idő hírét. Békés és idilli volt minden, mintha a világ összes teremténye ünnepelt volna

Ilyenkor, május elején a legdíszesebb a természet. Színes virágok ezrei pompáznak a réten, és a fák alján az erdőben. Ezek az újjászületés jelei. Talán nem is véletlen, hogy ekkor, egy napig, vagy egy pillanatig mindenki édesanyjára gondol, aki világrajövetelünkkel ajándékozott meg minket. A születés a világ legmágikusabb dolga. Ilyenkor nem csak egy apró test jön világra, hanem egy új személyiség. Ezt kaptuk Tőle ajándékba. Hát nem csodálatos? Mi mindannyian egy külön-külön kis virágja vagyunk a tarka természetnek. Ahogy nincs két egyforma virág, úgy különbözünk mi is egymástól, de egyben mindannyian egyformák vagyunk: egy nő hozott világra bennünket, akit úgy hívunk, édesanya.

Ezen a napon mindenki köszönti őket. Sokszor megszokásnak tűnik, és talán bele sem gondolunk a szavakba, amikkel átnyújtjuk a virágot szeretett édesanyánknak. Nélkülük pedig nem is léteznénk, nem tarkíthatnánk az emberiség színes palettáját.

Az édesanyák köszöntésére készült Roxfort összes diákja. Színes levelezőlapok, elvarázsolt virágok készültek lázas tempóban, melyekkel felváltva futkostak a bagolyházba, hogy az üzenet időben megérkezzen az ünnepelt címzetthez.

Az alagsorba vezető lépcsőn egy sötét taláros alak haladt lefelé. Kisebb kiruccanásáról tért éppen haza. Egy távoli temetőben járt, hogy mint minden évben, idén is letegye emlékezésének virágait édesanyja kopott sírjára.

Régen elveszítette őt, de hiányának fájdalma ilyenkor sokkal fojtogatóbb volt. Nehéz gyermekkorának egyetlen mentsvára volt ő. Hozzá szaladt, ha valamije fájt, ha valamitől félt, vagy ami igen gyakori volt, ha apja bántotta. Karjaiban mindig vigaszra talált. Hangja megnyugtató volt és mindig bizakodó. Pedig sötét volt életük, és annál kilátástalanabb a jövőjük. A szíve szakadt meg, amikor egyedül hagyta otthon apjával. Csak szégyenkezve vallotta be magának, hogy maga mennyire megkönnyebbülve vonult be évről-évre a Roxfort biztonságos falai közé. Ide nem ért el apja sokszor lesújtó tenyere, viszont édesanyja szeretete, leveleiben rátalált.

Rövid élet adatott meg anyja számára, pedig a mágusok sokáig élnek. Évekig gyűjtött, hogy legyen háza, ahova anyját elrejtheti apja önző, gonosz természete elől, de elkésett. Mire elérte célját, már nem volt kit magával vigyen. Lelkiismeret-furdalása egy életen át elkísérte.

Minden évben, május első vasárnapján elzarándokolt a sírhoz, és emlékezett. Emlékezett az édesanyára, aki az élettel ajándékozta meg, és a nőre, aki hosszú ideig egyedül bitorolta szívét. Nőként és anyaként egyaránt tisztelte. Mikor elveszítette, sötét űr maradt hátra, és úgy érezte, egyetlen nő sem léphet nyomába. Ezzel magyarázta hát, hogy nem engedett senkit sem közel magához. Persze az igazat megvallva, nem is akadt sok jelentkező, de hamar elmarta magától azt is, aki esetleg visszahúzódó, szúrós természete ellenére megkedvelte volna. Sokszor eszébe jutott, hogy talán attól félt a legjobban, hogy a nő, akit egyszer magához is kötne, majd olyan sorsra jut, mint édesanyja. Ezt a megalázó szenvedést nem kívánta senkinek.

De aztán történt valami, éppen akkor, amikor már nem is számított rá, és úgy gabalyodott bele a szerelem útvesztőjébe, hogy észre sem vette. Félt ettől a kapcsolattól is, de mire észbekapott, már nem volt menekvés. Valeriana teljesen más volt, mint édesanyja. Legalábbis egészen addig így látta, amíg lányuk meg nem született. Felesége szemét figyelve, ahogy gyermekükre néz, saját anyja tekintetét látta viszont. Csak egy édesanya tud így nézni gyermekére!

Valeriana igyekezett jó anyja lenni lányának, de ez nem volt túl könnyű. Ezen az ünnepi napon is arra nyitott be Perselus, hogy a kislány szobája felől hangos szóváltás hallatszik ki.

-         Pénelopé, hányszor mondjam már, hogy ha nem figyelsz oda, nem fogod tudni a választ! Olvasd el még egyszer a szöveget, és úgy válaszolj rá! – mondta Valeriana már sokadszorra, és hangján jól hallatszott, hogy türelme igencsak fogyóban van.

-         Ha még egyszer elolvasom, akkor sem tudom a választ! Ez egy hülyeség! – csapott az asztalra a kislány, miközben kínjainak könnyei, már fátyolozták szemét.

-         Hogyne tudnád! De, ha folyamatosan a macskáddal vagy elfoglalva, akkor nem tudsz odafigyelni! – kritizálta Valeriana tovább lányát, és dühösen bökött az asztal szélén kuporgó vörös szőrmókra.

-         Mi történt már megint? – lépett be Perselus ekkor az ajtón.

-         Semmi – vágta rá anya és lánya egyszerre.

-         Lassan tőletek zeng egész Roxfort! – morgolódott az apa. Felettébb bosszantotta a kitérő válasz.

-         Elegem van már abból, hogy semmi foganatja nincs annak, amit mondok – fakadt ki aztán hirtelen Valeriana, magyarázatot adva vitájukra.

-         Nekem meg ebből az egész tanulásból van elegem! Semmi értelme! – lökte arrébb füzeteit Pénelopé dühösen, mire néhány könyv lepotyogott az asztalról. A korábban emlegetett macska nagy nyávogással menekült el a csata színteréről.

-         Nézd meg, ilyen rendetlenségben hogy lehet egyáltalán tanulni! – mérgelődött Valeriana egyre dühösebben, és segélykérően nézett férjére.

Perselus azt sem tudta melyiküket sajnálja inkább. A gyereket anyja dühkitörése miatt, vagy feleségét lányuk szertelensége miatt. Mindkettőt szerette, így nehezen tudott igazságot tenni közöttük.

-         Pénelopé gyere, sétálunk egyet! – mondta inkább higgadtan, mire Valeriana először meghökkenve, majd dühösen nézett rá. Hiszen segítséget várt volna férjétől, nem pedig azt, hogy a kislányt kimenekíti ebből a helyzetből.

-         Nincs kedvem sétálni! – vágta oda dühösen Pénelopé, és feldobálta a földre leesett könyveket az asztalra, mire azok lapjai szamárfülesen lapultak egymásra.

-         De igen! Most sétálunk! – mondta Perselus még mindig higgadtan, de a szavak olyan hangsúlyt kaptak, amiből a kislány már jól tudta, jobb, ha nem ellenkezik apjával.

Félretolta hát a széket, becsapta az íróasztal ajtaját, és dacos képpel kiviharzott apja előtt. Perselus tekintete egy pillanatra találkozott felesége szikrázó szemeivel, majd követte lányát.

A kis lányka karjait dühösen lengetve lépdelt a fekete talárját lebegtető férfi előtt. Hosszan meneteltek így anélkül, hogy szóltak volna egymáshoz. Néhány arra vetődő diák udvariasan köszönt a tanárnak, majd a kislánynak. Már fel sem tűnt nekik ez a párocska. Sokszor látták már így őket, és szánakozva néztek a szigorú tekintetű apa előtt haladó gyerekre. Igazat megvallva egyikük sem lett volna a helyében. Ez azonban csak azért volt így, mert nem ismerték az igazi embert a sötét ruházat alatt. Pedig szerető atyai szív dobogott odabent. Most is, ahogy nézte lánya lendületes mozdulatait, nagy csodálattal figyelte őt. Hiszen mindenhogyan szerette, bármit is csinált! Most sem tudott rá igazán haragudni. Egyszerűen csak pillanatnyi düh volt, amit érzett. Ismerte jól lányát, tudta, hogy anyja nem véletlenül torkolta le rendetlensége és figyelmetlensége miatt. Fájt az ő feje is éppen eleget ezért. De bármilyen is volt Pénelopé, akkor is csak a lánya volt.

Kiértek a szabadba. Hosszan sétáltak a zöldellő fűben, míg elérték az erdő szélét, ahol többféle virág bontogatta szirmait. Illatukat a gyenge szél sodorta feléjük. Perselus lehajolt és leszakított egyet.

-         Nincs kedved virágot szedni a mamának? – kérdezte szelíden.

-         Nincs – felelte kurtán a még mindig durcás kislány.

-         Tudod milyen nap van ma?

-         Vasárnap – rugdosta a magas gazt Pénelopé.

-         Az iskolában nem beszéltetek az Anyák napjáról? – próbálta Perselus lánya szemét felnyitni.

-         De igen – vonta meg vállát flegmán a kislány.

-         És azt is elmondta a tanárnő, hogy ilyenkor miért köszöntjük fel az édesanyákat?

-         Igen – vágta rá Pénelopé, majd vett egy nagy levegőt, és mint egy betanult szöveget, sorolni kezdte. – Megköszönjük gondoskodásukat, figyelmüket, szeretetüket.

-         Te mit gondolsz erről? – kérdezte Perselus, fejét kicsit félrebillentve.

-         Nem tudom – vonta meg vállát újból a lány. Mindig bosszantotta, ha apja úgy faggatja, mintha egy diákját vizsgáztatná. – Miért nincs apák napja?

A kérdés mosolyt csalt a szigorú apa arcára.

-         Ez jó kérdés! – felelte, de aztán eszébe jutott, hogy vannak olyan férfiak, akik még az apa nevet sem érdemlik meg, nem hogy az ünneplést. Ilyen volt saját apja is. – Talán, mert egy csomó dolog van, amit csak az édesanyák tudnak megadni gyermeküknek.

-         Például? – nézett fel Pénelopé érdeklődve apjára.

-         Az életet! Emlékszel, amikor Hermione Marcust várta?

-         Igen.

-         Tudod, te is ugyanígy voltál a mama pocakjában…

-         Tudom, a mama már elmesélte hogyan születik a gyerek – húzta ki magát Pénelopé büszkén, mintha ennek az információnak az ismerete idősebbé tenné.

-         Igen? – húzta fel szemöldökét Perselus, és mint minden alkalommal, amikor hasonló meglepetések érték, most is meghökkenve ismerte fel, hogy lánya bizony rohamosan növekszik.

-         Igen, és azt mondta, életének legcsodálatosabb pillanata volt, amikor megszülettem.

Perselus szemei előtt megjelentek azok a nehéz pillanatok, amikor felesége hátát támasztva várta, hogy a szenvedés véget érjen. Még, hogy csodálatos! Persze utána az volt, de előtte maga volt a pokol! De hogy mondhatná el egy kilenc éves kislánynak, hogy milyen gyötrelem volt anyja számára a világrahozatala, hogy őrjítő fájdalom kísérte születését, hogy anyja verejtékben fürdött mégis energiát nem sajnálva küzdött azért, hogy ő megszülethessen. Hogy is mondhatná el mindezt?

-         Így van – mondta inkább kicsit fátyolos szemmel, ami meg is lepte a kislányt. – Egy óriási ajándék voltál akkor a mama számára, és számomra is.

-         És most már nem tetszik neki ez az ajándék? – kérdezte Pénelopé ártatlan szemekkel, és Perselus örömmel látta tekintetében, hogy végre eljutott valami szavaiból lánya szívéig.

-         Dehogynem! Csak olyankor, amikor nem tetszik neki, amit csinálsz, megfeledkezik arról, hogy mekkora ajándék a létezésed.

-         Akkor emlékeztetni kell rá! – csillant fel a kislány fekete szeme.

-         Úgy bizony! – mosolyodott el Perselus kedvesen.

-         Segítesz?

-         Ezt neked, egyedül kell megtenned!

-         De hogyan?

-         Szerintem most egy csokor virág is megteszi. De mindennap emlékeztetheted rá azzal, hogy figyelmes vagy vele, és átgondolod a kéréseit, mielőtt nemet mondasz rájuk. A mama szeret téged és a legjobbat akarja neked. Ő is tévedhet, és megbánthat téged, de akkor is szeret.

-         Én is szeretem, mint ahogy téged is! – ölelte át apját könnyes szemekkel a kislány.

Perselus szeme sarkában megjelent egy könnycsepp, ahogy a derekáig érő lányát átölelte. Néhány diák a távolban beszélgetett. Sejtette, hogy figyelik őket, de nem érdekelte. Büszkén szorította magához a vékonyka kis testet, és elégedetten simogatta hátát.

-         Tudom kicsim – mondta halkan.

Pénelopé nagy gondoskodással válogatta össze a virágokat, miközben Perselus rendkívüli nagy büszkeséggel figyelte ténykedését.

Néhány perccel később kéz a kézben sétáltak az épület felé. A kislány boldogan szagolgatta a színes virágcsokrot, miközben mosolyogva képzelte el, ahogy édesanyjának átnyújtja.

-         Papa, varázsolhatok egyet? – kérdezte, mikor végigértek a hosszú, alagsori folyosón.

Perselus körülnézett, majd cinkos mosoly kíséretében átnyújtotta pálcáját.

-         Rendben, de senki sem tudhat róla!

Pénelopé kezébe vette a pálcát. Kicsi, vékony ujjait rászorította, és máris koncentrált az áhított varázslatra. Halkan mondta ki a szót, és a nagy csokor tetejére egy színes pillangó került. Kevés varázslatot tudott, de erre különösen büszke volt.

-         Menj, mielőtt elrepül! – vette vissza pálcáját Perselus, és mosolyogva nyitott ajtót lánya előtt.

Pénelopé izgatottan lépett be a nagy szobába, melynek sarkában ült édesanyja az íróasztal mögött. A kislány odaszaladt elé, és ráemelte fénylő bogárszemeit. Valeriana egy kész dolgozatot tett félre, és felnézett az asztal másik oldalán ácsorgó kislányra.

-         Mama, köszönöm, hogy az ajándékod lehetek! – mondta Pénelopé csicsergő hangon, és átnyújtotta a virágot, rajta a színes pillangóval.

-         Nahát ez gyönyörű! – vette át a csokrot Valeriana, mire a pillangó elröppent. Körberepülte a szobát, majd leszállt a dolgozatkupac tetejére.

-         Ugye jó ajándék vagyok? – kérdezte a kislány, és egészen közel húzódott anyjához.

-         Igen! – nevetett Valeriana könnyes szemekkel, és magához ölelte kislányát. – Te vagy a legjobb és legszebb ajándék a világon!

-         Ezt ne felejtsd el soha! – suttogta Pénelopé anyja fülébe.

-         Nem fogom! – felelte Valeriana, és potyogó könnyei mögül férjére nézett, aki elégedetten támasztotta a falat a bejárat mellett.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés