kicsirea@freemail.hu

Megjegyzés: A történet romantikus, de tartalma miatt inkább 18 éven felülieknek szánnám. Legalábbis, aki nagyon ez alatt van, óvatosan olvassa!

A mézesmadzag

Nyár vége volt, és mint ilyenkor mindig, Dumbledore összehívta a tanári kart, hogy még iskolakezdés előtt eligazítást tartson. Akkor már hét éve tanítottam a Roxfortban. Hét év nem sok idő, de elég ahhoz, hogy az ember beleszokjon új életébe, elfogadja megváltozott helyzetét.

Hiszen mi tagadás, igencsak megváltozott az életem attól fogva, hogy a Mágusképző iskola tanára lettem. Nem szívesen emlékszem vissza azokra a napokra. Úgy éreztem magam, mint egy megtűrt kóbor kutya, akit csak azért fogadnak be, hogy el ne pusztuljon szegény. Nem Dumbledore éreztette ezt velem, hanem a többiek. Nem szóltak semmit, mégis éreztem a tekintetükön, hogy gyanakodva méregetnek, és ha lehetett, inkább elkerültek.

Mára csillapodott ellenszenvük, és lassan elfogadtak, mint egy régi bútordarabot. Egy nem kívánt, de szükséges bútordarabot.

Ott ültek mindannyian a tanári szobának használt helységben körülöttem, és hallgatták Dumbledore szavait. Már megfigyeltem, évről évre ugyanazt mondja el, így teljesen kiszámítható volt minden egyes szava. Unottan néztem ki az ablakon, miközben megpróbáltam úgy tenni, mintha odafigyelnék. Pedig eszem ágába sem volt! Odakint kéken tündökölt az égbolt, zölden virítottak a fák. Üde nyár volt még, csak alig észrevehetően közeledett az ősz, melyet néhol a megperzselődött levelek szélei jeleztek.

Miközben a természet szépségén merengtem, csak szófoszlányokként jutottak el hozzám a szokásos instrukciók az iskola célkitűzéseivel, a kvidiccskupával és a szabályokkal kapcsolatban. Aztán valami különös dolog történt. Miután minden, megszokott elhangzott, Dumbledore hangja megváltozott, a monotonitás abbamaradt, és valami izgatottság csillant torkában, ami egyből felkeltette az én érdeklődésemet is.

-         Az első félévben néhány cserediák érkezik hozzánk az amerikai mágusképző egyetemről. A fiatalemberek és hölgyek hasonló nemes pályára szeretnének lépni, mint önök. A mi egyetemünkről is utaznak ki néhányan az ottani szakiskolába. A cserelátogatás célja, hogy megismerjük egymás tanítási módszerét, és mindemellett, fenntartsuk a jó viszonyt iskoláink között. Kérem önöket, hogy segítsék őket abban, hogy jól érezzék magukat nálunk, és hasznos tapasztalatokkal térjenek haza!

Dumbledore még mondott néhány utasítást és időpontot az érkező vendégekkel kapcsolatban, de én arra már kevésbé figyeltem oda. Kellemetlennek tartottam ezt a fordulatot. Annyira megszoktam már az iskola monoton mindennapjait, hogy ezt a változást nem igen kívántam.  Ráadásul sejtettem, hogy majd az óráimra is be fognak ülni, és még majd velük is foglalkoznom kell. Hát nem elég nekem az a sok tehetségtelen, neveletlen diák?

A megbeszélés befejeződött, és mindenki felszabadultan szállingózott kifelé. Én eddig is vártam, hogy vége legyen, de most aztán végképp menekültem volna saját kis vackom békéjébe.

-         Perselus! Kérem, még egy szóra! – szólt utánam Dumbledore, amikor már éppen kislisszolni igyekeztem az ajtón Bimba és Vektor között.

Kelletlenül slattyogtam vissza, miközben kerültem a velem szembe haladók tekintetét. Olyan érzésem támadt, mintha ők már tudnának valamit, mintha ők már pontosan tisztában lennének azzal, mit akar nekem mondani az igazgató. Mint egy csínyt végrehajtott gyerek álltam szótlanul az idős mágus előtt, és vártam, hogy végre mindenki kimenjen, majd hozzáfogjon mondandójához.

-         Üljön le, kérem! – intett az egyik szék felé, amikor az utolsó távozó mögött becsukódott az ajtó.

Lassan ereszkedtem le a felkínált helyre, miközben nagyon rossz sejtésem támadt. Leginkább amiatt, hogy ez biztosan nem lesz rövid beszélgetés.

-         Szóval… - kezdett bele ismét Dumbledore, és ő is helyet foglalt velem szemben. – A világért sem szeretném kétségbe vonni pedagógiai eredményeit, módszereinek hatékonyságát, és leginkább nem szeretném megbántani, de … - úgy éreztem, sohasem lyukad ki a végére. Feszengeni kezdtem. – Az elmúlt hét év alatt nem telt el tanév anélkül, hogy legalább egy diák ne panaszkodott volna önre… - hát helyben voltunk. Most már tudtam, mire ez a nagy óvatosság. Velem van probléma! – Persze, én tudom, hogy az iskolában nincs olyan tanár, akivel minden diák egyformán lenne elégedett…Na jó, lehet, hogy mégis van, de… De most nem is erről van szó! – felhúztam a szemöldököm. Hát akkor miről? – Szeretném megkérni, hogy legalább a vendégek előtt fogja vissza magát! Az amerikai iskolák kissé szabadabb elvekre épülnek, mint a miénk, így esetleg szokatlan lenne számukra, ha…

-         Értem, professzor úr! Ne aggódjon, nem lesz rám panasz! – mondtam, hiszen ezt várta tőlem. Jó módszer volt ez mindig. Azt hallotta, amit akart, én meg gondolhattam, amit akartam. A béke egyik fontos kulcsa, a látszólagos egyetértés.

-         Reméltem, hogy meg fog érteni! – mosolygott rám szakálla mögül Dumbledore olyan hálásan, hogy a végén majdnem kellemetlenül éreztem magam.

A vendégeket szerencsére csak a tanév második hetére vártuk, így volt két, teljes hetem, amikor nyugalomban, saját módszereimmel, és saját tempómban taníthattam. Igyekeztem kihasználni minden egyes percét, amit persze a diákok kevésbé élveztek, mint én, de mit számított ez.

Szombat este érkeztek meg. Meglepődve tapasztaltam, hogy a néhány cserediák, egy komplett delegáció volt. Tizenkettő fiatal vonult be Roxfort Nagytermébe. Hat-hét évvel lehettek fiatalabbak, mint én, mégis öregembernek éreztem magam mellettük. Arcuk tiszta, nyílt érdeklődést mutatott, és úgy vegyültek el a házak között, mintha hazaérkeztek volna. Soha, senkinél nem tapasztaltam olyan közvetlenséget, mint náluk. Néhány nap elteltével már úgy jártak-keltek az iskola folyosóin, mint a többi diák, vagy tanár. Meglepődve tapasztaltam magamon, hogy lassan megszoktam őket, és cseppet sem zavart a jelenlétük. Sokkal rosszabbra számítottam.

A napok teltek egymás után, úgy, mint máskor. Néha megjelentek az óráimon, akkor igyekeztem Dumbledore kérésének eleget téve megfelelően viselkedni, ha meg kérdeztek valamit, én készségesen válaszoltam.

De aztán úgy október vége felé egy reggel azon kaptam magam, hogy hosszan elidőzik tekintetem az egyik vendégen. Magas, vékony lány volt. Szőke haját mindig kibontva hordta, mely dúsan omlott vállára. Hófehér arcát apró orra, és a mindig ragyogóan vörös ajkak tették izgalmassá. Ő volt Chamille Bouquet. Már a neve úgy hangzott, hogy az ember idegszálait felborzolta, mint a hamvas tavaszi szél, mely a virágzó fák illatát hozza magával, de látni őt maga volt a mélységes kút, mely vonzza a tekintetet, a gondolatokat és a testet. Hamar rabjává váltam ennek a kútnak, és vágytam rá, hogy elveszhessek benne.

Volt a lányban valami különösen vonzó, amit talán az apjától örökölt francia vér okozott, de lassan odáig jutottam, hogy képtelen voltam odafigyelni az óráimon, ha ő jelen volt. Ráadásul, kit tudja miért, de úgy tűnt, egyre gyakrabban került sor látogatásaira. Ilyenkor az utolsó padban ücsörgött, és hatalmas kék szemeivel figyelt engem. Hogy lehet így nézni? Hogy lehet egyáltalán úgy tanítani, hogy két csodálatos női szem az ember mozdulatait lesi? Sehogy! Komoly megerőltetés volt részemről odafigyelni szavaimra, és a lányra egyszerre. Bosszantott gyengeségem, de képtelen voltam kiiktatni jelenlétét. Ott ült, és meresztette szemeit. Igyekeztem, hogy a diákok ne vegyenek észre semmit, mégis volt, hogy hibáztam. Ilyenkor zavaromban valamelyikükre fogtam a dolgot, de mikor tekintetem találkozott a huncutul mosolygó szemekkel, tudtam, hogy őt nem csaphattam be.

A legrosszabbul akkor éreztem magam, mikor lázas jegyzetelésbe kezdett. Az a képzetem támadt ugyanis, hogy a hibáimat gyűjtögeti össze, hogy jelentést tegyen rólam. Találgattam, vajon milyen hiányosságokat sorol fel, mi az, ami nem tetszik neki bennem? Szép lassan megfertőzött, és igyekeztem megfelelni vélt követeléseinek. Azt hiszem Dumbledore igazán elégedett lehetett velem, mert abban az időszakban szép lassan tényleg mintatanár lettem.

Egyik nap, óra végén, miután elbocsátottam a diákokat, odamentem asztalomhoz, és rendezgetni kezdtem a könyveimet. Fél szemmel őt figyeltem. Akkurátusan szedte össze a papírjait, és egy dossziéba tette. Felállt, majd elindult… Felém! Hirtelen valami fojtogatni kezdett, és mintha egyetlen segítség a gyorsabb pakolás lett volna, még intenzívebben kezdtem rendezgetni íróasztalom gyér tartalmát.

Nem mertem felnézni, pedig éreztem, hogy közeledik felém. A szívem úgy kalapált, mintha szabadulást remélt volna, kezem pedig reszketni kezdett. Őrület! Még sohasem remegett a kezem!

Az ajtó becsukódott, és ezzel egy időben ért elém. Nem volt más a teremben csak ő és én!

-         Perselus – már attól majdnem elolvadtam, ahogy megszólított. Hogy lehet valakinek ilyen édesen csengő hangja? – Szeretnék kérdezni tőled valamit.

-         Igen? – néztem fel rá, mintha csak ekkor vettem volna észre jelenlétét. Közben megijedtem saját hangomtól. Ha nem tudtam volna, hogy csak ketten vagyunk, komolyan keresni kezdtem volna tulajdonosát.

-         Amikor a főzetet készítettétek, felhívtad a diákok figyelmét a keverés pontos irányára – nehezen tudtam odafigyelni arra, hogy mit is mond, mert sokkal jobban lekötött az, amivel mondja. – Ezzel a bájitallal nekem mindig meggyűlt a bajom, és lehet, hogy a technikámmal volt eddig a baj.

-         Lehet – hagytam rá, és lestem, mire akar kilyukadni.

-         Megmutatnád még egyszer?

-         Hogy hogyan kell keverni? – azt hittem tréfál.

-         Igen!

Nem tréfált, és én belementem. Majd meghaltam szívmegállásban, de belementem.

Odaállt az üsthöz, és érdeklődve figyelte, ahogy bemutatom kezemben a kanállal, hogyan is kell keverni az álmatlanság elleni főzetet helyes irányba. Az üst természetesen már üres volt, így elég mulatságosnak tűnt a jelenet, de akkor nem tudtam nevetni rajta.

Kivette kezemből a kanalat, és ő is kavart egy párat. De miért az ellenkező irányba? Hát nem látta, hogy én hogy csináltam? Tíz pont a kisasszonytól! Ez lett volna a büntetése, de nem ez volt! Megfogtam a kezét, és megmutattam a helyes irányt. Kevertük, kevertük és kevertük. Én pedig szívtam be hajának, bőrének illatát, mely megszállta tüdőmet, majd a véráramba kerülve behatolt egészen a tudatomig, hogy súlyos, átláthatatlan ködöt képezzen. Elvesztem! Akkor, ott a bájitaltanteremben elvesztem!

De milyen jó volt elveszni! Nem láttam mást, csak őt, nem akartam mást, csak hogy együtt legyünk.

-         Mit akarsz tanítani? – kérdeztem tőle egyszer, miközben a Tiltott Rengetegben sétáltunk.

-         Nem tudom – vonta meg először a vállát, majd kacéran rám sandított. – Talán bájitaltant.

Hangosan felnevetett, és hangja betöltötte az erdő csendjét. Muzsika volt ez, méghozzá a legszebb, amit valaha hallottam. Vele együtt nevettem, csakhogy a dallam még tovább tartson.

-         Nézd, fagyöngy! – mutatott aztán fel lelkendezve az egyik fa tetejére. – Imádom a fagygyöngyöt!

-         Szeretnél? – csúszott ki a számon, pedig én biztosan nem ezt akartam mondani.

-         Megtennéd? – nézett rám úgy, hogy hálás voltam saját magamnak, hogy mégis ezt mondtam. Az a tekintet már megérte!

-         Persze! Ez semmiség!

Hogy mit tesznek a férfiemberrel ezek a női szemek! Még hogy semmiség! Felnéztem a magas fára, és anélkül, hogy az elképedés cseppnyi jelét is lehetett volna látni arcomon, nagyot nyeltem. Tudtam, hogy mágiával nem lehet lehozni onnan azt az átkozott fagyöngyöt, vagyis nekem kell oda felmásznom. Vártam egy kicsit, hátha meggondolja magát, de arra hiába vártam.

-         De drága vagy! – mondta, és nyomott egy csókot az arcomra.

Ez emberkínzás! Ezek után már nem volt választásom. Elindultam hát a hosszú útra, mely ezúttal nem a szokott vízszintesben zajlott, hanem meredeken fölfelé.

Belekapaszkodtam a nedves fa törzsébe, és nekilódultam. Az eleje nehéz volt, de aztán az ágak úgy kerültek lábam alá, mint az egymásután következő lépcsőfokok. Ahogy haladtam fölfelé, azon gondolkodtam, hogy vajon mi veszi rá a férfit arra, hogy egy nőnek ennyire behódoljon. Miért érzi kötelességének, hogy a kedvébe járjon, hogy lesse minden gondolatát? Miért? Például mi a fészkes fenét keresek én a fán, és mászok fel rajta, mint egy majom? Miért?

Az ágak vékonyodni kezdtek, és egy pillanatra megálltam. Lenéztem a mélybe, és megkaptam kérdéseimre a választ. Chamille mosolyogva integetett felfelé, és még ebből a távolságból is jól láttam szemében a lelkes csillogást. Én voltam a hős vitéz, aki hölgyének kedvébe jár! Hát visszafordult a hős vitéz, és elindult tovább, hogy megszerezze nője vágyának tárgyát! Minden esetre azért hálát adtam Dumbledore bölcsességéért, hogy a diákoknak nem engedélyezi a Tiltott Rengeteg látogatást, így legalább ők nem láthatják nevetséges küzdelmemet. Elég volt az a kellemetlen érzés is, hogy valamelyik bokorból esetleg egy Kentaur leselkedik rám.

A gallyak egyre kevésbé bírták súlyomat, pedig sohasem dicsekedhettem túl sok kilóval. Lábaim alatt néha reccsenve próbáltak megakadályozni célom elérésében, de végül elértem! Mert előttem nincs lehetetlen!

Néhány perccel később már előtte álltam, ugyan kissé szakadt ruhában és itt-ott karcolások nyomaival, de ott voltam, kezemben az áhított fagyönggyel.

Meghatódva vette át, és én megkaptam jutalmamat: ajkát az enyémhez nyomta. Váratlanul ért a dolog, de cseppet sem kellemetlenül. Belenéztem a szemeibe, mely húzott a mélység felé, és én rettenetesen kívántam ezt a zuhanást. Kóstolgattam hát a felkínált vörös ajkakat! A cseresznye és a méz ízének keveréke édesítette számat, és én faltam egyre éhesebben, egyre mohóbban. Ő hagyta! Hagyta, hiszen ez volt jutalmam, ez járt nekem. Az a női száj! Mire való a női száj? Hogy édesen csacsogjon, hogy finoman leheljen bódító vallomásokat, hogy érintése megbolondítsa a férfit, hogy utat engedjen oda, ahol a gyönyör kezdődik!

Bolondultam érte, és ezt ő is tudta, és én is tudtam, hogy ő tisztában van vele. Normális esetben valószínűleg zavart volna ez a tény, de ez cseppet sem volt normális eset. Betege voltam, és erre a betegségre még nem találták meg az orvosságot. De legyünk őszinték! Ha lenne rá gyógyszer, ki az a bolond, aki bevenné? Hiszen amíg az ember szenvedi ezt a betegséget, a lét maga a mennyország! Onnan pedig nincs olyan, ki szabadulni vágyik! Én se vágytam rá!

Szilveszterkor zenés estet rendeztek. Megígértem neki, hogy elviszem oda. Akkor este, én, Perselus Piton hosszú, nagyon hosszú ideig készülődtem. Biztos voltam benne, hogy Chamille gyönyörű lesz, és nem akartam, hogy szégyenkeznie kelljen miattam. Sohasem töltöttem ennyi időt tükör előtt. Tökéletesen akartam kinézni, és ezért mindent megtettem. A mosdó fölötti polcon szemet szúrt egy eddig nem látott arcszesz. Beleszagoltam, és akkorát tüsszentettem, hogy majd kiesett kezemből az üveg. Ekkor vettem észre, hogy mi van ráírva:

„Perselusnak! Csók, Chamille!”

Fogalmam sem volt, hogyan csempészte be a lány fürdőszobámba az arcszeszt, de nem is érdekelt. Jócskán kentem arcomra remélve, hogy meg lesz a kellő hatása.

Nem tévedtem! Bár én majdnem megfulladtam a szokatlanul erős illattól, de légzésem azonnal helyreállt, amikor elinduláskor a nyakamba lehelte:

-         Hmm! De jó illatod van!

Persze aztán sokat segített légzésemen a rövid séta is a szabadban, amíg el nem értünk a Három seprűbe.

Odabent olyan tömeg volt már, mint amilyet eddig sohasem tapasztaltam. Hangos zene szólt, melyhez csak nagyon lassan szokott a fülem. Képtelenség volt akárcsak rövid beszélgetésbe is elegyedni bárkivel. De hát nem azért jött össze ennyi ember, hogy diskuráljon, hanem azért, hogy jókedvben, mulatsággal búcsúztassa az óévet.

Madame Rosmerta egy szabad asztalhoz invitált minket. A korcsmárosnő bájait még roxfortos diákkoromban megcsodáltam, most azonban úgy éreztem, eltörpül az én virágszálam mellett.

Sohasem felejtem el azt a ruhát, amit Chamille akkor viselt. Fekete szatén estélyi volt, szorosan simult testére, mely akkor is rajta maradt volna, ha az a két vékony pánt nem tartotta volna vállán. Amikor magam elé engedtem, és megpillantottam hátulról, a lábaim megremegtek. A ruha mélyen nyitott volt, így teljesen szabadon hagyta hátát. Ahogy ment előttem, képtelen voltam levenni szemem arról a csodálatos vonulatról. Bőrén a fény apró csillámokon villant meg, ezzel végképp az őrületbe kergetve.

A nő! Már megint a nő! Egyetlen férfi sem tud ilyen csalafintán bájos lenni! Mi felöltözünk talpig elegánsan, és azt hisszük ez maga a tökély! Micsoda önámítás! A nő! A nő az tudja, miként bánhat a legokosabban testével!

Még fel sem ocsúdtam, és már a parketton lejtettem vele. Azt hittem magamról, hogy nem tudok táncolni. Tévedtem! Észrevétlenül irányított engem, úgy hogy azt higgyem, én vezetem őt. Pedig éppen fordítva volt. Ő vezetett engem, méghozzá az orromnál fogva, azaz valami másnál fogva.

Ha nem csípőjét mozgatta előttem a zene ritmusára, hozzám simult úgy, hogy az felért egy előjátékkal. Micsoda tánc! Ezt be kéne tiltani! Vagy legalábbis a férfiak kínzási lehetőségeinek sorába felvenni!

Láttam huncutul mosolygó szemén, hogy élvezi szenvedésemet, hogy örömét leli abban, amit rajtam lát: a féktelen vágyat.

-         Tartogatok egy kis meglepetést számodra! – nézett fel rám sejtelemesen, amikor szobájához kísértem. – Gyere!

Meglepetés? Én nem meglepetést akartam, csak egyetlen dolgot: őt!

Nem baj! Követtem abban a reményben, hátha mégis valami jó fog kisülni ebből.

-         Várj itt! – lehelte az arcomra, amitől hátamon bizsergés szaladt végig.

Eltűnt a hálószoba ajtaja mögött, és én magamra maradtam. Céltalanul sétálgattam körbe a szobában, amiben nem volt semmi különös, éppen olyan volt, mint a többi vendégszoba.

Hosszúnak tűnt a várakozás. Már azt hittem, megfeledkezett rólam, és elaludt. De akkor belecsilingelt édes hangja az éjszaka csendjébe.

-         Jöhetsz!

Mehetek? Én? A hálószobába?

Egy pillanatra elbizonytalanodtam, vagyis nem, megbénultam. A lábaim nem léptek, a levegő elfogyott, a szívem úgy vert, hogy azt hittem, nem bírja tovább.

De aztán erőt vettem magamon, és elindultam az ajtó felé, ahonnan a hívó szó érkezett. Lassan nyomtam le a kilincset, nem tudtam mi vár rám majd odabent, mi az a meglepetés.

Ő volt a meglepetés! Ott feküdt az ágyon egy fekete, tökéletesen áttetsző hálóingben. Teljesen jól kivehető volt mind az, ami eddig csak lelki szemeim előtt jelent meg. Csodálatosabb volt, mint képzeltem!

Búzakalászhaja a párnán terült el hófehér arca körül, ajkai rózsásabbak voltak még a megszokottnál is, mellei magasan domborodtak a csipke alatt, hosszú lábai kissé hajlítva hevertek az ágyon. Mi ez, ha nem az egyértelmű felajánlkozás?

Kiszáradt a torkom, és úgy éreztem, a testem lángban ég. Ruháimat úgy fejtettem le magamról, mintha az életem hajszálon múlt volna. Ujjaim reszketve kínlódtak el az apró gombok hosszú során, miközben szemem egy pillanatra sem emeltem le róla. Ő pedig csak feküdt, és úgy nézett rám, ahogy csak egy nő nézhet egy férfira.

Végre megszabadultam minden ruhadarabomtól, és odamentem hozzá. Mit mentem? Repültem! Közben andalító zene töltötte be a szobát, és a semmiből vörös rózsaszirmok szálltak alá, hogy testét beborítsák.  Olyan kívánatos volt, ahogy ott feküdt, én viszont elbizonytalanodtam. Egy ismerős, biztos pont volt: a szája. Úgy döntöttem ott kezdem, hogy erőt, és megerősítést nyerjek a folytatáshoz.

Hosszan csókoltam, és ő viszont. Ez a csók ismerős volt, mégis takart valami mást is, ami vágyam csak tovább fokozta. Belenéztem a szemeibe, mely vonzott a feneketlen kút felé, és éreztem, ahogy minden kontrollt elveszítve feltör belőlem a zsákmányt betörő vadállat.

Hevesen csókoltam nyakát úgy, hogy majd bele fulladtam, miközben kezem gömbölyded idomait kereste. Ahogy belemarkoltam, majd ujjaim finom játékba kezdtek, hátravetette fejét, és felsóhajtott. Örömmel fogott el, hogy én is nyújthatok gyönyört számára. Egy gyors mozdulattal bújtattam ki a testét feleslegesen fedő hálóingből, és ajkaim felfedezőútra indultak forró bőrén, mely édes volt, mint a méz.

Először bejártam az utat, ahol kezem járt imént, majd haladtam lefelé. Libabőrösen reagált minden érintésemre. Amikor legintimebb részére értem, majd megszabadítottam a csipkés fehérneműtől, teste ívbe feszült meg, az én vágyam képzeletbeli íja pedig a végsőkig.

Átvetettem a lábam, hogy föléhelyezkedjek, de gyorsabb volt nálam, és letepert. Két kezét vállamra támasztotta, mellkasát előretolta, ágyékát pedig az enyémhez nyomta, mely már készen állt a végső gyönyörre. Haját hátravetette, majd hosszan a szemeimbe nézett, ami nem látott már semmit, mert a vágy teljesen elhomályosította. Nem értettem, miért nem mozdul. Két kezemmel megfogtam derekát, hogy finoman irányítsam a helyes irányba, de ekkor hirtelen lepattant rólam.

-         Most mi van? – kérdeztem kábán, és bénultan feküdtem tovább.

-         Semmi, csak én győztem! – felelte közönyösen, és egy lepedőt tekert maga köré.

Hirtelen abbamaradt a zene, és eltűntek a rózsaszirmok.

-         Tessék? – nyögtem erőtlenül.

-         Fogadtam a többiekkel, hogy te is húsvér férfi vagy, aki ugyanúgy képes elmenni a végsőkig! – a csilingelő hang már nem volt sehol. Én csak egy számító, gonosz boszorkány károgó hangját hallottam.

-         Te! Te… - ordítottam a megfelelő szavakat keresve, és előtte teremtem, kezeim erősen szorították vállát.

-         Vigyázz, mert a végén még kárt teszel magadban! – mondta gúnyosan, és testrészem felé mutatott, mely még mindig fennen hirdette az ő győzelmét.

Elengedtem, és ő hátrébb húzódott.

-         Most elmegyek fürödni. Addig távozz, kérlek! – mondta, majd eltűnt a fürdőszoba ajtó mögött.

Ahogy egy részeg ember kijózanodása se könnyű, így tértem én is nehezen magamhoz. Képtelen voltam akkor gondolkodni. Azóta már hányszor átéltem ezt a pillanatot, és hányszor elképzeltem már, hogy mit kellett volna tennem! Volt, hogy képzeletben utána mentem, és erőszakkal vettem el tőle, ami nekem járt. Volt, hogy csak ordítottam vele, de volt olyan is, hogy különféle átkokkal kínoztam meg, míg végre megadta magát.

De akkor nem ezek közül a lehetőségek közül választottam, hanem magamra öltve ruháimat, vesztesként távoztam.

Vesztes voltam, mégis egy nagy tanulság birtokosa lettem, amit később sohasem felejtettem el. Megtanultam, mire jó a női szem. Arra, hogy a férfit elkábítsa, hogy lehúzza a feneketlen kútba, melyet sokan úgy neveznek: szerelem. Most már tudtam, hogy mire jó a női száj! Hogy hamis csengésével, hamis vallomásokat tegyen, hogy érintése úgy égesse az embert, hogy ne bírjon nélküle élni. Megtanultam egy életre azt is, hogy a női nem az emberiség egy külön faja, mely veszélyesebb minden egyéb fajnál. Veszélyes, mert kiismerhetetlen, mert gondolkodása megfejthetetlen, és olyan hatalommal bír, mellyel szemben nehéz védekezni.

A nő, mint egy mézesmadzag kígyózik a férfi előtt, és ha nem vigyáz, hozzáragad. Ezután kell igazán résen lenni! A méz beédesíti a férfi életét, de ha nem elég óvatos, ha nem fogja a madzag végét, a nő továbbsiklik, az édes íz elmúlik, és nem marad más, csak a ragacs.

Én is beleragadtam, majd egy óvatlan pillanatban kicsúszott kezemből, de a máz megmaradt örökre, hogy emlékeztessen egy nőre, Chamille Bouqet-re, aki megtanította mindezt számomra.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés