II. rész

Együtt vonultak be a nagy terembe, ahol már hangosan zsongott a meghívott vendégsereg. Ülőhelyet nem találtak, így csak a fal mellett álltak meg.

·        Na, nekem mennem kell! Én leszek a tanú! – mondta Sirius, aztán szélesen vigyorogva, nagy büszkeséggel arcán, magára hagyta barátait.

Remus keserű csalódással nézett barátja után. Sirius a tanú! Mennyivel volt Sirius jobb barátja James-nek, mint ő? Miért nem őt választotta James tanúnak? Hát persze, mert ki is ő valójában? Egy lesüllyedt varázsló, aki ráadásul egy vérfarkas!

Szomorú merengéssel nézte végig a szertartást, miközben idegesítően zakatolt fejében, hogy neki sohasem lehet majd ebben része. Nem lesz nő soha, aki elfogadná őt annak, ami. Az igaz, hogy még nem is próbálta. De hát minek is? Minek keresse szürke életének újabb csalódását?

Fájdalommal és sóvárgással figyelte barátját, amint az boldogan kimondja azt a bűvös szót, ami olyan sokszor elhangzik az ember életében, ilyenkor mégis csodálatos értékkel ruházódik fel.

·        Mióta jártok? – szólalt meg mellette Peter, mikor a szertartásnak vége lett, és újból morajlás járta át a termet.

Remus először nem is tudta, barátja miről is beszél. Aztán, mikor észrevette, hogy a kérdés nem hozzá, hanem a másik oldalán ácsorgó Anne-hez irányult, már kíváncsi érdeklődéssel várta a választ.

·        Nem járunk – mondta a lány elpirulva. – Sirius csak a kísérő partnerem. Lily-vel dolgozom együtt a Reggeli Prófétánál. Az ő ötlete volt.

·        Aha! – konstatálta értelmes arckifejezésével Peter a kapott választ.

·        Gyertek, gratuláljunk együtt az ifjú párnak! – lépett ekkor hozzájuk Sirius.

Beálltak hát együtt a hosszú sor végére. Remus izgatottan várta, hogy néhány kedves szóval ő is gratuláljon barátjának és ifjú feleségének a frissen megkötött házasságukhoz. Adott két puszit a menyasszony arcára, miközben nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy Lily a vetélytársa. Vele kell majd megküzdenie, ha a barátja társaságát kívánja. Pedig mennyire tévedett! Ezt azonban csak később ismerte fel. Lily talán azért értette meg őt annyira magányában, mert ő, mint mugli szülőktől származó boszorkány, szintén magányos volt a mágusok között. Hamar észrevette Remus elhagyatottságát, és a négy jó barát közötti rést, amit az idő kereke vájt ki.

James szülei kitettek magukért, és igazán nagyszabású lagzival ajándékozták meg egyetlen fiukat. A hatalmas lakomát nagy mulatság követte. Ez egy olyanfajta lakodalom volt, amit akkor is megírtak  volna a másnapi Reggeli Prófétában, ha nem éppen az egyik alkalmazottról lett volna szó.

Éjfél után a vendégek többsége elszivárgott, és már szinte csak a barátok maradtak. Együtt ücsörögtek az egyik asztalnál, és régi élményeiket elevenítették fel. Jóízűen kacarásztak, miközben egyik vajsör fogyott a másik után. Remus már régóta nem érezte olyan jól magát, mint azon az éjszakán. Érezte, hogy ez egy új korszak kezdete, aminek elindításában barátainak igen nagy szerepe van..

Igen, megint a barátok! Újból ott voltak körülötte, és újból melengették az elmúlt időszakban reszkető lelkét.

·        És, te mivel foglalkozol Remus? – tette fel James a kérdést, mikor már alaposan kitárgyalták Sirius mindennapjait és Peter szüleinek állatállomány-gyarapodását.

·        Én? – kérdezett vissza zavartan Remus. Barátai előtt is szégyellte munkanélküliségét, de a két lány előtt kifejezetten kényelmetlenül érezte magát.

·        Na, ki vele! Olyan papírokkal, amivel te rendelkezel, biztosan baromi jó dolgod van! – noszogatta Sirius is, majd hosszú kortyokkal leöntötte torkán pohara tartalmát.

·        Tényleg Remus, gratulálok az eredményeidhez így, utólag is! – mondta Lily kedvesen.

Remus egyre kellemetlenebbül érezte magát. Nem akarta barátai kedvét elrontani, de képtelen volt hazudni.

·        Nem dolgozom sehol – motyogta halkan az orra alá, mire hirtelen barátai arcára fagyott a mosoly.

·        Hogy-hogy nem dolgozol sehol? – kérdezte James megrökönyödve.

·        Úgy ahogy mondom: nem kaptam munkát sehol. – felelte Remus szemlesütve.

A régi jó barátok pontosan tudták, hogy miért nincs számára állás sehol.

Mivel azonban nem akarták kellemetlen helyzetbe hozni, inkább nem elemezgették tovább a dolgot.

·        Holnap beszélek apámmal – szögezte le James eltökélten.

Hosszú, kínos csend következett. Zavartan piszmogtak ruháikkal, vagy poharukkal. Remus érezte, hogy neki kellene mondania valamit, hiszen ő tehet arról, hogy megromlott az oldott hangulat, de képtelen volt megszólalni.

·        Na, és hova mentek nászútra? – jött a mentő kérdés Siriustól, aki meglehetősen kapatos állapotában talán nem is tudta kellően felmérni az iménti párbeszéd súlyát.

·        Anyáéktól egy párizsi utat kaptunk ajándékba – csillant fel James szeme az újabb téma feldobásától.

Ezután még hosszan beszélgettek a tervezett utazásról, az új lakásukról és a közös jövőről.

Már hajnalodott, amikor elbúcsúztak egymástól. Miután Sirius már nem volt éppen megbízható állapotban, így Remusra esett az a megtisztelő feladat, hogy Anne-t hazakísérje.

Csendben sétáltak az üres utcákon. Tulajdonképpen akár könnyű szerrel hopponálhattak is volna, hiszen ebben az időben nem sok mugli járkált az utcán, mégis inkább a közlekedés leglassúbb formáját választották. Remus boldog volt, hogy kettesben lehetett a lánnyal, így neki igazából eszébe sem jutott felajánlani neki, hogy esetleg gyorsabb haladás érdekében a varázslók által használt utat válasszák. A kettejük közötti csendet kínosnak tartotta, de nem mert beszélgetést indítványozni, nehogy rossz színben mutatkozzon Anne előtt, valamilyen kellemetlen téma felhozása miatt. Még sohasem udvarolt, nem tette sohasem a szépet egyetlen lánynak sem, s bár elég sokat tanulhatott volna Siriustól, mégis tudatlan és tapasztalatlan volt ezen a téren. Na meg persze az is állandóan a fejében lüktetett, hogy semmi értelme hiú ábrándokat követnie. Egy vérfarkasnak nincs joga semmihez, nemhogy az ilyenfajta boldogsághoz.

Nem szólt sokat hát, csak élvezte a lány csendes társaságát.

·        Megérkeztünk – állt meg egyszer csak Anne egy régi bérház kapujánál.

·        Aha – nyögte Remus, miközben szíve szakadt meg azért, hogy a hosszú sétának vége lett.

·        Hát… köszi, hogy elkísértél! – mondta a lány zavartan.

·        Nincs mit – topogott Remus esetlenül.

·        Akkor… jó éjszakát! – nyomott Anne egy finom puszit a fiú arcára, aki annyira meglepődött, hogy már csak akkor viszonozta a búcsút, amikor a lány már a nagy fakapu kilincsét fogta.

Mikor magára maradt, még néhány percig tétlenül állt a ház előtt, majd miután meggyőződött róla, hogy az utcán rajta kívül senki sincs, dehopponált.

Aznap nem bújt ágyba. Annyi csodálatos dolog történt vele, hogy izgatottsága nem hagyta nyugodni. Bizakodó lelke várta a felkelő napot, ami majd megváltoztatja életét.

A nap pedig eljött, és barátainak hála, újból magára talált. A következő héten már egy jól menő ügyvédi irodában dolgozott. Első havi keresetéből felújította ruhatárát, és némi összeget szüleinek is küldött. Végre valakinek érezhette magát. Barátai újból mellette voltak. Persze Peter ritkábban, de Sirius és James újból elkísérték azokon a borzasztó éjszakákon, amikor a csodálatos Hold átkozott ajándékaként magából kifordulva veszett állattá korcsosult a teste és a lelke. A kínzó éjszakák után megnyugtató volt barátai társaságában magához térni. Tudta, hogy ilyenkor biztosan nem tett kárt senkiben.

Amikor pedig kellőképpen felerősödött, gondoskodtak róla, hogy ne legyen magányos. Sokat köszönhetett nekik, de ahogy idővel rájött, leginkább Lily-nek, aki a szorosan összetartó társaság mozgatórugója volt. Időről-időre meghívta őket vasárnap délutánonként magukhoz. Ilyenkor együtt ültek, nevetgéltek és tervezgettek. Éppen úgy, mint régen. Csodálatos hetek és hónapok voltak azok.

A háttérben zajló események azonban észrevétlenül beszűrődtek ezekbe a békés pillanatokba. Nyugodt, kiegyensúlyozott lelkükre szép lassan ráfonódott mind az a szörnyűség, ami egyre inkább foglalkoztatta a mágusvilágot.

·        Állítólag már egy tekintélyes méretű, ütős csapatot tesznek ki! – mondta egy alkalommal Anne, aki ezeken a vasárnapokon szintén meghívott vendég volt. – Mr. Griffin szerint az ő művük a tegnapi tűzeset is, ami egy mugli iskolában ütött ki.

·        Igen, olvastam a reggeli számban, amit erről írt – szólt a témához James is, aki felesége mellett ücsörgött egy fotel karfáján. – Szerinted, van erre valami konkrét bizonyítéka is?

·        Állítólag voltak szemtanuk, akik fekete taláros alakokat láttak a környéken, közvetlenül a tűz előtt. – válaszolt a lány kicsit elpirulva, mintha éppen dolgozatát kellene megvédenie.

·        Anyám szerint Griffin nagy mesemondó– fűzte hozzá véleményét Sirius is. – persze nem jelent semmit, hogy anyám mit gondol. Ő mindenkit utál, aki nem aranyvérű. Márpedig Griffin nem az. Ugye?

·        Nem szoktam a családjáról faggatni– vágta oda Anne a választ sértődötten.

·        James, a Minisztériumban mi a vélemény erről? Mármint erről az állítólagos csapatról? – sietett gyorsan Remus Anne segítségére.

·        Hát…- sóhajtott nagyot James.– Az igazság az, hogy valóban sokat foglalkozunk ezzel a témával, de nem nagyon beszélhetek róla.

·        Ne izélj már! Hiszen egymás között vagyunk! – méltatlankodott Sirius.

·        Mr.Griffin szerint, a minisztérium nem tesz semmit, mert…

·        Mr.Griffin, Mr.Griffin… - csattant föl idegesen Sirius. – Jaj Anne, kije vagy te egyáltalán ennek a pasasnak?

·        Én… csak…- hebegett a lány zavartan.

·        Anne, segítesz tálalni a vacsorához?– pattant föl Lily. Jól látta, hogy tennie kell valamit annak érdekében, hogy a kialakuló feszültség nagyobb vitát ne szítson.

A szobában maradó férfiak megvárták, amíg a két nő távozik. Aztán mikor végre magukra maradtak, csendben folytatták a beszélgetést.

·        Borzasztó ez a lány! Még életemben nem láttam ilyen megrögzött aktakukacot, aki csak a munkájának, mi több a főnökének él! – zsörtölődött tovább halkan Sirius. – Emlékeztek, volt egy hollóhátas lány, aki állandóan McGalagony szavaival takaródzott bármiről is volt szó. Na Anne pont ilyen szürke kisegér, aki elmegy az élet dolgai mellett. Kívülről se nagy szám, de belülről egyenesen üres! Nem is tudom Lily minek hívja meg állandóan.

·        Már iskolás koruk óta jó barátnők, és hát Lilynek nem sok rokona, vagy barátja van a varázslók között…

·        Nem hollóhátas volt, hanem hugrabugos… - motyogta, szinte magának Remus.

·        Tessék? – húzta fel szemöldökét Sirius.

·        Az a lány, nem hollóhátas volt, hanem hugrabugos. Az a lány, akiről beszélsz, maga Anne. – magyarázta Remus tovább.

Sirius először szóhoz sem jutott zavarában. Kicsit restellte a dolgot, de azért nem túlságosan.

·        Nem túl jó a névmemóriám. Na meg sokat változott azóta…- vonta meg flegmán a vállát.

·        Hát igen, te még azoknak a lányoknak a nevét is nehezen jegyezted meg, akikkel jártál! – szidalmazta James barátját tréfálkozva. Közben azonban nem kerülte el figyelmét Remus arckifejezése sem.

·        Na jó, dobjuk a témát! – mondta Sirius most már kicsit feszengve. Mindig is nehezen viselte, ha gyengéi kerültek terítékre. – Most csak hárman vagyunk. James, mondj el mindent, azokról a Halálfalókról!

James hosszan nézett hol egyik, hol másik barátja szemeibe, majd nagy levegőt vett, és hozzáfogott az őrzött információ kiadásához.

·        Amikor a Roxfortba jártunk, már akkor is hallottunk róluk. Emlékeztek?  Voltak néhányan, akik sötét mágiával foglalkoztak annak ellenére, hogy az tiltott dolog volt már akkor is.

·        Ez még nem jelent semmit! Anyámék is mindig odavoltak a fekete mágiáért. – szakította félbe Sirius a beszámolót.

·        Igen, de itt nem csak ez a lényeg! A szervezett tömörülés, a célzott irányítás veszélyessé tud tenni néhány ilyen megrögzött fekete mágust. A Minisztérium álláspontja, hogy egyelőre, a védekezésre kell összpontosítani. Semmi szín alatt nem akarunk támadni, vagy ellencsoportosulást lázítani. A legfontosabb, hogy lefüleljük a terveiket, és megakadályozzuk az újabb tragédiákat…

·        Ez nevetséges James! – szólt közbe ismét Sirius. – Ettől az a sok őrült tovább szervezkedik, és soha nem lesz megállás! Azt mondják az a Voldemort a vezetőjük, akiről már a Roxfortban is hallottunk. Tudtok róla valamit?

·        Igen – felelte komoran James, akinek ideje sem volt, hogy barátja, minisztériumi munkáját méltató kifakadására reagáljon. – Azt hiszem, veszélyesebb, mint amennyire az iskolában gondoltuk. Emlékeztek? Amikor hallottuk, hogy Malfoy és csürhéje ezzel a névvel dobálózott, mint valami hatásos fegyverrel, csak kinevettük őket. Pedig Voldemort erősebb, nagyobb mágus, mint amit el tudnátok képzelni!

·        Mit tudhat többet, mint Dumbledore?– kérdezte megrökönyödve Sirius.

·        Voldemort gonosz, és hatalomra vágyik. Nagyon nagy hatalomra, és ez teszi kegyetlenül veszélyessé. Ha igazak azok az információk, amik a Minisztériumhoz eljutottak, akkor lassan nem lehet senki sem biztonságban, aki nem az ő oldalán áll.

A súlyos kijelentést fagyos, félelemmel teli csend követte. A szavak jelentése ijesztően fenyegette békés világukat, amiben fiatal, könnyed életüket élték. Elképzelhetetlen volt számukra még csak feltételezni is olyan helyzetet, amikor rettegniük kellene valamitől, vagy valakitől.

·        Van egy rend, a Főnix Rendje – fogta James suttogóra a hangját, és az ajtó felé lesett. – Dumbledore vezeti, és a célja, hogy megállítsa a halálfalókat, lehetetlenné tegye ténykedéseiket.

·        Dumbledore vezeti? – suttogott Remus is.

·        Igen!

·        Akkor, ott a helyünk! – pattant föl Sirius tettre készen.

·        Nem tudom – morfondírozott James.– A Minisztérium nem helyesli az ilyenfajta szervezkedést. Az állásomba kerülhet, ha…

·        Ugyan már James, azelőtt sohasem foglalkoztunk azzal, hogy esetleg valakinek nem tetszik, amit csinálunk! Ráadásul ilyen nemes célt még sohasem követett egyetlen szabálysértésünk sem!

·        Ez igaz – helyeselte Sirius okfejtését Remus aprókat bólogatva.

·        Szóval? – csillant fel Sirius szeme, ahogy megerősítést kapott, mindig józanul gondolkodó barátjától.

·        Rendben, de nem tudhat róla senki! Még a lányok sem! – mondta James szigorúan tekingetve hol egyik, hol másik cinkostársára.

·        Én majd beszélek Peterrel is, aztán elmegyünk Dumbledore-hoz! – lelkesedett tovább Sirius.

·        Peter nem túl gyenge egy ilyenfajta feladathoz? – szólt elgondolkodva Remus.

·        Mi négyen voltunk mindig a verhetetlen csapat! Ráadásul mindenkire szüksége lehet most Dumbledore-nak, aki helyesen gondolkodik!

·        Jó, akkor te szervezd meg, aztán szólj, hogy mit intéztél! – mondta James, hangját annyira visszafogva, hogy barátai már inkább csak a szájáról olvasták le a szavakat. Közben jól hallották, ahogy a női hangok egyre közelednek az ajtó felé.

·        Na, mit szóltok? Elmegyünk akkor a koncertre? Azt mondják nagyon jók! – dőlt hátra James éppen jókor, mert ekkor lépett be a szobába Lily, nyomában szorosan Anne-el.

·        Vacsorázhatunk? – kérdezte Lily, és mosolyogva hordta végig tekintetét a három jó baráton.

A férfiak jelentőségteljes pillantást vetve egymásra felálltak, majd követték a két nőt, az ebédlőbe. Aznap nem esett szó többet sem a halálfalókról, sem a Főnix Rendjéről, pedig hamarosan életük szoros részévé vált mindkettő.

Sirius két nappal később már boldogan számolt be róla, hogy Dumbledore tárt karokkal várja őket. Beléptek hát a Rendbe, és onnantól fogva sok minden megváltozott bennük, leginkább a világról alkotott képük.

A hetek teltek, s Remus végre úgy érezte, magára talált barátai között. Kiváló munkája mellett végre fontosnak érezhette magát, hiszen minden rendi feladat végrehajtása után jóleső érzés töltötte el. Tudta, hogy ilyenkor mindig a jó irányba segítik a dolgok alakulását.

Fiatalok voltak és lelkesek. Sikerült kívülállóként, mindenek felett állva figyelemmel követni a mágusvilágban zajló eseményeket mindaddig, amíg közvetlenül nem érintette őket. Családok tragédiáinak voltak szemtanúi, amik persze megrázták mindannyiukat, de eközben még csak nem is gondoltak rá, hogy a közvetlen közelükben is megtörténhet ugyanez.

(...)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés