III. rész

Pedig senki nem lehetett akkor már biztonságban, mint ahogy azt James előre megmondta. Mégis borzasztó fájdalom, kétségbeesés hálózta be szívüket, amikor egy éjszaka leforgása alatt számos családot mészároltak le. Azon az éjszakán Remus szülei is áldozatul estek a halálfalók támadásának. Akkor már pontosan tudták, hogy ők követték el ezeket a gaztetteket, mert szörnyű szokásukká vált a lemészárolt család háza fölé egy jelet felbocsátani az égre. Ennek látványa máris rettegéssel töltött el mindenkit. A koponya szájából ágaskodó kígyó a halált jelentette mindenki számara, aki meglátta. Lassan már a hazatérés is rettegéssel járt, és a félelem sötét árnyként terült el a világon, amit még a tél beköszöntével lehullott hó fehérsége sem tudott megszelídíteni.

A Karácsony mégis különös ajándékokat tartogatott számukra. Családi ünneplések helyett együtt ülték körbe az ebédlőasztalt James-ék házában. Siriust néhány héttel az ünnepek előtt, a szülei végleg kitagadták, amikor megtudták, hogy milyenfajta ténykedésekbe kezdett. Anne ugyan meglátogatta szüleit, de azok muglik lévén túlságosan nem örültek rég nem látott lányuknak. Nem igazán voltak arra büszkék, hogy családjukból egy boszorkány került ki. Lily is hasonló okokból tartotta magát távol szüleitől, de ott nővére, Petunia kibírhatatlan természete is közrejátszott. Sohasem szívlelte a családi perpatvarokat, így mindig jobbnak látta megelőzni őket.

Peter számára ugyan ott volt a családja, de a barátok is fontosak voltak számára, hiszen mindig is különös erőt adtak neki, és segítették, terelgették egy kicsit.

Ugyanígy volt Remus is, akinek ráadásul ez volt az első karácsonya szeretett szülei nélkül. Most barátai társasága még fontosabb volt, mint bármikor.

Együtt ücsörögtek hát az asztal körül jóllakottan, egy új családot képezve. Fontosak voltak egymás számára, különösen abban az időben, amikor minden kezdett elbizonytalanodni. Az emberek bizalmatlanok lettek, hiszen sohasem tudhatták, nem egy halálfalóval állnak-e szemben. A rosszindulatú híresztelések pedig terjedtek szájról szájra, melyek sokszor hihetetlenek voltak, mégis kételyeket ébresztettek az emberben.

Ők hatan pontosan tudták, hogy a barátság szoros köteléke megvédi őket mindentől, feltétel nélkül megbízhatnak egymásban.

Azon a délután jelentette be James kicsit habogva ennek az új családnak, hogy nyáron gyermekük fog születni.

A barátok először csak fennakadt szemmel néztek hol a boldog apára, majd az anyára, de aztán hangos ovációval ölelgették meg őket. Őszintén örültek a másik boldogságának.

Egyedül Remus érzett egy kicsi fájdalmat szívében, amit lelkiismeret-furdalása igyekezett is elfojtani. De belül, szíve legmélyén ott maradt a tüske, ami ekkor fúródott belé: neki sohasem lehet gyermeke! Tudta ezt eddig is, de nem foglalkoztatta ez a kérdés annyira soha, mint akkor.

Búskomorságának halvány feltörését azonban máris elnyomta egy esemény, amit ugyanazon a napon élhetett át.

Este, amikor elváltak egymástól, maga sem tudja azóta sem, hogy miért, de felajánlotta Anne-nek, hogy hazakíséri. A lány azonnal elfogadta ajánlatát, bár az esküvő óta egyetlenegyszer sem kísérte haza.

Akkor este mégis boldogan kapott a fiú hirtelen ötlettől vezetett ajánlatán. A frissen esett havat taposva lépkedtek a csendes utcákon. Csacsogtak mindenféléről, és észre sem vették, milyen hamar megérkeztek.

·        Hát, akkor…- dadogott zavartan Remus. Valahogy sehogy sem volt ínyére az elválás.

·        Köszönöm, hogy elkísértél!– mondta Anne, miközben szemérmesen lesütötte a szemét.

Remus először nem is értette, hogy miért volt közöttük olyan furcsán vibráló a levegő. Valahogy más volt minden. Ők ketten ugyanazok voltak, mint fél éve minden vasárnapon, de valami mégis megváltozott.

·        Akkor, még egyszer Boldog Karácsonyt!– mondta Remus, és esetlenül a lány felé hajolt, hogy egy puszit nyomjon az arcára.

Anne mintha számított volna erre a mozdulatra, mert ügyesen úgy fordította az arcát, hogy a fiú szája az övével találkozzon.

·        Bocs! – pirult el Remus az érintéstől, mely testén villámként cikázott át.

El sem hitte, amit akkor, abban a két gyönyörű szemben látott. Teste megremegett, ahogy egészen közelről látta az ő csókja után áhítozó ajkakat. A bizonytalanság, ami a lány iránti érzelmeit uralta, szertefoszlott, és maradt a vágy, ami lassan eluralkodott rajta.

Anne nem mozdult, csak állt előtte felszegett fejjele, és szemei egyértelműen csalogatták őt. Ez annyira felbátorította, hogy őrült erővel ölelte át a vastag kabátba csomagolt testet, és száját rátapasztotta a lányéra.

A csók rendkívül ügyetlenre sikeredett, de mégis mindent elárult. Mikor Remus ölelése kissé engedett, és eltávolodhattak egymástól, sugárzó boldogsággal néztek egymás szemébe. Régóta vártak már erre a pillanatra mind a ketten, csak túl gyávák voltak hozzá, hogy megtegyék az első lépést.

·        Szilveszterkor bál lesz a szerkesztőség előadótermében. Eljönnél velem? – kérdezte Anne bátortalan hangon.

·        Igen – felelte Remus boldogan.

·        Igen? – csillant fel a lány szeme, mintha nem akarna hinni a fülének.

·        Igen! – mondta Remus most már hangosabban, széles mosollyal az arcán.

·        Jó! – ugrott Anne a fiú nyakába, és egy puszit nyomott az arcára. – Akkor, nyolckor az épület előtt!

Remus szárnyaló boldogsággal figyelte, ahogy a lány kinyitja a nagy kaput, és eltűnik mögötte.

Mérhetetlenül boldog volt, mert soha nem mert arra gondolni, hogy ez az álma valóra válhat. Hiszen hogy gondolhatna egy vérfarkas viszonzott szerelemre?

Kicsit meg is ijesztette ez a gondolat, de aztán gyorsan elhessegette magától, amikor átélte az ölelés kellemesen bizsergető emlékét. Tudata legmélyén tisztában volt vele, hogy önző dolog az, amit tenni készül, de akarta a lány szerelmét. Még soha, semmit nem akart jobban, mint érezni azt, amikor egy nő szeret. Látta James és Lily szerelmét, Sirius lángolásait, még Peternek is jutott néha egy-egy futó kapcsolat. Ő pedig mindig távol tartotta magát ettől az érzéstől. De már nem bírta tovább. Ennek oka talán abban is rejlett, hogy eddig nem találkozott olyan lánnyal, aki iránt így érezne.

Hiába mondott Sirius annyi lekicsinylő dolgot Anne külsejéről és jelleméről, számára csodálatos és tökéletes volt. Nem zavarta a néha rendezetlen haja és az ódivatú ruhái sem. A sok kis szeplőt az orra körül kifejezetten vonzónak találta.

Kedves volt és csendes, akárcsak ő. Az ég is egymásnak teremtette őket! Egyedül egy “apró” dolog volt, ami gyakran, különösen telihold tájékán felszínre törve visszafogta túlzott szenvedélyét. Ilyenkor lelkiismeret- furdalása volt, és egyre jobban rettegett a naptól, amikor Anne majd megtudja, hogy mi is ő valójában. Tudta, hogy ezt nem kerülheti el. Talán emiatt is húzta az időt, hogy egyre közelebb kerüljenek egymáshoz. Ha olyan helyzet adódott, hogy mint nő és férfi közel kerülhetnének egymáshoz, valamilyen ürüggyel mindig hirtelen távozott. Úgy bánt kapcsolatukkal, mint egy jól becsomagolt ajándékkal. Lassan bontogatta, hogy kiélvezhesse a várakozás minden örömteli percét. Hiszen addig nagy élvezet, amíg az ember kibontja óvatosan a csomagot, majd mikor meglátja, mi van odabent, már más érzések törnek fel. Remus pedig félt ezektől az érzésektől, így inkább türelmesen bontogatta a csomagolást. Húzta, halasztotta a pillanatot, hogy megismerkedhessen az ajándék legbelső értékével. Úgy gondolta, hogy boldogsága annál tovább tarthat, minél hosszabb az út a szerelem beteljesedéséig.

Élvezte ezt a helyzetet, mert ebből a kapcsolatból olyan dolgokat kapott, ami számára eddig távol álló volt: férfinak érezhette magát. Nem csak egy embernek, hanem egy férfinak, akire szüksége van egy nőnek, akit szerelemmel szeretnek, akit simogatásokkal, csókokkal kényeztetnek.

Büszkén jelent meg a lánnyal mindenhol, pedig a kívülálló nem is érezhette, ami abban a férfiszívben őrült lánggal égett.

Barátai is bíztatták, hiszen látták mennyire boldog. Mikor gyenge pillanataiban elbizonytalanodott, ők kiálltak mellette, és arra buzdították, hogy mondja el a lánynak az igazságot. Ilyenkor mindig megfogadta, hogy másnap meg is teszi, de amikor belenézett azokba a csillogó szemekbe, már képtelen volt megszólalni.

Remus felállt az asztaltól. A múlt feltörő emlékei felzaklatták, felborzolták érzéseit. Ezek az élmények különösen mélyen érintették. Melege volt és fázott egyszerre. A lány édes ölelését olyan élénken érezte maga körül, hogy szinte beleborzongott abba a vágyba, amit az emlékek keltettek benne.

Odament az ablakhoz, és kitárta. Az eső elállt, csak kellemes hűvösséget hagyott maga mögött. Remusnak pedig pont erre volt szüksége, hogy lehűtse lázban égő testét. Magába szívta az eső áztatta falak nehéz illatát, és hagyta, hogy az enyhe szellő vékony ingén át bőréhez is eljusson. Libabőrös lett, mint ahogy akkor, azon a tavaszi délutánon.

A reggel óta tartó eső bezárta őket a négy fal közé. Ketten ültek Anne lakásának nappalijában, szorosan egymás mellett egy kopott bőrkanapén. A jövőt latolgatták. A jövőt, amit feketére festett az a sok borzalom, ami akkoriban történt.  Megnyugtató volt egymást átkarolva, a másik melegét érezni, és nézni az ablakra csapódó, majd hosszú patakokban lecsorgó esőt. Minden távolinak és békésnek tűnt. Apró csókokkal kényeztették egymást, mint máskor is, de akkor történt valami, amire Remus nem is számított.

Úgy tűnt kettejük közül Anne unta meg hamarabb az óvatos kibontogatást. Az apró csókjai egyre kényesebb területre tévedtek Ingének felső gombjait meglazítva, mellkasát cirógatta ajkaival.

Remus egy darabig józan eszével magában tiltakozott. Úgy gondolta ura a helyzetnek, és majd kellő pillanatban leállítja a lányt. De tévedett.

Anne újból ajkaihoz közeledett, és vad szenvedéllyel csapott le rá. Remus viszonozta. Már hogyne viszonozta volna, amikor álmaiban többször vágyott erre a pillanatra, és most átélve azt, teste eszét legyőzve cudarul reagált.

Karjait a lány köré fonta, és vadul csókolta, falta ajkait, nyakát. Rövid időn belül szabadultak meg ruháiktól, és fedezték fel egymás testének minden rejtett zugát.

Amikor Anne kézen fogva a hálószoba felé húzta, kábultan, reszkető lábbakkal követte a felkínálkozó zsákmányt.

Ahogy látta a gyönyörű testet elterülni a hófehér ágyneműn, már nem tudott gondolkodni. Vágyott az érintésére, bőre ízére és a lángoló forróságra, ami belőle áradt. Rácsapott hát a lányra, aki szemeivel már mohón csalogatta. Vágyuk irányította őket. Nem voltak tervezett, szándékos mozdulatok, csak az ösztön működött. Pontosan érezték, mivel tudják a másikat az őrület felső fokára hajtani. Sodródtak a megsemmisülés felé. Remus hallotta Anne apró nyögéseit, zihálását, ami csak fokozta saját vágyát, majd egy vad, háborgó tenger hullámaként tört rájuk a gyönyör, és végigvonult egész testükön.

Nehezen tértek magukhoz. Remus fejében az első gondolat a megbánásé volt, bár testének minden sejtje inkább kívánta volna újra átélni az iménti gyönyört. Amikor pedig Anne boldogságtól sugárzó szemeibe nézett, már csak egy vágya maradt, minél tovább fenntartani ezt a csodálatos érzést.

Dühösen jött el az ablaktól. Teste még ennyi év után is élénken reagált az édes emlékekre. A vágya, ami most is felébredt benne, volt az, ami nem engedte, hogy az igazat elmondja a lánynak. Féltette őt is és saját magát is a csalódástól. Egymás iránt érzett szerelmük volt a mentsvár a mindennapok gyötrelmei alatt. Hogy is foszthatta volna meg a szeretett lányt a boldogságtól, melyet kapcsolatuk okozott? Túl gyáva volt ehhez, na meg ő maga is túlságosan sokat kapott ebből a szerelemből, amiről fájdalmas lett volna lemondani.

Az asztalon üresen álló üveg felé kapott, és a pohár fölé tartotta, de egy csepp sem jött ki rajta. Pedig most igazán szüksége lett volna rá! Az emlékezés következő képei fájdalmasan mardosták szívét. Tehetetlenül rogyott le a székre.

Júliusban megszületett James és Lily fia, Harry. Az ő születése boldogságot hozott szülei számára, ugyanakkor Remus vesztét eredményezte.

Áhítattal állták körbe a kis bölcsőt. Remus Anne kezét fogta, miközben arcát leste. Jól látta kedvesén az anyaság iránti vágyat, amit ez az aprócska lény váltott ki belőle. Tudta, hogy ez a kérdés előbb vagy utóbb köztük is felmerült volna, de nem gondolta, hogy ilyen hamar szembe kell majd néznie a döntés nehéz terhével.

Szerette a lányt, és annyi szeretetet kapott tőle, amennyit egész életében sem. Szüksége volt rá. Nem akarta elveszíteni, de tudta, hogy egy nap vége lesz boldogságuknak.

Aznap este egymás mellett feküdtek az ágyban, amikor Anne feltette azt a kérdést, amitől Remus egész nap rettegett:

·        Remus, te hány gyereket szeretnél?

A fiú gyomra görcsbe rándult, és úgy eszmélt fel bódult merengéséből, mint akit hideg vízzel öntöttek nyakon.

·        Nem tudom – felelte rekedten.

·        Én legalább hármat szeretnék!– álmodozott a lány a fiú karjai között tovább.

Remus nem szólt. Érezte szerelme melegét a bőrén, szívta magába hajának és bőrének kellemes illatát. Megpróbálta elraktározni valahova nagyon mélyre, ahonnan majd bármikor előhívhatja, mint legkedvesebb emléket a boldog múltból.

Tudta, hogy kapcsolatuknak véget kell vetnie. Képtelen volt elárulni szörnyű titkát, inkább elmenekült.

Kapóra jött, hogy az iroda, ahol dolgozott, külföldi megbízatást kapott, s bár eddig nem igen jelentkezett erre a küldetésre, most menekülve fogadta el.

Levelet írt a barátinak és Anne-nek, majd elhagyta a várost. Egyszerű és gyáva módja volt ez a problémamegoldásnak, de nem volt ereje másik utat választani.

Amíg egy távoli ország eldugott kis városában végezte nagy buzgalommal a rábízott feladatot, számtalan levelet kapott barátaitól és Anne- től is. Az utóbbit viszont sohasem bontotta ki. Gyáva volt, mint mindig. Félt a szavaktól, félt érzelmeitől, amit azok kiválthatnának, és legfőképpen a csalódástól.

A távolból amennyire lehetett, figyelemmel követte a hazájában zajló eseményeket, amik egyre sötétebb irányba mutattak. Mikor két hónap elteltével visszatért Angliába, első útja James házába vezetett, ahonnan egészen friss és pontos információkra számított.

Miután James még nem volt otthon, Lily igyekezett Remust felvilágosítani arról a sok borzalomról, ami távollétében történt. Családok kiirtása, házak, otthonok megsemmisítése, személyek eltűnése, értelmetlen kínzások, fosztogatások és pusztítások sora pörgött le lelki szemei előtt. Lily befejezte a rémtörténetek  ismertetését, és felment az emeletre, hogy a hirtelen sírásba kezdő csecsemőt megnyugtassa. Remus kábultan bámult maga elé. Képtelen volt felfogni az előzőleg elhangzottakat.

Amikor Lily vagy egy negyedóra múlva megérkezett karján a kis Harry-vel, még mindig ugyanúgy ült, ahogy a nő ott hagyta.

·        Jól vagy? – kérdezte Lily, mikor meglátta barátja sápadt arcát.

·        Hogy lehet, hogy a Minisztérium nem tesz semmit ez ellen a sok borzalom ellen? Miért nem számolják fel a halálfalókat? – kérdezte hirtelen Remus, és úgy nézett az éppen elé érkező nőre, hogy az riadtan hőkölt vissza, és inkább leült a kanapéra.

·        James szerint a Minisztérium tehetetlen. Valószínűleg számtalan besúgó van közöttük. Nagyon félek Remus!

A férfi csak most döbben rá, hogy mennyire tapintatlan volt. Nem is foglalkozott a másik érzéseivel, csak a maga aggodalmával volt elfoglalva. Pedig ő pontosan tudta, hogy James a rendi teendői ellátásával nagyobb veszélyben van, mint Lily sejthetné. Odament a nő mellé, és szabad vállára tette kezét, miközben Harry kíváncsiskodó szemeibe nézett.

·        Nyugodj meg! James tud magára vigyázni!– mondta, hogy megnyugtassa, aztán hangot váltott. – Nahát, mekkorát nőtt ez a kis legény!

·        Igen! Már jön az első fogacskája!– mosolyodott el Lily, és hálás volt a férfinak, hogy másfelé terelte figyelmét.

·        Tényleg?

·        Igen! Azt mondják, hogy a jövőben nagyon okos lesz, akinek ilyen korán jön a foga. – csacsogott tovább Lily, és hagyta, hogy Remus a kisfiú ujjacskáival játszadozzon. – Remus, kérdezhetek valamit?

·        Igen – felelte Remus mit sem sejtve, és tovább gügyögött Harry-nek.

·        Miért nem válaszoltál Anne leveleire?

·        Nem volt semmi értelme… - Remus levette szemét a kicsi őszinte tekintetéről, mert képtelen volt erről a témáról beszélni annak ártatlan fürkészése alatt.

·        Teljesen kétségbe volt esve. Fogalma sem volt, hogy mi történhetett veled! – mondta tovább Lily, és egészen Remus felé fordult.

·        Nem volt tovább értelme a kapcsolatunknak – hajtotta le fejét a férfi fájdalmasan.

·        Miből gondolod? Beszéltetek róla?

Remus riadtan nézett fel a nő zöld szemeibe, hogy kiolvassa belőle, vajon feltárta-e titkát barátnője előtt.

·        Nem! Na látod! Mit vártál, ki fogja elmondani helyetted?

·        Senki! Pont ezért, így volt a legjobb!

·        A legjobb? Kinek? Anne teljesen maga alatt van azóta is. Magát okolja a történtek miatt!

·        Pedig felesleges…

·        Beszélned kell vele!

·        Nem!

·        De miért? Miért nem adsz magatoknak egy esélyt?

·        Mert semmi jövője nincs ennek a kapcsolatnak!

·        Miből gondolod, hogy ő is így vélekedik erről?

Remus hirtelen nem tudott mit válaszolni. Végül is az sohasem jutott eszébe, hogy Anne esetleg elfogadná.

(...)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés