III. rész

Hátulról vetődött rá egyszerre két halálfalóra is. Erős állkapcsa rögtön elroppantotta az egyik nyakcsigolyáját, míg a másikkal gyilkos karmai végeztek. Mély, torokhangon felüvöltött egyenesen a sápadtan vigyorgó teliholdra, melynek szörnyű erejét köszönhette. Lucian sebesen haladt a védők felé, de nem mulasztott el egyetlen esélyt se, amivel megtizedelhette ellenfeleit.

Egy hatalmas termetű vérfarkas közelített Harry felé. Vérgőzös pofájából hosszan nyúlt ki rózsaszín nyelve. Úgy tűnt senki sem veszi észre mire készül. Erős karmai erőszakosan martak a földbe, ahogy közelített. Sárga szemeit le sem vette kiszemelt áldozatáról, aki igyekezett minnél több átkot kivédeni legendás pálcájával. Félelmetes izmai egyre inkább megfeszültek, ahogy az ugráshoz készülődött. Fekete bundáját felborzolta a feszültség és a fagyos szél, ami végigsöpört a harcolók között. Egyre közeledett a pillanat. Most majd megmutatja, hogy ki is ő valójában. Bebizonyítja, hogy a Nagyúr bízhat benne. Vagy megöli a fiút, vagy elviszi hozzá. Ha az állkapcsai között lesz, akkor ez már gyerekjáték lesz, hisz akkor majd felhasználja a lyconök természetadta gyorsaságát. Továbbra is feszülten figyelte a vékony alakot, de most már halkan morgott is rá. Nem törődött a bundájába csapódott átkokkal. Alig érezte őket. Most majd mindjárt elkapja… Érezte a préda rettegését. Hirtelen csapta meg az izzadság és a félelem keverékének a szaga, amitől csak még jobban felágaskodott benne a vadászösztön. Most!

A több száz izom egyszerre mozdult meg az idegek villámgyors parancsára. Pofáját kitátotta, karmait előrenyújtotta. Már szinte érezte a friss hús ízét. Úgy tűnt Harrynek nem kegyelmezhet semmi.

*

-         Szervusz Peter. Rég találkoztunk. – szegezte Remus Lupin pálcáját a köpcös, alacsony férfi hátának.

-         Remus, te itt?

-         Ne tégy úgy, mintha nem számítottál volna rám. – mordult rá állatias hangon. – És mondd csak, élvezed, hogy hátulról támadod meg a mit sem sejtő embereket? Jó érzés diákokat és szülőket… barátokat ölni? Szereted ezt csinálni?

-         Remus, én nem…

-         Ó, már nem érdekelnek a kifogásaid. Már nagyon rég eljátszottad minden bizalmamat és türelmemet. Mondd, élvezted mikor megölted Siriust?

      Az utolsó mondatnál pálcáját sokkal erősebben nyomta a férfi lapockái közé, mire az felszisszent. Megpróbálta észrevétlenül feljebb tűrni ezüst kezét takaró talárujját.

-         Nem ajánlom, hogy megpróbáld!

-         De hogy-hogy te nem…

-         Nem alakultam át? Csodálkozol, igaz? Szeretnéd, ha újra Holdsáp lennék? Azt hiszed, úgy könnyebben tudnál végezni velem?

-         Remus, kérlek…

-         Mire kérsz? Mondd csak, mire kérsz? Engedjelek el annyi szörnyűség után, amit elkövettél? Hagyjalak büntetlenül futni? Ezt szeretnéd tenni, igaz? Futni, mint egész életedben! Hogy tehetted?! – sziszegte.

-         Mit?

-         Hogy árulhattad el Lilyéket? Miért?

-         Nem volt más választásom. Megölt volna!

-         Inkább haltam volna meg a helyedben, mint hogy eláruljam őket! Nem gondoltál Harryre sem, ha már ránk nem? Ugye nem képzelted el milyen lesz neki szülők nélkül felnőni? Nem, nem olyan szülei voltak, mint neked. Lily és James nyomába sem érhettek soha a tieid.

-         Ne beszélj a szüleimről! – köpte utálattal Féregfark.

-         Fáj, igaz? Fáj, hogy nem szerettek annyira, mint a keresztlányukat. De ezért miért kellett beállnod halálfalónak? Hogy őt is megölhesd?

-         Be kellett biztosítanom magamat. Védelem kellett!

-         Miért mi nem voltunk elég jó védelem? Mi, a Tekergők, akik éveken át vigyáztak rád?

-         De ti nem… Nem is figyeltetek igazán rám soha! Az ötleteimet vagy James, vagy Sirius mindig leszólta. Ők el voltak foglalva a hülye hecceikkel, a kividdiccsel, a lányokkal! Hol voltam én fontos? Te meg mindig a könyveidet bújtad, vagy sápadtan bámultál magad elé, mint holmi beteg, kivert kutya! Hozzád se fordulhattam! Más barátom meg nem volt. Igen, ti ugyan megvédtetek az iskolában attól a pár kötekedő taknyostól. De az még nem az élet volt! Az csak egy átkozott iskola volt! Az Életben aztán mindannyian annyi felé mentünk, ahányan voltunk. Megszűnt a biztonságom! Mérges voltam rátok, hogy olyan gyorsan elfelejtettetek! Gyűlöltelek titeket az önzőségetek miatt!

-         De megkerestünk, és velünk együtt léptél be a Rendbe! Utána pedig velünk voltál!

-         Igen. De addig eltelt egy hosszú és nagyon sötét időszak! Akkor elkaptak és kényszerítettek, hogy beálljak közéjük. Azt ígérték megbosszulhatom a sérelmeimet, ha segítek nekik. És én hittem nekik. Megadták az erőt és a biztonságot, amit ígértek! Sőt, sokkal többet! Hitet adtak!

-         Kényszerítettek mi? Nem inkább úgy kéne mondani, hogy kikönyörögted az életedet? Hogy inkább felajánlottad, hogy elárulod a ’barátaidat’, minthogy meghalj?! – Remus pálcájából erős kötelek fonódtak foglya testére. – És meséld el, miféle hitet adtak? Biztosan nem emberegyenlőségről prédikáltak! Peter, hogy változhattál ekkorát? És miért kellett megölnöd Siriust is? Nekem már csak ő maradt! Persze ez téged nem érdekelt sose, igaz?

      Pettigrew erre már nem válaszolt semmit, csupán elkezdett pityeregni. De Remus nem vette észre, hogy csak színlelt és közben kicsit feljebb emelte ezüstkezét, melynek éles ujjai a köteleket kezdték el vágni.

-         Ne is próbálkozz, nem foglak megsajnálni! Hiába vinnyogsz itt nekem, a bűneidet nem teheted semmissé ezzel! Tudod, hogy ma meg kell halnod! Három embert kell megbosszulnom rajtad!

-         De Remus, ez nem a te stílusod! Te soha nem akartál ölni! – kezdett el ténylegesen reszketni.

-         Az a Remus már nem él! Te ölted meg a sok fájdalommal és magánnyal, amit okoztál! Készülj Peter! Már nem sokáig maradok emberalakban.

      Mielőtt azonban kimondhatott volna egy átkot, a patkányszerű férfi váratlanul megpördült és ezüstkezét Holdsáp torkára kulcsolta, majd megfordulva a magatehetetlenné vált testtel a fának szegezte támadóját.

-         Addig kellett volna megölnöd, amíg alkalmad volt rá! Mindig is az volt a bajod, hogy túl sokat elmélkedtél! – nevetett kárörvendően és most már teljesen eltűnt a hangjából a könyörgő, behízelgő szín. Csupán a kegyetlenség maradt.

-         Peter… - nyögte egykori barátja, akinek arca a vörös után egyre lilábbra váltott.

      Aranysárga pupillái szinte világítottak a fájdalomtól. Nyakán és arcán az erek egyre jobban kidagadtak. A bőre, ahol az ezüst hozzáért alig észrevehetően elkezdett füstölögni. Alig kapott már levegőt. Ráadásul érezte, hogy egyre inkább a vérfarkas fájdalmát érzékeli. Az átalakulás még most is folytatódott.

*

      Harry a szeme sarkából mozgást érzékelt. Pontosabban azt látta, hogy valami fekete és hatalmas tömeg felé repül a levegőben. Egy pillanatra megrémült. Nem tudta mit tegyen, hiszen késő lett volna bárkinek is szólni. Ígyhát szembenézve sorsával a vérfarkas felé emelte pálcáját. Már csak centiméterek választották el az éles karmoktól, tudta, hogy nem lesz ideje kimondani egy átkot sem. Ekkor azonban oldalról egy másik hasonló nagyságú sötétszürke árny csapódott a támadó fenevadnak. Harry teljesen megzavarodott.

-         Lucian. – mondta egy hang mellette hirtelen.

-         Cover professzor?

-         Azt hiszem igen. – válaszolta Dumbledore. – Már lemondtunk róla.

      A fiú csodálkozva figyelte a véres küzdelmet a két vérfarkas között. Egy percig fel sem fogta, hogy mit lát. Valahogy irreálisnak tűnt, hogy még egy tanára vérfarkas legyen!

       Hol Lucian, hol a másik bestia kerekedett fölül. Panaszos vinnyogások, fenyegető morgások, és repülő szőrcsomók váltották egymást. Aztán egy borzalmas roppanás eldöntötte a harc kimenetelét. A fekete szőrtömeg gazdája nem mozdult többet. A másik Harryre pillantott, majd egy bólintásra kísértetiesen hasonlító gesztus után belevetette magát a további harcba.

*

      Remus fájdalmasan üvöltött fel, de tagjait megbénította a hideg ezüst ereje. Mégis megpróbálta a lehetetlent: kiszabadulni. Ugyan rettenetes fájdalmakat élt át, centiről-centire mégis sikerült feljebb emelnie kezeit és erőtlenül belemarkolnia az őt fogvatartó karokba.

-         Peter… nem kellett… volna!

-         Dögölj meg te rühes vérfarkas! – rikkantotta őrült fénnyel a szemében, majd fokozta a kegyetlen kar szorítását.

      A fogoly érezte, hogy már nem bírja sokáig. Mégha sikerülne is kiszabadulnia, és meg is ölnie a férfit, tudta, hogy ezt a sérülést semmiképp sem fogja túlélni. Mielőtt teljesen bepánikolt volna, érezte, hogy valami változni kezd a testében. Rövid időn belül rá is ismert az ismerős érzésre, bár nem értette, hogy most miképp van szervezetének annyi ereje, hogy folytathassa az átalakulást. Érezte, ahogy ujjai lassan karmokká alakulnak, és karjaiba visszatér az erő. Most már folyamatosan üvöltött, vagy nyögött. A szorítás a nyakán ettől azonban csak erősödött, és lassan az utolsó korty levegő is kiszorult a tüdejéből. Teste hiába próbálta meg ellátni azzal az erővel, amire szüksége lett volna, nem maradt több ideje.

-         Ereszd el te patkány! – sikoltotta ekkor egy fiatal hang, Peter pedig a következő pillanatban egy taszítóátoktól megtántorodott. A megmentő azonban nem vette észre, hogy a hirtelen mozdulattól a gyilkos ujjak már nem csak szorították a vékony nyakat, hanem csúnyán fel is sértették a sápadt bőrt, ahogy lecsúsztak áldozatukról.

-         Nympha... dora… - adott hangot elhalón utolsó emberi gondolatának Lupin, majd a földre görnyedve fájdalmasan felüvöltött.

      A következő pillanatban az átalakulás következő fázisától vezérelve oda sem figyelve leszaggatta magáról zakóját és ingét, hogy a hátán szétnyíló, majd a sebből előtörő átlátszó folyadék után végigfolyhasson testén a homokszínű, burjánzó szőr is.

      A lány elképedve, földbe gyökerezett lábbal nézte a folyamatot. El is felejtett védekezni, noha szerencséjére itt a csata szélén, a Rengeteg első fái alatt álltak, és nem kellett annyi támadóval számolniuk. Megbabonázottan követett minden egyes apró változást. A pofa és a csontok megnyúlását, a félelmetesen villogó pupillák kivilágosodását, a fogak megnövését. Egy pillanatra rettegett Remustól. Még soha nem látta vérfarkas alakjában. Tehetetlenül állt Pettigrew fölött, aki ugyancsak mozgásképtelenné vált a döbbenettől. Noha ő már többször látta a férfit átalakulni, most mégis valahogy sokkal erősebbnek és vérszomjasabbnak tűnt.

      Tonks már legalább fél perce a vadállat szemeibe nézett, de még pislogni sem mert, nemhogy megmozdulni. Félt, hogy az öntudatlan Lupin esetleg rátámad, és mondjuk leszedi a fejét. Így csak csendben imádkozott, és reménykedett, hogy ezt is élve megússza, mint már annyi mindent zűrös életében.

      Szerencséjére Peter pont akkor döntött úgy, hogy menekülőre fogja a dolgot, mikor észrevette az éhes villanást az állati szemekben. A vérfarkas figyelme tehát elterelődött a reszkető lányról, aki ennek örömére egészen egy vaskos fa törzséig hátrált, és onnan nézte a borzalmas jelenet kibontakozását.

      A farkas a földön négykézláb iszkoló férfi után kapott, mielőtt az elkezdhette volna a patkánnyá alakulást. Acélos karmai felszántották a hátát, amitől Féregfark fájdalmasan felordított. Reszketve fogta kurta pálcáját a fölé tornyosuló izomkolosszusra, de az mancsának egyetlen legyintésének köszönhetően messzire röpült. A szánalmas férfi eltorzult arccal kapott eltört karjához, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve ezüstkeze éles ujjait felfelé döfte egyenesen az állat hasfalába. Az fájdalmasan felhördült, majd előrelendülő fogsora mélyen fúródott az áruló izzadt nyakának húsába. Peter Pettigrew többet nem mozdult. Megkapta büntetését. A bosszú kiteljesedett.

      A lány lassan a földre csúszott a fatörzs mentén. Hirtelen fel sem tudta fogni az eltelt percek eseményeit. Erősen kételkedni kezdett abban, hogy ő valójában mit is érez Remus Lupin után. Tényleg szerette volna? Hiszen most döbbent rá, hogy nem is ismeri a férfit. Ha túléli ezt az átkozott éjszakát, fogalma sem lesz róla hogyan viszonyuljon hozzá. Félelmei és zavaros gondolatai azonban kétségbeejtő méreteket öltöttek, mikor a véres állkapcsú vérfarkas lassan elindult felé. Lelki szemei előtt látta, hogy ő lesz a következő áldozat. Hogy ő is ugyanúgy fogja végezni, mint Pettigrew. Nem akart meghalni! Nem, még nem. Túl fiatal volt még. Nem élt eleget! Annyi mindent akart még csinálni! És most itt kell rettegnie és várnia a halált annak az embernek, vagy állatnak a keze által, akit életében talán a legjobban szeretett. Nem akart meghalni! Főleg nem így!

      A szőrös pofa már egészen közel furakodott hozzá. Arcán érezte a forró leheletet, egészen közelről nézhetett az aranysárga szempárba, hallhatta a halk morgást. Várta, hogy mikor járja át törékeny testét egy végzetes karom, vagy harapás.

- Remus! – nyögte könnyeivel küszködve.

      Rettegve várta, hogy a lassan vánszorgó pillanatok mit hoznak. De talán nem is akarta igazán tudni, hogy milyen érzés lesz meghalni. Ahogy visszafojtva lélegzetét meredt az őt bámuló szempárba, érezte, hogy valami megváltozott. A morgás lassan felerősödött, majd pár pillanat múlva elhalkult, végül teljesen meg is szűnt. A vicsorgó pofa ellazult, a tolakodó orr már csak óvatosan szagolgatta, majd legnagyobb megdöbbenésére egy pillanatra érezte arcán, ahogy az állat nedves, meleg nyelve egyszer végigsiklik sápadt bőrén.

      Pár másodperc múlva pedig azt vette észre, hogy a vérfarkas arrébb vánszorgott, majd egy fájdalmas de félelmetes üvöltés után az erdő mentén futásnak eredt. Miután eltűnt a szeme elől az állat, a visszafojtott zihálás kiszakadt mellkasából. Úgy kapkodta a levegőt, mintha egyhuzamban lefutott volna kétezer métert. Esetlenül kapott arcához ott, ahol még mindig érezte a nyelv nedvességét. Ahogy a mellkasához kapott azonban felfedezett még valami melegséget. Félve emelte a fény felé ujjait, melyeken sűrű vércseppek csurogtak végig. Mielőtt tüzetesebben megvizsgálhatta volna, látását sűrű könnyfátyol homályosította el. Egy pillanat múlva már előregörnyedve zokogott. Reszketését ha akarta volna, akkor sem lett volna képes megakadályozni. Síkossá vált ujjai közül kicsúszott görcsösen szorongatott pálcája. Két gondolat dübörgött a fejében újra és újra: „Remus meg fog halni! Utána kell mennem az erdőbe!”

      Mozdulni azonban még nagyon sokáig nem tudott onnan.

*

      - Ez nem lehet igaz! – sziszegte Voldemort ellenfelei kitartását figyelve, akik már majdnem teljesen visszaszorították a túlerőt. – Az összes halálfaló támadjon! – kiáltotta egyre vörösebb arccal. Sápadt hullaszínét már rég elvette az indulat. – Te pedig, Deborah, küldd oda a többi vámpírt is. Kraven, te is!

      Deborah ha akart volna, se tudott volna ellenkezni, hisz a Három Jelnek és kígyós nyakláncának köszönhetően engedelmeskednie kellett Voldemortnak, noha belül egészen mást tartott helyesnek. A mellette álló karcsú vámpír azonban hangot is adott kételkedésének.

-         Hogy mersz ellentmondani nekem?! – sziszegte visszafogva magát a Nagyúr.

-         Nem áll szándékomban, csupán ésszerűen gondolkodom és nem akarom a bokromat elveszíteni. Nagyon sok munkám és évem van bennük.

-         Nem érdekelnek a kifogásaid! Ma győznünk kell, minden áron! Felvonultattam a teljes seregemet és nézz körül! Dumbledore és a nyavalyás csürhéje a legképzettebb halálfalóimon is kifog! Ezt nem hagyhatom!

-         Akkor miért nem kérsz segítséget máshonnan?

-         Kire gondolsz? – kérdezte gyanakvóan, hiszen tartott tőle, hogy a vámpír esetleg elárulja.

-         Ne aggódj, nem fogok a másik oldalra állni. Tudod te azt nagyon jól, hogy kire gondolok...

-         Belial.

-         Igen. – fonta össze elegánsan karjait a mellkasa előtt. – Azt hiszem itt lenne az ideje, ha valóban győzni akarsz.

      Voldemort elgondolkodva meredt maga elé, majd tekintetét végighordozta igencsak megfogyatkozott erőin. Még így is kérdéses volt a győzelem, mikor már bevetette minden egységét. Tudta, hogy döntenie kell. Ha meg akarja nyerni a háborút, most kell lépnie, amíg az ellenség nagyja le van foglalva. Nem kockáztathatta meg, hogy balul süljön el az idézés.

      Nem válaszolt Kravennek, de elindult lefelé a kis dombról és a fák takarásából, hogy nyíltabb terepen láthasson neki a nagy erőt felemésztő varázslatokhoz.

-         Livius! Lucius! – kiáltotta megérintve karján saját sötét jegyét, mire az említettek karján kegyetlenül felizzott a Sötét Billog. Pár perc várakozás után előkeveredett a két férfi harctól ziháló mellkassal. Nem törődött a kissé zilált kinézetükkel. Vörösen izzó tekintetét a két férfiéba fúrta. –Hozzátok ide Deborah –t! Most!

      Mindketten sietősen indultak a sápadt nő felé, hogy minnél hamarabb teljesítsék Uruk követelőző parancsát. Tudták, hogy most mindenféleképp teljesíteniük kell azt. Tisztában voltak vele, hogy milyen nagy horderejű dolog készül. A vámpír gyanakodva követte őket a domb aljába. Körülöttük vészesen közel harcoltak az ellenállók és saját társaik.

-         Deborah. – suttogta a Nagyúr halványan mosolyogva, amitől az említett sokat megélt testén végigfutott a hideg. – Petrificus Totalus! – ejtette ki a számra oly egyszerű és nevetséges, mégis szinte a leghatásosabb sóbálványátkot.

      Deborah elképedve vette tudomásul, hogy a Nagyúr szájából még ez az egyszerű átok is mekkora erővel csapódik a testébe. Mozdulatlanul tűrte, hogy a feketemágus odalépjen hozzá és jeges tapintású ujját a hasára csúsztassa. Csupán szemeivel tudta követni a mozgást. Az érintéstől testében furcsa, rossz érzés kezdett elhatalmasodni, ami görcsölő méhéből indult ki.

      Voldemort elégedetten figyelte, ahogy pár elsuttogott ősi sötét varázslat után keze alatt érezhetően nőni kezd a nő hasa, pontosabban az alig párnapos magzat a méhében. Most már biztos volt benne, hogy Livius nem hazudott, és Estrelle teste egy új lénynek kezdett életet adni. Deborah végre megértette rosszullétei okát, de teljesen elképedt. Bizony elfelejtette, hogy Estrelle testében van, és a fiatal nő még mindig egészséges, nem meddő, mint ő hajdanán. Borzalmas fájdalom és gyanú kezdett éledezni benne. Tudta, hogy Livius gyermeke növekszik benne természetellenes gyorsasággal, de nem tudta pontosan, hogy mire készül Voldemort. Mindenesetre tudta, hogy elárulta és kihasználta, bár nem várt tőle mást. Szinte meg sem lepődött. Dühe mégis fortyogott benne.

-         Igen, ez az! Tápláld a dühöddel őt! Attól csak még erősebb és kegyetlenebb lesz, mint ahogy a behabzsolt vértől is. – kacagott fel síron túli hangján.

-         Hagyd abba! – sikoltotta a vérszívó az elviselhetetlen kíntól, ami testét marcangolta. Érezte, ahogy egyre növekszik benne az az elkorcsosult valami, ami egy vérfertőző nászból készült megszületni.

      Voldemort eközben egy másik varázslatot is elkezdett, amivel Belialt szólíthatta. Tudta, hogy a várakozó démon addig nem fog megjelenni, amíg a csecsemő a világra nem jön, de folyamatos idézést igényel. Ez egy idő után kezdte fárasztani, de a cél érdekében erejét megfeszítve tartotta fenn a varázslatokat. Intett a két várakozó halálfalónak, hogy ragadják meg két oldalról a nő karjait, és tartsák szorosan. A dermesztő átka némiképp gyengült megosztott erői miatt. Deborah most már folyamatosan üvöltött a fájdalomtól.

*

      Piton felismerte a hangot gyomra pedig hirtelen öklömnyire zsugorodott. Tekintetével a domb tetején állókat kereste, de csak annak aljában talált rájuk. Ugyan nem látta pontosan, hogy Voldemort mit csinál, de nagyon rosszat sejtett. Még ilyen távolságból is tisztán látta, hogy a Nagyúr arca eltorzul az összpontosítástól és ajkai szakadatlanul varázsigéket süvöltenek. Fejük felett pedig lilás-fekete köd kezd el kavarogni.

      Tekintete összevillant az igazgatóéval, aki ugyancsak észlelte a furcsa jelenséget. Az égszínkék szempár egyértelműen jelezte, hogy menjen oda és próbáljon meg tenni valamit. Útnak indult. Tudta, hogy nem lesz egyszerű eljutnia a Nagyúrhoz. Erősen kételkedett benne, hogy egyáltalán a közelébe kerülhet, de meg kellett próbálnia. Meg kellett akadályoznia amire készül. És ezt elsősorban nem a világ érdekében tette, hanem Estrelle –ért, akinek testével tervezett valamit a zsarnok. Tudta, hogy a szeretett nő most leírhatatlan kínokat állhat ki még elméje fogságában is. És ha erre gondolt, agyát elöntötte az indulat, vörös ködön át látta a világot és mindent, ami el akarta szakítani tőle. Ha szemmel lehetett volna ölni, már rég a porba hullott volna minden útjába akadó ellenfél, akiket ennek hiányában kardjával és pálcájával aprított.

*

      Deborah úgy érezte, menten szétrobban a teste. Méhe nem bírta a szokatlanul gyors fejlődést, testét forró hullámokban öntötte el a vér. Voldemort azonban nem törődött vele. Kezét végre levette hasáról, majd úgy tett, mintha ujjával hosszanti csíkot vágna a hasfalon, mire Deborah hangja megbicsaklott és összegörnyedt. Ha a két férfi nem tartja, biztosan a sárba zuhant volna.

-         Ültessétek le, és fogjátok szorosan! – utasította őket.

      Ha a vámpír azt hitte ezzel vége szenvedéseinek, akkor nagyon tévedett, hisz a java még csak most kezdődött! Voldemort tolakodó keze egy szempillantás alatt széttépte Deborah feszülő fekete ingjének gombolását, az alatta lévő topot pedig feltolta a gömbölyű hasról. Lucius és Livius szótlanul figyelte az eseményeket, de míg az előbbi szörnyülködve, mégis hideg közönnyel, a másik beteges élvezettel a szemében. Már nyilvánvalóvá vált számura, hogy az imént megrajzolt hosszanti csíktól folyt el a magzatvíz, de látták még a hold fényénél is, hogy rengeteg vér áztatja el a nő nadrágját.

      Voldemort folytatta ténykedését. Kifejezéstelen arccal varázsolta a kezébe azt a fekete tőrt, amit Belial megidézésénél használtak Deborah klánjánál, miközben cserepes ajkai folyamatosan szörnyű erejű szavakat mormoltak. A kés izzó pengéje pedig egy gyors mozdulattal belemerült a has sápadt bőrébe, hogy aztán kínzó lassúsággal kezdjen el araszolni a nő ágyéka felé.

      Livius fülének édes muzsika volt húga fájdalmas üvöltése. Igen, ahogy tartotta a vergődő testet, látta hogy időnként elhomályosul Deborah halványkék tekintete, s néha előtűnik húga éjfekete szeme. A bizonyosságtól, hogy ő is érzi a fájdalmat szinte perverz, beteges boldogság töltötte el.

      A kegyetlen mágus eldobta a kést, és kezeivel széthúzta a sebet, melyből folyamatosan ömlött a sűrű, fekete vér. Vörösre színeződött ujjaival pedig lassan kiemelte az apró, alig mozgó ráncos csecsemőt. Kegyetlen arcán még borzasztóbb mosoly suhant át, ahogy kántálva az ég felé mutatta a gyermeket. A vér végigcsordult karjain. A nő görcsösen összerándult, majd még egy utolsót sikított a kíntól, aztán ahogy Belial elkezdett áramlani a testén keresztül, nem mozdult többet. Lucius és Livius sietve léptek hátrébb, mikor elkezdtek fulladozni a nőből áradó sötétségtől.

*

      Piton földbe gyökerezett lábbal nézte a történéseket, de nem fogta fel, amit lát. Körbepillantva elhűlve tapasztalta, hogy rajta és Dumbledore –on kívül senki nem figyelt fel a szörnyűségekre. Ugyanúgy harcoltak tovább, mintha nem is vennék észre mi is történik valójában. Tudta, hogy valamit tennie kell, bár arról fogalma sem volt, hogy mit. Már nem volt olyan messze.

      Aztán észrevette, hogy valami változik. Hatalmas energia és erő áramlott a földből. Még soha nem érezte a fekete mágia ekkora koncentrációját egy helyen, és ha jobban megfigyelte, mindez Estrelle testén keresztül folyt végig s egy gyermekbe szállt bele, akiről el sem tudta képzelni hogyan kerülhetett Volde

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés

Oldal tetejére