Írta: Brigi

Korhatár és figyelmeztetések: 12 éven aluliaknak nem ajánlott, AU, némi erőszak

Megjegyzés 1: a cselekmény kezdetének időpontja: 1997 nyara

Megjegyzés 2 tudom, hogy sokat kellett rá várni. Azt is tudom, hogy elég gyenge, nem sok benne az akció, és rövid is. Szeretném azonban megjegyezni, hogy nálam az írás nem parancsra működik. Sok „csillag” sikeres együttállása szükséges hozzá, úgy mint hangulat, ihlet, de az idő sem elhanyagolható tényező. Kérem, legyetek tekintettel arra, hogy nemcsak nálatok vannak témazárók vagy zárt helyi vizsgák. Az államvizsgára készülök, ami messze fontosabb, mint bármilyen amatőr írói próbálkozás. Ha e mellett még sikerül is valamit összehoznom, plusz még a lektorom is talál időt arra, hogy foglalkozzon vele(m), és nem küld el a fenébe (mert igen, neki is van dolga bőven), akkor tudjátok, hogy mindig frissítek. Nem, nem hagyom abba. Nem is titeket akarlak húzni vele. Ez a lassan negyedoldalnyi szösszenet nem a hattyú halála óhajt lenni. Tudom, mondják, hogy ne publikáljon az, aki nem tud rendszeresen felmutatni valamit, és ne siránkozzon mindenféle kifogással. Ez nagyon is így van. De mivel rengeteg irányba kell kapkodnom a fejem, szinte lehetetlen mindenkinek a kívánságát teljesíteni, plusz még a magam szórakozását is meglelni az egészben. Aki ezek ellenére kitartó és türelmes olvasó maradt, annak hálásan köszönöm a megértését.

18. fejezet - A fiú a seprűvel

Harry igyekezte elkerülni a szemeivel Parvatit, aki nem sokkal mellette haladt el, és színe már-már Ginny egykori sápadtságával vetekedett. A fiú szörnyen kellemetlennek találta mindennapjaikat: elég volt hallótávolságban állniuk egymástól, máris hatalmas gombóc keletkezett a torkában a látottaktól… bármi is volt az, amit aznap este megzavart. Ron nem érzékelte ugyan a helyzet komolyságát, és szinte minden alkalommal viccelődve veregette meg barátja vállát, amikor a téma szóba került.

Hermione azonban, révén ő is prefektus volt, szintén észrevett egyfajta hűvös távolságtartást Padma és Anthony részéről, amikor csak összehívták őket. Maga McGalagony se értette, miért nem megy olyan olajozottan a prefektusok által végzett munka, mint korábban. Ahhoz már hozzá volt szokva, hogy a mardekárosok két felügyelőjét megrovásban kell részesítenie, hisz ők gyakran igyekeztek kibújni a feladatok alól. A másik hat diák azonban eddig harmonikusan együtt tudott dolgozni. Az éles törésre nyomban felfigyelt a furfangos professzorasszony: az összehangolatlan munkavégzés miértjére azonban nem talált magyarázatot.

Harry ilyen szempontból örült, hogy legalább a prefektussággal járó nyűg nem szakadt a nyakába. Iskolaelsőként szinte minden nap felhívták a figyelmét a példamutató magaviseletének teljes hiányára, lankadó szorgalmára, melyekkel folyamatosan aláásni látszott a mintadiák fogalmát, melyet jelképeznie kellett volna.

Hazudott volna magának, ha tagadja, hogy valaha is eszébe jutott az iskolaelsőség lehetősége. Köztudottan Dumbledore kedvence volt tanulmányai kezdete óta; sorsa és származása miatt pedig egyértelműen feltűnésre volt kárhoztatva.  

Ám, ahogy korábban oly sokszor, most is sokért nem adta volna, ha egy zacskóval a fején járkálhatott volna a folyosókon. Varázsló létére sosem tartozott a hivalkodó fajtába, ennek ellenére tudta, hogy bármit tesz is, az méltatlanul sok figyelmet fog kapni. Minden apró botlás tehát kétszeres súllyal nehezedett a vállaira.

- Akárhogy is lesz, én nem izgulok - jelentette ki Hermione, kizökkentve a fiút hosszas merengéséből.

- Mi miatt nem izgulsz?

- Hát a délutáni hoppanálás-vizsga miatt - felelte a lány, megvonva a vállait. - Te azonban jobban tennéd, ha összeszednéd a gondolataidat, mert ha ennyire szétszórt vagy, kötve hiszem, hogy kellő eleganciával tudnád bemutatni a hoppanálást.

- Elegancia? - fintorgott Ron. - Hát még cifrázni is kell? Nem elég, hogy csak eltűnünk, és újra felbukkanunk?

Hermione fitymálva felvonta a szemöldökét.

- Természetesen nem elég. Pluszpontot ér, ha bizonyítod az előkelőséged, mellyel a hoppanálás művészetét műveled.

- A hoppanálás művészetét? - vigyorgott Harry kényszeredetten. - Hermione, nem gondolod, hogy ez már kicsit túlzás?

- Ugyan - legyintett a lány. - Ez is csak olyan apró adalék… Mint ahogy ki milyen gyorsan és halkan csinálja…

- Hát nekem erről nem a hoppanálás jut először eszembe - bökte oldalba barátját Ron. Harry sem bírta megállni vigyorgás nélkül, ám fájdalmas volt számára, hogy visszaterelődtek a gondolatai a korábbi, kínos emlékekre.

- Elég a malac megjegyzésekből - ült le Hermione a Griffendél asztalához, várva, hogy megjelenjen előttük az ebéd.

- Tudod, mi a legjobb ebben? Mármint hogy így kiközösítenek minket… - folytatta Ron derülten. - Hogy végre kényelmesen elférünk, és egy csomó kaja csak a miénk! - csettintett a nyelvével, mikor megjelent előtte egy tál, barnára pirult csirkecombokkal.

Harry keserűen vigyorogva szedett magának, majd beleharapott a gőzölgő húsba. Lehunyta a szemeit, amikor a finom étek illata megcsapta az orrát, és másodpercekig néma tisztelettel adózott a manók konyhaművészetének.

- Hát ez elképesztően jó - nyögte Ron teli szájjal. - Ezek azt akarják, hogy degeszre együk magunkat, hogy aztán mozdulni se tudjunk a vizsgán? Mi ez, ha nem szabotázs?

Egy bagoly izgatott huhogása törte meg jókedvüket. A posta általában mindig a tízórai vagy az uzsonna közben érkezett. Volt már ugyan példa arra, hogy egy-két sürgős küldeményt más napszakokban hoztak szárnyas postásaik, így a mostani eset is kíváncsiságot ébresztett a diákokban.

- Egy elkésett bagoly - jegyezte meg Harry, aki az ilyen kirívó esetek láttán sose tudta félretenni balsejtelmeit.

Meglepetésükre azonban a barnássárga, ismeretlen madár feléjük repült, és leszállt Harry mellé az üres padra. A fiú megilletődve pislogott, ahogy a bagoly feléje nyújtotta a fejét, csőrében a levéllel. Ám felállt a tarkóján a szőr ijedtében, amikor Monstro az öklével fejbe akarta kólintani a kis küldöncöt.

- Normális vagy? - kapta ölbe a baglyot Harry azonnal. - Hülye állat… - sziszegte lemondóan, és visszafordult barátaihoz.

Míg a mardekáros próbálkozását gúnyos kacaj övezte a szomszédos asztalnál, Harry megszabadította a madarat küldeményétől.

- Siriustól jött… - motyogta kiszáradó torokkal.

- Ó, Harry - nyögte Hermione, lassan elsápadva.

- Mire vársz? Bontsd fel! - sürgette Ron. - Biztos csak szerencsét akar kívánni neked a vizsga előtt!

Barátja sóhajtott egyet, és csak remélni tudta, hogy Ronnak igaza lesz. Bekapta az utolsó falatot is a tányérjáról, megtörölte ujjait, és feltépte a borítékot lezáró, lila viaszpecsétet.

Kedves Harry!

Vállai felett Ron belelesett a küldeménybe, és fintorogva állapította meg, hogy az írás csúnyább volt a megszokottnál: feladója egyértelműen siethetett. A szöveg azonban még nyomokban sem tartalmazott jókívánságokat vagy apró, hoppanálási fortélyokat.

Minél jobban elmerültek az olvasásban, annál szörnyülködőbb arcot vágtak.

- Mi az? Mi van már? - pislogott rájuk Hermione az asztal túlsó oldaláról.

Letette a villáját, és odasietett mögéjük. Szemei fürgén cikáztak a sorok közt, hogy behozza a lemaradást, ám Harry döbbenetében a tányérjára ejtette a pergament.

Remegő térdekkel felállt, és kábultan a nagyterem kijárata felé evickélt.

- Pot-… Harry! - csattant Piton hangja meglepetten, amikor a bamba fiú az ajtóban váratlanul beleütközött.

Fájdalmasan dörzsölgette a könyökét, melyben egy idegszál különösen megsínylette a Harry fejével megesett találkozást, és úgy pulzált, mintha folyamatosan tűvel szurkálnák.

A fiú üres tekintettel nézett fel rá, de képtelen volt szavakká formálni kusza gondolatait. Mondatok… igen, esszék kellettek volna, hogy mindent elmondhasson, ami jelenleg az elméjében kavargott.

- Mi van? - nógatta a férfi, kissé ostoba arcot vágva.

- Professzor! - rohant elő a két griffendéles prefektus is az ajtófélfa takarásából.

- Mi-…?! - emelte volna fel a hangját a férfi türelmetlenül, de a folyosó vége felől talársuhogás és cipősarok-kopogás csapta meg a fülét.

- Perselus! - sikkantotta Rowena, ahogy lélekszakadva feléjük rohant.

A bájitalok mestere felvonta a szemöldökét, és csípőre tette a kezeit.

- Na rendben, mi az ördög folyik itt?

- Sirius… phú… - támaszkodott meg a nő egy pillanatra. - Hadd fújjam ki magam… - nyögte, és megtapogatta szúró oldalát. - Most jött egy levél Siriustól!

- Történt valami?

- Igen… Marie-t megtámadták a Minisztériumban!

- Nem értem… - töprengett Hermione sápadtan. - Mit kereshetett a Minisztériumban?

- Ott dolgozik - vágta rá a két felnőtt, feléje sem pillantva.

Harry felnyögött: toporzékolni tudott volna a méregtől, hogy erről mindenki tudott, csak ő nem.

- Mi ez az összeesküvés már megint?

Piton tudomást sem vett a kérdésről.

- Megsérült? - kérdezte.

- Annyit írt - vette elő Rowena a félig gyűrött pergament -, hogy megfigyelés alatt tartják a Szent Mungóban. És persze biztos komoly védelem alatt is, szóval ne aggódj, Harry - tette hozzá, csak úgy megnyugtatásképpen, és megsimogatta a fiú arcát.

Harry azonban képtelen volt higgadt maradni.

- És ezt csak úgy levélben kell közölnie?! - csattant fel. - Azt írta, tegnap történt! Miért nem hívott azonnal a tükrön keresztül?!

- Csendesebben, Harry - csitítgatta Hermione, és gyanakvó pillantással körbenézett.

- Lehet, hogy próbálta, nem tudhatod - motyogta Ron. - Ne feledd, egész nap órán voltunk, és a közelébe se mentünk a hálószobáknak…

- Igen… igen! - helyeselt a lány, visszatérő magabiztossággal. - Így kellett lennie! Biztos látta, hogy hiába szólít a tükrön keresztül! És inkább fogott egy baglyot, és… Ó, Harry, biztos azért ilyen csúnya az írása, mert sietett…

- Sirius mindig is csúnyán írt… - sziszegte barátjuk. - Látnom kell őke-…!

- Végzősök, sorakozó! - recsegte váratlanul a gondnok hangja.

A három diák ereiben megfagyott a vér.

- A hoppanálási vizsga…! - eszmélt fel Ron, és a szemeiben egy pillanatra mintha a félelem csillant volna meg.

- Így nem mehetünk le…! - vacogta Harry. - Így nem tudok…!

- Potter! Mire várnak? - csattant McGalagony hangja is, aki magára öltött egy utazóköpenyt, és indulásra készen állt, hogy lekísérje diákjait a faluba. - Magukra vár az egész évfolyam!

Harry rémülten végignézett két barátján. Elképzelni sem tudta, miként lenne így képes a hoppanálásra koncentrálni. Ilyen körülmények között…

Egy tenyér váratlanul meglökte a vállát.

- Na, menj már - nézett rá szigorúan Piton.

A fiú olyan csúnyán vicsorgott rá vissza, hogy a professzor felháborodva sóhajtott egyet, és szó nélkül ott hagyta őket a folyosón.

- Ügyesek legyetek - mosolygott rájuk Rowena tétován, majd távozó kedvese után nézett.

A férfinek lobogott fekete talárja, ahogy befordult az egyik folyosón, így utána eredt.

- Miért érzem úgy, hogy a faluba vezető út most sokkal rövidebb, mint amilyen lenni szokott? - nyögte Ron fintorogva.

Hermione unottan végigmérte.

- Valld be, hogy félsz. Nem szégyen…

- Én nem félek! - fakadt ki a fiú, és elpirult az orra. A szeplői ettől csak még jobban kirajzolódtak. - Csak… nem akarok megbukni a vizsgán. Hatalmas szégyen lenne… mindenki előtt…

Harry nem szólt. Idegesen szorongatta talárjának szélét, ahogy leszegett fejjel barátait követte. Mivel kettesével vonultak végig az úton, hogy egyfajta rendezettség látszatát keltsék, neki nem volt párja, de a szíve túlságosan is tele volt most aggodalommal ahhoz, hogy a magány érzése eluralkodjon rajta.

Figyelmetlenségében megbotlott a földút egyik buckáján, de sikerült talpon maradnia. Behúzta a nyakát, mikor hallotta, hogy néhányan gúnyosan kuncognak rajta, és lopva hátrapillantott. Hannah állt közvetlenül mögötte, mellette pedig állandó szobatársa, Seamus, és mindketten szánakozó vigyorral méregették alakját. Utánuk egy eléggé idegesnek tűnő Ernie MacMillan ballagott, aki mintha a kezén számolt volna valamit. Állandóan motyogott, és Harry sejtette, hogy talán a megmérettetésre készül ily lázasan. Mellette a bájos Susan lépkedett, aki hasonlóan maga elé koncentrált, kizárva elméjéből a külvilágot, és közben két kezével hosszú haját fonogatta.

Harry megdörzsölte az orrát bosszússágában. Igen, jól emlékezett még Remus szavaira. Minél több részletből áll a hoppanáló teste vagy ruházata, annál nagyobb odafigyelés kell a tökéletes eltűnés előkészítéséhez. Ezért is olyan kényes a fülek és szemöldökök kérdése, gondolta. Egy copf eltüntetése nagyságrendekkel könnyebbnek tűnik, mint szanaszét lobogó tincseké… Hermione hátába fúrta a tekintetét: jól emlékezett rá, hogy a lány olykor-olykor ott felejtette némely apró testrészét, amikor gyakoroltak.

Végignézett magán, és szinte ösztönösen visszahúzta kezeit talárjának rejtekébe, mintha így azok megkönnyítenék a dolgát. Betűrte magán az inget, és megigazította a nyakkendőjét is. Egyedül kócos frizurájával nem tudott mit kezdeni, és rettegett, hogy makacs hajkoronájának egy részét majd hátrahagyja egy ügyetlen kísérlet következtében. Mindegyik szál más irányba nézett, dacolva a természet és a jó ízlés összes törvényével.

- Ideges vagy? - szökkent melléje váratlanul valaki kuncogva.

Harry olyat ugrott, hogy majdnem belebukott az út menti, vízelvezető árokba.

- P-Perks! - nyögte.

- Helló - kacsintott rá a lány.

Ujjai köré csavargatta egyik hosszú, szőkésvörös hajtincsét, biccentett Ron felé is, amikor az furcsállva hátrapillantott barátjára.

- Mi a halált akar ez? - súgta oda Hermionénak, aki hasonlóképpen meglepetten méregette a hollóhátas lányt.

- Én is félek egy kicsit, de szerintem nem fogok megbukni - folytatta Sally-Ann. - Neked se kellene aggódnod - mosolygott rá Harryre.

- Aha… - felelte az távolságtartóan.

Semmi kedve nem volt most egy számára szinte idegen lánnyal beszélgetésbe bocsátkozni. Sally-Ann Perks a hat év alatt sose tartozott a népszerű tanulók közé, ötödikben nem is volt tagja titkos szövetségüknek, a Dumbledore Seregének. Az órákon is mindig eltűnt a többiek ügyessége mögött, annak ellenére, hogy a Süveg elsőben, pont Harry előtt, a Hollóhátba osztotta be őt.

Harry nem értette, mi az, ami így felkeltette a lány érdeklődést, illetve, hogy az miért próbál mostanában közeledni hozzá. Ha nem is értesült minden részletről, mely az utolsó, balul sikerült DS-megbeszélésen elhangzott, biztos látta és hallotta osztálytársaiktól, hogy azok milyen szokatlanul hűvösen kezelik őt, és két prefektus barátját.

- Remélem, utána még beugorhatunk a Mézesfalásba - töprengett tovább a lány, álmodozó tekintetét az égre emelve. - Jó lenne a visszaúton elszopogatni egy cukros ru-…

- Perks, mit kaszinózik itt nekem?! - csattant McGalagony ingerült hangja. - Álljon vissza a helyére! Ne feledje, hogy roxfortos egyenruhát visel! Két pont a Hollóháttól!

Harry elhűlve nézte, ahogy a lány aprót intve visszaballag; hátrébb, oda, ahol eredetileg állhatott, majd előrefordult Ronhoz.

- Ez meg mi volt? Mit akart tőled?

- Tudnom kellene? Nem is ismerem… szinte…

Barátja Hermione felé fordult, és felvonta a szemöldökét. A lány észrevette, el is pirult, majd sóhajtva megadta magát.

- Nem tudok róla sokat. Egyszer a mosdóban hallottam, hogy az édesapja új kocsijáról mesélt, ezért gondolom, hogy mugli származású, vagy legalábbis félvér… Úgy tudom, van egy húga is, de már iskolás korú, viszont mivel nem ide jár, gondolom, hogy ő varázstalannak született. Végül is… elképzelhető, ha figyelembe vesszük, hogy Sally-Ann se mutat kimagasló varázslói képességeket… De ki tudja, lehet, hogy rejteget valamit. Elvégre senki sem kerül véletlenül a Hollóhátba…

- Szóval nem sokat tudsz róla? - ugratta Ron vigyorogva. - Olyan vagy, mint egy két lábon járó titkosszolgálat. Fogadni mernék, hogy a fél évfolyamnak utánanéztél már…

- Ugyan, Ron…

Barátjuk nem igazán tudott osztozni derültségükben. Esze ágában sem volt Sally-Ann Perks élettörténetével foglalkozni, vagy azon csodálkozni, milyen megfigyeléseket végez Hermione. A hollóhátas lány próbálkozása nyomban kedvese képét idézte az emlékébe, akinek sorsáról semmit sem tudott, így hát…

- Mindjárt odaérünk - suttogta Hermione is, immár izgatottan.

Harry megnyalta mindkét tenyerét, és a füle mögött végigsimította a haját, hátha az kicsit a fejéhez lapul. Az elhatározása egyértelmű volt.

Hiába haladtak el Roxmorts közkedvelt boltjai előtt, az ő gondolatai sokkal messzebb kalandoztak.

- Rendben, itt sorakozzanak - utasította őket a professzorasszony, majd pöccintett egyet a pálcájával, amire megjelent előtte egy teabarna pergamen. Egy apró bökésre magától kitekeredett, és békésen levitált a nő orra előtt. - Névsor szerint haladunk majd. Aki hallja a nevét, kérem, lépjen elő. Abbott, Hannah!

Az enyhén rózsaszínes arcú lány zavartan Seamusre nézett, és ellépett Harry mellett, kicsit félretolva Hermionét és Ront, hogy odaállhasson a tanárnő mellé. Izgatottan tördelte a kezeit.

- Miss. Abbott, álljon ide - húzta egy kicsit még arrébb a többiektől McGalagony. - Helyes. Feltételezem, látja azt a három urat az utca túlsó végén, a Három Seprű előtti elágazásnál.

Hannah bólintott, és félénken hátranézett barátnőire.

- Mindhárman a Minisztérium alkalmazásában állnak, és egyben a vizsga felügyelői is.

Harry lábujjhegyre állt, és észrevette, hogy az egyik alak, aktatáskával a kezében, megindult feléjük, hátrahagyva a másik kettőt.

- Maurice Bartlett vagyok - emelte meg a férfi a süvegét a tanárnő és a diákok előtt. - Üdvözlök mindenkit az első hoppanálási vizsgaidőponton.

„Első”, gondolta Harry. Szörnyen hangzott a szó számára. Remélte, hogy ez lesz az „egyetlen” vizsgája, ami a hoppanálást illeti. Nyelt egyet, míg a férfi futtában bemutatta távolabb álló kollégáit, majd felsorolta a követelményeket.

- Egy szempilla sem hiányozhat tehát - kacsintott a lista végére érve.

- Ez aztán a szigor… - motyogta valaki mögöttük.

A félelmetes instrukciók ellenére Hannah, némi erőlködés után egy hallható pukkanással eltűnt az orruk elől, melynek láttán a diákok lelkes ujjongásba kezdtek; és felkiáltottak, mikor a lány megjelent a kijelölt helytől alig egyméternyire. Egészen odáig lehetett hallani az örömteli hangját, mikor a minisztériumi titkár feljegyezte, hogy megfelelt a vizsgán.

Kiderült azonban, hogy nem Hannah ügyessége volt kirívó: a hoppanálást az évfolyam túlnyomó többsége ugyancsak hiba nélkül végre tudta hajtani. Különbségek akadtak ugyan az eltűnéskor és előbukkanáskor keletkezett, apró zajokban, illetve az elegánsabb vagy ügyetlenebb pózokban, melyekben a gyerekek megjelentek.

- Granger, Hermione!

A lány aprót sikkantott meglepetésében, és mélyet sóhajtva lépett el két hű barátja mellől. A két fiú lábujjhegyre állva próbált elnézni a még előttük sorakozó tömeg felett, noha Ron olyan magas volt, hogy erre alig volt szüksége.

Hermione színpadiasan felnézett az égre, miután Bartlett megadta a jelet. A szívére tapasztotta jobb kezét, lehunyta a szemeit, és hang nélkül eltűnt előlük. McGalagony fülcimpái megremegtek a büszkeségtől, ahogy a saját pergamenjén is tett egy pipát a lány neve mellé. Megcsillant szemüvegének lencséje, ahogy házának többi diákjára nézett, jelezve, hogy hasonlóan elégedett szeretne lenni mindegyikükkel.

- Malfoy, Draco!

A még ezen a térfélen unatkozó mardekáros végzősök heves éljenzéssel bíztatni kezdték egykori prefektusukat, aki megigazította talárját és nyakkendőjét, ahogy odaállt a professzorasszony elé. Bartlett jól végigmérte őt, látva nevét, illetve vonásainak hasonlóságát édesapjához, majd biccentett. Draco hátranézett, hogy elég hely áll-e rendelkezésére, sebesen megpördült, mind valami balett-táncos, és néma ámulatban hagyva osztálytársait, eltűnt a szemeik elől. Kicsivel Hermione mellett érkezett meg, majd diadalittasan a levegőbe emelte az öklét, amire Zabini és Monstro tapsolni kezdett.

- Még neki is megy - bökte oldalba Ron barátját, aki egyre sápadtabb lett. - Simán lenyomjuk ezt a majmot…

- Két embert is simán magával tudna hoppanálni - motyogta Harry kényszeredetten, és minden újabb pukkanásra összerezzent.

Amikor a nő az ő nevéhez ért, lehunyta a szemeit, és megborzongott.

Odalépett a biztos elé, aki vetett egy pillantást a homlokán lévő, villám alakú sebhelyre, majd feljegyezte írnivalóját. Harry sóhajtott egyet, és megpróbálta kiüríteni az elméjét. Átkozta a nyár óta eltelt időt, hisz Remus tanító, segítő szavai egyre halványabbnak tűntek. Tudta, hogy képes rá, hisz a nyáron egyszer már sikerült hoppanálnia. Sérült és kimerült volt, mégis el tudott menekülni a Rabenstein-kastély udvaráról.

- Ehhez képest a jelenlegi körülmények… - gondolta.

Azonban alighogy eszébe jutottak a levélben olvasott hírek, újra a szemei elé szökkentek a képek, melyeket a bizonytalanság szült benne. Sirius hiányos beszámolója szörnyű balsejtelmeket és kérdéseket szült agyában, melyek csak úgy sikítottak, hogy végre választ kapjon rájuk.

A körülötte állók gúnyos piszmogása egyre hangosabbá vált füleiben, túlharsogva Ron lelkes bíztatását. Nyelt egyet, és kétségbeesetten lenézett a cipőjére.

- Miért nem megy?

Lehunyta a szemeit, ahogy Hermione is tette, hátha az segít, mégse érezte azt a gyomorszorongató taszítást, ami a helyváltoztatással jár. Bénultnak tűnt minden végtagja. Mély lélegzetet vett, és megpróbálta újra, ám amikor ismét hátranézett, Ron még mindig ott állt, alig kétméternyire tőle, csodálkozva tehetetlenségén. Keservesen leeresztette a kezét, és néma szavakat formáltak ajkai, ám ekkor váratlan fájdalom hasított a testébe. A füle megtelt zúgással, a torkát pedig elöntötte a sav, ahogy elhányta magát. A lányok sikoltva ugrottak hátrébb, és még a szemeiket is eltakarták rémületükben, ahogy a fiú, teljesen elrontva a feladatot, amputálta néhány testrészét, és elterült a földön.

- Ezt, hallod, sose hittem volna…

- Hogy Potter olyanokkal legyen egy szinten, mint Monstro, vagy Crak…!

- Hogy lehetett egy ilyenből iskolaelső?

Harry felkötött kézzel bandukolt végig a folyosón, szinte már fel sem pillantva azokra a csacsogókra, akik bukásának körülményeit ecsetelgették. Már az is rég értesült csúfos kudarcáról, aki nem akart, így amerre csak ment, elhalkult a folyosó: de nem áhítatból, hanem szinte szánalomból.

A tanári kar is csodálkozva méregette őt vacsoránál, és nem csak a karját fedő kötés miatt.

- Ne is törődj velük, Harry - vigasztalta Hermione együttérzően, és megengedett magának egy bíztató mosolyt. - Bárkivel megtörténhetett volna.

- Akkor veletek miért nem történt meg? - kérdezte barátjuk sötét, halk hangon. - Miért csak én buktam meg…? Mert egy béna senki vagyok… Vacsora után megyek, és visszaadom a kitűzőt McGalagonynak…

Ron elkuncogta magát.

- Tudod, az iskolaelsőknek járó jelvény nem olyasvalami, amit csak úgy visszaviszel… mint egy könyvtári könyvet…

- Ekkora… szégyent… - pillantott Harry lopva hátra, a mögötte kedvetlenkedő Crakra és Monstróra. A két fiú, hozzá hasonlóan, szintén nem teljesítette a feladatot.

- Amire inkább koncentráljunk… - köhintett Hermione, hogy megpróbálja elterelni a figyelmüket a kíméletlen valóságtól - az legyen az a kérdés, vajon… tudsz-e ilyen kézzel holnap játszani…

- Mi?

- Kviddics - szólalt meg valaki mellettük, ami miatt Harry elejtette a villáját, mely csörömpölés közepette lebukfencezett az asztalról. - Holnap lesz az idény első mérkőzése, kapitány - sóhajtotta Veronica Morgenstern, a csapat egyik hajtója, miután aggódva végigmérte a fiú kezét. - Bízom benne, hogy nem felejtetted el.

Harry, ahogy zöld szemeivel felnézett rá, nem tudta meggyőzni ennek ellenkezőjéről.

- Milyen taktika szerint fogunk játszani?

- A-… amit az edzésen begyakoroltunk - sietett a válasszal a fiú.

- Melyiken?

- Hát a legutóbbin - mordult fel Ron, látva, milyen kínosan alakult a beszélgetés barátja számára. - Ez egyértelmű, nem? - siklott a tekintete Hermionéra olyan fenyegetően, hogy a lány nem tehetett mást: helyeslően bólogatott.

- Nos… jó. Holnap hánykor találkozunk?

- Két órával a meccs előtt - intette le Ron, jelezve, hogy most már szeretné folytatni az evést.

Veronica kissé kétkedő arcot vágva otthagyta őket, a két prefektus pedig aggódva összenézett. Harry még mindig a tányérján ide-oda guruló borsószemeket nézegette.

                                                                        (...)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés