1. fejezet

A hálátlanság ára

– Már megint kivetted az összes hasznavehető könyvet!

A jól ismert, számon kérő hang huncut félmosolyt csalt arcomra, miközben szemem lassan Nymph finom kezére vándorolt. Tekintetem kényelmesen egyre feljebb kúszott, szemtelenül megakadva a lány gömbölyded formáinál.

Fehér blúzának áttetsző anyaga szolidan sejtettette feszes bőrét és karcsú alakját. Sötétzöld-ezüst csíkos nyakkendője ide-oda lengett heves mozdulatának nyomán. Hirtelen elkaptam, és játszadozni kezdtem a slytherines címerrel díszített ruhadarabbal, úgy, mint macska a fonállal. Pillantásomat az övébe fúrtam.

Rosszallóan megcsóválta, majd hátravetette fejét, mire hosszú, zabolátlan tincsei kihullottak arcából.

– Kérem őket – egyenesedett fel az asztaltól, amelynél a sötét varázslatok kivédésére készítettem a szorgalmi feladatomat. – Szépen – tette hozzá az udvariasság kedvéért.

Nem akartam, hogy ennyivel elintézzen. Ő volt az egyetlen lány egész Roxfortban, aki, ha nem volt muszáj, egy pillantásra sem méltatott, aki nem sóhajtozott, mikor elmentem előtte, aki nem ájult el tőlem még akkor sem, mikor minden sármom bevetettem. Ez tette annyira figyelemreméltóvá a szememben.

Nem volt különösen szép, leginkább a kisugárzása adta a vonzerejét. Csillogó szemei értelemről tanúskodtak, arca pedig állandóan rózsába borult a jókedvtől. Nála sokkal gyönyörűbb és csinosabb lányok jártak az iskolába, ő volt azonban az, akit nem lehetett nem észrevenni. Az esze, a bája, a mosolya, az életkedve mindenkit magával ragadott. Azokat is, akik tulajdonképpen nem ismerték.

Engem nem igazán érdekelt. Csak akkor korbácsolta fel kíváncsiságom, mikor feltűnt, hogy nem úgy viszonyul hozzám, mint mások.

Megnyaltam a szám, mielőtt megszólaltam volna:

– Nem gondolod, hogy hálával tartozol, amiért minden egyes alkalommal segítek neked?

Nevetve keresztbe fonta karját. Láttam rajta, hogy egyetlen buja gondolat sem fordult meg a fejében. Ártatlan lelke teljes tisztaságban ragyogott. Be kellett mocskolnom…

Meg sem várva válaszát, felálltam az asztaltól, és áthajolva felette magamhoz húztam nyakkendőjénél fogva, hogy megcsókoljam. Épp, hogy hozzáértem ajkaihoz, máris elhúzódott tőlem, viszont nem volt rest magához ragadni a szükséges köteteket.

– Kösz – suttogta angyalian, bármiféle kacérságot, de haragot is mellőzve, azzal felrohant a hálószobájába, ahova én nem tehettem be a lábam – legalábbis elvileg.

Visszaültem a fotelbe, és elgondolkodva malmoztam ujjaimmal. Még csak nem is vett komolyan. Teljesen feltüzelt. Pedig ez egyáltalán nem volt jellemző rám. Soha egy liba sem kellett nekem. Ő mégis. Mert én nem kellettem neki. Muszáj volt megszereznem… Nem létezhet olyan, ami nem lehet az enyém – és ez alól ő sem kivétel.

×

Reggel kissé kialvatlanul ébredtem. Előző este egy lehallgató varázst bocsátottam a lányok hálókörletére, hogy egyértelműen megállapíthassam, mikor juthatok hozzá a könyvekhez teljesen észrevétlenül, amik nélkül nem tudtam befejezni a házi dolgozatomat. Nekik azonban eszük ágában sem volt lefeküdni… Úgy gondolták, az éjszaka a legalkalmasabb időpont arra, hogy megosszák egymással a lényegtelenebbnél lényegtelenebb pletykákat és magánügyeket.

A rólam szóló dicshimnuszt büszke, gúnyos mosollyal élveztem. Kuncogva hallgattam, hogy kire, hányszor, mennyi ideig, hogyan, milyen körülmények között vetettem egy véletlen pillantást illetve mosolyt. Hatalmas jelentőséget tulajdonítottak testbeszédemnek, amely szerintük minden bizonnyal irántuk érzett plátói vonzalmamról árulkodott.

Nymph meg sem említett, azonban úgy tűnt, ez nem lepi meg társait, mert nem tették szóvá. Mikor úgy döntöttek, elég volt belőlem, egyikük megkérdezte őt:

– És mi a helyzet a te rajongásod tárgyával?

Érdeklődve felvontam a szemöldököm.

– Semmi – felelte tömören. Hangjából hiányzott a csalódottság. – Lehet, hogy túl alacsony vagyok hozzá, hogy egyáltalán tudomást szerezzen a létezésemről – fűzte hozzá csengő kacagással. – Talán ha házisárkánnyá transzformálnám magam…

Mindannyian felnevettek. Bennem pedig egyre nőtt a szörnyű gyanú az említett kilétéről… Viszont az képtelenség.

– Mindegy, elvégre ő gryffindoros… volt – az utolsó szónál lehalkult.

Ezzel feltevésem bebizonyosodott. Nymph beleszeretett… Rubeus Hagridba.

Elfogott a rosszullét. Nem is sejtettem, hogy ekkora ízlésficammal küszködik… Hiszen az a szerencsétlen akkora, mint egy ház, az agya helyén csak egy zokni cuppog, minden hétvégén lerészegedik, és kimérákat rejteget az ágya alatt… Ráadásul gryffindoros volt. Nymph bizonyára kedveli a Rómeó és Júliát… És minden valószínűség szerint ferde hajlammal verte meg az ég, elvégre az a mafla most – mennyi is? – tizenöt éves, s ha ez nem lenne elég: nekem köszönhetően vadőr… Varázsolnia sem szabad... Szánalmas választás.

Miután végre végeztek a csacsogással, még vártam egy keveset, és egy pálcaintéssel magamhoz rendeltem a köteteket. Csak elmém kiürítése tudott megszabadítani a Nymph Daphne és Rubeus Hagrid főszereplésével játszott tragikomédia képeitől…

Engem egy lapon se lehet említeni azzal a félóriással. A lány egyre izgalmasabb feladatnak ígérkezett… De a suttogók sem egy nap alatt törik be a vad lovakat. Én pedig tudok időt szakítani a szórakozásra… A feketemágia tanulmányozása mellett néha azt is kell…

– Jó reggelt! – szakította meg gondolatmenetem Nymph, aki, szokásához hűtlenül, leült velem szembe a reggelizőasztalhoz.

– Neked is. – Nem tudtam elnyomni egy mindentudó somolygást.

– Tudod, milyen érdekes dolog történt velem az éjszaka? – Kezével megtámasztotta állát.

– Részletes beszámolót kérek – néztem rá áthatóan.

Felnevetett:

– Te és a piszkos fantáziád…

– Szerinted ez piszkos dolog? – hajoltam előre, egy pillanatra se véve le róla a szemem.

Válasz helyett csak mosolyogva megcsóválta a fejét.

– Képzeld, eltűntek a könyvtári könyveid…

– Nahát! – eresztettem meg felé egy vigyort, majd hátradőltem. – Mellesleg mintha témát váltottál volna…

Vidáman a füle mögé tett egy kósza tincset, aztán megszakította velem a szemkontaktust. Több szó nem esett köztünk.

– Akkor találkozunk legendás lények gondozásán! – búcsúzott el, amint megette mézzel lecsurgatott gabonapelyhét.

– A kedvenc órádon – tettem hozzá csúfondárosan.

Arcán értetlenség suhant át, ám mit sem törődve szavaimmal végül egy legyintéssel elhagyta a nagytermet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés