2. fejezet

A vadász és a vad

– Lennél olyan kedves, és visszaszolgáltatnád a mappám?

Nymph oldalra billentett fejjel állt Avery útjába. Egyik kezét a csípőjén, a másikat talárzsebéből kikandikáló pálcáján nyugtatta. Bár pirospozsgás arcán illedelmes mosoly ült, tekintete szikrákat szórt. A szemmel verés azonban nem volt erőssége.

– Miért, mégis mi van benne, Daphne? – lebegtette meg a fiú az irattartót a lány orra előtt. Gúnyos vigyorral élvezte a kettejük közti magasságkülönbséget, amely az ő javára szólt.

– Csak rajzok… Tehát számodra érdektelen papírhalom. Légy szíves, add vissza, amíg szépen kérem.

– Párbajoznál a remekműveidért? Lássuk csak, érdemes-e… – kacagott fel Avery, miután a biztonság kedvéért pálcájáért nyúlt.

Nymph pillantása egy másodperc alatt riadttá vált. Kihagyhatatlan alkalom kínálkozott számomra jóindulatának megnyerésére.

Suhintottam egyet, és a mappa máris a kezembe repült. Avery meghökkenten nézett rám, ám jól tudta, hogy az a legokosabb, ha nem ellenkezik.

A lány most tépelődve pislogott felém. Valószínűleg képtelen volt eldönteni, kinek az oldalán állok.

– Tom? – kérdezte türelme fogytán, mivel nem tettem mást azon kívül, minthogy zavartalanul nézegettem az irattartóját.

Mosolyogva felpillantottam rá:

– Nyugodtan szólíthatsz Voldemortnak.

– Az hosszú. – Halkan felnevettem. Avery egyre értetlenebbül festett. – Van nálad valami, ami az enyém. – Nymph megindult felém, aztán elém érve kinyújtotta a kezét.

– Lásd, kivel van dolgod – enyhültem meg rajta.

– Köszönöm, Voldemort nagyúr – hajtott főt színpadiasan, miután visszakapta tőlem tulajdonát. – Hát ez nem jött össze, Ave – szúrta oda a fiúnak, amint elhaladt mellette, majd kilibegett a klubhelyiségből.

– Az ágyadba akarod csalogatni? – érdeklődött Avery.

– Eltaláltad – szám ördögi vigyorra húzódott.

×

– Nem is tudtam, hogy szeretsz rajzolni – leheletem hűvösen simogatta Nymph fülének tövét. Megborzongott.

– Nem is tudsz rólam semmit – hangja bársonyos volt, ahogy hátra sem fordulva figyelte a vadőrkunyhót.

– Mi tetszik rajta? Vagy benne?

– Kiről beszélsz? – most már teljes figyelmét rám összpontosította.

– Hagridról – tekintetemet összekapcsoltam az övével.

– A jósága – felelte mindenféle mellébeszélést mellőzve és olyan szeretetteljesen, ami kétségkívül nem nekem szólt. Szempilláim megrebegtek. Még csak legilimenciát sem kellett használnom. – Honnan…?

– A forrást nem nevezhetem meg – utasítottam el a választ. – És ismered őt egyáltalán?

Kezemet a feje felett az ablaküvegnek támasztottam. Ahelyett, hogy felelt volna, pillantása a legújabb kikölcsönzött könyvemre esett:

– Mit olvasol? – Megmutattam neki. – Feketemágia. Hát persze – elgondolkodva pásztázta arcom.

– Ahhoz, hogy legyőzhessük az ellenséget, ismernünk kell.

– De közben nem szabad ugyanolyanná válnunk – Szeme kihívóan csillogott a fáklyák fényében. – Engem nem tudsz elbűvölni – tette hozzá vidáman, kis gondolkodás után.

Vakmerőség – esztelenség. Újdonság – kihívás.

– Nem is ismersz – suttogtam higgadtan.

– Talán nem is baj – vonta meg a vállát.

– Amíg nem ismersz, addig nem fogod megtudni, az-e.

– És ha nem akarom tudni? – hangja alig észrevehetően megremegett.

– Talán… ha… Túl sok benned a bizonytalanság...

– Nem leszek a legújabb áldozatod. Rubeus más tettéért bűnhődik – váltott hirtelen. – Miattad.

– Hagrid nyitotta ki a Titkok Kamráját – jelentettem ki tényként.

– Ugyan! – csattant fel Nymph. – Te is nagyon jól tudod, hogy nem.

– Tévedsz. Különben hogyan élhetnék nyugodt lelkiismerettel?

– Nem tudom, Tom. Mert nem ismerlek. Egy kérdés például kapásból felmerül bennem: hogyan lehetne Slytherin utódja gryffindoros?

– A Teszlek Süveg nem tévedhetetlen.

Nymph szemöldöke egyet nem értően a magasba szökött.

– És te az vagy? – Szám sarka megrándult. – Miért pont engem szemeltél ki? – kérdezte végül.

– Mert más vagy, mint a többiek.

– Á, tehát azért, mert nem esem hanyatt tőled. – Kertelés nélkül bólintottam. – Csakhogy én szeretem egyenrangúnak érezni magam. Te pedig azt hiszed, mindenki felett állsz.

Megdöbbentettek a szavai. Tökéletes analízist állított fel rólam.

– Te magad ismerted el, hogy nem is ismersz – világítottam rá.

– Nagy manipulátor vagy, Tom. De nem az enyém.

Elmosolyodott – és ami nem fért a fejembe, az az volt, hogy mosolyában nélkülözött bármiféle tettetést. Mintha arra sem lettem volna méltó, hogy feldühítsem. Neki viszont sikerült ezt elérnie.

Hogyan igazodhatott ki ennyire rajtam? Dumbledore-ra emlékeztetett, aki azonban már azelőtt találkozott velem, hogy a Roxfortba jöttem, és így olyannak láthatott, mint utána senki más. De ő?

– Figyelsz engem?

– Ahogy másokat is – közölte könnyedén. – Komolyan azt javaslom, hogy ne pazarold rám a drága időd. Inkább készülj a RAVASZ-aidra!

Legalább azzal nem volt tisztában, hogy már rég más szinten állok, minthogy holmi vizsgákra kelljen fecsérelnem az energiám.

– Te mi is szeretnél lenni? – tereltem veszélytelenebb mederbe a beszélgetés fonalát.

– Gyógyító. Te? – viszonozta érdeklődésem.

– Tanár – eresztettem meg egy félmosolyt.

Arca elárulta, hogy nem erre számított.

– Na és csak nem…?

– Eltaláltad. Sötét varázslatok kivédése.

Somolyogva méregetett. Amikor óvatosan a gondolatai közé férkőztem, elégedetten tapasztaltam, hogy úgy vélte, talán rosszul ítélt meg. Egy apróság mennyi mindenen képes változtatni egy pillanat alatt… Azt élveztem a leginkább, hogy nem kellett alantas megoldásokhoz folyamodnom, ha el akartam érni valamit… A vad már így is a csapdám közelében járt...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés