5. fejezet

Az igazság ára

A Három Seprűben kortyolgattam gőzölgő vajsöröm Walpurgis Lovagjainak társaságában, miközben a szállingózó hópelyheken pihentettem szemem. A szél macska-egér játékot űzött velük. Erről Nymph jutott eszembe. Már legalább egy hónapja szándékosan hanyagoltam, hogy hiányt ébresszek benne. Észrevette, ám ahelyett, hogy kínzó sóvárgás tört volna rá, fellélegzett. Még mindig élvezte szikrázó szópárbajainkat, viszont bőven meg is elégedett ennyivel. Ahogy én sem őt, úgy ő sem vett engem komolyan, ezért megkönnyebbült, mikor ráébredt, hogy többé nem igyekszem közeledni felé. Ötleteim akadtak, hogyan változtassak ezen – a kihívás kedvéért persze a legalitás keretein belül. Azon rágódtam, melyik lehetne a célravezetőbb: ha levegőnek nézném, vagy ha barátként viselkednék vele. Végül, őt ismerve, az utóbbira esett a választásom.

Tekintetem az ezüstösen csillogó fákra tévedt. Mikor azonban megcsapott a hideg levegő, visszairányítottam figyelmem. Alig ismertem fel a betérő Nymphet, mert tetőtől talpig bebugyolálta magát. Arca alsó felét a sálja, a felsőt a sapkája takarta el gondosan. Mögötte egyik barátnője, Dawn lépkedett.

Lestrange, amint meglátta az érkezőket, csúfondáros vigyort eresztett meg.

– A detektív itt is nyomoz – horkant fel megvetően.

– Miről beszélsz? – vontam fel szemöldököm. Meglepett, hogy tud valamit, amit én nem.

– Daphne a fejébe vette, hogy kideríti, ki Slytherin utódja – sokatmondó pillantást vetett rám. Walpurgis Lovagjai közül csupán ő és Avery voltak tisztában származásommal.

Az események tehát váratlan fordulatot vettek. Nymph veszélyes vizekre evezett… Az ostoba… Az engem akadályozók mind ugyanarra a sorsra jutnak…

Ajkam lenéző mosolyba rándult.

– Honnan tudod?

– Amikor elhaladtam mögötte a könyvtárban, egy varázslócsaládokat taglaló könyvbe merült. Mivel ez felkeltette az érdeklődésem, beleástam a gondolataiba. Salazar Slytherin neve után kutatott.

– Na és nem tűnt fel neki, mit csinálsz? – érdeklődött Rosier.

– Ó, dehogynem… – Lestrange-en enyhe borzongás futott végig. – Fogta magát, és hátra se fordulva gyomorszájon szúrt a pálcájával. Hatásos volt…

Mindannyian felnevettünk, miközben engem gyilkolási vágy feszített… Kockázatos lett volna Dumbledore görbe orra előtt eltenni láb alól egy újabb diákot… Viszont eddig sem sikerült rám bizonyítania semmit, bármennyire is erőlködött. Miért pont ez az eset képezne kivételt?

Szemem elidőzött leendő áldozatomon. Éppen letette a kupáját, hogy ki ne öntse italát a felhőtlen hahotázás közben. Kerek melle finoman ugrándozott a kacagástól. Mihelyt tekintetünk találkozott, csengő hangja néma mosolygássá csitult, majd a füle mögé simított egy tincset. Mozdulatával látni engedte hattyúnyakát. Igazán kár volt érte… Szívesen játszadoztam volna még vele… Legnagyobb sajnálatomra azonban le kellett mondanom barátkozási szándékomról.

×

Ahogy számítottam rá, Nymph a könyvtárban töltötte minden szabadidejét. Aznap, amikor úgy döntöttem, eljött végre a cselekvés ideje, csatlakoztam hozzá.

Leültem vele szemben, mire ő felnézett az elsárgult lapokból. Azonnal felismertem a kötetet: ezt kereste. De még nem tartott a megfelelő résznél… Viszont nem késlekedhettem tovább.

– Miért akarod megtalálni? – tudakoltam suttogva, rögtön a tárgyra térve.

– Lestrange… – csóválta a fejét vigyorogva. – Rubeus miatt – felelte aztán, majd továbbolvasott.

– Én tudom, ki Slytherin utódja – szólaltam meg halkan. – És hidd el nekem, addig jobb, amíg te nem.

Kételkedő döbbenettel fürkészte arcom a hazugság árulkodó jelei után kutatva. Miután összegezte a látottakat, szólásra nyitotta száját, ám nyomban be is csukta. Lassan behajtotta a könyvet. Szemét egy pillanatra sem vette le rólam.

– Megkönnyítenéd a dolgom, ha megosztanád velem ezt az életbevágóan fontos információt – hadarta egy szuszra. – Előbb vagy utóbb úgyis megtudom – tette hozzá slytherines magabiztossággal.

– Inkább utóbb, mint előbb – hűtöttem le kajánul. Felkönyököltem az asztalra, és fejemet tenyerembe hajtottam. – Ugye megérted, ha nem itt szeretnélek felvilágosítani?

Bólintott, aztán engedelmesen feltápászkodott. Miután visszavitte a helyére a kötetet, én is felálltam, majd kisétáltunk a könyvtárból – egyenesen Nymph végzete felé.

A tanterem, ahova elvezettem, nem csak üres volt, hanem elhagyatott is. Estefelé már senki sem járt erre.

Nymph gyanútlanul elhelyezkedett a tanári asztalon, és várta, hogy beszéljek. Karomat mellé támasztottam, egészen körülzárva őt. Színpadiasan felsóhajtottam.

– Akit keresel, az… én vagyok.

A vállamra tette kezét.

– Igen, ezt eddig is tudtuk, de hálás lennék, ha elmondanád végre, ki Slytherin utódja – értette félre halálosan komoly szavaim.

– Nymph… én vagyok Slytherin utódja – a nyomatékosítás végett minden szót egyenként artikulálva ejtettem ki. – Riddle vagyok a mugli apám után – folytattam gyűlölködve –, és Marvolo az anyai nagyapám, Marvolo Gaunt után… aki történetesen Salazar Slytherin leszármazottja – tájékoztattam, majd olyan közel húzódtam hozzá, hogy ajkam súrolta az övét. – Na, kellett ez? – kérdeztem csendesen.

Elégedetten konstatáltam, hogy írisze szinte teljesen feketén csillogott, pupillája annyira kitágult a jeges rémülettől. Élesen felkacagtam, s hangom betöltötte a termet.

Pálcája után kapott, ami azonban már rég nálam lapult.

– Nyugodtan sikíthatsz, hangszigeteltem a falakat – mosolyogtam rá kéjes örömmel.

Hirtelen ismét megmozdult, majd ütlegelve és rugdalózva ki akart törni karom börtönéből. Hasztalanul próbált – fizikai erőfölényemmel szemben sem volt esélye. Az asztalnak nyomtam lábát, és egyik kezemmel leszorítottam csuklóját, aztán könnyedén hátradöntöttem. Csapdába esett madárkaként vergődött, miközben melle szédületes iramban hullámzott fel és le.

Diadalmasan fölé hajoltam, s végül meglendítettem a pálcám:

– Exmemoriam!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés