7. fejezet

Szilveszter

× Nagyon szépen köszönöm barátnőm, Tsuty segítségét, aki több mint lektor. ×

– Hé, nem ér hátráltatni a hógolyókat! – kiáltotta megjátszott rosszallással Nymph, majd rohamom láttán megiramodott a kviddicspálya jegén.

A téli szünet és az óév a végéhez közeledett: beköszöntött szilveszter napja. A tizennyolcadik életévem betöltése a lány társaságában várt rám. Nymph a bizalmába, a barátjává fogadott. Be kellett ismernem, hogy a spontán támadt ötletek, mint például a bubógumógenny, hozzák meg a kívánt eredményt. Leginkább idétlenkedéssel töltöttük az időt, de komoly beszélgetések is zajlottak már le közöttünk. Megosztotta velem a gondolatait az életről, a halálról, az emberi kapcsolatokról, a céljairól, én pedig, hogy révbe érjek, kénytelen, kelletlen, türelmes türelmetlenséggel végighallgattam – és hallgattam. Mindent teljesen másképp látott, mint én, elveink a két pólust képviselték. Dumbledore-ra emlékeztetett. Álomvilágban élt. Az ébresztő szerepe nekem jutott…

Hosszú lábammal gyorsan utolértem. Diadalmas csatakiáltást hallattam, ám éppen, mikor rávetettem volna magam, egy meglepett nyikkanással elesett, mire én megbotlottam benne, és átzuhantam rajta. Szó szerint fetrengtünk a röhögéstől, amiből egy alsóbbéves óbégatása zökkentett ki minket: tájékoztatott, hogy eljött a vacsora ideje. Talpra segítettük egymást, aztán a másikba kapaszkodva, veszélyes csúszkálások árán betámolyogtunk a kastélyba. Az előcsarnok visszhangzott nevetésünktől.

Amikor a nagyteremben tekintetem találkozott Dumbledore-éval, a mosoly nyomban az arcomra fagyott. Szigorú, gyanakvó pillantással méregetett, míg Nymphet aggódóan szemlélte. Az étkezés ennek ellenére fesztelenül telt. Nymph kínos és mulatságos történetekkel szórakoztatott, amiknek ő volt a főszereplője. A legkisebb mértékben sem zavartatta magát, hozzáállása az anekdotákhoz, mint általában mindenhez, könnyed volt. Mire észbe kaptunk, már csak mi ketten ücsörögtünk az asztalnál.

Levonultunk a klubhelyiségbe, majd Nymph fürödni ment. Miután végzett, én kerültem sorra – útközben összefutottam a Hisztis Myrtle elől menekülő Olive Hornbyjal. Myrtle-ről eszembe jutott, hogy Dumbledore miatt nem irthattam tovább a sárvérűeket… A harag majdnem felemésztett. Gondolataim azonnal Nymphre terelődtek… Felfogásuk érthetetlenül hasonlított egymáséhoz. Tébolyító volt, hogy még mindig nem szennyezhettem be lelkének tisztaságát. A bosszúszomj eltökéltté tett…

Amikor visszaértem, Nymph már javában egy mugli hangszeren, hegedűn játszott a kisebbek kérésére. Nagyobb tehetsége volt hozzá, mint az emberismerethez, az biztos.

– Téged a süveg egyből a Slytherinbe osztott? – kérdeztem tőle, miközben a rögtönzött koncert végeztével lehuppant mellém a díványra.

– Nem. Ennyire látszik? – vigyorgott féloldalasan. Miután bólintottam, folytatta: – Igazából a Ravenclaw és a Slytherin között vívódott, de én nem akartam passzív házba kerülni, erre, tapasztalva a becsvágyam, amely kizárólag aktív szereppel békült volna ki, ide osztott be.

Felkacagtam. Sok minden érthetőbbé vált számomra.

– Na és veled mi volt a helyzet? – nézett rám érdeklődve.

– A Teszlek Süveg szinte még hozzá sem ért a fejemhez, máris döntött: Slytherin – húztam ki magam büszkén.

Nymph szótlanul mosolygott, aztán szeme egy hatodévesre tévedt, aki a kisebbeket kínálgatta pezsgővel.

– Bocsáss meg egy pillanatra – szólt, majd felpattant, és odasietett. – Sajnálom, ezt el kell koboznom. Ők még nem ihatnak alkoholt – nyomatékosítás gyanánt hármat csettintett.

– Ugyan, Nym', szilveszter van… – dörmögött behízelgően Frozen.

– Ki védi meg az ifjúságot, ha nem én? – tette csípőre a kezét Nymph.

– Hé, minket nem kell megvédeni! – tiltakozott hevesen egy másodéves.

A lány megcsóválta a fejét, aztán kikapta az üveget Frozen kezéből.

– Azt hiszem, ezt meg kell innunk az érdekükben… – vágott mártírarcot, és a többiek felháborodott pillantásától kísérve töltött kettőnknek a pezsgőből.

Ő észre sem vette, hogy miközben beszélgettünk, a keze finoman fel-le siklott a karcsú pohár nyakán – én viszont annál inkább. Sikerült felkorbácsolnia vágyam…

– Amúgy emlékszel még a csókunkra? – szakítottam meg hirtelen a beszélgetés addigi menetét.

– Persze – felelte gondolkodás nélkül.

– Mondd csak, miért viszonoztad akkor, hogyha utána…? – válasza igazán foglalkoztatott.

– Lelkileg instabil és szeretetéhes állapotban voltam – közölte Nymph. – Ilyenkor, ha valaki közeledik, az ember nem löki el magától.

– Értem – biccentettem.

Ironikusnak tartottam, hogy éppen nálam kereste a szeretetet. Nálam, akiben egy csepp sem volt…

– BOLDOG ÚJÉVET! – harsogta ekkor rajtunk kívül mindenki a klubhelyiségben.

– Boldog születésnapot! – ölelt át Nymph, és egy-egy puszit nyomott az arcomra.

Hihetetlen hatással volt rám. Ódzkodtam tőle, és megvetettem, mert pontosan olyan nézeteket vallott, mint Dumbledore, s, mint kiderült, ugyanolyan naivitás is jellemezte, ugyanakkor… kívántam. Jobban, mint bárki mást. A miértre azonban nem találtam a választ… Egyszerűen csak meg akartam kapni – hogy utána eldobjam, mint egy eleinte még izgalmas, később aztán megunt játékot.

Végül, hajnali háromra ismét kettesben maradtunk. Amint Nymph észrevette ezt, ásított, és kinyújtóztatta elmacskásodott tagjait. Közben kidüllesztett mellén és lapos hasán legeltettem szemem.

– Ideje lefeküdnünk… – szólalt meg, ám én, kihívóan, nem kaptam le róla pillantásom. Hamiskásan elmosolyodott. – Mármint aludni… Jó éjszakát!

– Én még maradok… De azért te álmodj szépeket! – búcsúztam tőle sokatmondóan, mire dobott nekem egy csókot, és felballagott a hálókörletébe.

Az ablakhoz sétáltam, hogy elmélázzak a kavargó hópihéken. Tudtam, hogy a napnak még koránt sincs vége. Ez rögtön be is bizonyosodott.

– Itt felejtettem a hegedűm – motyogta rekedten Nymph, aki megjelent a lépcső tetején, majd elindult lefelé.

– Meg persze engem is – hunyorítottam rá oldalról.

Megtorpant.

– Nem, te nem mentél ki a fejemből – suttogta komolyan, szavai mégis hangosan keringtek a klubhelyiség csendjében.

Odaléptem hozzá. Az utolsó fokon ácsorgott, így azonos szintre kerültünk. Tekintetemet az övébe fúrtam, aztán számat elképesztő hévvel ajkára tapasztottam. Szenvedélyesen megmarkolta hajam, miközben a tüdőm nem jutott levegőhöz, és csaknem megfulladtam. El is töprengtem a gyilkossági kísérlet lehetőségén, amit, kivételesen megérzéseim sugallatára, elvetettem. A csók amilyen hirtelen jött, abba is maradt. Zaklatottságot tükröző szemébe mélyedtem...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés