Ami jár...

- Sophie, Sophie ez nem helyes. Már annyiszor mondtam.

- Igen, mondtad már ki tudja hányszor. És azt is tudom, hogy a tanárom vagy, de nem érdekel. Tudod, hogy kellesz, hogy kívánlak!

- Kérlek, ne tedd ezt velem… - suttogta a lány szőkésbarna tincsei közé.

Ő viszont nem figyelt a férfira. Mióta belépett a tanár szobájába, egyszerűen nem bírt másra gondolni, csak hogy végigcsókolja a hosszú karmolásnyomokat a sápadt bőrön, hogy kisimítsa a gondterhelt, mégis szelíd homlokból a barna tincseket, melyek között már megcsillant pár ősz hajszál is. Érezni akarta az ajka alatt annak az érnek a lüktetését, ami akkor jelent meg, ha a férfi megszólalt kellemes hangján. A bőrén akarta érezni a másik illatát. Bele akart temetkezni, maga köré akarta fonni a karjait, arra vágyott, hogy azok a hihetetlenül hosszú és érzéki ujjak az ő bőrén fussanak végig.

Szinte öntudatlanul indult a kandalló előtt álló varázsló felé, miután elcsípett egy hasonló vágyakozó pillantást. Olyan régóta várt már rá. Olyan régóta szerette! Messziről, lángolón. Még neki is furcsa volt az érzés, de nem tudott tenni ellene semmit, pedig tudta, hogy a tanára és jóval idősebb nála. De nem érdekelte. Szüksége volt a férfi érintésére. Kívánta őt. Ezért is simult gátlástalanul a mellkasához és egy apró csókot lehelt szépívű szájára. Érezte, hogy a másik egész teste hirtelen megmerevedik és összerezzen a váratlan érintéstől. Hallotta a felszakadó sóhajt, mikor a nyakát kezdte finoman csókolgatni. Megnyugodott és felszabadult a tudattól, hogy a férfi is kívánja őt. Belemosolygott a csókba, ahogy megérezte derekán a habozva körbefonódó karokat. Ujjait felcsúsztatta az egyre mélyebben süllyedő mellkasról a viharvert arcra, amiben látott valami megmagyarázhatatlan szépséget, amitől ellenállhatatlanná vált a számára. Finoman végigsimított a homlokán, az orrán, a járomcsontjain, miközben folyamatosan a férfi szemébe nézett. És látott benne valami tüzet, amit eddig hiába keresett a szelíd pillantásban. A tüzet, ami azt ígérte, hogy fel fogja égetni őt, ha ez így folytatódik. És ő pontosan ezt akarta. Újra megcsókolta, de ezúttal sokkal bátrabban…

Ajkaik végre megnyíltak egymásnak. Sophie minden egyes idegszála a férfi kezeire összpontosított, amik először lassan elindultak felfelé a hátán, majd miután elérték a vállait, megtették ugyanazt az utat a derekáig, s egyre lejjebb. Mire elérte a fenekét és magához húzta, azt hitte egy örökkévalóság telik el! Fiatal testében alig ismert érzések kavarogtak, s azzal fenyegettek, hogy nagyon hamar ki fognak törni. A vágytól reszketett minden tagja. Érezni akarta a férfit. Azonnal. Ki nem mondott kívánsága nyomban teljesült, amint végre hozzásimulhatott.

- Remus! – nyögte elhalón, ahogy megérezte a férfi ágyékát a sajátján.

- Abba kéne hagynunk… - suttogta rekedten.

- Eszedbe ne jusson ezek után! Nem állnék jót magamért… ha… Te jó ég! – akadt el hirtelen, mikor Lupin egyik keze rásimult a mellére. Egy percig hátrahajtott fejjel, sóhajtozva élvezte a hűvös ujjakat az inge alatt, majd Remus füléhez hajolt, s elkezdte finoman harapdálni a fülcimpáját. A reakció erre csak annyi volt, hogy a férfi egy kicsit erősebben kezdte simogatni megkeményedett mellbimbóját. De a lány ezzel nem érte be.

Ismét rátért a nyaka csókolgatására, de most már harapdálta és szívogatta is az érzékeny bőrt. Kezei pedig becsúsztak a kopott zakó alá és a szürke inget kezdték kihúzni a nadrágból. Ahogy a tenyere rásimult a vékony hátra, Remus megborzongott és erősebben szorította magához őt.

Hitetlenkedve hagyta magát sodródni az eseményekkel. Egyáltalán nem érzett már erőt az ellenkezéshez, holott a józan esze igenis megálljt parancsolt. De miért kellene leállítania ezt a csodás lányt? Miért kellene megtagadnia magától azt, amit adhatna neki?

„Mert te vagy a felnőtt! Ráadásul a tanára vagy!! Nem engedheted meg magadnak, hogy ezt figyelmen kívül hagyd! És a lelkiismeret-furdalásod is megint rád fog törni, ha már megkaptad őt. Nem lehetsz önző! Róla is le kell mondanod!”

De miért? Miért kellene ezt tennie? Nem nélkülözött már eleget egész életében?

„Mert te más vagy! Tudod jól, hogy egy szörnyeteg, egy vérfarkas vagy. Nem kárhoztathatod arra, hogy ezzel a tudattal éljen veled! Mert ha most megteszed azt, amire olyan mohón vágyik, akkor nem lesz megállás! Előbb-utóbb nem bírnád tovább, megtörnél és elmondanád. Ő nem olyan, aki csak egy éjszaka erejéig marad. Nem, ő veled akarna lenni, és nem érdekelné semmi más! De önző lennél akkor is, ha megtartanád a titkodat. Így meg pláne, hogy csak azután mondod el neki, hogy lefeküdtetek. Csalódna és fájna neki. Ugye te is látod a szemében?”

Igen, látta. Azok a szürkéskék szemek annyira beszédesek voltak. De látta bennük a lehetőséget is egy szebb életre. De nem akart hinni neki. Még mindig bizonytalan volt, pedig a teste egyértelműen válaszolt a lány érintéseire. Nem akart elszakadni tőle. Elege volt, hogy állandóan tartóztatnia kell magát! Már nem is emlékezett rá, hogy mikor volt utoljára nővel. Még felderengett egy borús nyári nap a régmúltból, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt nem hagyva maga után mást, csak perzselő vágyat.

„Remus, térj észhez! Ő a tanítványod! Egy fiatal, naiv lány, akit elragadtak a kamaszos vágyai. Ráadásul legalább tizenöt év van köztetek. Neki nem te kellesz, hanem egy korabeli! Ébredj fel, Remus! Ne bízz meg benne annyira! Mi van, ha ezek a szemek ugyanúgy hazudnak… ugyanúgy kihasználnak…”

Nem. Ezek a szemek nem árulják el. Ő fogja elárulni őket azzal, hogy eltitkolja előle szörnyű másik énjét. Hogy bemocskolja őt az érintésével. Hogy megrontja, megfertőzi egy tünetmentes kórral, amit csak Remus fog látni. És ez nem a vérfarkas kór lesz, hanem valami egészen más. A lélekre ható kórság, ami belülről fogja felemészteni úgy, hogy észre sem fogja venni. Az ő mocska, amit soha nem fog tudni lemosni magáról. A tudat, hogy egy vérfarkassal hált! A tudat, hogy egy ilyen érintette!

„Na látod! Valld be, hogy félsz megtenni! Nem teheted meg vele! Összeomlana.”

Honnan veszi, hogy undorodna tőle, miután megtudja róla az igazat? Miért látja rögtön a legrosszabbat? Miért? Mi van, ha elfogadja? Ha nem zavarja?

„Ugyan, lehetetlen! Mindig ugyanaz a forgatókönyv. Senki sem képes elfogadni egy ilyet, és együtt élni azzal a tudattal, hogy bármikor átjárhatja a mellkasát egy karom, vagy átharaphatja a torkát egy erős állkapocs.”

De hát a holdtöltés napokat leszámítva a vérfarkas ártalmatlan! Csak akkor adják tovább a fertőzést, ha átalakulnak. Így nem jelentene veszélyt rá, a teliholdas éjszakákon pedig messzire eltűnne!

„Ha ez ilyen egyszerű lenne! Te is tudod, hogy nem az. Itt nem csak erről van szó, hanem a tudatalatti félelemről, ami szép lassan megmérgezni a kapcsolatot. Ez az igazi probléma. Ezt nem lehet kitörölni. Soha.”

Remus ingerülten megrázta a fejét, mint aki valamit ki akar rázni a gondolatai közül. Csodálkozva nézett le Sophie-ra, aki már le is vette róla a zakóját, és ki is gombolta a szürke kis gombokat az ingén s apró kezeivel egyre lejjebb fedezte fel érzékeny bőrét. Nem értette magát, hogy miért vitázott saját magával olyan dolgokról is, amik egyáltalán nem biztos, hogy érintik kettejüket. Még ha a lány csupán egy éjszakára is akarná, már azt sem bánná. A feszültség a testében kezdett fájóvá válni. Érezte, hogy az ágyéka egyre jobban lángol. Egy vágyakozó sóhajt már nem tudott elfojtani, mikor a lány kezei kibontották az övét és kigombolták a nadrágját.

Hirtelen kapta el a csuklóit. Mint ahogy hirtelen is döntött. Elvetett minden érvet és ellenérvet. A józanész maradékát pedig jó mélyre temette. Félt, hogy akár ő, akár a lány meg fogja bánni később, amit most tenni fognak, de már nem tudott reálisan gondolkodni. Többé már nem.

Sophie felnyögött mikor a feneke alá nyúlt, a csípője köré fonta a lábait, majd bevitte a hálószobába. Az ágy mellett rakta le. Még egyszer a szemeibe nézett, melyek most a vágytól mély-szürkén csillogtak elhagyva kék színüket.

- Biztosan szeretnéd? Nem fogod megbánni? Én nem akarom, hogy…

A további szavait először Sophie mutatóujja némította el, majd a szenvedélyes csók, aminek többé nem tudott ellenállni. Felbátorodva simított végig a lány hosszú combjain egészen a rövid egyenszoknya alá. Remegő kézzel gombolta ki az apró gombokat vékony blúzán, mialatt Sophie meglazította az iskola címerével hímzett nyakkendőjét, s a férfié mellé hajította. Elégedetten csókolta és simogatta a felszabadult területet, miután az ing is a földön landolt.

Remus egyre bátrabban ízlelgette a mandulaillatú bőrt. Ujjaival rátalált a melltartó kapcsára, majd gyorsan lesimogatta róla az akadályozó ruhadarabot. Óvatosan megérintette a vágytól egyre teltebbé és keményebbé váló halmokat, aztán ajkai is követték ezt az utat. Egy pillanatra elmosolyodott azon, hogy a lány milyen feltétlen bizalommal kínálja fel magát. Nagyon izgatónak találta kecses kezeit, melyek finoman siklottak végig a hátán, a sebhelyein és a gerincén újra meg újra. Percek teltek el így, aztán Remus már nem bírta az égető vágyat. Türelmetlenül lehúzta a szoknya cipzárját és hagyta, hogy a sötétszürke anyag a földre hulljon. Amíg a cipőjüket és a zoknijukat rúgták le, újra elgyönyörködött a lány hibátlan testében. Felfedezett egy anyajegyet a melle alatt, amit rögtön meg is csókolt amint újra ölelhette. Aztán hagyta, hogy letolja a csípőjéről a nadrágját. Kilépett belőle és megfogta a lány arcát, s tovább csókolta a piros ajkakat.

Sophie úgy érezte, menten szétszakad a teste a vágytól. Őrült szomjazóként itta Remus minden egyes csókját, érintését. Beleborzongott, ahogy a testére, az arcára lélegzett. Nem bírta tovább! Hagyta, hogy Lupin elkezdjen vele araszolni az ágy felé, miközben egyre vadabbul, egyre követelőzőbben birtokolta az ajkait. Félig öntudatlanul hanyatlottak le a párnák közé. Érezte, ahogy rögtön végigfutnak a testén hosszú ujjai, mintha csak azt akarnák ellenőrizni, hogy valóban ott van-e. A férfi belecsókolt a nyakába, megpuszilta az állát, majd újra rátalált az ajkaira, miközben kezei már a hasát simogatták. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha haboznának, aztán elkezdték lehúzni az utolsó ruhadarabot a testéről.

Úgy érezte, menten megőrül, ha nem érezheti magában azonnal a férfit, ha nem érnek hozzá az ujjai. Szüksége volt rá minden porcikájának. Sóvárgott a csókjaira, az illatára… Elakadt a lélegzete és kicsit elemelkedett a párnától, mikor ott, egészen lent megérezte a kecses ujjakat. Lábait még széjjelebb tárta, és fél kézzel beletúrt a nyakát csókoló férfi hajába, a másikkal pedig megkapaszkodott a jobb karjában. Lehunyt szemmel élvezte a kényeztetést, és mikor már úgy érezte, hogy elveszti az eszét, könyörögni kezdett Remusnak, hogy tegye a magáévá. Nem kellett sokáig várnia, hisz a férfi ágyéka is elviselhetetlenül lángolt a kielégületlenségtől.

- Kérlek… - suttogta erőtlenül, de sürgetőn egyik kezével végigsimítva Remus férfiasságán. A másik már annyira kemény volt, hogy fojtottan felnyögött az apró érintéstől.

Felkiáltott a hirtelen fájdalomtól és a szokatlan érzéstől, de nem törődött Lupin aggódó pillantásával, kezeit végigfuttatta a fölötte lévő hátán egészen a fenekéig és megszorítva azt mozgásra ösztökélte. A fájdalom lassan múlt el, de utána egyre jobban kezdte élvezni, hogy magába fogadhatja a férfit. Teljesen idegen és új volt számára ez az érzés, de csak még jobban felizgatta. Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy milyen lenne Remusszal, és pont ilyen furcsának s egyben felemelően izgatónak képzelte.

Ahogy gyorsult a ritmus és a zihálásuk, úgy simult és tapadt egyre jobban a férfihoz. Ahol csak érte simogatta, karmolta, csókolta. Kisimította a lehunyt szemmel koncentráló férfi homlokából az összeállt tincseket, aztán a nyaka köré fonta a karjait és csókolni kezdte. Időnként elszakadtak egymástól levegő után kapkodva, csak hogy utána újult erővel ostromolják, harapják egymás ajkait. Ujjaik összefonódtak Sophie feje mellett. A lány egyre hangosabban nyögött. Érezte, hogy valami csodálatos, felszabadító dolog közeledik, amiért a teste ívbe feszülve, görcsösen sóvárgott. Még soha nem élvezett semmit ennyire, holott ugyanakkor majd megőrült a tagjaiban cikázó feszültségtől és a benne mozgó Remustól. Még mélyebb és gyorsabb lökésekért könyörgött. És megkapta őket.

- Sophie… csodálatos vagy! – dörmögte a fülébe rekedt hangon, amitől a lányt kirázta a hideg.

Soha nem gondolta volna, hogy Remus Lupin, a mindig szelíd tekintetű tanár tud ennyire tüzesen nézni, mozogni, suttogni. Nem hitte volna, hogy végül mégis hallhatja az ő nevét vágyakozva mormolni, hogy érezheti, ahogyan ki-be mozog benne, ahogy nekifeszül…

És most mindez mégis megtörtént vele, és mindketten nagyon közel voltak. Érezték, hogy a testük egyre jobban egymásnak feszül és követeli a feloldozást. Sophie önkívületében mozgatni kezdte a csípőjét, amitől Remus még hangosabban kezdet nyögni és durván megmarkolta a lány hosszú combjait. Most már nem csókolóztak. Mindketten hátrafeszített fejjel, hangtalanul könyörögtek és koncentráltak. Sophie nyöszörögve kapott újra Lupin után. És mikor már azt hite, hogy belehal a kínba belekapaszkodott a férfiba, aki tett pár vad lökést, és sikoltva karmolta végig a vállát, ahogy a gerince ívbe feszült a gyönyörtől.

Remus egy pillanatra gyönyörködött a lányban, fel sem fogva a fájdalmat a karjában, és büszkeség csillant a szemében, hogy egyedül ő szerzett ekkora élvezetet neki, aztán megérezte ölének forró pulzálását, és ha lehet még tovább fokozódott a feszültség az alsótestében. A lány forróságától még inkább elvesztette az eszét és pár lökés után nyögve élvezett belé. Az agya kikapcsolt, ahogy zihálva a kába Sophie nyakába fúrta az arcát.

Folyamatosan rázta a hideg, ahogy Remus a nyakába zihált. Szorosan ölelte magához a még mindig lágyan mozgó férfit. Semmihez sem hasonlítható teljességet érzett. Olyan természetesnek tűnt, hogy a testük összekapcsolódott… Legszívesebben örökre így maradt volna. Figyelte, ahogy a gyönyör és a feszültség lassan elcsitul a testében. Pár perc múlva mindkettejük szíve megnyugodott. Remus féloldalasan szorosan Sophie mellé feküdt. A lány nem tudta, mit mondjon. Úgy érezte, mintha egy teljesen más dimenzióban lenne. Tudta, hogy Lupin ott fekszik mellette, és feszülten vizsgálgatja az arcát, de egyszerűen nem tudott rá figyelni. Az imént átélt élmény szinte sokkolta és mindent más fényben tűntetett fel. Ahogy visszagondolt az együtt töltött percekre, olyan boldogság öntötte el, hogy teljesen bekönnyezett. Elfordult, hogy a férfi ne higgye azt róla, hogy csak egy pityogós, szentimentális diáklány, aki nem tud uralkodni a könnyein.

Lupin az egészet teljesen félreértette. Azt leste, hogy a lány arcán mikor jelennek meg először a döbbenet, majd a megbánás jelei… aztán a könnyek. A háromból kettőt már fel is fedezett, mikor Sophie elfordult tőle. Döbbenet… és könnyek… Gyomra, amiben eddig mintha lepkék repkedtek volna, most vészesen süllyedni kezdett. Szíve pedig vad dobogásba kezdett és felkúszott a torkáig. Rettegett tőle, hogy a lány mindjárt a fejéhez vágja, hogy ’hogy tehette ezt vele, hisz a tanára’, vagy valami hasonlót… Ráadásul a tudat, hogy Sophie…

- Mi a baj? – suttogta rekedten jobb kezére könyökölve, és hátulról átölelte a lányt.

- Igazán semmi – motyogta szipogva, de Remus látta, hogy a szemeiből még mindig folynak a könnyek.

- Megbántad, igaz? – sóhajtott lemondóan.

- Dehogy is! – ellenkezett félig felé fordulva – Csodálatos volt! Minden perc.

- Akkor miért sírsz?

- Én csak… jaj, Remus… ez nekem olyan furcsa!

- Tudom… nem szabadott volna…

- Nem erről van szó! Azok a te félelmeid. Engem nem érdekel a korkülönbség, vagy hogy a tanárom vagy. El sem tudod képzelni, hogy mennyit jelentettek nekem ezek a percek! – most már teljesen a férfi felé fordult, arcát a mellkasába fúrta és összegömbölyödve hozzábújt. – Jaj, annyira boldoggá tettél! Olyan boldog vagyok! Még soha nem éltem át ehhez hasonlót! És ezek boldogságkönnyek, te buta…

- Jól van, próbálj meg megnyugodni – mosolyodott el megkönnyebbülve és megcsókolta a feje búbját.

- De nem tudok! A közeledben egyáltalán nem tudok nyugodt lenni. Úgy dübörög a szívem, mintha megőrült volna! És ez az érzés annyira jó! Melegséggel tölt el itt belül. Remus, én…

- Ne mondd ki, kérlek! Meg vagy zavarodva. Most bármit kimondanál. Kérlek, csak holnap, vagy azután próbáld meg.

- Arra számítasz, hogy meggondolom magam, igaz? Hogy rájövök, hogy amit irántad érzek, csak egy fellángolás?

Lupin nem válaszolt. Pontosan erre gondolt. Azzal kínozta magát, hogy Sophie-nak nem lehetnek mélyek az érzései iránta, csupán összezavarodott a szeretkezésük miatt. Az, hogy ő mit érzett a lány iránt, az mellékes volt. Nehezen ugyan, de visszaszorítható, ha úgy hozza a jövő. Félt bevallani neki, hogy már régóta a megengedettnél jobban kötődik hozzá.

- Tévedsz, Remus. Idővel te is rájössz.

Csend telepedett a szobára. A kandallóban még mindig ropogott a tűz, odakint azonban már csak halványan pislákolt a fény. Sophie agya lassan kiürült. Bágyadtan hallgatta Lupin egyenletes, erős szívverését. Még mindig szorosan hozzá volt bújva. A férfi óvatosan ölelte magához, mintha attól félne, hogy összetörik. Bal kezének ujjai felváltva apró köröket rajzoltak a vállára.

- Miért nem mondtad, hogy érintetlen vagy? – tette fel halkan a kérdést, ami már percek óta foglalkoztatta.

- Változtatott volna az valamin?

- Talán.

- Jobb volt így. Féltem, ha elmondom, akkor elhúzódsz tőlem és elküldesz. Azt nem bírtam volna ki. De ha már itt tartunk, te is rájöhettél volna. Miket feltételeztél te rólam? – nézett fel rá mosolyogva. Remusnak ettől a hamiskás, kacér mosolytól lódult meg mindig a szíve.

- Nos… hát… elég határozottnak tűntél… és amúgy is érettebbnek tűnsz a korodnál, no meg manapság a mai fiataloknál már nem lehet egyértelműen eldönteni…

- Remus! Hány éves is voltál te, mikor először…? Hmm? – húzta fel mosolyogva a szemöldökét, és a hátára fordította kedvesét, hogy a mellkasára könyökölhessen.

- Hát szóval… - rettenetesen zavarban volt Sophie közvetlenségétől. Még soha nem volt dolga ilyen eleven és nyílt lánnyal. Arcát lassan elöntötte a pír. – Kevesebb, mint te… - adott kitérő választ.

- Ne próbáld eltusolni a dolgot! Nem olyan kényes kérdés ez.

- De nem korai még ilyenekről beszélnünk?

- Már miért lenne az? Engem már kitárgyaltunk, most te jössz!

- Na jó, bár rajtad nem volt sok minden kitárgyalni való.

- Hát nem. Mivel te voltál az első… Szóval?

- Majdnem 16 voltam.

- Tényleg? És hogyan történt?

- Erről most nem szeretnék beszélni.

Sophie rájött, hogy kissé tapintatlan és túl kíváncsi volt, ezért lesütötte a szemét, és mutatóujjával a Remus mellkasán található hegeket és karmolásokat kezdte simogatni. Úgy gondolta, hogy biztosan azokban a harcokban szerezte a sebhelyeket, amiket Voldemort és a csatlósai ellen vívott, és egyszer-kétszer mesélt is róluk.

- Bocsánat. Elragadtattam magam.

- Semmi baj – húzta fel magához, hogy arcaik egy vonalban lehessenek. – Tehát akkor nem bántad meg?

- A leghatározottabban állíthatom, hogy nem! És ha még egyszer megkérdezed…

- Akkor mi lesz? – csillantak fel a barnásszürke szemek.

Sophie nem válaszolt, csupán végigsimított Remus arcán és gyengéden megcsókolta.

- Jaj, Sophie, most mi lesz velünk? – komolyodott el megint egy perc múlva.

A lány nem akart válaszolni, helyette adott még egy csókot, de látva, hogy a férfi arca továbbra sem változik, sóhajtott egyet és ő is komolyan nézett a másikra.

- Nem lehetne erről holnap beszélni? Olyan jó lenne, ha ma még nem emésztenénk magunkat ezen a kérdésen, és csak egymással foglalkoznánk! Olyan hosszú még az éjszaka…

- Rendben… - adta meg magát, miután szelíden elmosolyodott. „Hát ellen tud állni valaki ennek a lánynak?”

2005. 08. 05-06.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés