| Novellák : Sophie - Protect me from what I want… |
Sophie - Protect me from what I want…
Sophie / Useless-girl 2006.12.06. 22:10
Sötét hangulatú fanfick, főleg a depresszívebb számaikat hallgattam közben. :) Legelső Placebos novellám!
Cím: Protect me from what I want…
Író: Useless-girl (alias Sophie :) )
Szereplők: Brian Molko, Stefan Olsdal, Steve Hewitt
Kategória: dráma, sötét
Korhatár: 12
Leírás: Sötét hangulatú fanfick, főleg a depresszívebb számaikat hallgattam közben. J Legelső Placebos novellám!
Ajánlás: Első sorban black_daynek, aki a Sea of Sin fórumra beszurkált rengeteg PiciBri képpel, és az átírt dvdvel örökre megpecsételte a Placebo és az én közös sorsomat! J Továbbá Kelisa fantasztikus novellái is segítettek, hogy ebben a témában is írjak fanficket, de leginkább tudta nélkül Okineee „My sweet Prince” c. novija volt az utolsó löket. Na meg persze Alinea oldala nélkül talán eszembe se jut tollat ragadni… ;) Remélem, még sok másik fogja követni! :) Thank you & Enjoy!
Protect me from what I want
Protege Moi
Egy vékony hosszú szövetkabátos alak állt a késő őszi szélben a Szajna partján. Csöndesen csodálta a nyugodtan hömpölygő víztömeget. Egyik kezében cigaretta égett, másikat zsebre vágta a hideg elől. Fekete tincseit néha végigborzolta a hűvös szél. Fehér arcának nagy részét eltakarta a sötét napszemüveg, amit ilyenkor is kénytelen volt hordani, ha nem akarta, hogy lépten-nyomon felismerjék. Persze kényelmi feladatot is ellátott ez az egyszerű kellék, hisz megvédte a sok reflektorfénytől kicsit érzékenyebb csillogó zöldes-szürke szemeit, ha néha előbukkant a hideg napfény a magasban rohanó sötét felhők közül.
Azokon az éveken merengett, amelyek ide vezettek. Annyi mindent átéltek már… sikeres koncertek, elkapkodott albumok, rajongók hada, partik és fogadások, az a rengeteg ember, akiket megismertek munkájuk során… A rengeteg gyönyörű város és táj, amiket egy-egy világkörüli turnén láttak… Pozitív és negatív élmények, örömök és bánatok…
„Maybe we're victims of fate
Remember when we'd celebrate
We'd drink and get high until late
And now we're all alone…”
De Brian, a Placebo együttes frontembere szerencsésnek érezhette magát, hogy két olyan jó barátra lelt, mint Stefan a magas gitáros, illetve Steve a zseniális dobos. Velük sikerült átvészelnie ezeket az időszakokat. Ha valamelyikük elindult a lejtőn, a másik kettő visszahúzta.
Brian épp egy ilyen perióduson volt túl. Nem először gyűlt meg a gondja az alkohollal és a drogokkal. Az utóbbi időben úgy érezte, hogy újra összecsapnak a feje fölött a hullámok. A rengeteg buli, koncert, a felszínes, egyéjszakás kalandok és kapcsolatok teljesen kimerítették. Észre se vette, hogy egyre inkább sodródik saját tűrőképességének határai felé.
Mióta véget ért legutóbbi hosszabb kapcsolata egy angol sráccal, mély depresszióba esett. Steve-ék próbáltak odafigyelni rá, de mikor nem látták, szinte sose volt magánál. Halmozta az élvezeteket, mérgezte a testét. Ugyan nem tűnt fel nekik annyira, lévén Brian alapból vékony testalkatú, de sokat fogyott.
Nem tudott könnyen túllépni ezen a kapcsolaton se. Két barátja már ismerte, tudta, hogy Brian minden kapcsolata felbomlását szinte tragédiaként éli meg. Ebbe a pici emberbe annyi érzékenység szorult, ami elég lett volna mindhármuknak.
Két barátja elérkezettnek látta az időt, hogy most már újra beleszóljanak az életébe, ha nem akarják, hogy végzetes következményei legyenek.
Stefan egyik este bekopogott a szállodaszobájába, majd a választ meg se várva belépett az ajtón Steve-vel a nyomában. Tudta, hogy mit fog látni. Brian az ágy mellett ült a földön. Körülötte üres piásüvegek és rengeteg csikk hevert. A félhomályos szobában vágni lehetett a marihuána illatával keveredett füstöt.
A kuporgó alak észre se vette őket. Hátrahajtott fejjel meredt a plafonra, hátát az ágynak támasztva, és a „My sweet Prince”-t dúdolgatta. Stefan leguggolt előtte, és a tarkójára csúsztatta egyik kezét, hogy felemelhesse a fejét. Brian ködös tekintete csak most ismerte fel őt. Szemei vörösek voltak a sírástól és a füsttől.
- Stef… hát itt vagy? – lehelte, majd megragadta a férfi arcát, hogy megcsókolhassa. Ő még örült is volna ennek, ha nem ilyen állapotban van a barátja. De most nem ezért volt itt. Magához akarta téríteni, ezért lefejtette magáról a kis kezeket, és megragadta a keskeny vállakat.
- Bri! Bri, figyelj rám! Hallasz?
- Igen… - suttogta, de közben erőlködnie kellett, hogy nyitva tudja tartani a szemeit.
- Ezt abba kell hagynod!
- Neee… Stef! Hagyjatok békén!
- Igaza van, Brian! Nem pusztíthatod tovább magadat… - lépett előrébb az eddig a háttérben figyelő Steve.
Brian csak morgott valamit, de Stef megrázta a vállánál fogva.
- Brian!
- Takarodj innen, a kurva életbe! – üvöltött rá türelmét veszítve. – Hagyjatok meghalni!
- Egy fenéket! – rángatta talpra, és elkezdte a fürdőszoba felé tuszkolni, miközben lerángatta a koszos fekete pólót és a kopott farmert róla. Nem volt nehéz dolga a kába fiúval. Ilyen esetekben mindig kihasználta testi fölényét.
Steve kicsit aggódva figyelte, ahogy a gitáros fél kézzel megengedi a hideg vizet a tusolóban, Briant pedig a józanító sugár alá löki.
- Az istenit! Eressz el! Ez kurva hideg!
- Rád fér!
Brian pár hasztalan szabadulási kísérlet után megadóan tűrte, hogy percekig hűtse libabőrös fehér bőrét a víz, majd Stef kirángatta alóla, s a nagy tükör elé állította a csont-sovány énekest.
- Nézz fel, Brian! Nézz fel! Tetszik, amit látsz? Ez vagy te! Csont és bőr.
A férfi valóban borzalmasan festett. A teste tele volt kék-zöld foltokkal, mert mámoros pillanataiban mindennek nekiment. Bőre beteges színű volt, amit a csillogó vízcseppek csak még inkább kiemeltek. Vacogó fogakkal, dideregve nézte kiálló bordáit és medencecsontját, vékony combjait, remegő kezeit… Szégyellte magát társai előtt. Próbálta minnél kisebbre összehúzni magát szégyenében. Lassan a földre kuporodott, miközben csöndesen potyogtak a könnyei.
- Elégedett vagy? Ezt akarod folytatni? Tönkre akarod tenni magadat? A karriert, amit felépítettünk? Amiért annyit dolgoztunk?!
Brian agyát elöntötte egy pillanatra az indulat, de aztán rájött, hogy Stefan és Steve nem a saját karrierjük megóvása miatt jöttek be hozzá, hanem csakis az ő érdekében. Ez valahol a szíve mélyén meghatotta.
Steve már rá akart szólni Stefre, hogy hagyja békén az összeroskadt pici alakot, mikor látta, hogy magas barátja is észreveszi a néma zokogástól rázkódó vállak mozgását.
- Remélem, most már magadtól is rájöttél… - emelkedett fel korábban felvett guggoló helyzetéből.
- Stef, hagyd! – súgta a dobos. – Menjünk…
Brian megrémült, hogy egyedül hagyják újra felszakadt sebeivel, így kétségbeesetten Stefan lába után kapott. Úgy kapaszkodott belé, mint a síró kisfiú édesanyja puha szoknyájába, ha a félelmetes szörnyek elől menekül.
- Ne hagyj… itt… egyedül! – zokogott fel elcsuklón.
Szívfacsaró látvány volt, ahogy a fejét a férfi farmerjába fúrva, elfehéredett ujjakkal kapaszkodik. Vékony kis testét egyre erősebben rázta a sírás, ahogy mindinkább belelovallta magát. Stef szomorúan fejtette le magáról a kapaszkodó kezeket, hogy ismét leguggolhasson hozzá. Brian kétségbeesetten vetette magát a nyakába, és görcsösen szorította magához, mintha sose akarná elengedni. Percekig így maradtak a hideg kövön, majd a férfi óvatosan a karjaiba vette a sírástól kimerült társát, és átvitte a hálóba. Steve eközben már nagyjából eltakarította az üvegeket, a csikkeket, és a különféle kábító hatású tablettákat. A szoba félig-meddig ki is szellőzött, noha a fű jellegzetesen édeskés szaga még valamennyire érződött.
Briant egy törölközővel szárazra dörgölte Stef, de az énekes azt már nem engedte, hogy száraz alsógatyát is ő adjon rá. Reszkető tagokkal szenvedte bele magát a fekete ruhadarabba, majd hagyta, hogy bebugyolálják a meleg takaróba, és megitassanak vele egy pohár friss vizet. Engedelmesen feküdt le az ágyra Stef kezét szorongatva, hogy aztán pár perc múlva elnyomja az álom.
Így lépett a gyógyulás útjára. Ezek után napokig a két férfi közül valamelyik felügyelete alatt gyógyult, mivel mást nem viselt el a környezetében. Szerencsére a fellépéseik nem voltak akkor túl sűrűek, így a rajongók nem vettek észre semmit. A koncerteken Brian tökéletesen hozta azt, amit elvártak tőle. Lassan az életkedv és az étvágy is visszatért belé.
„It's the disease of the age
It's the disease that we crave
Alone at the end of the rave
We catch the last bus home”
Egy idő után úgy érezte, nagyobb mozgástérre van szüksége, ha nem akarja, hogy a szállodai szobák falai megfojtsák. Ismerős helyeket akart látni, így úgy döntött, visszautazik Franciaországba. Két társa eleinte aggódott, nehogy visszaessen, de Brian biztosította őket, hogy már jobban érzi magát, és feltétlen szükségesnek érzi a levegőváltozást.
És most itt állt ezen a borongós napon, de úgy érezte, hogy újra van remény, s képes lesz túllépni ezen a fájdalmon is, mint ahogy azt már többször is megtette. Sokadjára jött rá, hogy helytelenül cselekedett, de ezt gyengesége és érzékenysége számlájára írta, mellyel tudta: együtt kell élnie.
Ugyan most egyedül volt, de nem bánta. Tudta, hogy a szó szoros értelmében sosem lesz így, hisz még a hülyeségei ellenére is vannak olyanok, akik törődnek vele, szeretik, és megvédik őt. Ez a gondolat pedig többet ért mindenféle gyógymódnál. Ez a lelkére hatott, mely úgy érezte, újra éledezni kezd, hogy ismét a jövőbe tekinthessen, hátrahagyva, de sosem feledve a múlt buktatóit.
Lassan indult tovább a felszakadozott felhők mögül barátságosan simogató naplemente fényében, miközben halkan két sort dúdolgatott abból a számból, amit a repülőn írt:
„Protect me from what I want...
Protect me protect me…”
By: Useless-girl/Sophie
2006.12.4-6.
Brian Molko
- My sweet Prince -
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés