|
Sophie - Karácsony
Sophie / Useless-girl 2006.12.26. 00:50
Karácsony alkalmából egy újabb novella... :D 
Cím: Karácsony
Író: Useless-girl (alias Sophie J)
Szereplők: Brian Molko, fiktív személy, Stefan Olsdal, Steve Hewitt
Kategória: romantikus
Korhatár: 16
Leírás: Kicsit Brian fejébe raktam a saját gondolataim közül, már ami a karácsonyt illeti. Kinézném belőle, hogy nem szereti ő se az ünnepet. Kicsit szenvedős, kicsit romantikus. :)
Ajánlás: black_day, Pompás, Kelisa, Tharsis (aki ezt a szuper számot átküldte! :) )
Megjegyzés1: Ajánlott szám: Kowalszky meg a Vega: Többet érdemelsz
Megjegyzés2: BOLDOG KARÁCSONYT mindenkinek, de főként kedvenc kis manónknak! J
Karácsony
Nem szeretem túlzottan a karácsonyokat. Mindenki felbolydul, rohangásznak a felesleges és lehetőleg minnél drágább ajándékokért. Ez már rég nem a szeretetről szól. Már szinte nem is emlékszem, mikor volt utoljára olyan igazi meleg karácsonyom. Talán nem is volt soha… Valószínűleg idén se lesz az, de most picit bánom. A turné kicsit elhúzódott, így még ma, 23-án is késő estig koncertezni meg bulizni kell. Másnap pedig a reptereken áll a bál, sose jut időben haza az ember. Ráadásul a hóviharok se segítenek… Tököm tele van mindennel! Vége lehetne már ennek az őrületnek! Úton-útfélen belebotlik az ember a hülye nyálas ünnepi dalokat dúdolgatókba. Az üzletekben ugyanez a helyzet. Ettől a mézes-mázosságtól hánynom kell! Azt már jobban szeretem, mikor az ünnepek után szinte kiüresedik minden. Olyan, mintha kihalna az élet. Vége a mézeskalács-illatú lármának, nem rohangál csilli-villi pakkokkal az ember. Minden egyszerűen csak kibaszott üres lesz. Ilyenkor tükrözi a világ az igazi érzéseimet. A karácsonyok szinte észrevétlenül múltak el nálam évről-évre. Stefnek meg Steve-nek adtam valami jelképes baromságot, vagy csak hátba veregettem őket, de ezt nem tették szóvá. Tudják, hogy érzek ezzel kapcsolatban. De most mégse tudok ilyen szenvtelenül átsiklani ezen a pár napon. Nem tudom, mi bajom van, de úgy érzem, hiányzik… valami…
A turnébusz leghátsó eldugott részében kuporgok. A többiek békén hagynak. Tudják, hogy kell egy kis magány, amikor kikapcsolhatok. Szomorkásan nézek ki a busz ablakán egy pokrócba bugyolálva. Szemeim előtt újra meg újra összefolyik az elsuhanó város. Aztán eszembe ötlik valami. Kezem nagy nehezen megtalálja a kijáratot a meleg takaróból, és az előttem lévő asztalról előkotrom valahogy a pénztárcám. Egy kicsit gyűrött képet húzok ki belőle. Ujjaim végigsiklanak a fényes felületen.
Ketten vagyunk rajta. Te és én. Nem tudom már, mióta hordom magamnál ezt a képet. Szerintem anno te csempészhetted bele a tárcámba. Mikor pár hete megtaláltam, meglepődtem, de utána minden nap előszedtem, még ha csak pár percre is egy-egy koncert előtt az öltözőben, a fárasztó interjúk után, vagy ha nem tudtam elaludni a hideg ágyban. És most megint itt vagy a kezeim közt. Úgy emlékszem, a születésnapodon spontán készült ez a kép. Gyönyörű vagy rajta! Mutatóujjam gyengéden végigsimít hosszú hajadon, követi nyakad meztelen ívét, körberajzolja nevető szádat, majd kulcscsontodra ugrik, hogy aztán lejjebb csússzon. Nagyot sóhajtva nézem azt a mozdulatot, ahogy feltétlen bizalommal simulsz oldalamhoz, miközben én átfogom fél kézzel a vállad. Szinte érzem jobb tenyered melegét a mellkasomon, látom a szemeid boldog csillogását, ahogy oly sokszor rám mosolyogtál aznap este, és az orromban érzem az illatod…
Lehunyt szemmel dőlök hátra, és magam mellé képzellek. Fel tudom idézni tested minden egyes porcikáját. Beleégetted magad az agyamba. Minden mozdulatod, pillantásod, nevetésed… a hangod… itt van bent, és csak arra vár, hogy eluralkodhasson rajtam, hogy elvedd az eszem.
Hiányzol.
Álmaimban sokszor látlak. Velem vagy. Boldogok vagyunk. De mikor felébredek, az üres lepedőt markolom magam mellett. Most se vagy itt. Rég láttalak. A turné elszakított tőlem. De talán nem csak az. Talán így kellett lennie. Számtalanszor ki akartam dobni ezt a képet. A gyűrődések nem véletlenek rajta. De… az utolsó pillanatban mindig meggondoltam magam. Franc se tudja, miért kínzom magam még mindig az emlékeddel. Még a fülemben cseng az a veszekedés. Az, amikor szakítottam veled. Nem tudom, miért tettem. Így tűnt helyesnek. Sokszor felvillan előttem az a fájdalommal teli tekinteted. Nem sírtál (legalábbis előttem), nem verted ki a hisztit, csak kérdőn néztél rám pár percig, aztán elfogadtad. Csendesen léptél ki zaklatott életemből, mégsem tudtalak elfelejteni. Talán pont ezért.
Észre se vettem, hogy a busz már megállt. Stef jön hátra hozzám. Szomorúan tekintek fel rá. Sóhajt egyet, mikor meglátja a kezemben a képet, majd halkan szól:
- Gyere, Brian! Mennünk kell próbálni.
Nem szólok semmit, csak lassan feltápászkodok, miközben gondosan visszahelyezem a képet a helyére. Az arénánál nagy a nyüzsgés. Odakint már jó pár fanatikus rajongónk fagyoskodik. Csak egy pillantást vetettem rájuk, míg Stef és Steve odaintett nekik. A színpad készen áll, már csak be kell hangolni a hangszereket. Pár kényesebb számrészletet elpróbálunk, majd elvonulok az öltözőbe, és csak a koncert előtt pár perccel dugom ki az orromat.
Nem sok kedvvel nyomom végig a bulit, bár a vége felé kicsit már jobb a kedvem, talán a közönség féktelen tombolása, és a felszabaduló energiái miatt.
Egy törölközővel itatom fel a patakokban folyó izzadtságot az arcomról. Végül is nem sikerült rosszul ez a buli. Pár pacsi után lelépek az öltözőmbe, hogy lezuhanyozzak. Miután elkészülök, Stef lép be a szobába, és karon ragad.
- Mi van?
- Gyere velem. Meglepetésünk van!
- Jaj ne, ez az a karácsonyi baromság megint? Most se vettem ajándékokat, ezt már most leszögezem.
- Nem is kell.
Unott képpel sétálok végig a folyosón, ami ahhoz a teremhez vezet, amiben a velünk utazó stáb büféje lett berendezve. Odabent semmi különleges nem fogad. Páran odajönnek gratulálni, meg csoportokban iszogatnak az emberek. Steve a falhoz közel, az egyik lelógó fekete drapéria mellett beszélget a barátnőjével.
- Sziasztok – lépünk hozzájuk – Nem is tudtam, hogy jössz.
Unott mosollyal nézek a vörös hajú nőre, akinek mindig elfelejtem a nevét, pedig már egy ideje Steve-vel kavar.
- Csak Stevie tudott róla. De hoztam ám neked egy meglepetést! – mosolyog rám.
Meglepődök. Halvány lila gőzöm sincs, hogy mi lehet az. Már épp mondani akarom, hogy feleslegesen vesződött, mikor a drapéria mögül két pezsgőspoharat szorongatva Te lépsz elő! Először azt hiszem, csak káprázik a szemem. Biztosan megártott a sok fotónézegetés! De nem. Tényleg itt állsz előttem pár lépésnyire. Nem tudom, mit mondhatnék. A torkom elszorul, a gyomrom görcsbe rándul, ahogy tetőtől talpig végigmérlek. Az egyszerű, mégis elegáns fekete ruha eszméletlen jól áll. Semmit sem változtál. Meg se tudok moccanni, csak nézek csillogó szemeidbe. Az egyik poharat felém nyújtod, és halványan elmosolyodsz. Látom a szemedben, hogy kicsit tartasz a reakciómtól. Remegő ujjakkal veszem át a hűs italt. Észre se vettem, hogy az ujjaim közt tartott cigi már rég kialudt.
- Boldog karácsonyt – suttogod megemelve poharad.
- Most már az – vigyorodok el csillogó szemmel és koccintok veled.
Egyszerre húzom le az italt, de egy pillanatra se veszem le rólad a szemem. Édesen mosolyogsz. Kívánlak. Le akarom hámozni rólad a ruhád. Meztelenül akarlak a karjaimban tartani. Nem bírom ki, ha nem érhetek hozzád most rögtön!
Láthattál valamit a szememben, mert a poharad a vörös kezébe nyomod, és óvatosan megfogod bal kezemet, majd elkezdesz kifele húzni. Már ettől a kis érintéstől is felágaskodik bennem a vágy, de mikor meglátom, hogy ruhád nagy részen szabadon hagyja selymes hátad, elvesztem a fejem. A külvilágból semmit sem érzékelve hagyom ott vigyorgó barátainkat, hogy engedelmesen kövesselek bárhova is viszel.
Egy-kettőre az öltözőmben találom magam. Halkan csukod be mögöttem az ajtót. Mélyeket lélegzek, nem fordulok meg. Nem akarom, hogy ez a káprázat véget érjen. Pár pillanat múlva érzem, hogy közelebb lépsz, és fehér karjaiddal átöleled derekamat. Arcod két lapockám közt pihen. Tudom, hogy az illatomat szívod magadba. Mindig ezt csináltad. Azt mondtad, nem tudsz betelni vele. Én meg veled nem! Még mindig alig hiszem el, hogy tényleg itt vagy. Hogy tényleg a te karjaidat simogatom, miközben a szívem a torkomban dobog.
Megőrjít a közelséged!
Az ajkaidat akarom!
Érezni akarom, ahogy teljesen hozzám simulsz!
Lefejtem magamról kecses kezeidet, és szembe fordulok veled. Magamhoz rántalak. Halkan felnyögsz mikor teljesen hozzám simulsz. Fél kézzel a derekad szorítom, másik kezem ujjai az arcodon játszanak, majd a hajadba túrnak. Meg akarlak csókolni, de valami érzelgős dolog visszatart. Csak nézem az arcodat, az epekedő szádat, a kicsit zavart tekintetedet. Már a látványodtól megrészegülök. Azt hittem, ezt az érzést is egy mozdulattal elvághatom, mint már annyiszor tettem ezt másokkal, de most nem megy. Hiába próbáltam eltemetni magamba. Ott voltál mindig, minden percben, még ha nem is vettelek észre. Persze ezeket nem mondom ki hangosan. Félek. Félek, hogy emiatt valami elromlana, vagy véglegessé válna. Nem akarlak magamhoz láncolni, hisz neked is megvan a saját életed, a saját világod. Nem hurcolhatlak mindig magammal. Belefáradnál egy idő után. Mint ahogy én. Nem lenne jövője ennek… de… mégis itt vagy… Az egész annyira zavaros!
Reszketve állsz előttem, és türelmesen vársz a csókjaimra. Hagyod, hogy ezt a vitát végigjátszhassam magamban. Mindig megértő voltál. Néha túlságosan is. De azért nem vagy ilyen egyszerű. Tüzes vagy. Szenvedélyes, humoros, erős… Tökéletes lennél… de…
Úgy tűnik, túl sokáig méláztam, mert egyszer csak arra eszmélek, hogy ajkaid finoman végigcirógatják sajátomat. Lehunyom a szemem, és élvezem finom csókjaidat. Az ismerős érzés magával ragad. Még többet akarok! Nekem ennyi nem elég. Most már mindkét kezemmel magamhoz szorítalak, csókjaink pedig megtelnek szenvedéllyel. Az ajtónak nyomlak. Azt akarom, hogy érezd, mennyire felizgattál pár pillanat alatt. Halkan sóhajtasz, majd elmosolyodsz. Kezed végigsimít arcomon, és tovább csókolsz. Libabőrös a tested. Meztelen hátadon futnak végig ujjaim, aztán combodon simítok végig. Már majdnem fáj, ahogy hosszabb tincseimbe túrsz, és egy percre sem ereszted a számat. Megemellek, lábaid a derekam fonják körül. Odaviszlek az egyik asztalhoz, és a szélére ültelek. Mohón simogatom combod érzékeny belső felét. Ettől mindig megőrülsz. Most is belenyögsz a csókba, ahogy kezem egyre följebb téved. Nyelvemmel már a dekoltázsodon járok, és épp megragadom a bugyid szélét, mikor kopognak. Halkan káromkodok.
- Mi van?! – kiabálok ki.
- Bocs Brian a zavarásért, de mennünk kell! – hallom menedzserünk határozott hangját – Át kell adnunk a terepet. Majd folytatjátok a szállodában. Öt perc múlva az autóban akarlak látni!
Mielőtt valami cifrát mondhatnék neki, hallom, hogy elsiet. Ingerülten csapok melletted az asztalra. Totálisan elrontott mindent a megjelenésével! Bocsánatkérőn nézek rád, de tekinteted nyugodtan csillog. Ujjaid végigsimítanak karomon, majd ökölbe szorult kezemen állapodnak meg.
- Semmi baj, Brian. Nyugodj meg! Lesz elég időnk… persze csak ha te is akarod…
- Hát hogy a francba ne akarnám?! Szerinted ez csak tettetés? – nyomom puha ölednek kemény szerszámomat.
Megint az az édes mosoly, miközben a fejed az érzéstől elindul hátrafele, de mintha rendre utasítanád magad, a mozdulat a felénél megszakad, és megint rám nézel. Látom a szemedben lustán csillogni a vágyat, de visszafogod magad. Azt azonban nem tudod megállni, hogy ne simíts végig nadrágom elején. Beleborzongok az érintésedbe, ágyékomat újabb hőhullám önti el, de tudom, hogy le kell nyugodnom. Épp ezért hagyom, hogy eltolj magadtól.
- Segítek összepakolni, jó?
- Minek? Majd összepakol a személyzet – vágom rá flegmán. Még mindig ugyanott állok és próbálok lehiggadni.
- Bri, nem törik le a kezünk! Meg amúgy is…
- Amúgy is mi? – fordítom feléd a fejem a szemrehányó hangsúlyra. Sosem nézted jó szemmel, ha mással végeztettem még az egyszerű dolgokat is.
- Amúgy is ez jó lehetőség, hogy lehiggadjunk. Mondhatni pótcselekvés… - mosolyodsz el újra, és már pakolászni is kezdesz a sminkcuccaim között. Noha nem szeretem, ha valaki a dolgaimhoz nyúl, neked hagyom. Tudom, hogy mindent a helyére teszel. Ismered a szokásaim. Csak állok ott, és nézlek. Próbálok lehiggadni, de még az egyszerű ismerős mozdulataid is izgatólag hatnak rám. Nem tudom, ki fogom-e bírni a szállodáig. Ahogy lehajolsz egy szempillaspirálért, ahogy ujjaid a tárgyakon siklanak, ahogy a füled mögé simítasz egy zavaró tincset… Le kell hunynom a szemem. Az asztalnak támaszkodok, és mélyeket lélegzek. Talán ez segít.
Pár perc múlva tényleg érzem, hogy testem kezd csitulni. Bár érzem a kielégületlenséget feszülni bennem, most már talán ki fogom bírni. Mire kinyitom a szemem, már össze is pakoltál, és felém nyújtod a kabátomat. Alig ismerlek fel hosszú szövetkabátodban és sötét napszemüvegedben. De mindenképp sokat segít rajtam, hogy tested nagy része takarásban van végre. A cuccokat itt hagyjuk, majd utánunk hozzák. Ahogy kilépünk a szobából, a vigyorgó Steffel találjuk szembe magunkat.
- Épp most akartam benézni, hogy elkészültetek-e már. Drága menedzserünk eléggé ideges. Szerintem összeugatott valami fejessel, azért kell ilyen gyorsan elhúznunk.
- Ezen nem lepődnék meg – zárom rövidre a témát, miközben a kijárat felé indulunk.
Szerintem Stef érzi rajtam, hogy még mindig csak egy témára tudok koncentrálni, és sejti, hogy megzavartak valamit köztünk. Halványan egymásra mosolyogtok, de utánam indulsz, mikor meglátod a fintort az arcomon. Nem tudom, de most valahogy idegesít ez a nagy egyetértés köztetek. Minnél hamarabb a hátam mögött akarom hagyni ezt a kócerájt és mindenkit. Már megszoktam hirtelen hangulatváltozásaim, de most ez is idegesít. Utálom, ha valamit nem kaphatok meg rögtön mások miatt! De nyomban nyugodtabb leszek, ahogy óvatosan kezembe csúsztatod sajátodat. Egy pillanatra nyugodt arcodra nézek. Elképeszt, hogy mennyire uralkodni tudsz magadon ha kell! Bólintasz, majd felteszed a szőrmés kapucnid, hogy a kitartó fotósok és a rajongók odakint ne ismerjenek föl. A hangzavar és a vakuk villogása közepette húzlak magam után a sötétített üvegű kocsiba.
- Elég sokan itt maradtak – jegyzi meg Steve, majd egy csókot ad barátnőjének.
- Talán mert ez volt az utolsó koncertetek idén – mosolyog rá a vörös nő.
- Meglehet – hagyja rá fáradtan Stef.
- Tényleg, hol van Xavier? – pillantok magányosan ücsörgő basszerosunkra. Elvigyorodik.
- A szállodában hagytam. Már vár… Valami meglepetést emlegetett…
Egy perverz mosoly suhan át arcomon, de nem szólok semmit, csak átkarollak, és hátra tolom a kapucnidat, hogy arcomat illatos nyakadba temethessem.
Végre elindulunk.
- Hosszú lesz az éjszaka… - súgom a füledbe úgy, hogy csak mi ketten halljuk. Nem tudom, mibe borzongsz bele… a mondatba, vagy abba, ahogy finoman harapdálni kezdem a nyakadat… És ez még csak a kezdet!
By: Useless-girl / Sophie
2006.12.25.
„Kistigris” :)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés