|
Sophie - Bloodflowers
Sophie / Useless-girl 2007.01.06. 01:52
Depresszív a javából...  fc01.deviantart.net/fs70/f/2010/123/2/9/Bloodflowers_by_Useless_girl.jpg
Cím: Bloodflowers
Író: Useless-girl (alias Sophie)
Szereplők: Brian Molko
Kategória: dráma, sötét
Korhatár: 14
Leírás: Hát nem éppen boldog írás… Egyébként döntse el mindenki, hogy miként is ér véget ez az egész. Nem ragaszkodom a negatív végkifejlethez. Talán egyszer még folytatást is írok hozzá. :)
Megjegyzés: Meglepő módon most nem Placebót hallgattam írás közben, hanem a The Cure-tól pörgött folyamatosan eme címadó szám, ami az egyik kedvencem.
Ajánlás: Modecsibének, aki elsőként olvashatta ezt a ficket, és aki elsőként ismertetett meg ezzel a számmal is. Sok mindenért hálás vagyok neki, és ezúton is köszönök mindent!
Zihálva csapom be az ajtót magam mögött. Könnyeim félig megszáradtak sápadt arcomon. Tudom, hogy a szemfestékem hosszú csíkokban kenődött el, de nem érdekel. Semmi sem érdekel. Semmi. Elegem van. A hotelszobámig futottam előled. Még mindig levegő után kapkodva botorkálok át a sötét szobán, hogy az éjjeliszekrény mellett térdre essek. A fiók tartalma egy perc múlva már előttem hever. Egyik kezem a lámpa melletti viszkisüveg után nyúl, míg a másikkal a cuccok között kotorászok. Szart se látok, de nem akarok lámpát gyújtani. Miután istenesen meghúzom az üveget, köhécselve kattintom mégis fel öngyújtóm. Egy perc alatt a markomba zárom a kis zacskót. A kézfejemre szórok a tartalmából, és mohón felszívom. Szipogok párat a kaparó érzéstől, majd még párszor megismétlem a műveletet. Szinte azonnal érzem, ahogy a szer hatni kezd. Újra rátalálok a viszkire is, majd rágyújtok hátam a falnak vetve. Hátrahajtott fejjel, szipogva várom, hogy hasson végre ez a kurva szer, meg a pia. Nem akarok semmiről se tudni. Nem akarok gondolkodni! Elegem van. Te voltál az utolsó csepp. Minden megint kibaszottul ellenem van!
Végre érzem. Itt van a kellemes lebegés, az ismerős érzés… Élvezettel tüdőzöm le a füstöt is. Az üveg üresen dől el mellettem a padlószőnyegen. Érzem, a szám időnként vigyorokra rándul. Elégedetten húzom végig kezemet mellkasomon. Most végre jó. Egy kis nyugalom. Erre vágytam. Semmi rosszat sem érezve lebegek a színes fények közt. Meleg érzés árasztja el fáradt testemet. De felkiáltok, mikor halványulni kezd egyik pillanatról a másikra! Kétségbe esem. Kapaszkodnék a színes felhők után, de hirtelen fenyegető formák kezdenek el táncolni szorosan lehunyt szemhéjaim alatt. Gyorsan kinyitom a szemem, de a káosz így is a fejem fölé nő. Ismerős-ismeretlen arcok úsznak el fenyegetően az arcom előtt. A szoba megdőlni látszik. A szőnyeg mintái kígyózva indulnak felém, hogy lábaimra tekeredve magukkal rántsanak a sötétbe. Karjaimat szemem elé kapom, lábaim felhúzom. Saját kétségbeesett zihálásomtól hangos a szoba.
Koncertek, közönségek, gitárok, emberek, hangjegyek, szervezők, repülők, buszok, hotelszobák képei váltakoznak egyre gyorsuló tempóban előttem. Megpróbálom elhessegetni őket, de nem tágítanak. Engem akarnak ők is. Kezek nyúlnak felém. Már kiabálok, de senki se hall meg! Egyedül vagyok ellenük! Már majdnem elérnek, mikor legtanácstalanabb pillanatomban felvillan a te arcod is. Dühös leszek, de mikor búcsút intesz, és átengedsz „nekik”, utánad kiáltok:
- Stef! Ne csináld!
De ebben a borzalmas látomásban is átversz. Nem segítesz. Most már nem. Utálsz, megvetsz, lenézel, gyűlölsz! Látom a hideg szemeidben! Ez kurvára fáj! Megőrülök tőle! A kín szaggat belülről. Ujjaim görcsösen kapkodnak utánad, de egyre távolabb kerülsz reszkető testemtől. Könnyeim újra megerednek. Már tudom, hogy mindennek vége. Olyan kicsire kuporodok össze, amilyenre csak tudok. Zokogásom fojtva hallatszik. A szörnyek meghúzódva figyelnek a sötétből. Mintha szánalmat látnék a szemeikben. Már nekik sem kellek. Senkinek se kellek. Senki sem kíváncsi rám. Senki sem keres.
Sosem fogom megérteni őket, a világot, az embereket… Sosem fogok közéjük tartozni. Mindig eltértem az átlagtól. Ez jó volt. Ez rossz volt. Labilis vagyok. Túlságosan érzékeny. Talán mindent én komplikálok túl. Az én hibám, hogy nem tudnak elviselni. Bűnös vagyok. Rossz vagyok! Hasztalan. Fárasztó és idegesítő. Fáj, hogy ilyen lettem. Fáj, hogy megszülettem. Talán nem kellett volna. És a rajongók… ők se csapnák be magukat. Nem ismernek. Senki sem ismer. Én se ismerem teljesen önmagam. Egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok!
- Anya, miért szültél erre a hideg világra?! Miért választottad a reménytelenséget és a szenvedést a sorsomnak?! Mondd, miért?! Minek…?
Karjaimmal magamat ölelve hintázok előre-hátra. Tekintetem üres, pupilláim félelmetesen kitágultak. Tudom, hogy ilyenek. Nem egyszer láttam magam így. De most ez is idegesít! A gyengeség… elegem van belőle! Most már elég volt. Véget kell vetnem ennek! Meg kell szabadítanom a világot kicsinyes önmagamtól! Döntöttem.
Egy percig még barátkozom a gondolattal. Rá kell vennem elgémberedett tagjaimat, hogy végre megmozduljanak. Próbálok felállni, de a szerek megtették hatásukat. Az ágy szélének esem. Érzem, ahogy a homlokomból szivárgó vér csiklandozza arcomat. Négykézláb tovább indulok a kivilágított fürdő felé. Úgy látszik, a lámpát korábban égve hagytam. Hirtelen egy hűvös kéz fonódik a bokámra. Megrémülök. Ahogy hátranézek, egy buja, de ijesztő nő árnyát látom kinyúlni az ágy alól. Csábítóan néz rám, de én lerázom a kezét, és tovább megyek. Már a küszöbnél járok, mikor a félig nyitott ajtót szélesre tárja előttem valaki. Visszahőkölök. Félelmem fojtogató hullámokban tör fel. A gonosz kis árnyak elégedetten sustorognak a sarokban, ahogy megérik, mint a szagot fogó állatok. Az ajtó szélét egy sápadt, hosszúkás kéz pókláb vékonyságú ujjai tartják. A férfi hihetetlen magas és vékony. Egy pillanatra Stef jut eszembe alakjáról, de gyorsan elűzöm a képét. Lenyűgöz, és rettegéssel tölt el egyszerre ez az árny a megjelenésével. Elrongyolódott frakkot visel. Eszembe jutnak róla a régi filmekben látott ódivatú vándorcirkuszok poros igazgatói. Olyan cirkuszoké, ahol csupa borzalmat és borzongást ígérnek a látogatóknak.
A férfi hosszúkás, hegyes arca, kampós vékony orra és foghíjas ábrázata egyszerre tűnik szépnek és ocsmánynak. Noha a fürdőszoba ragyog a lámpák fényében, az arcán mégis furcsa árnyékok játszanak. Nem hagyja, hogy a táncoló fényekben álló alakját tovább nézzem, csak int egyet a fürdő belseje felé. Nagyot nyelek. Igen, most már emlékszem, miért jöttem. Az ajtófélfába kapaszkodva nagy nehezen feltápászkodom. Furcsa vendégem megértően bólint, és a mosdó felé mutat. Minden elő van készítve. A tablettás dobozok és a pengék ott sorakoznak a mosdó szélén. Csak rám várnak. Botladozva elindulok feléjük. Félek. Egyre határozottabban. Félek akkor is, mikor tétován megkapaszkodom a hideg márványban. Bizonytalanul hátrapillantok vendégemre, de már csak a csukott ajtót látom.
- Milyen tapintatos… - súgom reszelőssé vált hangon.
Kezembe veszem az egyik dobozt, és megpróbálom kibetűzni, hogy mi áll a címkén, bár nem sok jelentősége van. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen erős nyugtató. Mielőtt kinyitnám, felpillantok a tükörbe. Majdnem elcsúszok a nedves padlón, ahogy meglátom benne vendégem mosolyogni. De nem csak ő van ott a tükörben, ó nem. A szobában látott árnyak és még sokan mások bíztatnak. Próbálom lecsavarni a kupakot, de túlságosan reszketnek az ujjaim. De nem kell sokat várnom a segítségre. Magas barátom hosszú ujjaival int egyet, mire a doboz teteje elfordul. Elmosolyodom a varázslat láttán, majd a markomba szórok jó pár tablettát. Érzem, hogy kicsit elbizonytalanodok. A férfi felsziszeg. Társai rosszallóan visszhangozzák a hangot.
„Gyengeség!” – hallom a fülemben visszhangozni. Igazuk van. Nem engedhetem, hogy megint győzedelmeskedjen. A doboz teljes tartalma pillanatokon belül a gyomromban landol. Elégedetten mosolygok zilált külsejű tükörképemre. Nem veszem észre a hatalmas karikákat a szemeim alatt, és a már szinte szürkébe hajló sápadtságom, csak páratlan szépségemet látom. Köhögök párat, a bogyók majdnem visszajönnek, de nem engedem. Az egyik penge után nyúlok. Megvágja az ujjam. Éles. Remek, ez kell nekem.
Lecsúszom a földre. Így ugyan nem látom többé vendégeimet, de nem is baj. Egyedül akarok meghalni. Most nem kell közönség. Ez a sajátom lesz. Teljesen az enyém. És figyelni fogom minden pillanatát, hisz csak egyszer élem át, mint a születést. Ez a kettő mindannyiunkban közös. De a halált senki nem veheti el tőled. Nem menekülhetsz előle, de talán nem is kell.
Hátam a kádnak támasztom. Ujjatlan fehér ingem igencsak megkönnyíti a dolgomat. A fény megcsillan a pengén, és én szúró fájdalmat érzek először a bal, majd a jobb csuklómban is. Az élet bíbor patakokban folyik el belőlem összemocskolva fehér ruháim. Hagyom, és egyre tompuló érzékekkel figyelek. Gyönyörűséges a kín, amit érzek. Ereim húzódnak, a sebek sajognak, a vérem pedig csak folyik és folyik…
Ahogy jobban megnézem, piros virágokat formázva terjed a ruha szöveteiben és a padlón. Piros vérvirágok. Az élet virágai, melyek a Halált köszöntik harsány színükkel és édeskés szagukkal. Ő pedig már jön. Előlép a sötétből és keblére szorítja a vérvirágokat. Azok pedig egyre többen és többen lesznek. Megállíthatatlanul kúsznak, bimbóznak és bontják virágaikat kiürülő testemből táplálkozva. Ahogy lehunyom a szemem, akkor is látom ezt a gyönyörűséget. Elégedetten veszem szemügyre őket egy pillanatra, aztán tudatom elködösül. A Halál pedig újra magához öleli a csokrot, melyet tőlem kapott…
„Allways fade
Allways die
I let fall flowers of blood…”
By: Useless-girl / Sophie
2007.01.03-04.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés