|
Lost in the stars - 33.
2007.02.28. 18:53
"Things get damaged, things get broken..."
33.
Odahaza - amint belépett a házba, csönd fogadta - párjához képest kísérteties csönd. Nem tudta, hogy érdemes-e megkeresni a lányt, de úgy döntött, a konyhában próbálkozik először, hogy megnézze, megtalálta-e az üzenetét az asztalon. A férfi miután a hálóban se találta a lányt, sejtette, hogy kedvenc "gondolkodós-helyén" lesz: az erkélyen. Nem csalódott. Ott találta a lányt az egyik széken ülve a napernyő alatt, hogy érzékeny fehér bőre ne égjen le, amin még mindig látszottak a sebesülések.
A lány elmélyült, a külvilágból nem érzékelt szinte semmit. Bal keze az asztalon pihent. A tegnapon rágódott és azon, amiket mondott a férfinek. Tudta, hogy nem hazudott neki, mégis könnyelműnek érezte magát, mikor kimondta azokat a szavakat. Az igazság az, hogy feleannyira se vette könnyen a hírt, és nem igazán örült neki, hogy párja így kileng. Elkezdett kételkedni. Még a döbbenetén sem volt túl és sejtette, hogy Mart most is Dave-től jön, valószínűleg beszéltek, de hogy valójában mi történt, arról fogalma sem volt. Azt kívánta, hogy bárcsak Martin ne mondta volna el neki. Mit várt tőle? Azt a reakciót, amit mutatott akkor? Fájt neki, hogy nem tudja lekötni a férfit, hogy szüksége van még valaki másra is, és az, hogy ez az ember egy férfi még a büszkeségét is sértette, őt magát meg egy kicsit megrémisztette. Szüksége van rá egyáltalán a férfinek? Miben változott az élete? Valószínűleg ugyanúgy élt, mint azelőtt, hisz koncertezett, Ő meg elnézi a botlásait. Akkor mi a különbség? Nem akart osztozni: ezt érezte. A birtoklási vágya életre kelt benne és nem akart osztozni se Dave-vel se senki mással.
Elgondolkodva nézte kedvesét. Látta rajta, hogy nem éppen kedves témán agyalhat. Ismerte ezt az arckifejezését. Magát emészti. És valószínűleg ez miatta van. Nagyot sóhajtott, majd kilépett az erkélyre.
- Szia - üdvözölte egy homlokcsókot adva neki, majd leült vele szemben.
- Szia - tért vissza a lány a valóságba. Nem kérdezte, hogy Martin hol járt.
Pár percig csak nézte az asztal lapját bámuló nőt. Nem tudta, hogy mit mondhatna. Nem tudta, hogy fel merje-e hozni, hogy hol volt, vagy szóljon-e egyáltalán arról, hogy beszélt Dave-vel.
Capri azon gondolkozott el egy pillanatra, hogy megossza-e érzéseit a férfival. Már-már szinte megszólalt, majd elvetette ezt magában. Nem akarta, hogy a férfi megkötve érezze magát, hogy úgy érzi, magához láncolja. Viszont azt is tudta, hogy ha ez az állapot fennáll, vagy esetleg így marad, akkor abba hamarosan beleőrül.
A helyzetet pillanatnyilag Selia megjelenése mentette meg, aki boldogan csaholva futott először Marthoz, majd Caprihoz, de mikor megérezte a feszültséget, "kérdőn" ült le kettőjük közé a földre, és hol egyikükre, hol másikukra nézett. Mart magában csodálkozott, hogy hogyan lehet ilyen okos a kutya. A lány mosolyogva hajolt le a kutyushoz és cirógatta meg, majd párjára nézett. Tekintete fürkésző volt egy ideig, majd látva, hogy párja nem óhajt semmit mondani a földet kezdte mustrálni miközben magában folyamatosan pörgette tovább a gondolatait. Dühös volt Martra, bár ezt nem mutatta. Nem tudta, hogy mit feltételez róla a férfi: azt hogy 100%-ig érzéketlen? Hogy nem jelent neki semmit az, hogy Dave-vel is ágyba bújik? Hogy nem fáj neki, nem borítja ki? Mit hisznek róla az emberek? Vele mindent meg lehet tenni?
Martin idegei kezdtek a pattanásig feszülni a kínos csöndben. Tudta, hogy meg kéne szólalnia, tudta, hogy történnie kell valaminek, mert ebbe beleőrül, ha sokáig folytatódik. Látta Caprin, hogy emészti magát, hogy szomorú. Kezdett körvonalazódni benne a gondolat, hogy talán nem is vette olyan könnyen a dolgot, mint azt pár napja mutatta. Elgondolkodott rajta, hogy megteheti-e ezt egyáltalán vele. Tulajdonképpen most pont azt teszi, amit bizonygatott a lány anyjának, hogy nem fog tenni. Kihasználja. Kihasználja az engedékenységét, azt hogy annyira szereti, hogy megpróbál szemet hunyni efölött a viselt dolga fölött is.
- Én...
A lány ránézett. Volt valami a tekintetében. Megváltozott, kemény lett, nem sokkal, de kemény lett. Martin észrevette a szemében a változást. Sőt, a nő egész arca valahogy merevebb lett. A vonásai megfeszültek. Ha nem ismerte volna ennyire jól minden négyzetcentiméterét, észre se lehetett volna venni a változást.
- Én sajnálom - nyögte ki.
- Én is. Hogy elmondtad.
- Úgyis hamar rájöttél volna - nézett a szemébe -, láttad a friss sebeket.
- Igen, de így más. Komolyan azt hitted, hogy egy vállrándítással el tudom intézni? Tényleg ennyire érzéketlennek hiszel? Hogy ennyire nem számítasz nekem, hogy nem ugrom arra a tényre, hogy mással is megosztod az ágyad? Ráadásul egy férfire cserélsz le! Mit kéne tennem? Hagyni? Megtehetem, de akkor nem lennék ugyanaz, nem hinném, tudom, hogy nem bírnám lenyelni. Viszont nem is akarom megtiltani neked, egyrészt, mert felnőtt vagy, másrészt értem és elfogadom az indokaid, de egyszerűen nem megy. Elfogadom, ha nagyon muszáj. De akkor jelentsd ki, hogy nagyon muszáj.
- Azért mondtam el, mert azt hittem, úgymond díjazni fogod az őszinteséget. Nem akartalak becsapni, nem akartam hazudni. Ezen párszor a múltban már átmentem Suzanne-nal, és nem akartam ugyanazt. Én... én nem is tudom mit hittem - állt fel és lépett a korláthoz rágyújtva egy cigire - Egy címeres ökör vagyok, tudom! Kihasznállak, pedig nem akarom. Megcsaltalak vele, pedig nem akartam. Szomorúnak látlak, és ez fáj, mert tudom, hogy miattam van - sóhajtott fel kétségbeesetten továbbra is az udvart nézve. Kezdett magába zuhanni. Ritkán fordult elő vele, hogy így elveszítse érzelmei fölött az irányítást, de érezte, hogy még lejjebb fog csúszni. És Capri ezt nem tudta. - Én nem hiszlek érzéketlennek, csak erősnek. A hülye fejemmel hajlamos voltam azt feltételezni, hogy te mindent kibírsz. De tévedtem. Megint! De miért?! - fakadt ki erősen megmarkolva a korlátot.
A lány érezte, hogy enyhülni kezd belülről, mint egy olvadó jégcsap. Iszonyatosan megsajnálta a férfit. Felállt, mögé sétált és szorosan átölelte. - Egyszerűen, nem akarok osztozkodni és kész - jelentette ki - Sokat jelentesz nekem. Nagyon sokat, hisz szeretlek! De nem akarlak megkötni, úgy szeretlek, ahogy vagy és ha ez is beletartozik, akkor el kell fogadnom. Nem áll szándékomban megváltoztatni téged. Ugyanakkor nem tagadom: fáj, hogy ezt teszed velem.
- Én próbálom... én nem akarok... én szeretlek... - nyögte akadozva még mindig a korlátot markolva, és ahogy az arcát az ég felé fordította, érezte, hogy két könnycsepp fut végig rajta. Ezer éve nem sírt. Ezer éve nem gyötörte magát önnön gyengesége miatt ennyire. A nyugodtsága már rég semmivé foszlott, a maszk lehullott, és most úgy érezte, hogy meztelenül áll az erkélyen, és tűri, hogy szerelme átkulcsolja karjaival. - Ez... ez nem helyes... Én nem érdemellek meg!
A lány döbbenten engedte el és hátrált két lépést. 'Mit akar ez jelenteni?' - visszhangozta a fejében. - Komolyan így érzed? Miért?
Mart tudta, hogy egész teste megfeszül, ahogy próbálja megakadályozni, hogy teljesen kiboruljon a lány előtt. Érezte a mellkasában a nyomást. - Én nem csinálhatom ezt... veled! Nem. Nem akarlak szenvedni látni... És tudom, hogy nem vagy boldog... - lassan elernyedtek kezei lecsúszva a korlátról, arcán újabb könnyek futottak végig, amiket Capri még észre se vett - Nem vagy boldog... - súgta inkább csak magának.
- El akarsz hagyni? - nyögte a lány. Érezte, ahogy a szíve egyre inkább összeszorul és facsarodik. Vérzik. Még egy szó és elsírja magát.
A férfi összezavarodott. "Tényleg ez lenne a megoldás?" Úgy érezte, mintha egy része teljesen máshol járna most, miközben tudta, hogy a háta mögött a lány a válaszára vár. A könnyebbik utat választotta.
Megfordult, de nem nézett a szemébe. Pár pillanatig csak állt, majd gyorsan elindult az ajtó felé. Gondolkodnia kell. Egyedül akar lenni. Nem akarja, hogy így lássa őt. Gyengén.
Elkapta a karját - Nem hagyhatsz így itt! – most már leplezetlenül folytak végig a könnyei az arcán. Nem akarta ezt elhinni, nem akarta hallani Mart válaszát, viszont mégis mindennél jobban vágyott arra, hogy a férfi mondjon valamit. Bármit!
- Én most... Egyedül akarok lenni... egy kicsit… Ne haragudj! - nyögte, majd kiszabadította a karját, és elviharzott.
Látta, amint párja arcán is csillognak a könnyek. Nem hitte volna, hogy ennyire sokat ér neki, hogy ennyire kötődnek egymáshoz... Csak állt ott az erkélyen, zokogva, összetörten, kínok közt. A lábai meggyengültek, a térdei meghajlottak és ő térdre esett. Arcát a tenyerébe temette és zokogott. Kínzó, égető, mindent felperzselő és megsemmisítő fájdalom járta át a lelkét, szétcincálva és kinevetve az érzéseit és ő csak sírt, mint egy gyerek.
Martin nem tudta, hogy merre megy, csak elindult, és a lábai vitték egyre messzebb a feltehetőleg már összetört lánytól. Pár óra múlva a tengerpart egy elhagyatottabb részén ült. Arcára már rég rászáradtak a könnyek. Kiadta magából a feszültséget, és most már a szívére borult sötétség mellett tudott kicsit józanabbul is gondolkodni. Tudta, hogy nem tudná elhagyni Caprit, de nem értette, hogy hogyan borulhatott ki annyira, hogy ezt nem volt képes a kétségek között hagyott nőnek elmondani. Még egy ok, amiért átkozhatja magát.
"Ironikus, hogy nem akarok fájdalmat okozni neki, és mégis folyamatosan azt teszem" - nevetett fel keserűen.
De egyszerűen muszáj volt eljönnie onnan. Nyomasztotta a ház, Capri közelsége, az ismerős környezet. Egyedül akart maradni a gondolataival. Tudta, hogy hamarosan vissza kell mennie, nem kínozhatja így kedvesét. Megpróbálta minél hamarabb visszanyerni viszonylagos nyugodtságát összeszedve magát.
Capri nem is emlékezett rá, hogy hogyan került a házba. Csak a fájdalom élt élénken benne. A feje majd szétesett, megerőltette, és ez nem tett túl jót a migrénre való hajlamának. Nem telt bele sok idő, hogy a díványon fekve sírja álomba magát. Egyelőre elmenekült a problémák elől és mély álomtalan alvásba zuhant.
A férfi ugyanott találta a sápadt lányt, ahogy halkan bejött a nappaliba. Leült a szemközti fotelba, és előre hajolva nézte zavart álmát. Látta az arcán, hogy rengeteget sírt. Elárulta a sápadtsága, a beesett vonások, és a karikás szemek. Úgy feküdt abban a bizonyos magzati pózban, mintha ez lenne az utolsó mentsvára. Néha megrándult a szemöldöke vagy az arca álmában. A férfi nem tudta, hogy felébressze-e, vagy sem, végül pár perces tanakodás után letérdelt mellé a földre, és keltegetni kezdte.
A lány lassan ébredt tudatára. Érezte, hogy égnek a szemei és viszketnek: ebből tudta, hogy bedagadtak. Ahogy tisztult előtte a kép Martint pillantotta meg. Arcán már nem látszottak könnyei, de gondterheltsége nem tűnt el. Lassan felkönyökölt - Mart... - szólította meg halkan, de kiszáradt torka nem engedett többet.
- Ne haragudj, hogy ezt csinálom veled - súgta óvatosan végigsimítva az elgyötört arcon - Nem tudtam, hogy ez ilyen nehéz lesz.
- Nem vagyok olyan erős, mint hiszed - mondta a lány - Most kettéroppantam. De téged még a halálba is követnélek, ezt jobb, ha tudod.
Mart meghökkent kicsit ezekre a szavakra, és óvatosan a kezei közé fogta Capri arcát. Sokat jelentett, amit mondott. - Szeretlek. És dehogy hagynálak el! - súgta komolyan.
A lány erre a férfi nyakába vetette magát. Egyszer megnyúzza, amiért így elbánt vele, de az nem ez a pillanat lesz. Szinte itta az érzést, ahogy magához szorítja párját.
Mart csöppet sem gyengédebben ölelte át karjaival, és temetkezett arcával a lány nyakába és hajába beszívva ismerős illatát. - Megpróbálom, jó? - utalt arra, hogy megpróbálja legyőzni az ösztöneit.
- Jó - súgta elhalón. És megtenné! Érte! A fájdalmat hirtelen megkönnyebbülés, egy kis döbbenet és boldogság vette át.
Kétségbeesetten csókolta hosszú perceken keresztül, majd csak nézték néha-néha mosolyra ránduló szájjal egymást és örültek a másik jelenlétének.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés