|
03 - The Line Begins To Blur
2007.04.06. 23:55
3.
Hallotta, hogy megjött Eric. Gondolatai még mindig a Caprival átbeszéltek körül jártak. Örült neki, hogy egy kicsit tudott beszélni valakinek a gondjairól. Megkönnyebbültnek kellett volna éreznie magát, de még mindig érezte magában a feszültséget. Miután a kicsik lefeküdtek, volt ideje átgondolni a dolgokat, és eldönteni, hogy beszél férje fejével.
Eric belépett a házba. Párja keresésére indult. Útja végén a hálóba nyitott be.
- Ááá, szóval itt vagy - mosolyodott el - Végigkutattam utánad az egész házat.
- Caprit is zaklattad? - pillantott rá kérdőn a kanapéról, ahol felhúzott lábakkal épp egy könyvet próbált olvasni.
- Tessék? - nézett rá vissza értetlenül - Őt nem találtam meg. De nem is őt kerestem.
Zsó lassan lerakta a könyvet. - Ezt jó hallani - mosolygott rá halványan, de szeme komoly maradt.
Eric visszamosolygott rá, majd odasétált kedveséhez és hozzábújt - Hiányoztál - suttogta fáradtan.
A nő ettől majdnem elgyengült, de aztán összeszedte magát. - Eric, beszélnünk kell - csúszott kicsit arrébb, hogy kényelmesen a szemébe nézhessen.
- Mondd - nézett rá érdeklődve a férfi.
- Szeretném, ha változtatnál az életviteleden.
- Tessék? Miért?
- Te tényleg nem vetted észre, hogy alig vagy itthon?
- De, de dolgozom! Csúszunk a határidővel.
- Igen, észrevettem. Fantasztikus fejlemények, mondhatom! - kezdte felkapni a vizet - Az meg mellékes, hogy a gyerekeid már szinte csak a tévéből ismernek...
- Nézd, én mindent megteszek, de engem kötnek a szerződések!
- Talán nem kellett volna annyi filmet elvállalnod! Tudod, mióta kiléptél a CSI-ből, minden egyre rosszabb lett! Örülök neki, hogy sikeres vagy, meg minden, de ez már SOK!
- Mit kéne tennem? Itthon ülni, mint ahogy te teszed?! - vágott vissza a férfi.
Sophie-nak ez betett. Ajkait összepréselte, szemei pedig dühösen kezdtek szikrázni.
- Itthon ülni? Szerinted TÉNLYEG csak ezt teszem?
- Azt tudom, hogy ÉN dolgozom! De édes mindegy, hogy mit csinálok, az baj!
A lány fejében még mindig az előző mondat üvöltött. Igazságérzete megint aktivizálódott, mint a múltban oly sokszor, ha alaptalanul vádolták meg. Érezte, hogy vérnyomása kezd az egekbe szökni.
- Szerinted én egész nap süttetem a hasam?! Komolyan ezt gondolod? És szerinted az mi, hogy szinte teljesen EGYEDÜL nevelem Ewant és Liliant, szervezem a kiállításokat, és rendben tartom a házat??
- És szerinted én mit csinálok? Elmegyek reggel, és csak autogramot osztok?
- Nem, nem ezt hiszem. Tudom, hogy dolgozol - legalábbis az esetek többségében, mert nem tudhatom, hogy mikor milyen partira eshetsz be - hergelte bele magát a veszekedésbe.
- Partira?! Na jól van ebből elég volt! Semmi kedvem hulla fáradtan még a nyavalygásod is hallgatni!
- Szóval nyavalygok?! - állt fel idegesen, és elkezdett mászkálni a szobában szikrázó szemekkel nézve férjére - Azt hiszem, nem ezt beszéltük meg annak idején, ha még emlékszel rá egyáltalán! Azt beszéltük, hogy felosztjuk a dolgokat, hogy ugyanolyan arányban leszünk a gyerekekkel, hogy ne szenvedjenek hiányt egyikünkből se! De úgy veszem észre, hogy ez nem így megy. Én próbáltam türelmes lenni. Tényleg próbáltam! Több mint két évig tűrtem. Az utóbbi időben viszont lemerültem. Nem tudok egyedül megbirkózni mindennel! Például nem vagy ott, mikor a fiad nyer egy kosármeccsen, nem vagy itthon, hogy mesét olvass a lányodnak, és nem neked kell állandóan magyarázkodnia, hogy miért nem lehetsz itt! Eric, én elfáradtam!! Nem bírom ezt tovább! - fakadt ki hangosan - ÉN mikor fogok tudni foglalkozni magammal? Mikor segítesz nekem? Mikor pihenhetek? Minden nap pontosan ugyanolyan. Te dolgozol, túlvállalod magad, és alig vagy velünk! Meg tudnád mondani, hogy mikor értél hozzám utoljára úgy, mint egy nőhöz?? - vonta kérdőre egyre inkább kipirulva.
- Mit tudjam én? Nem tartom számon!
- HETEK ÓTA! - kiáltott rá.
Idegesen rebbent tekintete a falakon és a bútorokon, miközben hitetlenkedve rázta a fejét.
- Az a bajod, hogy nem szeretkeztem veled? Hát ez hihetetlen!
- Dehogy ez a baj! Nem érted?! Miért csak ezt emeled ki? Ez csak egy a sok közül! Talán már nem kívánsz? Túl öregnek tartasz, vagy mi? Vagy már nem is szeretsz? - folytatta dühtől vörös szemmel - Vagy... van valakid? - torpant meg felsőtestével kicsit előrébb hajolva, ahogy rámeredt. Nem tehetett róla, hogy ilyeneket kérdez, kétségbe volt esve.
- Nincs! - tiltakozott rögtön.
- Valóban? - nézett rá kétkedőn megemelve egyik szemöldökét - Akkor cölibátusban élsz, szívem? Nem úgy ismerlek, mint aki képes lenne rá… - kérdezte, és egy kis gúny is villant a szemében.
- MINEK MONDJAK VAGY TEGYEK BÁRMIT IS HA MEGVAN MINDENRE A VARIÁCIÓD?! - tört ki elképesztő hangerővel a férfi. Érezte, hogy szorul a hurok. Dehogy élt cölibátusban!
- MIVEL NEM MONDASZ SEMMIT, KÉNYTELEN VAGYOK VARIÁCIÓKAT KITALÁLNI! - kiabált vissza - Mégis mit vársz tőlem? HONNAN TUDJAM, HOGY MI VAN, HA SEMMIT SE TUDOK RÓLAD?
- KÉREDZD MEG, ÉS CSAK AZUTÁN VÁDOLJ!
- Oh, bocsáss meg! Akkor most KÉRDEZEK, jó?
- Nekem ebből elég volt! - csattant fel a férfi, majd kiviharzott a helységből, bevágva maga mögött az ajtót.
A lány megkövülten állt zakatoló szívvel. Agya elborult teljesen. Hallotta a férfi üvöltését. VELE ÜVÖLTÖTT! Kártyavárként omlott össze ott ahol volt, ahogy térdei felmondták a szolgálatot, és most már hagyta kitörni keserű könnyeit. Hangosan zokogott. Úgy érezte, hogy mindennek vége.
A férfi bevágódott a kocsijába, majd eltűnt az éjszakában. Tudta, hogy Zsónak igaza van, de miért kellett így a torkának ugrania? Miért nem tudták előbb megbeszélni? Akkor talán nem csalta volna meg Jeanine-nal... nem is egyszer…
Órákig járta a várost. Persze, fájt neki, amit Zsóval tett, és amit Zsó mondott neki. Fájt, hogy nem láthatja a gyerekeit, de a karrierjéről volt szó, ami most kezdett csak fellendülni! Láncnak érezte a családját, ami visszafogta őt. Kinek feleljen meg? Zsónak? Önmagának?
A nagy kocsikázásban nem is figyelte, hogy hová megy. Döbbenten vette észre, hogy Jeanine házához vezetett. Nagyot sóhajtott, majd kiszállt a kocsiból.
Zsó még reggel is sírt, de már hangtalanul, sokkal mélyebb fájdalommal. A forrongó feszültség lassan távozott a testéből, de a harag megmaradt. Reszkető ujjaival a földön kuporogva simítgatta ki az ágytakaró ráncait, miközben azon gondolkodott, hogy mit tehetne. Eric eltűnt. Nem tudta, hogy megvárja-e, míg hazajön, vagy hagyjon itt csapot-papot. Egyre inkább biztos volt benne, hogy van valakije. Nem tudta, hogy ez valami női megérzés-e, de érezte, és ettől nem lett boldogabb. Sőt...
Mikor már képes volt a tükörig elvergődni elzsibbadt lábaival, szemrevételezte az arcát. Szemei duzzadtak voltak a sírástól. Megtörölte vöröslő orrát, miközben szipogott egyet. Nem tudta miért, de öregnek érezte magát. A nevetés miatti kis szarkalábak is erőteljesebbnek tűntek. Tudta, hogy hülyeség ez az egész, és nem kéne foglalkoznia vele, de magát hibáztatta, amiért most válságban van a kapcsolatuk. Talán sokat kért? Talán nem kellett volna Eric torkának ugrania? De ha egyszer megvolt rá az oka?! Most miért kellene neki egy életen át tűrnie?! Úgy érezte, hogy jogos volt a kirohanása. Újra felingerelte magát. Nem bírta tovább a házban. Úgy döntött, hogy lépni fog.
- Zsó? - lépett be Capri a szobába - Hogy vagy?
Aggódott. Tegnap minden szót tisztán hallott. Nem akart hallgatózni, de nehéz volt nem hallani a veszekedést.
Gyorsan megtörölte az arcát, mielőtt ránézett volna, bár tudta, hogy ez szinte semmit se ér. - Persze.
A lány odalépett mellé és átölelte. Tudta, milyen érzés átélni ezt az időszakot - Gondolj a gyerekeidre. Ne csinálj hülyeséget.
- Nyugi, nem fogok. De most el kell tűnnöm pár napra. Nem bírom itt tovább. A kicsiket elviszem Eric anyjához, és lelépek.
- Jól van. Mennék veled, de nem lehet. Majd egyszer együtt bulizunk ketten.
- Persze, menj csak haza. Nekem most kell pár nap, amíg magammal foglalkozhatok kiszakadva innen. Szerintem én is elmegyek tombolni valahová. Rendben leszek. Tényleg.
- Jól van - mondta a lány - Felhívlak - majd a cuccaihoz nyúlt. Mennie kellett.
- Okés. Szia. Jó utat! És... köszi mindent - mosolygott rá.
- Nincs mit - mosolygott rá vissza Capri, majd eltűnt a csomagjaival együtt.
A nő még pár percet nyugtatta magát, majd elkezdte rendbe hozni ábrázatát, és a csomagjait is összekészítette. Mialatt a gyerekek felkeltek és elmentek reggelizni, pár napi cuccot nekik is összepakolt, majd miután felvette sötét napszemüvegét, hogy leplezze karikás és vörös szemeit, karjára vette Liliant, kézen fogta Ewant, és elmagyarázta nekik, hogy most néhány napig a nagyinál kell lenniük, míg ő elintéz pár dolgot. A kicsik rákérdeztek az apjukra is, mire Sophie összeszorította a száját, de nyugodt hangon vetette oda, hogy "dolgozik".
Miután megérkezett Eric anyjáékhoz, és pár gyors mondatban elmondta, hogy elszólítja a munkája, és a drága fia se tud vigyázni a csöppségekre, elindult. Egyelőre nem tudta hova, csak el Los Angelesből, lehetőleg minél messzebbre. Tudta, hogy egy kicsit önzőség ez a részéről, de mindenkinek szüksége van pár nap kikapcsolódásra egy bizonyos pont után. És nála ez a pont az éjjel következett be, miután Eric elviharzott. Nem hagyott semmilyen üzenetet neki. Nem érdekelte, hogy hogyan fog reagálni. Egyik kedvenc CD-jét hallgatta a kocsiban azon rágva magát, hogy hova is mehetne, mikor felcsendült egy Depeche Mode szám. Egyik kezével a homlokára csapott. - Hát persze!
Gyorsan tárcsázta Martint, hogy megtudakolja, merre vannak éppen. Szerencséje volt, nem koncerteztek olyan messze. Egy napi út. A koncert elejére oda is ér, ha jó tempóban halad.
Jól számított. Mikor odaért, már elég szép tömeg gyűlt össze az arénánál. Szerencséjére a fiúk kiküldtek elé egy biztonságit, aki bevitte magával. Már előre élvezte, hogy kikapcsolódhat kicsit a koncerten.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés