|
21 - The Line Begins To Blur
2007.04.10. 08:40
"These wounds won't seem to heal..."
21.
Dél körül járt az idő. Sophie épp a konyhában fejezte be a főzést. A férjére gondolt, meg hogy milyen rég látta már. Lassan egy hónapja ment el forgatni, és csak telefonon tudták tartani a kapcsolatot. Már nagyon hiányzott neki, és abban reménykedett, hogy hamarosan meg tudja látogatni. A rendezőtől már kaptak ígéretet rá. 5 perc múlva, mikor Zsó épp elzárta a gázt csörgött a telefon.
- Igen? - vette fel miután ivott egy korty vizet, és kisimított arcából egy rakoncátlan tincset, ami kicsúszott a copfjából.
- Mrs. Szmanda? - szólalt meg egy mély recés hang.
- Igen. Kivel beszélek?
- A rendező vagyok. Fontos mondanivalóm van...
A nő érdeklődő arckifejezése hihetetlen gyorsasággal változott meg. Arcából kifutott a vér, és a döbbenet ült ki rá. Hitetlenkedve csóválta a fejét, és érezte, hogy meg kell kapaszkodnia valamiben, amit a pultban meg is tett megreszkető kezével. - MI??? - szakadt ki belőle remegő hangon. Úgy érezte, mintha megfordult volna vele a világ.
- Sajnálom - mondta a férfi, majd lerakta.
A nő lábai felmondták a szolgálatot. Rongybabaként csuklott össze. Szemeit egy pillanat alatt elhomályosították a könnyek, melyek záporként kezdtek hullani alá.
- Nem, az nem lehet! NEM!!!!!!!!!!!!! Eric, nem!!!! Nem hiszem el, ez... ez NEM LEHET!!! - sikoltotta.
Ewan rohant be a konyhába hallva, hogy az anyja zokog - Anya, anya, mi a baj? Miért sírsz?
Szinte meg se látta a fiát.
- Anya! - mondta egyre kétségbeesettebben, ahogy átölelte.
Zsó alig fogta fel, hogy ki öleli magához. Könnyei keserűen és megállíthatatlanul ömlöttek a szemeiből. - Ewan... Ewan! - kapaszkodott a fiába fuldoklóként.
- Mi van? Mondd már!
- Apa... apa... meg... meghalt... - nyögte felzokogva.
- Mi?
Zsó agya felmondta a szolgálatot. Nem volt képes gondolkodni, csak sírni. Nem volt képes befogadni a tényt.
- Anya, miért mondasz ilyet?
- Most... most hívott a rendező... Úristen!!! Ez nem lehet igaz! NEM!!! ÉN EZT NEM HISZEM EL!
- De... de nem, apa nem - kezdte, de csak önhitegetés volt. A szemei neki is fátyolosak lettek.
Zsó zokogva szorította magához. Úgy érezte, hogy szíve kettéhasad a kíntól. Az nem lehet, hogy a férje, hogy Eric, hogy a szerelme csak így, egyszerűen... egyszerűen itt hagyja őket! Nem lehet! Ez... ez csak egy tévedés lehet!
Ewan, amint eljutott a tudatáig, hogy apja nincs többé, hangos zokogásban tört ki. Az anyjába temette magát. A nő automatikusan simogatni kezdte kisfia fejét és hátát, miközben előre-hátra ringatózott vele. - Jól van kincsem, ez csak valami tévedés lehet... Ssss... - temette arcát a kisfiú puha hajába.
A kíntól és fájdalomtól órákon át zokogtak a hideg kőpadlón. Mikor fia teljesen kimerült a zokogásban, a karjaiban bevitte a szobájába, és betakargatta, majd megvárta, míg álomba sírja magát csitítgató szavai mellett az egyik apjától kapott plüsskutyát szorítva magához. Könnyei hangtalanul folytak az arcán, ahogy nézte őt, majd a konyhába vánszorgott, és a telefon után nyúlt. Ki kell derítenie, hogy mi történt. Magyarázatot kell adniuk. Nem tehetik meg, hogy csak így idevágják a hírt! Harmadszorra sikerült tárcsáznia a rendező számát.
- Azonnal mondja el, hogy mi történt!! - kiáltotta mikor felvette.
A férfi nem is próbált ellentmondani neki. Elmesélte, hogy párját baleset érte az egyik lovas jelent közben. Leesett, de rosszul. Azonnal meghalt. Zsó közben újra zokogni kezdett.
- Látni akarom! - nyögte.
- Azonosítania kell a hullát. Formaság.
- Hullát???? Csak így? HULLÁT??? Mi maga? Ember egyáltalán??? Hogy mondhat ilyet! - háborodott fel.
- A barátom és az alkalmazottam volt. Az, hogy névtelenül beszélünk róla, segít.
- Hát kurvára nem segít!! - kiáltott rá - Nem maga élt le vele több, mint tíz évet! Nekem sosem lesz névtelen! A férjem volt, a kurva életbe!!!
- Sajnálom.
- Mikor mehetek? - vetette oda fagyosan, figyelmen kívül hagyva a bocsánatkérést, miközben folyton a könnyeit törülgette.
- Amikor akar - mondta és lerakta.
- Faszkalap! - kiáltotta idegesen a telefonnak, majd lecsapta a pultra. Az se érdekelte volna, ha összetörik. Lelke súlya letaglózta. Az idegesség sokkal rosszabbá alakult át benne, mikor teljes súlyával ránehezedett a tudat... Magához ragadva egy doboz cigit és egy gyújtót botorkált ki a teraszra, és lezuttyanva egy székbe üveges tekintettel gyújtott rá, csak hogy egy perc múlva újra összetörten zokogjon mindent és mindenkit elátkozva.
Mikor végre érzett annyi erőt magában, hogy megmozduljon, öntudatlanul ment be csak annyi időre, hogy előkotorja a mobilját, és felhívja Eric szüleit, hogy elzokogja a szörnyű hírt. Még mindig nem tudta elhinni! Ez csak valami tévedés lehet! Agya egyenesen letiltotta a tényt. Talán ez akadályozta meg attól, hogy összeomoljon. A következő, akit hívott, az Capri volt.
- Mondd - szólt bele barátnője, mikor látta, hogy ki keresi.
Zsó pár pillanatig a ziháló zokogástól meg sem bírt szólalni. - Capri! Capri nagyon nagy baj van! - nyögte.
- Mi? - barátnője hangja egyből feszült lett, ahogy megérezte Zsó hangján, hogy tényleg nagy baj van.
- Eric... Balesetet szenvedett! Egy lóról... leesett! - akadt meg.
- És? Kóma? Kórház, béna lett?
- Meghalt... - súgta erőtlenül - Meghalt...
- MIT CSINÁLT?!
- Hadd ne mondjam ki újra! - sírta könyörgő hangnemben.
- De... de... de...
- Tudom! És én se... A rendező hívott... Én nem tudom elhinni! Látnom kell! Kérlek... velem jönnél? Egyedül... egyedül nem tudom... végigcsinálni! - csuklott el időnként a hangja az újabb könnyáradattól.
- Persze, hogy el! Nézd néhány óra múlva lesz is gépem. Még haza kell ugranom néhány cuccomért, de ott leszek még ma.
- Köszönöm - lehelte szinte hangtalanul majd letette.
A lány azonnal cuccolni kezdett, hogy elérje a gépét. A reptérről rohant is haza, hogy le- illetve összepakoljon.
- Drágám, mégis mi a fenét keresel itthon? Na nem mintha sajnálnám, de nem úgy volt, hogy csak 3 nap múlva jössz haza? Történt valami? - lépett be Mart a szobába. Zoé az ágyacskájában aludt.
- Baj van - mondta, miközben sietősen pár ruhát vágott be egy kisebb táskájába - Zsó hívott.
- És? - nézett rá érdeklődve, miközben összefonta a karjait mellkasán.
- Eric forgatási balesetet szenvedett - megállt és a férfire nézett - Nem élte túl.
Martin elképedve nézett párjára. Meg se bírt szólalni, majd csak annyit nyögött ki: - Zsó?
- Képzelheted - mondta, miközben pár újabb darabot 'rakott el' - Épp hozzá megyek. Azonosítanunk kell Eric testét. Illetve neki, de lehet, hogy én fogom. Nem tudom, hogy mikor jövök haza, de nem akarlak titeket sokáig egyedül hagyni. Sietek.
- Rendben - suttogta még mindig letaglózva, és némán tűrte, hogy párja egy futó csókot nyomjon a szájára. Még utána kiáltotta: - Vigyázz magatokra!
- Ez csak természetes - felelte, majd bevágódott az egyik kocsiba és elindult.
Zsó előre-hátra hintázott a nappaliban a földön ülve. Már szinte meg is szokta, hogy könnyei folyamatosan folynak most éppen hangtalanul. Nem mert bemenni a hálóba, nem mert megmozdulni mióta a síró Ewant elvitte Eric egyik bátyja a nagyszülőkhöz, ahol egy kisebb betegség miatt Lilian is feküdt, hogy ne fertőzze meg bátyját. Azt se tudta, hogy melyik testvére jött Ericnek, Rob vagy Brett. A fia sírva könyörgött anyjának, nem akart elmenni, de Zsó szinte meg se hallotta. Mániákusan ringatózott tovább elutasítva mindenféle segítséget a férfitól, csak annyit kért, hogy vigye a húgához Ewant. Capri is így összeroskadva talált rá.
A lány odament és leguggolt mellé. Átkarolta.
- Itt vagyok - suttogta bele a fülébe. A jelenet kísértetiesen emlékeztette egy szigetbéli képkockára, csak most sokkal súlyosabb volt a helyzet.
A nő tágra meredt szemekkel rá se nézett, csak erősen a karjába kapaszkodott.
- Zsó, nézz rám! - a lány megvárta, míg barátnője reagál - Mikorra kell odamennünk?
A könnyező lassan fordult felé, majd rekedten, olykor elmenő hanggal válaszolt, miután felfogta a magyar szavakat. - Az a fasz azt mondta, hogy amikor akarunk.
- Akkor még ráérünk. Előbb nyugodj meg - karolta át.
- Nem. Most akarok menni. Látni akarom! - szorította meg a karját újra.
- Akkor menjünk - állt fel.
A nő reszkető lábaira állt nagy nehezen, majd hagyta, hogy Capri összeszedjen pár cuccot neki, aztán belé kapaszkodva hagyta magát kivezetni a házból. Letargikus szótlanságba és mozdulatlanságba süllyedt. Szinte nem is emlékezett rá, hogy hogyan jutottak el a reptérre, onnan meg a repülőgéppel Új-Zélandra. Nem reagált Capri kérdéseire se. Teljesen máshol járt. A lány nem is próbálta nagyon traktálni a kérdéseivel, hisz úgyis megtud majd mindent. Tudta, hogy Zsónak most időre van szüksége ahhoz, hogy mindezt feldolgozza és elfogadja, hisz mást úgysem tehet.
Automatikusan lépkedett Capri mellett talpig feketébe öltözve, ami nála azért nem volt ritka dolog, de most szinte érezni lehetett a sötét szín súlyát. Valahonnan megtudta barátnője, hogy hogyan juthatnak el a város kórházába. Egészen az épület bejáratáig érzelmek nélkül, üresen ment ebben a furcsa állapotban, amit talán az agya bocsátott rá, hogy megvédje a valóságtól. De ahogy beléptek az épületbe, hirtelen feleszmélt. Tekintete idegesen kezdett ide-oda röpdösni, és a legjelentéktelenebb részletek ragadtak meg a fejében. Egy gyümölcsöstálat ábrázoló kép a váró falán, a recepciós nő egyik elálló hajtincse, egy öreg bácsi köhögő képe... Teljesen összezavarodott.
Barátnője bíztatón a vállára tette a kezét, miközben megálltak egy lengőajtó előtt - Kész vagy?
Egész testében reszketve nézett rá és a sírástól rekedt hangon szólalt meg: - Erre nem lehet felkészülni.
- Úgy értem, hogy bemenni.
- Tudom, hogy értetted - fordult el, és tett egy bizonytalan lépést a hullaház ajtaja felé, majd még egyet...
A szobában szinte uralkodott a hideg. Érezhető volt, hogy itt csak szomorú perceket élnek meg az emberek. A hullaházban voltak, egy sor hűtőkamra komor képe fogadta őket. A kórboncnok már várta őket. Egy rövid üdvözlés után rögtön a tárgyra tért. Tudta, hogy ezen jobb minél előbb túlesni. Kihúzott egy asztalt, amin Eric hideg, élettelen és hófehér teste feküdt. Zsó szeme kerekre tágult a döbbenettől, és mindkét kezével szorosan Capriba kapaszkodott, még neki is tántorodott egy percre. Szemeiből újra dőlni kezdtek a könnyek, ahogy lassan közelebb lépett a jól ismert testhez. Fuldokolva kezdte venni a levegőt, ahogy az elkékült ajkakat nézte. Szerelme fején egy részen véresen tapadt össze a haj, nem tudták a mosdatásnál teljesen megtisztítani. Bőre szinte kékes árnyalatú volt. Az Ő bőre! Ami mindig olyan szép barna volt a kaliforniai napsütéstől! Az agyába vésődött a kép a lehunyt szemű férfiról, majd kétségbeesetten fakadt ki zokogása közben: - Eric, mit csináltál?! Istenem, MIÉRT?! Hogy hagyhattál itt minket, Eric?! Hallasz? Kelj fel! Ne csináld ezt! - borult a lepedővel takart hideg mellkasára forró könnyeit ráhullatva.
Capri igyekezett visszanyelni a saját könnyeit. Fájt neki, hogy így látja Zsót, hogy szenvednie kell. Akaratlanul is a helyébe képzelte magát, ízelítőt szerezvén abból a mérhetetlen kínból, amit most barátnője él meg. Nem utolsósorban a férfi a barátja is volt, nagyon jó barátja. De most nem gyengülhet el, Zsó miatt nem. Átkarolta a vállát és finoman húzni kezdte felfelé, miközben Eric visszakerült a hűtőbe.
A nő nem bírta tovább. A folyosón arcába temetett kezekkel csuklott össze. Ujjai közt megállíthatatlanul folytak a könnyek. Szemei előtt ott lebegett az iménti kép, érezte magán Eric bőrének dermesztő hidegét., és ettől az érzéstől úgy érezte, megőrül. Sosem hitte volna, hogy egyszer így kell látnia a férjét. Így kell látnia utoljára... Barátnője nem hagyta, hogy a kórházban boruljon ki teljesen. Odalépett mellé és felráncigálta. Caprit ez erősen emlékeztette arra, mikor Martot kellett összenyalábolnia az alkohol mámorából. Gyakorlatiasan kiterelte Zsót a kórházból és meg sem álltak a hotelszobájukig.
Sophie könnyei egész úton folytak, nem érdekelte, hogy kik bámulják meg, nem érdekelte, ha lefényképezik, nem érdekelték a kérdések, ő csak siratta és siratta a férjét. A hotelszobában lerogyott az ágyra, és el se eresztette Caprit. A vállába zokogott hosszú perceken keresztül. Körülbelül egy óra múlva szólalt meg elcsukló hangon: - Én mondtam neki, hogy ne menjen! Én kérdeztem tőle, hogy nincs-e még elég pénzünk?!
- Tudod, hogy nem a pénz miatt csinálta. Szerette.
- Pont ezt mondta ő is! De... miért nem tudott kaszkadőrt fogadni? Vagy kevésbé veszélyes filmet elvállalni? Miért kellett kockáztatnia? Miért kellett? Miért? - zokogta.
- Senki nem tudta, hogy ez lesz a vége - nézett Zsóra könnyes szemekkel. Az utóbbi egy órában együtt sírt barátnőjével.
- Most nézd meg... itt hagyott egyedül a két kicsi gyerekével. Mihez kezdjek most? - kapaszkodott görcsösen barátnője ruhájába a karjainál.
- Ki kell tartanod és felnevelni a gyerekeidet! Ha gondolod, egy időre jöhetsz hozzánk, vagy a gyerekek, ha egyedül szeretnél lenni.
- Köszönöm - nézett rá könnyben úszó vörös szemekkel - Szeretnék egyedül lenni a házban. Nem tudnám tartani magam a gyerekek előtt - ölelte át.
- Jól van. Semmi akadálya. Ha megnyugodtál, és ha szeretnéd, összeülünk átgondolni a dolgokat, hogy mi legyen a jövőben, rendben?
- Jó - nyögte szipogva, majd egy perc hang nélküli sírás után rekedten suttogva folytatta: - Tudod... ha nem lennének Ewanék... utána mennék...
- Szóval csak Ewanék tartanak vissza? - nézett rá a lány. Akárhányszor mondott is ilyet Zsó, rosszul esett neki.
Zsó nem válaszolt, csak jobban megszorította barátnőjét. Nem akarta megbántani, de most ezt érezte. Nem tehetett róla.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés