|
41 - The Line Begins To Blur
2007.04.14. 14:13
"...ever changing moods..."
41.
Martin idegesen nyitott be két nap múlva Zsóék kertkapuján. Kezei ökölbe szorultak. Megint ellent mondott neki az a boszorkány! Mindig a feje után kell mennie! Határozottan kopogott be. Nem a csengőt használta. Érezni akarta, hogy használja az öklét, hogy csökkenjen benne a feszültség. Rosalie-tól kapta a fülest, hogy Capri elvitte Zoét. Még mindig nem fogta fel, hogy milyen súlya van annak, amit tett. Agya nem engedte, hogy belegondoljon. nem.
Zsó nyitott ajtót. Tekintete egy pillanatra összeszűkült, mikor meglátta a férfit.
- Mart... - kezdte volna, de a férfi belevágott a szavába.
- Tudom, hogy beszéltél vele! Hol van? - hangja ellentmondást nem tűrve csattant az addig békés légkörben.
A nő érezte, hogy Martin csak úgy simán arrébb tolja az útjából, és elindul a ház belseje felé. Örült neki, hogy a gyerekek nincsenek itthon. Látszólag higgadtan csukta be maga mögött az ajtót, majd utána indult. Teljesen eszelősnek tűnt a férfi, ahogy tekintetével végigpásztázta a szoba minden zugát. - Martin, ezt mégis hogy képzeled? - tette karba kezeit, ahogy megállt a nappali közepén.
- Csak a lányomat akarom visszakapni. Szóval, hol van?
- Fogalmam sincs.
- Hazudsz - sziszegte - Te ne tudnád? Ezt nem veszem be!
- Felőlem acsarkodhatsz rám, akkor se tudom. És nem is mondanám meg! - villant a szeme - Mégis hogy képzelted, hogy megvered őt, aztán még neked áll feljebb?! Tudod mi vagy te Gore? Egy aljas szemét disznó! Hogy bánhatsz így a gyereked anyjával?!?!?!? - fakadt ki a végére felemelve a hangját, de még mindig nem kelt ki teljesen önmagából.
- Azt se tudod, hogy mi történt! Ne üsd bele az orrod! Hol van?!
- Mondtam már, hogy nem tudom. Direkt nem kérdeztem meg, hogy ne tudd kiszedni belőlem - húzta el a száját gúnyosan és megvetően. Szinte viszolygott a férfitól tudatában annak, amit tett. És ha belegondolt, hogy egyszer hagyta magát neki....
Keményen megragadta a nő karját - A türelmem végét járom, Sophie. Utoljára kérdezem: hol vannak?
- NEM. TUDOM. Esetleg feliratozzam is? - kérdezte - Nem ijedek meg tőled, Gore. Szánalmas vagy!
Mart kezdte elveszíteni az önkontrolját. Emelte a kezét, mikor berontott Gahan.
- ENGEDED EL! - csattant a hangja, majd erőteljes szorítása a férfi csuklóját kínozta, amint egy ugrással Martin mellett termett. Elszakította a szőke férfi markát Zsó karjától, majd beállt kettejük közé és erőteljesen meglökte a férfit - Elment az eszed?!
- HAGYJ BÉKÉN, DAVE! Te ebbe ne folyjál bele! - kiáltott rá.
- HA HOZZÁ MERSZ NYÚLNI, ÍZEKRE SZEDLEK!
- Mi a fene? - kiáltott fel újdonsült cinikusságával - Ennyire az ujja köré tudott csavarni?
- Ahogy hallottam fogalmad sincs róla, hogy mi történhet érzelmileg két ember közt! Mi a fenét műveltél?!
- Nem tartozom magyarázattal nektek! Csak azt akarom tudni, hogy HOL VANNAK?!
- NEM TUDJUK, fogd már föl! Mit akarsz te tőle? A lányodat? Elcseszted, barátom!
- Na persze! Nem hiszem el, hogy a kis nőcskédnek nem mondta el, hogy hova futott! - torzult el az arca a dühtől - De mindegy, ha ti nem mondjátok el, úgyis meg fogom tudni! - lépett közelebb, és fenyegetően Zsóra nézett. - Dave, te is tudnál mesélni róla, hogy mi mindent csesztél el, NEM IGAZ?! - süvítette eszelősen.
- De csakis utánad! És veled ellentétben barátom, nekem megvan mindaz, amit te eldobtál magadtól.
- Még mindig nem értem, hogy mit vársz, Mart! Hogy ezt még rendbe tudod hozni? Vagy rendbe AKAROD egyáltalán? - lépett ki Dave mögül az eddig magában fortyogó nő.
- Tegyél le a lányodról. Se őt, sem Caprit nem fogod visszakapni - értett egyet Gahan.
- És ha meg is találnád őket, amit erősen kétlek, és megint kezet mersz emelni Caprira... - lépett elé Zsó dühtől izzó tekintettel.
- Akkor mit csinálsz? - kérdezett vissza gúnyosan a férfi.
Zsó sziszegve szívta tele a tüdejét - Azt NAGYON nem fogod megköszönni! Ezt garantálom! - sziszegte az arcába - Senki, érted? SENKI nem bánthatja büntetlenül a barátnőmet! Ezt jól jegyezd meg!
- Akkor gyere és verj meg!
- Tényleg ezt szeretnéd? - nézett rá gonoszan elhúzva a száját.
- Rettenetesen félek - mondta gúnyosan.
- Nem, Martin, nem alacsonyodok le a te szintedre, ezt jobb, ha tudod. Viszont örökre elintézem, hogy egyik gyereked közelébe se engedjenek egy ilyen őrültet! Ki tudja, talán még azt is el tudom érni, hogy bezárjanak valami csinos kis intézetbe hátralevő rövid életedre... - vigyorodott el.
A férfi harsány kacajra fakadt - Nem ér el a kezed addig, kislány!
- Az lehet, hogy az övé nem... - felelte rögtön Dave.
Martin rákapta tekintetét - Szövetkeznél ezzel a lotyóval ELLENEM? - sziszegte a döbbenet és a düh keverékével.
Gahan egy pillanat alatt cselekedett. Ökle lendült és Martin képébe vágott.
A férfi egy pillanatra a plafont látta jó pár csillag kíséretében. Érezte, hogy lassan folyni kezd az orrából a vér. Gyűlölettől izzó eszelős tekintettel nézett vissza rájuk.
Zsó újra félig Dave mögött találta magát, így onnan vetette a férfi felé: - Megérdemelted, te pondró! Gondolkozhatnál már! Meddig akarsz süllyedni?!
Dave nem hagyta válaszolni a szőke férfit: megragadta a pólóját a tarkójánál és az ajtó felé ráncigálta, kivágta a bejárati ajtót - Hordd el magad! - majd kedvesen kisegítette Martint.
Martnak kellett pár gyors lépést tennie, hogy ne vágódjon hasra a lendülettől, amivel Gahan kilökte az ajtón. Kezével vérző orrához nyúlt megpróbálva letörölni a vért, de csak jobban elkente. Gyűlölettel nézett vissza, majd sebességbe téve a kocsit elhajtott.
Odabent Zsó Dave-hez bújt - Teljesen megőrült?!
- Nem tudom, mi baja lehet, de... teljesen kifordult önmagából!
A nő felemelte karját, amit megszorított Mart. Az ujjai helyei kezdtek lilás árnyalatot felvenni. Másik kezével óvatosan fogta át, és nyomkodta meg. A dühtől nem is érezte eddig, most viszont fájni kezdett. Most jött ki rajta az eddig elfojtott ijedtség. A szőke férfi tényleg ijesztő volt. Nem is tudta elhinni, hogy ez tényleg Martin volt. Az a Martin, akit évek óta ismernek. Egész teste reszketni kezdett. - Nem tudom, mi történt volna, ha nem vagy itt - nézett fel Dave-re.
- De itt voltam. Viszont a barátnőd egyedül volt vele.
- Engem is megvert volna, igaz? Úgy mint Caprit. Vagy jobban...
- Nem tudom, de nem akarok ebbe belegondolni. Itt voltam és ez a lényeg.
- Remélem, nem találja meg őket ebben az állapotban. Abba belegondolni is szörnyű, hogy mit művelhetne velük - rázta meg a fejét kicsit, majd Dave ökle felé nyúlt és felemelte, hogy szemre vételezhesse - Nem történt vele semmi komolyabb ugye? Nagyon fáj? - pillantott fel a liluló kézről.
- Nem vészes - vont vállat.
- Hozok rá jeget - mondta majd miután egy remegő csókot nyomott a férfi szájára, el is ment a konyhába.
Martin még mindig zaklatott idegállapotban vezetett. Suzanne-nál kötött ki. Tudta, hogy Capri itt nem lehet, de úgy érezte, kell valaki, aki... aki nem is tudta, hogy ki vagy mi neki... Csak azzal volt tisztában, hogy a nő mindig ott volt neki, ha szüksége volt rá dacára annak, ami történt a múltban.
Legalább 15 percet ült a ház előtt az autóban, hogy lenyugodjon. Nem akart még több hülyeséget csinálni. Elég volt mára. Aztán mégiscsak összeszedte magát, és bekopogott szipogva egyet. Legalább az orrvérzése nagyjából elállt.
Suzanne nyitott ajtót. Alaposan ledöbbent - Martin! Mi történt?
- Megint oltári baromságot csináltam! - nyögte - Bemehetek? - kérdezte óvatosan. Korábbi lendülete elenyészett. Kezdett egy élőhalottra emlékeztetni.
A nő szó nélkül állt el az ajtóból.
- Ironikus, hogy megint hozzád jövök ápolásért... - jegyezte meg halkan, miközben ismételten leült a jól ismert kanapéra - A gyerekek ugye nincsenek itthon?
- Nincsenek. Sátoroznak.
- Akkor jó - sóhajtott kicsit megkönnyebbülve, fejét pedig a kezeibe hajtotta.
- Mit műveltél? - kérdezte rosszat sejtve.
A férfi érezte, hogy kínlódik. Ez már sokkal súlyosabb mélységeket szakított fel benne. Olyan sötét bugyrokat a lelkében, amit a múltban igyekezett a lehető legjobban eltemetni lénye legmélyére. Felnézett kétségbeesett tekintetével. Most kezdte felfogni. - Azt hiszem, örökre elveszítettem őket!
- Tessék? Kiket? És hogy érted, hogy örökre?
- Én... én... Megint voltam... Tudod... emlékszel... - hajtotta le a fejét. Nem bírt senki szemébe nézni. Főleg nem a nőjébe.
Suzanne ledöbbent. Jól emlékezett még volt férjre egy teljesen másik arcára. Túl jól. Ez kiült az arcára is.
- Én nem tudom, mi hozta ki belőlem. Egyszer csak feltört és... veszekedtünk... aztán megütöttem, mert nem akartam elengedni őt egy újabb ki tudja hány hetes útra, és... valami bekattant, mikor titeket is szóba hozott, hogy ezt a családot is elcsesztem, és hogy a mostanit is el fogom... és elbasztam az egészet! Megütöttem... én őt! Pedig biztosítottam róla pár éve, hogy nem fogom! És MÉGIS megtettem! Kiprovokálta, de nem tehet róla, ilyen a természete, nem tudja befogni a száját. És csak mondta és mondta, és nekem egyre inkább elöntötte az agyam a vér, és... és nem tudtam megállni... Elszakadt a cérna... Aztán megfenyegettem! Úristen, miket műveltem! - nyögte teljesen összetörve kezeivel a hajába markolva.
A nő leguggolt elé - Nézd - emelte fel finoman a fejét - Mindketten hibáztatok. Valószínűleg Caprinak tartania kellett volna a száját, de hát... Mindegy, megtörtént, kár az okokat keresni. Hol vannak?
- Nem tudom - ingatta a fejét még mindig a haját markolva - Nem tudom. Eltűntek. És tudod mit? Igaza van! Én is rettegek önmagamtól! Megpróbáltam kideríteni, hova lettek. Elmentem a barátnőjéhez, Sophie-hoz. Ki akartam szedni belőle. ŐT is majdnem megütöttem, de Dave megjelent és megakadályozta. Pedig Zsót is minden további nélkül megütöttem volna! ÉN! Megütöttem volna őt, és semmi bűntudatot sem éreztem volna! Aztán, aztán velük is összevesztem, és szörnyű dolgokat vágtunk egymás fejéhez, aztán Dave behúzott, és kidobott. Megérdemeltem! Egy utolsó aljas pondró vagyok! Hogy nézzek ezek után tükörbe? - nyögte egész testében remegve. Észre se vette, hogy folyamatosan dőlnek belőle a szavak, illetve hogy a könnyei is elkezdtek folyni.
- Mit mondjak? Ismerlek már, ezt az arcod is ismerem. Vigasztaljalak meg, hogy nem a te hibád volt? Vagy semmi gond, keresd meg őket és könyörögj? Mit fogsz tenni?
- Dehogynem az én hibám volt! Én vagyok az egyedüli hibás, meg a hülye fejem! Gyűlölöm magam! Gyűlölöm, hogy ilyen szerencsétlen elcseszett állat vagyok! - mondta érzéssel - Nem merek utánuk menni. Még nem! Nem akarom, hogy megint olyan legyek! Egyelőre meghúzom magam, vagy meghúzok egy ravaszt, vagy nem tudom, vagy leiszom magam, vagy... fogalmam sincs... - válaszolta összefüggéstelenül kapkodva a szavak után.
- Szerinted azért szedett ki az a lány a piás korszakodból, hogy most visszaess? – kérdezte.
- Nem... - nyögte miközben újabb könnyek futottak végig arcán.
- Nézd, nem tudom, hogy milyen fogadtatásban lesz részed, ha megtalálod őket - ült le a férfi mellé - De nem lesz kellemes. Fél tőled. Én is féltem. Viszont Zoét meg fogja védeni, akár tőled is.
- Tudom. És.. én annyira sajnálom, amit veled is tettem, meg a házasságunkkal! Az nem én vagyok! Nem lehetek én... Fel tudod ezt fogni? Fel lehet ezt egyáltalán? - fordult felé kérdőn vöröslő szemekkel.
- Nem. De megtörtént. Hidd el, én szeretném a legjobban, ha csak valami rossz vicc lett volna. De nem volt az.
Mart kétségbeesetten kapott a nő keze után, és finoman megszorította, majd zaklatottan simogatni kezdte a kézfejét. - Kérlek, bocsáss meg! Mindenért! Mindenért, amit elkövettem ellened, mindenért, amit mondtam. A fájdalomért, amit okoztam, főként! Szükségem van rád! Ha te is ellöksz, akkor... akkor tudom, hogy elveszek. Vigyázz rám, kérlek! - könyörgött neki szinte hangtalanul suttogva.
A nő csak nézett rá egy ideig, majd magához húzta és átölelte. Martin szorosan ölelte magához. Úgy kapaszkodott belé, mintha az utolsó mentsvára lenne. És talán tényleg az is volt. Érezte, hogy feltör belőle a zokogás, ami csak pár perc múlva szelídült vissza hangtalan könnyezéssé. A nő percekig csitítgatta.
Végül csak lenyugodott annyira, hogy elengedje őt, és miután óvatosan kifújta az orrát, mélyen a szemébe nézett. - Köszönöm, hogy itt vagy nekem. És sajnálom, hogy a problémáimmal traktállak.
- Kell valaki, aki meghallgat. És ugyan ki máshoz mennél?
- Igaz - mosolyodott el végre halványan, miközben kézfejével végigsimított a nő arcán.
Pár nap telt el azóta a borzalmas eset óta. Martin jó párszor csak órákig ült mozdulatlanul, gondolatok nélkül, és meredt maga elé, mintha lefagyott volna. Erre a szintre általában csak akkor szokott eljutni, ha valamin nagyon kiborul. Most viszont már kezdtek előjönni a gondolatai is. Ült a szobában és emésztette magát. Azt hitte, ez az éne már nem is létezik. Évek óta még csak a közelébe se került, hogy így kitörjön. Alapjában véve nyugodt természetű, de most... most történt valami, ami kifordította önmagából, és rettegett tőle, hogy emiatt elveszti Caprit és Zoét is örökre. Annak idején, mikor először előfordult vele ez, elment kivizsgáltatni magát, de az orvosok nem tudtak mit mondani. Talán az alkohol egyik mellékhatása volt a kemény piás időszakából, vagy eleve örökölte, nem tudta. A dokik pedig csak azt tudták javasolni, hogy feküdjön be valamilyen klinikára alaposabb kivizsgálásra, de ő nem akart diliházba menni. Onnan sosem jutott volna ki. Gyűlölte, hogy van egy ilyen része. A legszívesebben kiszakította volna magából, de nem tudta! Elkeseredetten gondolt Capriékra. Hogy mennyire szenvedhet most! Megígérte neki, hogy nem fogja megütni, és mégis megtette! Mégis! Rosszul volt saját magától. Egyre kétségbeesettebben meredt maga elé. Agya újra és újra ekörül körözött, és nem hagyta nyugodni. Tudta, hogy meg kell találnia őket, de félt, hogy nem hallgatná meg, hogy rettegne tőle. Nem akarta a félelmet látni a szemeiben! Nem akarta, hogy örökre eltűnjenek...
Capri meredten nézett ki a lakás ablakán. Karjai a mellkasán pihentek összefonva. Nem beszélt senkivel, mióta elment a házból Zoéval. Nem a világ végére 'menekült', épp ellenkezőleg: a fővárosba. Kellett neki a nyüzsgés, a lehetőség, hogy elvegyüljön, hogy minél később akadjanak rá és a lányára. Nem akarta a férfit látni, gondolni se rá, de ezt nem tudta megállni. Nem bízott meg a férfiben, félt tőle, nem fog visszamenni hozzá, ezt a hibát újra nem követi el. Persze, számításba vette, hogy Martin nem fogja ennyiben hagyni a dolgot. Utálta a bujkálás érzését. Mintha menekülne. És bizonyos szinten azt is tette. Nem tudta, hogyan érez Martin iránt. Gyűlöli? Fél tőle? Megveti? Vagy maradt valami az egykorvolt szerelemből?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés