Megjegyzés: Újabb Dave-Zsó kiegészítő novella, amit a szóbeli érettségire való készülés szünetében írtam. A cím könnyen kitalálható szerintem, hogy a Depeche Mode In your room c. számából származik.

Ajánlott szám: Recoil: Allelujah – Én legalábbis végig ezt hallgattam mikor írtam.

Korhatár: 12?

Your favourite half-light…

Csönd van a szobában. Leszámítva a még mindig szóló halk zenét, de emlékezetem szerint már az is lassan a vége felé jár. Sötét van, csak a hold fénye világítja meg a szobát. De nem bánom, épp elég fényt ad ahhoz, hogy a félhomályhoz szokott szemeim akadálytalanul láthassák a mellettem alvó férfit. Hason fekve kimerülten szuszog, és én csak nézem ellágyult vonásait. Hihetetlen édes, ahogy alszik. Ujjbegyeim alig érintve simogatják végig Dave résnyire nyílt telt ajkait, miközben hallgatom a magamban csak „elszállósnak” titulált halk zenét. Egy pillanatra eszembe jut, hogy Ewan és Lilian pár ajtónyira alszanak. Még mindig furcsa, hogy már nem az apjukkal hajtom álomra a fejemet ebben az „új” házban, de már nincs bűntudatom. Legalábbis csak ritkán. Annak viszont nagyon örülök, hogy úgy néz ki, kezdik elfogadni a tényt, hogy szeretem ezt a fekete párducot itt magam mellett.

Érzem, hogy tagjaim elnehezültek, kellemesen fáradt vagyok a szeretkezéseinktől. Hihetetlen mekkora étvágya van a dalos pacsirtámnak… Habár tudtam rég, hogy a csokievés és a dohányzás mellett ez a függőség is Mr. Gahan velejárója. De az igazat megvallva ezt érthető okokból nem bánom túlzottan. Néha azért az az érzésem, hogy teljesen elhasznál… Elmosolyodok, ahogy álmában egy pillanatra megfeszülnek baljának ujjai az alkaromon, amit azelőtt fogott meg, hogy elaludt volna. Tovább nézem őt az oldalamon fekve. Tekintetem issza magába a vonásait, amik már így is beleégtek a fejembe, mint egykoron Ericéi…

Már ritkábban álmodom vele, noha úgy hiszem, az elvesztését sosem fogom kiheverni, de már csak tompán fáj. Azt hiszem… Jók ezek a foglalkozások a pszichológusnál. Nem bántam meg, hogy belementem. Azóta a mi kapcsolatunk is kiegyensúlyozottabb. Mostanság pedig érzem, hogy kezdek teljesen elveszni ebben a Dave Gahanben. Teljesen más ez az oldala, amit nekem mutat. Úgy érzem, hogy kezd megnyílni felém, hogy egyre többet ad nekem a valós énjéből, ami oly komplikáltnak tűnik… Többször előfordul, hogy csak nézem, ahogy alszik, és ilyenkor próbálom fejtegetni az igazi valóját, mely amellett, hogy erős, magabiztos és védelmet nyújtó, egyszerre mérhetetlenül sebezhető és érzékeny azok miatt, amiken a múltban keresztülment, és időnként teljesen olyan, mint egy elveszett kisfiú.

Mikor először láttam ilyennek, hitelen nem is tudtam, hogy mit kezdjek vele, de lassan kezdek beletanulni, hogy hogyan is kell „kezelnem” az „igazi Dave-et”, akit még nem mutat meg olyan gyakran nekem. De nem haragszom rá, élvezem, hogy meg kell „tanulnom” őt, hogy ki kell tapasztalnom, hogy mit lehet nála és mit nem. Gondolom neki sem lehetett egyszerű Jenny után közel engednie bárkit is magához. Persze érzésem szerint neki azért könnyebben megy/ment, mint nekem, de hát… végtére is ő nem temette el a párját…

Halkan felsóhajtok, mikor ide érek gondolataimban, és jobb kezem ujjaival végigfutok az engem fogó karján, majd a hátát és a vállát kezdem gyengéden cirógatni. Szeretem őt, és hiányzik, ha nincs itt velem, mint ahogy minden szerelmes nőnek hiányzik a párja. De… még mindig furcsa érzésekkel tölt el, hogy újra tudok szeretni, hogy „büntetlenül” szerethetem azt a férfit, akiért a Depeche Mode-on keresztül tinédzserkorom óta odavoltam. Az élet vagy a Sors furcsa fintora, hogy végül egymás mellett kötöttünk ki a Szigeten történtek és a Dave által elkövetett dolgok után...

Néha, ha őrült módon fellángol az iránta érzett amúgy is intenzív szerelmem, kicsit megijedek a kérdéstől, hogy vajon ez a kapcsolat meddig fog tartani? Eric elvesztése megtanított rá azt hiszem, mindennél jobban, hogy semmi sem tart örökké, hogy egy csapásra vége szakadhat mindennek. Féltem ezt a kapcsolatot, ami kialakult köztünk. Talán épp ezért lennék kicsit óvatosabb? Mikor elmegy koncertezni – amit hamarosan újra megtesz -, vagy csak ha nincs velem valamiért, mindig félek, hogy valami baja eshet, vagy azzal a lehetőséggel kínzom magam, hogy találkozik egy másik nővel, aki fiatalabb, csinosabb, függetlenebb, és egyszerűen lelép vele… itt hagy egyedül. Nem tudom, hogy ha ez bekövetkezne azt kibírnám-e… Persze Lilian és Ewan miatt igen, de az tuti, hogy mélyen magamba zuhannék, és talán soha többé nem lennék képes úgy szeretni senkit, mint Ericet és most Dave-et…

Komplikált kérdések, amiket jobb, ha el is hessegetek, hisz most is itt alszik mellettem, és tudtommal szeret. Ma sem mulasztotta el az orromra kötni… És tessék, megint mosolygok az emlék hatására! Csendben és egyben lángolón szeretem őt, hogy majd’ belesajdul a szívem. Most szeretnék a zöld szemeibe nézni, amik a félhomálytól valószínűleg feketének látszanának, szeretném az ajkait csókolni, szeretném, ha kezei a testemet cirógatnák, szeretném újra hallani, amit mondott… De hagyom, hadd aludjon, fárasztó napja volt, és holnap vissza kell mennie New Yorkba. Nem szívesen engedem, de csöndben maradok, és arra gondolok megint, hogy milyen lesz, ha már itt fog lakni. Vajon annyi New Yorkban töltött év után van jogom elvárni tőle, hogy ideköltözzön hozzánk Los Angelesbe? Ide akar még egyáltalán költözni? Halkan újra felsóhajtok… már megint ezek a kétségek… Miért nem tudok bízni önmagamban? Néha a falra tudok mászni saját magamtól!

Inkább tovább cirógatom a vállát, majd a könyökömre támaszkodva mosolyogva a füléhez hajolok, és belesuttogom:

- Szeretlek, te kis durmoló párduc…

Meglepődöm mikor hirtelen szorosan átölel, magához húz és mosolyogva kinyitja azokat a csodás, de most némileg álmos szemeit.

- Én is téged, kiscicám, főleg ha még dorombolsz is nekem egy kicsit… - érintette meg finoman orra hegyével az enyémet, majd lehunyt szemmel kicsit visszahúzta a fejét.

Nem bírom ki, hogy ne csókoljam meg válaszul, majd egy kis fészkelődés után az álla alá furakszom fejemmel, hogy alvás közben is beszívhassam jellegzetesen friss illatát, majd kérésére halkan dorombolni kezdtek neki, kellemesen megborzongva a hátamat cirógató ujjaitól…

By: Useless-girl

2007.05.26.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés