„I'll never be a saint…”

Kicsit fáradtan dobta le a kulcscsomóját a bal oldali asztalra, melyet kényelmes kanapék és fotelok vettek körbe. Tekintete körbevándorolt a stúdióban. Szembe vele a keverőpult, azon túl pedig a próbaterem volt, kicsit balra pedig különféle hangszerek és szintetizátorok álltak arra várva, hogy valaki újra játsszon rajtuk.

Egy halvány mosoly futott át az arcán mikor eszébe jutott róluk Martin, amint föléjük görnyedve, elmélyülten klimpírozik… Most igazán jólesett volna a jelenléte, de kicsit bosszankodva állapította meg, hogy ő érkezett meg elsőnek. Így hát levágta magát a fal melletti kanapéra és rágyújtott.

*

Már alig várta, hogy végre odaérjen. Nem is sejtette, hogy ugyanazon az útvonalon, amin közeledett a stúdióhoz, pár hete egy teljesen bizonytalan, félelemmel teli énekes tartott ugyanazon cél felé.  Ujjaival türelmetlenül dobolt a kormányon, de valahogy mégis mindig visszatalált a magnón hallgatott szám üteméhez.

Vajon mindenki itt van már? Még csak két perce kések… Látom, Dave már igen… - húzódott sokat sejtető mosolyra a szája, amint meglátta az ismerős autót.

Sietve parkoltam le, és mentem fel a lépcsőkön. Halkan bekopogtam, majd a választ meg sem várva beléptem a terembe azzal a szent meggyőződéssel, hogy már mindenki csak rám fog várni. Először nem láttam semmit a kinti tűző napfény után, de orromat rögtön megcsapta a jól ismert cigarettafüst illata, és a sarokban meg is pillantottam a felizzó parazsat. Mosolyom ismét feltűnt arcomon. Lassan levettem magamról szőrmegalléros farmerkabátomat (ami az utóbbi időben nagyon hozzám nőtt), közben pedig éreztem magamon a mohón végigfutó tekintetet, de egy percig még úgy tettem, mintha nem vettem volna észre a félhomályban ücsörgő alakját. Aztán „megszántam” őt, és arcomon kaján vigyorral odaköszöntem neki:

- Szia szívi. – Dave szája hasonlóan huncut mosolyra húzódott, majd csábítóan kifújta a füstöt.

- Késtél. – válaszolta tettetett rosszallással.

- Még mindig pontosabb vagyok, mint Dan és Andy.

- Igaz – hagyta rám elfojtott vággyal a tekintetében. Egy mély levegőt kellett vennem ettől a fullasztó tekintettől. Sütött belőle, hogy kíván, de egyikünk sem akarta megtenni a következő lépést, ugyanis féltünk, hogy annyira belelendülnénk, hogy a végén meglátnának, az pedig egyikünkre nézve sem lenne épp áldásos. Hogy tereljem a szót, finoman tovább kérdezősködtem, miközben bekapcsoltam az egyik szintit és találomra leütöttem pár hangot..

- Mikorra jönnek a többiek?

- Elméletileg már itt kellene lenniük. – Szinte láttam a szemében a rosszalló, mégis kedveskedő üzenetet: „Ezt te is nagyon jól tudod…”.

Nem szóltam többet, fejemen egyszerre több minden száguldott át. Forró percek emlékei, újabb dalszövegek, amik körülírhatnák ezt a furcsa helyzetet, valamit különféle akkordok, amikből párat rögtön ki is próbáltam, hátha később felhasználhatjuk őket az új albumhoz. Ezért is beszéltük meg ezt a találkozót. Hogy konkrétan elkezdődjön a lemez körüli szükséges teendők előkészítése, szervezése. De úgy tűnik Andyék megint elkeveredtek valahova.

Pár percre teljesen kiestem a világból, ugyanis töprengésemet félbeszakította egy ötlet. Sietősen állítottam a szintin, és elgondolkodva leütöttem pár billentyűt. Egy percre teljesen megfeledkeztem Dave-ről, a stúdióról, mindenről, csupán azt a dallamot akartam eltalálni. Miután sikerült, gyorsan el is raktároztam magamban, miközben Dave hangja visszarántott a valóságba.

- Ez egész jó volt.

- Kösz. Csak úgy jött.

- Az albumra?

- Talán.

- Szövege van már? – nyomta el a csikket és pillantott fel érdeklődve rám.

- Mondjuk. Azt hiszem a „Newborn” címet fogom adni neki.

Ezután nem szóltunk többet. Percekig néztünk egymás szemébe. Még mindig ott vibrált közöttünk a vágy, de most jól esett csak egymásra nézni. Tekintetem centiről-centire araszolt arcán, ahogy szívtam magamba az apró részleteket. Szája finom mosolyra húzódott, mintha ábrándos tekintetemet mosolyogná meg. Teltek a percek, de mi meg se mozdultunk. Teljesen elmerültem szürkés-zöld íriszeiben…

Mindketten ijedten rezzentünk össze, mikor a telefon éles csörgése szétszakította a csendet. Dave kifejezéstelen arccal nyúlt előre, hogy megkaparintsa az asztalról a visító készüléket. Megbabonázva figyeltem izmai játékát a lágy fényben.

- Andy az – közölte felpillantva, majd felvette – Na hol vagytok már? Marttal percek óta itt rostokolunk. – Összeráncolt homlokkal hallgatta Andy magyarázatát. – Igen? Jól van, semmi gond. A lényeg, hogy ideérjetek. Igen… Megvárunk. Szevasz.

Ahogy összecsukta a mobilt, ördögi mosollyal nézett rám.

- Na mit mondott?

- Fél órát késnek – dőlt ismét hátra huncutul mosolyogva – Valami dugóba keveredtek…

- Oh, tényleg? Hát ez nagyon sajnálatos… - csóváltam meg a fejemet rosszallóan, de közben úgy éreztem, le se lehetne vakarni a vigyort a fejemről.

- És mivel töltsük el a fennmaradó időt? – kérdezte játékos hangszínnel, de tekintete máris szemérmetlenül vetkőztetni kezdett.

- Hát nem is tudom… - vettem fel a kesztyűt. – Talán megmutathatnék még pár variációt…

- Hm… az nem lenne rossz… - csillant fel a szeme mohón, de szinte csalódottságot éreztem, mikor felállva nem felém, hanem a félig elsötétített ablakhoz lépett. A tompa fény körbeölelte karcsú alakját, én pedig mozdulatlanul bámultam ezt a csodás jelenséget. Igen, ezt le kéne festeni, noha a pillanat valahogy mégis megfoghatatlan maradna. Lassan nyúltam a billentyűk felé. Majdnem elmosolyodtam, mikor Dave picit összerándult ijedtében a hirtelen hangtól. Tovább játszottam fél kézzel, noha közben még mindig őt figyeltem.

- Mi az? Rossz a lelkiismeretünk, Mr. Gahan? – folytattam a játékot ott, ahol abbahagytuk.

- Nem. Csak elképzeltem, ahogy hozzám érsz… - suttogta rekedten, majd elszánt-kérlelő tekintettel felém fordult.

Ujjaim megdermedtek a billentyűk fölött. Elakadt a lélegzetem ettől a kettősségtől és a hirtelen váltástól. A bolond is láthatta, hogy kíván engem. Nagyot nyeltem és szívem őrült dübörgésbe kezdett, mikor lassan elkezdte áthúzni fején a pulóvert. Ahogy kiejtette ezt az egy mondatot… úgy éreztem, mintha zuhanni kezdtem volna valami édes sötétség felé.

Lesimította felcsúszott pólóját, és talán nem is sejtette, hogy mennyi elfojtott szexualitás áradt így belőle. Azt hittem megfulladok. Éreztem, hogy arcom kipirul, ajkaim pedig ugyanúgy elnyílnak, mint az övé ahogy lassan közelebb lépkedett.

- Már most kifulladunk az álldogálásban? Pedig még nem is csináltunk semmit… - Lassan kezdett visszatérni korábbi önmagához. Kicsit értetlenül pillanthattam rá, mert végre megint mosolyra rándult a szája. – Tik-tak, tik-tak… Mart, meddig akarsz még csak bámulni? Az idő telik…

- Szeretnéd mással eltölteni, igaz?

- Hát ideje lenne megnézni azokat az új variációkat…

- Kíváncsi vagy, mi? Gyere ide és megmutatom. – vigyorogtam rá.

Elsötétült tekintettem figyeltem, ahogy egészen közel lép hozzám. Pár centiről szívtam magamba jellegzetes illatát és a hőt, amit teste árasztott. Lehunyt szemmel hagytam, hogy forró lehelete végigcsiklandozza nyakamat. Felsóhajtottam, mikor kirázott a hideg. Combomnál éreztem, hogy már ő is kellőképpen lüktet a vágytól. Alsó ajkát bőrömet alig érintve húzta végig ütőeremen, majd a fülembe suttogott:

- Már csak 15 perc…

- Dave… - nyögtem fel a visszafojtott vágytól és a tudattól, hogy Andyék bármelyik pillanatban betoppanhatnak. – Talán nem kéne… - léptem egyet arrébb, megpróbálva a lehetetlent: kivonni magamat intenzív varázsa alól. Sietve hátat fordítottam neki és a szintetizátorra meredtem mélyeket lélegezve. Rendesen megijesztett a lehetőség, hogy rajtakaphatnak minket. Azt aztán sehogy se tudnánk kimagyarázni. Nem arról van szó, hogy már nem kívánom őt! Dehogynem kívánom! Szinte fáj, annyira. De megéri kockáztatni?

- Megőrültél? – simult hozzám hátulról. – Téged nem izgat a tudat, hogy bármikor ránk nyithatnak?

- De igen… - hajtottam kicsit hátrébb a fejemet, hogy Dave akadálytalanul hozzáférhessen fülemhez. Testemben lüktető hullámokon száguldott a vágy. Tudtam, hogy nem fogok tudni ellenállni neki, ha most azonnal abba nem hagyja. De talán már akkor se lennék képes rá… Halkan felnyögtem, mikor finoman végignyalta fülcimpámat, és egyidejűleg lecsúsztatta kezeit az övemhez, majd el is kezdte kioldani.

- Szeretnéd, ha beraknám, igaz? – suttogta kéjesen. – Mondd ki… - Tehetetlenül hagytam, hogy letolja csípőmről a nadrágot. – Mondd ki!

- Dave… nem kéne… - nyögtem ki nehezen. – Félek…

Éreztem, ahogy ledermed. Valószínűleg sose gondolta volna, hogy én fogok visszakozni.

- Mi?  - nyögte döbbenten.

Szerintem nem tudott hinni nekem, ugyanis testem reakciói egyértelműen mutatták, hogy mire is vágyom valójában.

- Csak vicceltem, te barom! – válaszoltam türelmetlenül, majd megnyaltam kiszáradt ajkaimat. – Mire vársz még?

Kurtán felnevetett kásássá vált hangján.

- Te kis ribanc! Nem kéne így szórakozni velem…

- Ó igen? Miért, mit csinálsz? Megbüntetsz?

- Valami olyasmi… - Felnyögtem ahogy fogait finoman belemélyesztette nyakamba. Közben pedig hallottam, ahogy megcsörren övének csatja. Hosszú ujjai először a derekamon időztek, majd lecsusszantak fenekemre, hogy belemarkolhassanak. Ahogy hozzám simult, megéreztem gerjedelmét is, és türelmetlenül feszítettem meg hátamat.

- Dave… kérlek!

- Könyörgünk, könyörgünk?

- Ezt akartad hallani, nem? – suttogtam vágytól rekedt hangon.

- Igen… - Ahogy kimondta, nem, inkább kinyögte a szót, végre előre mozdította csípőjét, és belém hatolt… A fájdalom és az élvezet kettőse töltött el.

- Na végre!

- Hiányoztam? – nyögte és szinte láttam magam előtt, ahogy fölényesen elmosolyodik.

- Igen – vallottam be, hisz ez tényleg így volt. Egyszerűen nem tudtam betelni vele. Akárhányszor ránéztem, mindig éreztem magamon az érintését. És ez sokszor az őrületbe kergetett.

- Te is nekem… - suttogta alig hallhatón, inkább csak magának, de én mégis meghallottam. És ez valahogy rettenetesen jól esett.

Lökései egyre gyorsabbak és erőteljesebbek lettek, hisz szorított minket az idő. Erről pedig eszembe jutott valami:

- Dave…

- Mi… az?

- Az ajtó…

- Mi?

- Nem zártuk be… az… ajtót!

- Kit… érdekel? – zihálta. Látszott rajta, hogy momentán már semmi más nem érdekli, csak hogy bennem mozoghasson. Ennek, és a nyitott ajtónak a tudatától adrenalin-szintem az egekbe szökkent.

Elakadó lélegzettel és meg-megfeszülő izmokkal hagytam, hogy Dave szorosan hozzám tapadjon, majd kezei bebújtak meggyűrődött pólóm alá, hogy a hasamat simogathassák. Jobb keze azonban jóval lejjebb csúszott pár másodperc után. Ujjai hímvesszőm kezdeténél pihentek.

Ágyékom elviselhetetlen forrósággal lüktetett. Másik keze viszont szintén benyúlva felsőm alá a hátamon siklott végig, majd hirtelen lejjebb nyomott. Próbáltam újra feljebb egyenesedni, de Dave nem engedett. Eredménytelenül próbálkoztam. Kezét a lapockáim között tartotta, és erőteljesen nyomott lefelé. Rá kellett tenyerelnem a billentyűkre, hogy valami kapaszkodót találjak. Azok panaszosan szólaltak meg. A helyzet kísértetiesen emlékeztetett arra a délutánra, mikor berontottam Dave-hez és szinte „megerőszakoltam” őt elkeseredett dühömben. Ez lenne a megtorlás?

- Mart, ne ficánkolj! – súgta enyhe rosszallással hangjában, majd hátamon pihenő kezét a csípőmre csúsztatta, a másikkal pedig simogatni kezdte ágyékom érzékeny bőrét.

- Kérlek… - nyögtem elhalón.

- Mit kérsz? Mondd… - Nagyon jól tudta, hogy az érintésére szomjazik lüktető hímtagom minden centimétere.

- Fogd meg… kérlek! – ziháltam.

Több se kellett neki, egy pillanat múlva átélhettem azt a kínzóan gyönyörű érzést, ahogy kezébe fogta és simogatni kezdte férfiasságomat.

- Dave…

- Élvezed? Ugye jól esik… - súgta gátlástalanul.

Nem tudtam válaszolni, hiszen teljesen magával ragadott az élvezet. Ajkaimat valami artikulálatlan hang hagyta el. Teljes bizonyossággal éreztem, hogy mosolyog ezen. Kezemmel további kapaszkodókat kerestem, de a kissé kényelmetlen testtartásom ezt megnehezítette, így jó pár instabilan álló cd és kazetta kötött ki nagy összevisszaságban a földön kezem heves mozdulatától. De egyikünk se törődött vele. Agyamban ott zakatolt a tudat, hogy már csak percek vannak hátra Danék érkezéséig, és valami más… egészen csodálatos dologig…

Igazából meglepett, hogy Dave ennyire megváltozott. Hogy már nem is érdekli, hogy lebukhatunk. Ennyire kívánna? Vagy ennyire kötődik hozzám? Ez a lehetőség egyidejűleg tölt el valamiféle boldogsággal és aggodalommal is. Hisz eléggé érzékenyen érintene, ha pont miattam hidegülne el Jennifertől, vagy romlana meg a házasságuk. Azt sose bocsátanám meg magamnak…

Egyre vadabbul feszült nekem. Tudtam, hogy nagyon közel jár már. Mint ahogy én is. Nyakamon éreztem, hogy kidudorodik az ér a visszafojtott nyögésektől. Dave most már szabad kezével ott simogatott, karmolt, ahol ért. Valószínűleg a hátamon is csinos karmolásoktól piroslik a bőröm. Teljesen megbolondított ez a férfi! Hihetetlen, de abban a pillanatban teljes mértékig biztos voltam benne, hogy csak akkor lehet teljes az életem, ha magamban érezhetem őt… Bolond gondolat…

Velem foglalatoskodó kezének mozgása is egyre gyorsabb, és rendszertelenebb lett, ettől pedig azt hittem menten elájulok. Most már nem bírtam visszafogni magam. Gátlástalanul, felváltva nyögtem a nevét, és az „Úristen!”-eket. Szívem őrült tempóban dübörgött, szinte megsüketített száguldozó vérem. Teljes hosszában bennem volt. Megőrjített ez a hajsza az idővel, de élveztem a mohóságát és a vad ritmust, amit diktált. Pont olyan szenvedélyes volt, mint ahogy még az első szeretkezésünk előtt elképzeltem…

Több gondolatra azonban nem maradt erőm, ugyanis hihetetlen gyorsasággal száguldottam a beteljesülés felé. Szinte fel se fogtam, mi történik körülöttem. Éles fájdalom hasított a hátamba, ahogy Dave körmei felsértették bőrömet amint tett egy vad mozdulatot csípőjével. A következő pillanatban azonban hirtelen elöntött a gyönyör és hangosan felordítottam… Valahonnan messziről hallottam hogy Dave is artikulálatlanul kinyögi a nevem, majd megéreztem, ahogy belém élvez… Ettől újra fel kellett nyögnöm…

Zihálva borult a hátamra. Még mindig bennem volt. Éreztem hímtagja lüktetését. Fejem percek óta a hangszerre támaszkodó karomon pihent. Én is levegő után kapkodtam a fülledt helyiségben. Torkom teljesen kiszáradt a zihálástól. A gyönyör utolsó rezgései még mindig tudatom határán lebegtek. Ágyékom továbbra is lüktetett, de immár kellemesen, nem azzal a kínzó sürgetéssel, mint pár perccel korábban.

Libabőrös lettem, mikor hirtelen fülem mögött éreztem ajkait. Finoman puszilgatta az érzékeny bőrt, miközben lassan kicsúszott belőlem. Újfent kénytelen voltam felnyögni. Még ez az apró mozzanat is eszméletlenül izgatónak hatott tőle. Legszívesebben még órákon keresztül szeretkeztem volna vele.

Ekkor észbe kaptam. Már eltelt az a tíz perc, de úgy látszik lassabban haladt az a kocsisor, mint tervezték. Ennek most nagyon örültem, ugyanis így mire megérkeznek, talán sikerül lehiggadnunk ezután a csöppet sem kockázatmentes szeretkezés után. Sose gondoltam volna, hogy egyszer Dave –vel ezt fogom csinálni egy szintetizátoron, vagy akár a stúdióban… Izgató és változatos volt, szó ami szó…

Sietve kaptam a nadrágom után, de mielőtt felhúzhattam volna az alsómmal együtt, Dave maga felé fordított és elkapta a csuklómat. Felsóhajtottam, mikor finoman végigsimított még mindig duzzadt tagomon.

- Nem rossz variáció… - suttogta, majd két kezébe fogta arcomat, és érzéki csókot lehelt a számra.

- Nem bizony… - kaptam levegő után, majd visszamosolyogtam rá.

Most már mindketten hamiskás vigyorral a fejünkön hoztuk rendbe magunkat. Testem lassan nyugodott le, de még mindig éreztem azt a jóleső bizsergést, és remegő tagokkal tüntettem el az árulkodó jeleket. Legszívesebben szorosan hozzábújtam volna Dave –hez, csak hogy továbbra is érezhessem teste melegét és ajkának érintéseit. Szerettem volna beletemetkezni az illatába…

Ábrándozásaimat egy kopogás zavarta meg. Ijedten rezzentem össze, majd Dave-re pillantottam, aki már szokott helyén ült a kanapén és csinos kis füstkarikákat fújt.

- Igen, szabad – mondta nyugodt hangon.

- Na végre hogy ideértünk! Azt hittem sose kerülünk ki abból a dugóból. Persze hogy most kellett megbénulnia a forgalomnak!

- Nyugi Andy, a lényeg hogy ideértetek.

- Hát igen. Remélem nem zavartunk meg semmit. – vigyorodott el Daniel Miller, a lemezkiadónk vezetője.

- Dehogy, Mart épp pár új variációt mutatott a következő albumhoz. – Csodáltam a lélekjelenlétét és a nyugalmát. Sehogy se értettem, hogyan képes ezek után ilyen könnyedén cseverészni velük. Bevallom, nekem meglódult a szívem Dan kérdésétől.

- És jók? – csillant fel mohón testes barátunk szeme. Olyan volt, mint a szagot fogott kopó.

- Elég kemény lett, amit mutatott… - huncutul csillogó szemmel rám pillantott, majd cinkosan összemosolyogtunk. Most már én is megnyugodtam, és szórakoztatónak találtam a helyzetet.

- De mégis mit csináltatok itt, hogy ekkora rumli lett? – hívta fel a figyelmet Andy a szanaszét heverő cd-kre és kazettákra.

- Kicsit túlságosan beleéltem magam a zenébe. – mosolyogtam rá. A szemem sarkából láttam, hogy Dave engem figyel azzal az imádnivalóan kaján vigyorával. – Dave meg elkezdett improvizálni rá…

- Jól van, nem kell mindent rám kenni! – duzzogott mosolyogva.

- Na jó, fiúk, szerintem vágjunk bele, mert sose érünk a végére, nekem meg amúgy is rohannom kell majd. – csapta össze tenyerét Dan, majd lehuppantak Andyvel a két szabad kanapéra. Én még mindig a szinti közelében ácsorogtam, de Fletch kérdésére, hogy miért nem ülök le, nem válaszoltam. Magamhoz térve inkább én is letelepedtem annak a kanapénak a másik felébe, amin Dave ült.

- Nos hát akkor azt már leszögeztük, hogy lesz új album, várhatóan 10-12 számmal. Mart, hogy állsz a dalszövegekkel? Vannak már amikre építhetünk?

- Hát… akad már pár témám… Egy-kettőt be is fejeztem.

- Elhoztad őket?

- Igen. Tessék… - nyúltam be a táskámba, majd átadtam a papírokat.

Dan átfutotta, majd körbeadta a szövegeket. Nem tudom, de ilyenkor még mindig aggódva, valami féltő figyelemmel adom ki először a dalokat a kezemből. Izgulok, hogy mit fognak szólni hozzá. Kicsit olyan, mintha a gyerekeim lennének. Ez elég hülyeségnek hangzik, ha jobban belegondolok, de mindig így éreztem.

- Ezek marha jók, Mart. – hallottam hirtelen Dave hangját.

Örültem, hogy tetszettek neki. De Fletch és Dan is elismerően bólogatott.

- Látom hoztad a formádat. – vigyorgott rám Fletch.

- Igyekeztem.

- Te, ennek a Lilian-nek kicsit mintha hatásvadász lenne a szövege, nem? – fordult felém Dave, amitől gyomrom kellemesen ficánkolni kezdett.

- Ne aggódj, a zene majd ellensúlyozza. Az alapok már megvannak a fejemben. Egyébként hoztam egy demót is. Még nagyon kezdetleges, de van pár jó témám hozzá. Kíváncsi vagyok mit szóltok hozzá.

- Remek! Halljuk! – sürgetett Daniel.

Előkotortam a kazettát is, majd feltápászkodtam és beraktam a magnóba. Ahogy megszólalt a zene, szelíd mosolyom lassan eltűnt arcomról.

- Ez a Precious-höz van – mondtam, majd az ablakhoz léptem. Próbáltam palástolni rosszkedvemet, de a fülbemászó szinti-szólamok eszembe juttatták azokat, akiknek a számot írtam. A lányaimat. Még most is minden nap rengetegszer gondolok rájuk. Félek, hogy a válás esetleg törést fog okozni a lelkükben. Olyan fiatalok még! Jobb szerettem volna, ha Suzanne-nal valahogy ki tudunk békülni, már csak az angyalkáim miatt is… Ennek nem szabadott volna megtörténnie… de Suzanne beadta a válókeresetet, és ebben én is jócskán hunyó voltam. Többet kellett volna foglalkoznom velük… otthon kellett volna maradnom, mikor szükségük volt rám… És ami a legfontosabb: ellen kellett volna állnom a kísértéseknek… Igazából még mindig nem értem, hogy mit is vártam a feleségemtől. Talán azt, hogy a végtelenségig tűrje a botlásaimat és a kicsapongásaimat? Hogy türelmesen fog várni rám a lányokkal, míg én egy-egy turné alkalmával keresztül-kasul rohangálok a világban? Időnként meglepődöm magamon, hogy bizonyos kérdésekben mennyire naiv tudok lenni.

Hirtelen eszembe jutott egy dallam, ezért gyorsan oda is mentem ahhoz a szintetizátorhoz és hozzájátszottam a demóhoz. Hát igen, ha az ihlet hirtelen elkap…

- Ejha! Még egy kicsit csiszolunk rajta, összerakjuk az éneket, és mehet is az albumra! Igazam van? – mondta izgatottan Dave. – Mi a baj, Mart?

Most már mindannyian engem néztek.

- Semmi. Csak ez a dal… a lányaimnak írtam…

A feszült csend szinte tapinthatóvá vált. Mindhármuk arcán láttam a sajnálatot és az együttérzést, és ezt már nagyon utáltam. Az elején még örültem neki, mikor megtudták a hírt. Dave, még fel is ajánlotta, hogy beszéljünk róla, meg felhívta az ő egykori válóperes ügyvédjét is. Úgy tűnik nem felejtette el, hogy annak idején mennyit segítettem neki a szerekről való leállásban. Marha jól esett, hogy így törődnek velem, de most már jó lett volna túljutni ezen a dolgon.

- Öhm… hát akkor ez… jó lesz. – törte meg Dave zavartan a hosszúra nyúlt csendet.

- Igen, igen. El kéne majd dönteni továbbá, hogy ki keverje, producelje az albumot. Itt egy rövid lista, akikre én gondoltam. A többségüket már ismeritek. Gondoljátok át. Felteszem új hangzást akartok, akkor pedig érdemes egy új embert választanotok. Ha átrágtátok magatokat rajta, akkor legközelebb együtt is átbeszéljük.

- Rendben. Kösz. Majd mi is körbenézünk. – nyúlt Fletch a papír után.

- Van még valami, amit ma meg akartunk beszélni?

Mindenki gondolkodott kicsit, aztán Dave megköszörülte a torkát…

- Hát én gondolkodtam… és írtam pár dalszöveget. Örülnék ha kerülne fel belőlük az albumra… - nyögte ki kicsit bizonytalanul.

Megint mindenki rám nézett. Kíváncsiak voltak a véleményemre, hisz lassan húsz éve én vagyok a dalszerző. Bevallom meglepett Dave javaslata, de valamilyen szinten számíthattam volna rá, hisz várható volt, hogy a Paper Monsters után rákapott a dalszövegírásra. Egy pillanatra valami féltékenységre emlékeztető dolog lobbant fel bennem, de aztán ez amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Teljességgel hülyeségnek tartottam azt, hogy Dave esetleg a helyemre pályázna. Ahogy a szemébe néztem, ez még inkább megerősödött bennem. Tekintetében ott volt a reménykedés, ugyanakkor az elismerést is felfedezni véltem.

Tettetett komolysággal simogatni kezdtem az államat és felsóhajtottam, csak hogy még jobban húzzam az agyukat. Végül persze megkegyelmeztem.

- Na jó, add ide. Majd megnézem őket, aztán meglátjuk…

Dave arcán átfutott egy megkönnyebbült mosoly, majd gyorsan elő is kotorta kabátja belső zsebéből a papírokat. Valószínűleg ő is érezte, hogy ez egy fontos lépés volt. Még mindannyiunkban élénken élt az a kijelentése, miszerint kilépne az együttesből, ha nem kapna számot az új albumon. Még ha ez meggondolatlanul hangzott is el, sokan komolyan vették. Vajon most érzi azt, hogy megbocsátottam? A kis butus… én már rég nem neheztelek emiatt rá…

Ahogy átadta az összehajtogatott lapokat, ujjaink egy pillanatra összeértek, amitől jóleső bizsergés futott végig karomon. Észrevétlen rám vigyorgott, majd visszahuppant a helyére.

- Na hát akkor ha nincs más, akkor én rohanok is tovább, mert már így is késésben vagyok. – állt fel Daniel, majd gyorsan kezet is fogott velünk. – Majd hívjatok, ha van valami!

- Oké. Köszönjük.

Miután lement, hárman maradtunk, de látszott, hogy Andynek is mehetnékje van. Dave miután elbúcsúzott tőle, odament az egyik gitárhoz és pengetni kezdett rajta. Én kikísértem Andyt az ajtóig, miután jelezte, hogy beszélni akar velem.

- Mart, örülök, hogy rendeződtek körülöttetek a dolgok.

- Jaj, ne már Andy…

- De igen, ez fontos!

- Tudom… - mondtam beletörődve és sóhajtva kifújtam a levegőt.

- Nagyon szép dolog volt, hogy elfogadtad a szövegeit. – folytatta az egyre inkább a gitározásban elmerülő társunk felé biccentve. – Egy pillanatra megijedtem, hogy elutasítod.

- Ugyan miért tettem volna?

- Hát amiket hallottunk…

- Az már el van felejtve. Megbeszéltünk egymás között mindent. Megnyugodhatsz. És ha már itt tartunk, még nem fogadtam el tőle semmit. Még az is lehet, hogy egyik szövege sem fog tetszeni… - vigyorodtam el.

- De az esélyt legalább megadtad neki. – mosolygott vissza, majd a kezét nyújtotta. – Te nem jössz?

- De, mindjárt mi is megyünk szerintem.

- Oké. Akkor majd találkozunk. Szevasz.

- Szia.

Pár pillanatig még elgondolkodva hallgattam Dave gitározását. Volt pár ígéretes akkord. Elmélázva néztem kezeit, ahogy azok a hosszú ujjak jártak a húrokon. És erről hirtelen bevillant a kép, ahogy alig egy órával korábban egészen máson jártak őrjítő tempóban… Egy pillanatra elakadt a lélegzetem az emlék intenzitásától, de aztán nyugalmat erőltettem magamra. Hihetetlen volt, hogy így be tud indítani ha csak rágondolok. Azt hiszem nem bírtam volna ki a megbeszélés végéig az érintése nélkül. De talán ő sem. Megint ismerős hangja rángatott vissza a földre.

- Ezt a dallamot hallgasd meg! Ezt a „Suffer well” című számhoz gondoltam. Tudom, hogy még nem olvastad, de azért kíváncsi lennék a véleményedre.

- Rendben  – léptem el az ajtótól kicsit közelebb hozzá. Nem akartam veszélyes közelségbe kerülni, ezért inkább tisztes távolságból hallgattam játékát. Elmosolyodtam rajta, ahogy a koncentrálástól összehúzta a szemöldökét és szinte csücsörített azzal a gyönyörű szájával.

- Nem rossz – kezdtem bele kérdő tekintetére válaszolva, mikor lerakta a gitárt. – Csak egy kicsit talán nyers a hangzás. De ezen majd tompíthatunk. Meg függeni fog a szám szövegétől és a zenétől is.

- Jaja – nézett rám megint azzal a fullasztó tekintetével.

- De nekem most már lassan indulnom kéne. Tudod, az ügyvédhez… - fordultam el, majd felkaptam farmerkabátom.

Dave elvigyorodott „menekülésemen”, de megőrizte nyugalmát. Fogalmam se volt róla, hogy hogyan csinálja. Azt hiszem őt tényleg sose fogom teljes mértékben kiismerni… A tőle kapott lapokat gyorsan farmerom hátsó zsebébe csúsztattam, majd felkaptam a kocsikulcsokat.

- Várj, én is jövök. Csak összepakolok kicsit. – biccentett a még mindig a földön árválkodó cd-k felé.

Volt egy olyan érzésem, hogy direkt csinálja az egészet… Ahogy lehajolt és kitolta a formás fenekét… Éreztem, hogy elpirulok és picit gyorsabban kezdtem venni a levegőt. Persze hogy arra játszott, hogy megint megbolondítson! De nem, Mr. Gahan, most jó kisfiú leszek és szépen visszamegyek a lakásomba, pontosabban előtte az ügyvédhez. Egyedül! Te pedig gyorsan menjél haza Stellához és Jenniferhez! Így lesz a helyes. Ne legyünk telhetetlenek! Inkább el is fordultam tőle, nehogy kísértésbe essek.

- Kész vagy már? – sürgettem.

Nem válaszolt, csak felegyenesedett. Hallottam, ahogy összeszedelődzködik. Ujjaim már a kilincsen voltak, mikor Dave bal kezével visszatartotta az ajtót.

- Mart!

- Igen? – emeltem rá tekintetem.

- Mennyi az esélye, hogy kapok saját számot az albumon? – csúsztatta kezét a papírokat rejtő hátsó zsebemhez.

- Hát… az attól függ, hogy tetszeni fognak-e, ezt te is tudod.

- Biztosabbat nem tudsz mondani? – hajolt egészen közel hozzám.

- Dave! – szóltam rá.

- Pedig van protekcióm… Már befeküdtem a dalszerző ágyába… - suttogta a fülembe. Éreztem, hogy ágyékomat újra elönti a forróság az utolsó mondattól.

- Majd meglátjuk Dave, majd meglátjuk… - azzal váratlanul és szenvedélyesen megcsókoltam.

Miután elszakadtam tőle, kicsit kapkodva vette a levegőt. Finoman lefejtettem kezét az ajtóról, és mosolyogva kiléptem a folyosóra. Lopva visszanéztem rá. Tekintete még mindig kicsit ködös volt. Hüvelykujját épp végighúzta alsóajkán, majd magához térve apró mosollyal az arcán ő is kilépett a stúdióból és elfordította a kulcsot a zárban. Szótlanul sétáltunk le egymás mellett az utcára, majd mikor elbúcsúztunk, még utána szóltam:

- Felhívlak, ha megnéztem a szövegeket. Akkor átugorhatnál… megbeszélni a dolgokat…

- Rendben – mosolygott rám – És Mart… köszönöm!

Válaszomat meg se várva beült az autójába és lassan besorolt a forgalomba. Láttam, hogy egyszer még visszaint, majd én is követtem példáját az ellentétes irányba indulva.

Sophie

2006-02-25

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés