|
6. Fejezet
2007.07.10. 21:10
6. Fejezet
Nem taxit fogott, hanem levitt a mélygarázsba, ahol egy fekete Lincolnba szálltunk be. Rögtön a Dream On klipje jutott eszembe, mert kiköpött mása volt annak az autónak. Legalább egy órát vezetett elég tempósan a város széle felé tartva. Aztán befordult egy fákkal árnyékolt egyenes útra, melynek végén egy nem túlzottan hivalkodó, de impozáns háromemeletes fehér és sárga épületet világítottak meg a falak tövében elhelyezett reflektorok. Nem szóltam semmit, csak követtem Dave-et, aki kézen fogva vezetett fel a lépcsőkön. Oldalra pillantva láttam pár fegyveres őrt, akik nagy valószínűség szerint szintén vámpírok lehettek, de kísérőm nem foglalkozott velük, és ők sem velünk.
Belépve egy lélegzetelállító előcsarnokba jutottunk, de Dave nem hagyott túl sok időt nekem a nézelődésre. Azt viszont leszűrhettem, hogy az uralkodó stílus a barokk volt, ami az összes folyosóra jellemző volt, amin keresztülhaladtunk.
- Elképesztő hely.
- Meg lehet szokni.
- Sokat voltál már itt?
- Igen.
Látszott rajta, hogy lelkiekben nagyon készül a találkozásra. Ha kicsit jobban ismertem volna, akkor tudtam volna, hogy a merevsége mögé rejti izgatottságát. Ilyen nagy dolog lett volna, hogy elhozott? Egy magas kétszárnyas ajtóhoz közeledve csendre intett, és figyelmeztetett arra a pár tanácsra, amiket a Mesterének jelenlétében való viselkedésről mesélt az autóban. Kicsit szkeptikusan bólintottam, majd hagytam, hogy elengedve a kezemet megállítson az ajtó előtt. Egyetlen porcikám sem kívánta, hogy belépjek, de nyugodt maradtam – mondhatni. Dave ahelyett, hogy kopogott volna, sejtéseim szerint gondolatban jelentette be az érkezésünket, mert pár másodperc múlva könnyedén kitárult az ajtó két szárnya.
Tágas termet pillantottam meg, melyben fáklyák és gyertyák keltették a drámai megvilágítást. Szemben velünk pár lépcsőfok vezetett fel egy trónusszerű magas támlájú karosszékhez, melyben egy lélegzetelállítóan gyönyörű fekete hajú nő ült. Bőre klasszisokkal fehérebb volt a tejnél, és tökéletes kontrasztban állt a vörös bársonnyal a háta mögött. Fekete csipkeruhája merész dekoltázst mutatott, a szoknya alja pedig hatásos redőkben hullott a legfelső lépcsőfokra. Nem volt egyedül. Jobbján egy tökéletes felépítésű férfi állt félhosszú tépett fekete hajával talpig fekete bársonyban, a lépcsőn balra pedig puha párnákon és állatbőrökön két nő - egy szőke és egy vörös - hevert kényelmesen egymás fülébe súgva, mikor megláttak, de jobbra egy rövid szőke hajú férfit is felfedeztem hanyag testtartásban ülni.
Dave megindult feléjük, így hát követtem őt.
- Lady Van Tesse, engedje meg, hogy bemutassam Elizabeth Townsendet – hajolt meg Dave felsőtestével elegánsan, mikor odaértünk. Még sosem láttam ennyire merevnek és tisztelettudónak. – Elizabeth, ő a Mesterem – egyenesedett ki rezzenéstelen arccal.
- Ugyan Dave drágám, tisztában vagyunk vele, hogy ki kicsoda, nem igaz? – mosolygott rám megjátszott bájjal a nő. Vérvörös rúzzsal hangsúlyozott szája mesteri precízséggel mozdult.
- Igaz. Csak a társairól nem tudom, hogy kicsodák – jelentettem ki semleges hangnemben, de nem viszonoztam a mosolyát. A szemem sarkából láttam, hogy Dave állkapcsa megfeszült. Nem hajtottam meg a fejemet mielőtt megszólítottam volna a „felettesét”.
- Oh, igaz. Milyen udvariatlan vagyok. Hadd mutassam hát be gyermekeimet, ha úgy tetszik, David testvéreit… - elmosolyodott merev arckifejezésemen, de folytatta: - Ő itt – mutatott a fekete hajú pasasra – a legidősebb gyermekem, Zenon – a sötét szemű vámpír végigmért, miközben egyik hófehér kezét a mellkasára, a másikat a háta mögé téve Dave-hez hasonlóan meghajtotta magát – Rowan és Amelia – intett előbb a vörös, majd a szőke nő felé, aki vörös társa vállán nyugtatta fejét, és úgy figyeltek engem – És a legifjabb, aki David után kapta meg a Csókot, Mael. Az egyik kedvenc Anne Rice kötetének szereplője után hivatja magát így, hát nem édes? – mosolygott össze a szóban forgó férfival, aki elégedett vigyorral nézett vissza rám.
- Bűbájos család – jegyeztem meg.
„Elizabeth!” – hallottam Dave figyelmeztető hangját a fejemben, de nem törődtem vele. Nem fogok senkinek meghunyászkodni.
- Ugyan, Dave drágám, hagyd csak. Mindig is ilyen volt…
Felszaladt az egyik szemöldököm erre a mondatra. Tehát ismerte állítólagos egykori énemet annak idején.
„Nem csak állítólagos” – hallottam ezúttal az ő hangját a fejemben.
„Jobb szeretem a verbális utat” – néztem a szemébe visszaüzenve.
„Akkor próbálj meg kizárni a fejedből.”
Kezdett idegesíteni a nő modora. Elképzeltem, ahogy kizárom őt magamból. Láttam, hogy megremeg egy pillanatra a szemöldöke, de utána elmosolyodott.
„Nem rossz. Próbálkozz még!”
Látszott rajta, hogy élvezi a játszadozást, ami engem csak ingerelt. Ezúttal egy áthatolhatatlan falat képzeltem el az elmém és őközé, ami a betolakodókat nem túl kedvesen visszaveti némi elektromos áramra emlékeztető energiával. Láttam rajta, hogy próbálkozott. Sejtéseim szerint a többiek tisztában voltak vele, hogy épp próbára tett, amit nem értettem, hogy miért kellett kiállnom. Talán csak a saját szórakozására, vagy hogy lemérje mit tudok.
- Ügyes. Kizártál az elmédből – biccentett egy aprót elismerése jeléül.
Láttam a többieken, hogy ez meglepi őket. Még Dave is felém fordította a fejét. Kérdőn ránéztem.
„Ez olyan nagy dolog lenne?” – tudakoltam tőle továbbra is kizárva a vámpírnőt.
Dave egy kicsit talán bátortalanul pillantott Mesterére, majd rögtön vissza is nézett rám.
„Igen. Közülünk senki sem tudja teljesen kizárni.”
- Így van. Próbálkozni lehet, de a gyermekeim nyitott könyvek számomra. Az évszázadok során megerősödtem már annyira, hogy ezt könnyedén elérjem – jegyezte meg kicsit fennhéjázó stílusban, amitől mindig hányingerem lett.
- Csak én nem tudok róla, vagy tényleg csak néhány éve lépett ki a nagyvilág elé, mint sztriptíztáncosnő? – vetettem fel egy hirtelen váltással.
Egyértelműen láttam Dave szemében a döbbenetet.
- Vetkőző-művészként – javított ki egy kis fintorral gőgös arcán.
- Egyre megy – morogtam az orrom alatt.
„Liz!” – hallozzam újra Dave aggódó baritonját a fejemben.
- David, nem tanítottad meg a hölgyet a jó modorra?
- De, én mindent… - kezdte volna, de kicsit ingerülten félbeszakítottam.
- Nem az ő feladata engem nevelni. Felnőtt vagyok, nem holmi kisgyerek. Jobb szeretem magam eldönteni, hogy kinek adom meg és hogyan a tiszteletet.
Csilingelő hangon felnevetett.
- Hmmm… kimondja, amit gondol, még ha nem is sejti, hogy ez milyen veszélyekbe sodorhatja.
- Fenyeget?
- Nem. Csak óvatosságra intelek.
Épp készültem visszavágni, de Dave finoman, és figyelmeztetőn megérintette a karomat. Ditta láthatóan jól szórakozott.
- Dave, drágám, még nem is üdvözöltél! Hát belőled is kivész az udvariasság? Jöjj, párducom, üdvözöld Mestered! – nyújtotta felé hófehér kezét, melynek csak az élénkpiros hosszú körmök adtak némi színt.
Dave elengedett, és megkeményítve arcát elindult Mestere felé. Figyeltem, ahogy fölhág a lépcsőkön. Rá se hederített a combján és a lábán végigsimító vágyakozó női kezekre, és Mael fürkésző pillantására.
Nem szívesen hagyta ott Lizt, de nem mondhatott ellent a Mesterének, hisz érezte a parancsoló hívást. Túlságosan összekapcsolta őket a vér. Utált megalázkodni neki, de kénytelen volt megtennie, Ditta kemény kézzel bánt velük, hiába volt ő jelenleg a kedvence, de ezt a címet szerencsére az utóbbi időben Maellel osztották meg. Örült volna neki, ha a szőke ifjonc több figyelmet kap. Nem arról volt szó, a Mestere kétség kívül vonzó nő volt, a maga nemében még élvezte is, ha vele lehetett, de minden szenvedélyessége mögött hidegnek és halottnak érezte. Teljesen más volt, mint Liz. És nem csak azért, mert ember. De ezeket a gondolatokat szélsebesen száműzte a fejéből még mielőtt meglátta volna. Azért az imént tévedett Ditta, mert Dave-nek nem egyszer sikerült kizárnia őt a gondolataiból, de bölcs módon ezt megtartotta magának.
Kötelességtudóan letérdelt a nő előtt fekete öltönyében, és gyengéden megcsókolta a felé nyújtott kezet, ami aztán határozottan megragadta a csuklóját, és a szájához húzta. Aztán Ditta harapott. Durvábban, mint szokott. Dave-et elfogta az ismerős érzés, amit csak akkor érzett, ha Mestere kortyolt a véréből. Szája enyhén szétnyílt, ahogy gyorsabban vette a levegőt. Testét újra elöntötte a vágy Úrnője ajkai után annak ellenére, hogy tudta, ez is a varázs része. Érezte azt a bizonyos bódító illatot, amit csak Úrnője tökéletes teste tudott árasztani, és amivel sosem tudott betelni.
Elszörnyedve figyeltem a jelenetet. Úgy tűnt, Dave lába alól kezdett teljesen kicsúszni a talaj. Sejtettem, hogy ez valami bemutató azzal a céllal, hogy tisztában legyek vele, kihez is tartozik az énekes. Nem tehettem róla, de fellángolt bennem az ellenszenv, amit nem is nagyon akartam eltitkolni a banya elől. A vörösbe fordult szemeibe néztem, melyek kihívóan meredtek rám, miközben a megroggyanó térdű és felnyögő Dave csuklóját szívta. Mikor azt hittem, hogy már összeesik, elengedte és végignyalt a csuklóján, majd hangosan és sértően felnevetett, mialatt a mellére vonta Dave fejét, és megcirógatta az arcát.
- David, drágám, tudtad, hogy a kis barátnőd féltékeny?
Dave mint aki transzban van, zölden világító szemekkel bólintott, majd mohón tapadt a Ditta által ejtett apró sebre jobb melle fölött. Még sosem láttam ennyire alárendeltnek. Olyan volt, mintha Ditta az „állati” énjét ragadta volna meg. Az ösztöneinél fogva vezette Dave-et, elnyomva emberségét. Gahan engedelmesen nyalta és lefetyelte az erős vámpírvért, míg Mestere gyengéden végigsimított az arcán, és Dave nyelve a következő pillanatban már a tökéletes és sebtelen bőrt nyalogatta. Hallottam a reszketeg sóhajt, ami kiszakadt ajkai és hosszú fogai közül. Egy újabb fintor futhatott át az arcomon, mert a nő újra felnevetett beletúrva Dave hajába, aki megdöbbenésemre úgy törleszkedett hozzá, mint egy jóllakott macska a gazdájához. Ditta a kezei közé fogta az arcát és lehajolva finoman véres szájához érintette vörös rúzsos tökéletes ajkait, majd a természetellenesen zöld szemekbe nézett, és feltehetőleg gondolatban utasította. Dave felállt és a nő jobb oldalára állt a trón mellé, ahol eddig üresen állt a helye.
Zenon elhagyva eddigi helyét átment Dave-hez, és bizalmasan átölelte a vállát. Miközben Dave rám nézett kifejezéstelen arccal, a fekete hajú férfi gyengéd csókot nyomott az arcára, majd haja takarásában énekesem nyakába fúrta az arcát. Először azt hittem azért, hogy a vérét vegye, de aztán rájöttem: az illatát habzsolta.
- Miss Van Tesse, mire volt jó ez a kis bemutató? Tudom, hogy Dave kinek az oldalán áll elsődlegesen. Nem kell emlékeztetnie rá. Mondja el, miért akart látni!
- Hova ez a nagy sietség? – kérdezte elmosolyodva, miközben intett egyet és a semmiből előlépett egy egyszerű fekete ruhába öltözött férfi egy tálcával. Ditta levett róla egy szépen metszett kristálypoharat, amely sejtéseim szerint nem borral volt tele. – 1987-es évjárat. Keserédes. Kérsz te is? – ugratott.
- Nem, köszönöm, inkább kihagynám. Nem vagyok egy vérivó típus.
- Milyen kár! Pedig ilyen felmenőkkel azt hittem, hogy nem áll távol tőled…
- Miről beszél? – húztam össze a szemöldököm. Az igazat megvallva Dave nélkül kicsit magányosnak éreztem magam ott ácsorogva, de valószínűleg ez is az egyik célja a volt hölgyeménynek.
- No lám, hát még nem tudod?
- Micsodát?
- Ne fussunk ennyire a dolgok elébe! Erre ráérünk holnap éjjel is.
- Direkt csinálja? Azt reméltem, hogy további felvilágosítást kaphatok az ügyről, amibe belecsöppentem. Ehelyett…
- Nem játszom – szakított félbe keményebb hangtónust megütve – Holnap éjjel mindenre választ fogsz kapni. Addigra megérkeznek a vendégeink is. Most úgy érzem, jót fog tenni neked egy kis pihenés – jelentette ki. Úgy tűnt, megunta a jópofizást, vagy csak engem. Kecses kezével csettintett egyet.
- Armando, kísérd a vendégünket a szobájába! – Ditta elkapván Dave-re vetett pillantásomat újra felnevetett és gúnyosan folytatta: - Ne aggódj, nem fosztalak meg túl sokáig a „védelmeződtől”.
Köszönés nélkül és fellángoló ellenszenvvel fordítottam hátat és követtem a korábban az italt felszolgáló jelentéktelen külsejű vámpírt a folyosókon. Nem mondott semmit, aminek különösképp örültem. Pár forduló után megállt, és meghajolva kinyitott előttem egy ajtót.
- Ha bármire szüksége van, csak csengessen – mondta kimért és semleges hangján.
Biccentettem, de nem mondtam ki hangosan, amit gondoltam: „Azt hittem, sikítsak. Az stílusosabb lett volna. Mindenesetre nem valószínű, hogy itt bármit is kérnék.” Nem hallotta meg, vigyáztam rá. Egy perc múlva már egyedül álltam az impozáns szobában, melynek legalább 4 méter volt a belmagassága, és három hosszú franciaablak nyílt egy teraszra. Balra a baldachinos széles ágy és egy fésülködőasztal terpeszkedett, jobbra a falon egy velencei tükör függött, és egy ajtó nyílt a fürdőbe.
Felkapcsolva a villanyt beléptem a fürdőbe, ami ragyogott a fehér márványtól, majd megmostam az arcomat. Rettenetesen sápadt voltam. Biztos a történtek hatása. Szinte láttam magam előtt Dave állatias tekintetét. Inkább behunytam a szemem és sóhajtottam egy nagyot. Nem akartam belegondolni, hogy mit művelhetnek éppen. Kimentem a táskámhoz, és lerogyva az ágyra elővettem a naplót. Megint az ujjaim közé akadt apám levele, melyet ezúttal ki is bontottam.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés